A népi jámborság és liturgia direktóriuma Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció dokumentuma
2002. május 13.
TARTALOMJEGYZÉK
Rövidítések jegyzéke
Részlet Őszentségének, II. János Pál pápának
„üzenetéből”
Határozat
Bevezetés
ELSŐ RÉSZ
Alapvető összefüggések a történelemben, az Egyház tanításában, a
teológiában
I. fejezet Liturgia és népi ájtatosság a történelem
fényében
II. fejezet A liturgia és népi jámborság az Egyház
Tanítóhivatala szerint
III. fejezet Teológiai elvek a népi jámborság
megítélésében és megújításában
MÁSODIK RÉSZ
Irányelvek a népi jámborság és a liturgia
összehangolására
IV. fejezet A liturgikus év és a népi jámborság
V. fejezet Az Úr Szent Anyjának tisztelete
VI. fejezet A szentek és boldogok tisztelete
VII. fejezet Közbenjáró imák a holtakért
VIII. fejezet Zarándoklatok és kegyhelyek
Befejezés
Szentírási helyek jegyzéke
A személy és helységnevek mutatója
Tárgymutató
AAS
|
Acta Apostolicae Sedis |
KEK
|
A Katolikus Egyház Katekizmusa |
CCL |
Corpus Christianorum (Series
Latina) |
ET |
Egyházi Törvénykönyv |
CSEL |
Corpus Scriptorum
Ecclesisticorum Latinorum |
DS |
H. Denzinger-A. Schönmetzer: Enchiridion
Symbolorum definitionum et morum declarationum de rebus
fidei et morum |
EI |
Enchiridion Indulgentiarum.
Normae et concessiones (1999)
A búcsúk kézikönyve. Szent István Társulat, 2000. |
LG |
II. Vatikáni Zsinat: Lumen
Gentium konstitúció |
PG |
Patrologia graeca (J. P.
Migne) |
PL |
Patrologia latina (J. P.
Migne) |
SC |
II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum
Concilium konstitúció |
SCh |
Sources chrétiennes |
RÉSZLET
Őszentségének, II. János Pál pápának
az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
plenáris üléséhez intézett „üzenetéből”
(2001. szeptember 21.)
2. A Szent Liturgia, amelyet a Sacrosanctum Concilium kezdetű
konstitúció úgy határoz meg, mint az egyházi élet csúcspontját, soha
nem szűkíthető le pusztán esztétikai valóságra, és úgy sem
tekinthetünk rá, mintha mindössze egy pedagógiai vagy ökumenikus
célú eszköz volna. A szent misztériumok ünneplése elsősorban a
háromszemélyű egy Isten fölségének dicsőítése, amit maga Isten kíván
meg tőlünk. Általa az ember személyesen és közösségileg áll Isten
elé, hogy hálát adjon neki, mert tudatában van annak, hogy létezése
csak akkor nyerheti el teljességét, ha az Úr Jézus második
eljövetelének napján teljessé váló, azonban már most jelen lévő
országának folytonos keresésében dicséri őt, és teljesíti az
akaratát. A liturgia és az élet elválaszthatatlanok egymástól. Az
olyan liturgia, amelynek az ember életéhez semmi köze sincsen,
kiürül és minden bizonnyal Isten előtt sem kedves.
3. A liturgikus ünneplés a vallásosság erényének cselekedete,
amelyet természeténél fogva a szent iránti mély érzék kell hogy
jellemezzen. A liturgiában az egyes embernek és a közösségnek
egyaránt tudatában kell lennie, hogy egészen különleges módon annak
színe előtt áll, aki háromszor szent, és világfölötti valóság.
Következésképpen az ember magatartását a tisztelet és a döbbenet
érzése hatja át, hiszen Isten fölségének színe előtt találjuk
magunkat. Vajon nem ezt fejezte-e ki ez az Isten a Mózeshez intézett
paranccsal, hogy vegye le saruját az égő csipkebokor előtt? Nem
ebből a tudatosságból táplálkozott-e Mózes és Illés viselkedése,
akik nem mertek szemtől szembe Istenre tekinteni?
Isten népének szüksége van rá, hogy papoknál és diakónusoknál
tisztelettel és méltósággal teljes magatartást lásson, amely
hozzásegítheti ahhoz, hogy behatoljon a láthatatlan dolgok világába
felesleges szavak és magyarázatok nélkül is. Szent V. Piusz pápa
Római Misekönyve csakúgy, mint számos keleti liturgia, gyönyörű
imádságokat tartalmaz, amelyek segítségével a pap kifejezi
legmélyebb alázatát és tiszteletét a szent misztériumok előtt; ezek
az imák kifejezik minden liturgia leglényegét.
A pap által vezetett liturgikus ünneplés egy, a hitben egybegyűlt és
Isten Szavára figyelő imádkozó összejövetel. Ennek elsődleges célja,
hogy az isteni Fölség elé vigye az élő, tiszta és szent Áldozatot,
amelyet egyszer s mindenkorra felajánlott az Úr Jézus a Kálvária
hegyén, s amely minden alkalommal, amikor az Egyház szentmisét
celebrál, hogy kifejezze Istennek járó hódolatát, lélekben és
igazságban jelenvalóvá válik.
Ismerem Kongregációtok elkötelezett munkáját, hogy a Püspökökkel
együtt előbbre mozdítsátok az Egyház liturgikus életének
elmélyítését. Amikor most kifejezem nagyrabecsülésemet, egyúttal azt
is kívánom, hogy ez az értékes munkálkodás járuljon hozzá a
liturgikus ünneplések méltóbbá és gyümölcsözőbbé tételéhez.
4. Plenáris tanácskozásotok a népi vallásosságot választotta
központi témájául, többek között azzal a szándékkal, hogy
elkészítsen egy ennek megfelelő direktóriumot. A népi vallásosság
nem más, mint a hitnek egy meghatározott környezet kulturális
elemeiből táplálkozó kifejeződése, amely eleven és hatékony módon
értelmezi és vonja kérdőre a résztvevők érzékenységét.
A népi vallásosság, amely rengetegféle és széles körben elterjedt
megnyilvánulásban fejeződik ki, a hitből forrásozik, és ezért nagyra
kell értékelnünk és segítenünk. Legeredetibb megnyilvánulásaiban nem
helyezkedik szembe a szent liturgia központi szerepével, hanem
miközben előmozdítja a nép hitét, amely ezt természetéből fakadó
vallásos önkifejezésnek tekinti, előkészíti a szent misztériumok
megünneplésére.
5. A hit kétféle kifejeződése közötti helyes viszony megtartásához
szem előtt kell tartanunk néhány alapvető szempontot, legfőképpen is
azt a tényt, hogy a liturgia az Egyház életének középpontja, és azt
semmilyen más vallásos kifejezés sem helyettesítheti, de azzal még
egyenértékűnek sem tartható.
Arra is fontos odafigyelnünk, hogy a népi vallásosság természetes
megkoronázása a liturgikus ünneplés, és kívánatos, hogy - szokás
szerint keveredés nélkül - rá irányuljon. Ezt pedig megfelelő
katekézis útján segítsék elő.
A népi vallásosság kifejezési formái olykor olyan elemekkel
vegyülnek, amelyek nem felelnek meg a katolikus tanításnak. Ezekben
az esetekben okos és türelmes munkával meg kell azokat tisztítani, a
felelősökkel való kapcsolattartás, és egy figyelmes és tisztelettudó
katekézis által, hacsak nem merülnek fel olyan radikális eltérések,
amelyek miatt egyértelmű és azonnali intézkedésekre van szükség.
Ezeknek a helyzeteknek az értékelése elsősorban a megyés püspökökre,
illetve a vallásosság e formáitól érintett területen illetékes
püspökökre tartozik. Ilyen esetekben ajánlatos: a püspökök beszéljék
meg tapasztalataikat, hogy közös lelkipásztori iránymutatást
nyújtsanak, elkerülendő a keresztény nép szempontjából káros
ellentmondásokat. Mindazonáltal, hacsak nincsen nyilvánvalóan ezzel
szembenálló indok, a püspökök a népi vallásossággal szemben
tanúsítsanak pozitív és bátorító magatartást.
Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció
Ikt. sz. 1532/00/L
HATÁROZAT
A II. Vatikáni Zsinat kijelenti, hogy a liturgia elsődleges szerepet
visel az Egyház életében, „az a csúcspont, mely felé az Egyház
tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad
minden ereje” (SC 10), ugyanakkor emlékeztet arra is, hogy „a lelki
élet azonban nem csupán a Liturgiában való részvétel” (SC 12). A
hívek lelki életét táplálják ugyanis a „keresztény nép jámborsági
gyakorlatai” is, különösképpen azok, amelyeket az Apostoli Szentszék
is ajánl, és amelyeket a helyi egyházakban a püspök megbízásából és
jóváhagyásával gyakorolnak. Miközben a zsinati atyák felhívták a
figyelmet annak fontosságára, hogy ezek az istentiszteleti formák
megfelelnek az Egyház törvényeinek és normáinak, felvázolták
teológiai és lelkipásztori helyüket is: „Fontos azonban, hogy ezek a
jámborsági gyakorlatok legyenek összhangban a liturgiával, mintegy
abból fakadjanak, és arra készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis
természeténél fogva messze minden jámborság fölött áll” (SC 13).
Ennek a tekintélyes tanításnak és az Egyház Tanítóhivatalának a
keresztény nép jámborsági gyakorlataira vonatkozó más
megnyilatkozásainak a fényében, az utóbbi évek lelkipásztori
kérdéseire válaszképpen az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
2001. szeptember 26-28. között lezajlott plenáris ülése jóváhagyta a
jelen Direktóriumot. Ez a liturgia és a népi jámborság közötti
kapcsolatokat a maga összefüggéseiben szemléli, felidézvén e
kapcsolat alapelveit, és iránymutatásokat adván, hogy azokat a helyi
egyházakban sajátos hagyományaikra támaszkodva, gyümölcsözően
valósíthassák meg. Elsősorban és különösen a püspökök feladata
tehát, hogy lelkipásztorilag pozitív és bátorító magatartást ápolván
a népi jámborság felé, értékeljék azt, hiszen gyümölcsei mindig is
nagy jelentőséggel bírtak a keresztény nép hitének megőrzésében.
Miután az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció megkapta
Őszentsége, II. János Pál pápa jóváhagyását a publikálásra (a
Vatikáni Államtitkárság 2001. december 14-én kelt irata, ikt. sz.
497.514), örömmel adja közre „A népi jámborság és a liturgia
direktóriuma. Alapelvek és irányelvek” című kötetet, s azt kívánjuk,
hogy ebből a könyvből a lelkipásztorok és a hívek egyaránt
meríthessenek táplálékot, hogy növekedjenek Krisztusban, általa és
vele a Szentlélekben, a mennyei Atya dicsőségére.
Minden ellenkező rendelkezés hatályát veszti.
Kelt az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció székhelyén, 2001.
december 17.
Jorge A. Medina Estévez bíboros, prefektus
Francesco Pio Tamburrino érsek, titkár
1. Kongregációnk, miközben a Liturgia gyarapítására és ügyének
előmozdítására törekszik, hiszen ez „az a csúcspont, mely felé az
Egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből
fakad minden ereje”,[1] annak is
szükségét érezzük, hogy ne hanyagoljuk el a keresztény nép
jámborságának egyéb megnyilvánulásait, és azon a gyümölcsöket,
melyeket azok a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint[2] az Egyház keretei között a Krisztussal egyesülő
élet számára hoznak.
A zsinati megújulás következtében a keresztény népi jámborság
helyzete az egyes országok és helyi hagyományok szerint eltérő.
Egymásnak ellentmondó magatartásokat tapasztalunk: van, ahol
nyilvánvalóan és a lényeget leegyszerűsítve elhagyják a múltból
örökölt jámborsági formákat, ezáltal nem mindig pótolható űr
keletkezik; van, ahol ragaszkodnak a tökéletlen vagy téves
ájtatossági formákhoz, amelyek eltávolítják a híveket a hiteles
bibliai kinyilatkoztatástól és szemben állnak a szentségi üdvrenddel
; van, ahol indokolatlan kritikával illetik az egyszerű nép
jámborságát a hit úgynevezett „tisztaságára” hivatkozva; van, ahol
igény mutatkozik arra, hogy megőrizzék a népi jámborság gazdagságát,
amelyet a hívek mély és érett hitérzéke egy meghatározott helyen és
időben kiérlelt. Van, ahol megtisztítják ezt a tévedésektől és a
szinkretizmus veszélyeitől; sok helyütt mintegy a technológiai és
pragmatikus kultúrával és a haszonelvű gazdasággal szembeni
ellenállásként és reakcióként új életre kap a népi vallásosság, ;
másutt elvész az érdeklődés a népi jámborság iránt az
elvilágiasodott eszmerendszerek és a vele szembenálló „szekták”
agressziójának eredményeképpen.
A kérdés mindazon püspökök, papok és diakónusok, lelkipásztori
munkatársak és szakemberek folyamatos figyelmét igényli, akiknek
egyaránt szívügye a liturgikus életnek a hívek körében való
előmozdítása és a népi jámborság megbecsülése.
2. A liturgia és a jámborsági gyakorlatok közötti
kapcsolatot kifejezett módon érintette a II. Vatikáni Zsinat, a
szent liturgiáról szóló konstitúciójában.[3]
Az Apostoli Szentszék[4] és a püspöki
konferenciák[5] különböző alkalmakból
bőven taglalták a népi vallásosság témakörét, amit maga II. János
Pál pápa is a megújulás keretében elvégzendő egyik feladatul tűzött
ki Vicesimus Quintus Annus kezdetű apostoli levelében: „a népi
jámborságot nem szabad figyelmen kívül hagyni, sem közömbösen vagy
lekicsinylően beszélni róla, mivel nagyon értékes, és már önmagában
kifejeződik általa az Isten színe előtti vallásos magatartás.
Mindazonáltal szükség van arra, hogy folyamatosan evangélizáljuk,
azért, hogy az általa kifejezésre jutó hit egyre érettebbé és
hitelesebbé legyen. Mind a keresztény nép jámborsági gyakorlatait,
mind pedig az áhítat más formáit elfogadjuk és ajánljuk, hacsak nem
helyettesítik a liturgikus cselekményeket, vagy keverednek azokkal.
A hiteles liturgikus lelkipásztorkodás képes arra, hogy a népi
jámborságnak, a népek adományának gazdagságára támaszkodjon,
megtisztítva és a Liturgia felé irányítva azt.[6]
3. Amikor tehát az a szándékunk, hogy segítsünk „a
püspököknek, hogy a liturgikus tisztleleten túl, fejlesszék és
becsüljék meg a keresztény nép imádságait és jámborsági
gyakorlatait, amelyek teljes mértékben megfelelnek az Egyház
előírásainak”[7], a Dikasztérium
számára alkalmasnak tűnt a jelen Direktórium összeállítása, amelyben
szerves módon igyekszünk sorra venni mindazokat a kapcsolatokat,
amelyek a liturgiát és a népi jámborságot egymáshoz fűzik,
emlékeztetve néhány alapelvre, és iránymutatást is adva ezek
gyakorlati alkalmazásához.
A DIREKTÓRIUM TERMÉSZETE ÉS SZERKEZETE
4. A Direktórium két részből tevődik össze. Az
első rész, amely az Alapvető összefüggések címet viseli, azokat az
elemeket tartalmazza, amelyek a liturgikus tisztelet és a népi
jámborság egymással való harmóniájához szükségesek. Elsődlegesen
áttekintjük az Egyház történelme során szerzett tapasztalatát és a
jelen kor problémáit (I. fejezet); ezután a Tanítóhivatal
idevonatkozó tanításának szerves összefoglalóját nyújtjuk, ami az
egyházi közösség és a gyümölcsöző gyakorlás előfeltétele (II.
fejezet). Végül azokkal a teológiai elvekkel szolgálunk, amelyek
fényénél megvizsgáljuk és feloldjuk a liturgia és a népi jámborság
kapcsolatával összefüggő problémákat. (III. fejezet). Csak ezeknek
az előzetes ismereteknek a birtokában van lehetőség arra, hogy
valódi és gyümölcsöző harmóniát alakítsunk ki. És megfordítva, ezek
figyelmen kívül hagyása esetén kialakul egymás kártékony zavart és
vitatkozó szembenállást hozó kölcsönös és terméketlen semmibevétele.
A második rész, amely az Irányelvek címet viseli, gyakorlatias
javaslatok sorát kínálja, bár arra nem vállalkozhat, hogy felölelje
a különböző helyeken létező valamennyi jámbor szokást. Amikor
említést teszünk a népi jámborság egy-egy megnyilvánulási
formájáról, ezzel senkit sem akarunk biztatni ezek megvalósítására
ott, ahol ezek nem élnek. A kifejtés a liturgikus év menetét követve
(IV. fejezet) külön kitér arra a különleges tiszteletre, amellyel az
Egyház az Úr Szent Anyjához fordul (V. fejezet); szól az angyalok, a
szentek és a boldogok tiszteletéről (VI. fejezet); az elhunytakért
végzett könyörgésekről (VII. fejezet); végül pedig a
zarándoklatokról és a jámborságnak a kegyhelyekhez kötődő
megnyilvánulásairól (VIII. fejezet).
A Direktórium egészében azt a célt szolgálja, hogy irányt mutasson,
és ha egyes esetekben rámutat is visszaélésekre és elhajlásokra,
alapvetően építő szándék és pozitív hang jellemzi. Ennek szellemében
az Irányelvek rövid történeti összefoglalást adnak az egyes
áhítatokról, felemlítik azokat a gyakorlatokat, amelyekben ezek
megnyilvánultak, emlékeztetnek az alapjául szolgáló teológiai
okokra, majd gyakorlati tanácsokkal szolgálnak az időt, a helyszínt,
a nyelvezetet és egyéb elemeket illetően, hogy megvalósulhasson az
egyes jámborsági gyakorlatok és a liturgikus cselekmények szakszerű
összehangolása.
Kiknek készült ez a könyv?
5. A gyakorlati javaslatok, amelyek csak a latin egyházra, és főként
a római szertartásúakra vonatkoznak, elsősorban a püspökök számára
készültek, hiszen az ő feladatuk az egyházmegyei istentiszteleti
közösség vezetése, a liturgikus élet erősítése és más
istentiszteleti formáknak az azzal való összhangba hozása[8]. Ugyancsak használói lehetnek a
direktóriumnak a püspökök közvetlen munkatársai, vagyis helynökei,
az áldozópapok és diakónusok, s különösképpen a kegyhelyek
igazgatói. Ezenkívül a megszentelt élet intézményei, a férfi és női
szerzetesrendek legfőbb elöljáróihoz fordulunk, hiszen a népi
vallásosság számos megnyilvánulása e közegben jött létre és
fejlődött ki, valamint azért is, mert a szerzetesek és szerzetesnők,
valamint a világi intézmények tagjainak együttműködésétől igen sokat
várhatunk a remélt és kívánatos harmónia megvalósításában.
6. Az évszázadok során a nyugati kereszténység egyházaiban különböző
mértékben virágzott és vert gyökeret a keresztény nép körében a
liturgikus ünnepléssel együtt és amellett sokféle olyan
kifejezésmód, amely egyszerűen és lelkesültséggel nyilvánítja ki az
Istenbe vetett hitet, a Megváltó Krisztus iránti szeretetet, a
Szentlélek segítségül hívását, Szűz Mária iránti áhítatot és a
szentek iránti tiszteletet, a megtérés és a felebaráti szeretet
iránti elkötelezettséget. Minthogy ennek az összetett problémakörnek
a tárgyalásához, amit általában „népi vallásosság”-nak vagy „népi
jámborság”-nak neveznek,[9] nem áll
rendelkezésre egyértelmű terminológia, szükséges néhány pontosítást
tennünk. Bár arra nem törekedhetünk, hogy minden kérdést behatóan
taglaljunk, igyekszünk leírni az e dokumentumban használt fordulatok
szokásos értelmezését.
7. A Direktóriumban a „jámborsági gyakorlat” kifejezés a keresztény
jámborságnak azokat a nyilvános vagy magánjellegű kifejezésmódjait
jelöli, amelyek, bár nem képezik részét a liturgiának, azzal
összhangban állnak és tiszteletben tartják annak szellemét,
szabályait és ritmusát, ezenfelül valamiképpen a liturgiából nyerik
ihletüket és erre kívánják rávezetni a keresztény népet.[10] Egyes jámborsági gyakorlatokat az
Apostoli Szentszék, másokat a püspökök megbízásából végeznek;[11] közülük számosan részét képezik a
helyi egyházak vagy szerzetescsaládok istentiszteleti hagyományának.
A jámborsági gyakorlatok mindig kapcsolódnak az isteni
kinyilatkoztatáshoz, és egyházilag megalapozottak: azokra a kegyelmi
valóságra vonatkoznak, amelyet Isten Jézus Krisztusban
kinyilatkoztatott és összhangban állnak az „Egyház szabályaival és
törvényeivel”, és „a jogszokások illetve törvényesen jóváhagyott
könyvek szerint” zajlanak.[12]
Áhítatgyakorlatok
8. E könyvben ezt a kifejezést külső gyakorlatok jelölésére
használjuk (például ima- és énekszövegek, bizonyos idők betartása és
bizonyos helyek felkeresése, zászlók, érmék, ruhák, szokások),
amelyeket a bensőséges hit magatartása táplál, és a hívőnek az
isteni személyekhez vagy a Boldogságos Szűzhöz fűződő kapcsolatának
egy sajátos hangsúlyát juttatják kifejezésre, kegyelmi előjogok és
címek formájában; illetve a szentekkel kapcsolatban, Krisztushoz
való kötődésük és az Egyház életében betöltött szerepük szerint.[13]
Népi jámborság
9. A „népi jámborság” kifejezés itt azokat a közösségi vagy
magánjellegű istentiszteleti megnyilvánulásokat jelenti, amelyek a
keresztény hiten belül többnyire nem a szent liturgia elemeivel
nyernek kifejezést, hanem különböző olyan formákban, amelyek egy
nép, egy nemzetiség és kultúrája hozott létre.
A népi jámborság, amelyet joggal nevezhetünk „Isten népe valódi
kincsestárának”[14], „kifejezi az
Isten utáni szomjúságot, ahogyan azt csak az egyszerű emberek és a
szegények tudják átélni. A hitünk kinyilvánítása esetén hősiességig
menő nagylelkűségre és önfeláldozásra tesz képessé; elmélyítheti
Isten egyes tulajdonságainak megértését: atyasá-gát, gondviselését,
szerető és állandó jelenvalóságát; olyan belső magatartásformákat
hívhat életre, amelyet más esetben ilyen mértékben nagyon ritkán
találhatunk: türelmet, a mindennapi élet keresztjeinek elfogadását,
lemondást, embertársak felé való nyitottságot, a vallási
kötelességekben való hűséget.”[15]
Népi vallásosság
10. A „népi vallásosság” kifejezéssel jelölt valóság egy általános
tapasztalatra vonatkozik: minden ember szívében, minden nép
kultúrájában és kollektív megnyilvánulásaiban mindig jelen van a
vallásos dimenzió. Minden nép törekszik rá ugyanis, hogy kultikus
közvetítések által kifejezésre juttassa a transzcendenciáról való
átfogó látásmódját, valamint a természetről, a társadalomról és a
történelemről kialakult felfogását, ennek emberi és szellemi
értelemben nagy jelentőségű és sajátos szintézisét alkotva.
A népi vallásosság nem kapcsolódik szükségszerűen a keresztény
kinyilatkoztatáshoz. A világ számos táján azonban, olyan
társadalmakban, amelyeket különböző mértékben átitattak a
kereszténység elemei, egyfajta „népi katolicizmus” jön létre,
amelyben többé-kevésbé harmonikusan egymás mellett léteznek az élet
vallásos felfogásából, a nép saját kultúrájából és a keresztény
kinyilatkoztatásából származó elemek.
Azért, hogy egységes képünk legyen, most röviden áttekintjük
mindazt, amit a jelen Direktórium részletesen kifejt és elmagyaráz.
A liturgia elsőbbsége
11. A történelem azt tanítja, hogy bizonyos korszakokban a hitéletet
különböző jámbor formák és gyakorlatok tartották fenn, amelyeket a
hívek a liturgikus ünneplésnél gyakran jobban át tudtak érezni és
jobban bele tudtak kapcsolódni. Valójában „minden liturgikus
ünneplés, mint a pap Krisztus és az ő teste, az Egyház műve,
kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi
más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében”[16] Éppen ezért el kell oszlassuk
azon félreértést, hogy a liturgia nem „népies”: a zsinati
megújulásnak az volt a célja, hogy előmozdítsa a nép részvételét a
liturgikus ünneplésben, olyan módozatokat és alkalmakat is
szorgalmazva (énekek, tevékeny részvétel, világi szolgálattevők),
amelyek más korokban alternatív, a liturgikus cselekményt
helyettesítő imádságokat szültek.
Szükséges, hogy a liturgiának a keresztény imádság minden más
lehetséges és jogos formájával szembeni elsőbbsége tudatosuljon a
hívekben , míg a szentségi cselekmények szükségesek a krisztusi
élethez, a népi ájtatosság cselekményei a szabadon választható
(fakultatív) kategóriába tartoznak. Álljon itt példaként a vasárnapi
misén való részvétel kötelme azzal szembeállítva, hogy a jámborsági
gyakorlatokhoz soha nem tartozott részvételi kötelezettség,
bármennyire is ajánlottak és elterjedtek voltak. Ennek ellenére
természetesen kötelező érvénnyel is vonatkoztathatja magára ezeket
egy-egy közösség vagy hívő.
Mindez kihívást jelent a papok és világiak képzése tekintetében is,
hogy a liturgikus imádság és a liturgikus esztendő minden más
áhítatos cselekménnyel szemben mindig elsőbbséget élvezzen. Ez az
elsőbbség azonban mindenesetre nem értelmezhető a kizárás,
ellentétbe állítás, vagy kiszorítás értelmében.
Értékelés és megújítás
12. A jámborsági gyakorlatok szabadon választható volta nem jelenti
tehát, hogy bárki alacsonyabb értékűnek tartsa vagy megvesse azokat.
A követendő út az, hogy helyesen és bölcsen értékeljük a népi
jámborsági gyakorlatokban azt a nem kevés gazdagságot, lehetőségeket
és a keresztény elköteleződést, amelyet az felkelteni képes.
Minthogy minden régi és új keresztény jámborság mércéje és értékelő
kritériuma maga az Evangélium, a jámborsági és áhítatgyakorlatok
értékelésével együtt kell járnia ezek megtisztításának, amely olykor
szükséges ahhoz, hogy megőrizzük azoknak a keresztény misztériumra
utaló mivoltát. A népi jámborságra is érvényes mindaz, ami a
keresztény liturgiára: „semmilyen mértékben sem tartalmazhat
mágikus, babonás, spiritiszta, bosszúálló vagy szexuális utalásokat
tartalmazó szertartásokat”.[17]
Ily módon tehát érthető, hogy a II. Vatikáni Zsinat által kívánt
liturgikus megújhodás kell hogy inspirálja a jámborsági és
áhítatgyakorlatok helyes megítélését és megújítását. A népi
jámborságban jelen kell lennie: a biblikus ihletettségnek, hiszen
nem javasolható olyan keresztény imádság, amely közvetve vagy
közvetlenül ne hivatkozna a Szentírás szövegére; a liturgikus
ihletettségnek, hiszen a liturgikus cselekményekben ünnepelt
misztériumokra készít elő, illetve válaszol; az ökumenikus
ihle-tettségnek, vagyis a különböző keresztény hagyományok és
érzékenységek figyelembevételének, anélkül, hogy ez felesleges
tiltásokkal járna; antropológiai ihletettségnek, amely abban
nyilvánul meg, hogy egy adott nép megőrzi jelentős szimbólumait és
kifejezéseit, mellőzve persze az értelmetlen archaizálást,
ugyanakkor korunk fogékonyságával képes a párbeszédre. Ahhoz, hogy
ez a megújhodás gyümölcsöt hozzon, szükséges, hogy pedagógiai
érzékkel kell párosulnia, és fokozatosan kerüljön bevezetésre, az
adott hely és a körülmények figyelembevételével.
Különbségtétel és a liturgiával való
harmonikus kapcsolat
13. A jámborsági és áhítatgyakorlatok, valamint a liturgia között
fennálló objektív különbségnek meg kell mutatkoznia kultikus
kifejeződéseikben. Ez azt jelenti, hogy nem szabad összekeverni a
jámborsági gyakorlatok megnyilatkozásait a liturgikus
cselekményekkel. A jámborsági és áhítatgyakorlatok helye az
Eucharisztia és a többi szentség ünneplésén kívül van.
Egyrészről tehát el kell kerülni az összemosást, hiszen a népi
jámborság nyelvezete, ritmusa, menete, teológiai hangsúlyai eltérnek
a liturgikus cselekményekéitől. Hasonlóképpen meg kell haladni -
ott, ahol ennek veszélye fennáll -, azon helyzeteket, amelyekben a
liturgikus cselekményekkel versengés vagy szembenállás alakult ki.
Ügyelni kell rá, hogy előnyt élvezzenek a vasárnapok, a főünnepek, a
liturgikus időszakok és napok.
Másrészről kerüljük el, hogy a jámborsági gyakorlatokat a
„liturgikus ünneplés” köntösébe burkoljuk, ehelyett hagyjuk meg ezek
saját stílusát, egyszerűségét és sajátos nyelvezetét.
A népi jámborság
nyelvezete
14. Noha a népi jámborság verbális és gesztusnyelve meg kell, hogy
őrizze a maga egyszerűségét és közvetlenségét, szükséges, hogy
mindig
igényes maradjon, hogy a hit igazságai mellett a keresztény
misztériumok nagyszerűsége is átsugározzék rajta.
A gesztusok
15. A népi jámborságot a testi kifejezések, gesztusok és szimbólumok
gazdagsága jellemzi, gondoljunk csak például olyan szokásokra, hogy
kézzel érintenek vagy csókkal illetnek képeket, helyeket,
ereklyéket, szent tárgyakat; zarándoklatokra és körmenetekre
indulnak; egyes szakaszokat vagy utakat mezítláb, illetve térden
csúszva tesznek meg, fogadalmi felajánlásokat, gyertyákat és
adományokat adnak, sajátos ruhadarabokat viselnek, letérdelnek
illetve leborulnak, érmeket vagy jelvényeket hordanak. Hasonló
megnyilvánulások, amelyek évszázadok óta apáról fiúra
hagyományozódnak, közvetlenséggel és egyszerűséggel fejezik ki a
szív figyelmességét és a keresztény élet iránti elkötelezettséget. E
lelki összetevő híján azonban nagy a kockázat, hogy a szimbolikus
gesztusok üres szokásokká, vagy a legrosszabb esetekben babonává
váljanak.
Szövegek és formulák
16. Noha nyelvezetük úgymond kevésbé szigorú, mint a liturgia
imádságainak nyelve, az imák szövegei és az áhítatformulák ihletüket
a Szentírásból, a liturgiából, az egyházatyáktól és a
Tanítóhivataltól kell hogy merítsék s tartalmukban is egyezniük kell
az Egyház hitével. Szükséges, hogy az állandó és nyilvános
imaszövegek és jámborsági gyakorlatok rendelkezzenek a helyi
ordinárius jóváhagyásával.[18]
Ének és zene
17. Az egyes népek lelkületét természetes módon kifejező ének is
nagy szerepet kap a népi jámborságban.[19]
A hagyományból ránk maradt énekek örökségének megőrzésére irányuló
törekvésnek együtt kell járnia a biblikus és egyházias érzülettel,
amely szükség esetén nyitott a felülvizsgálatra vagy új szövegek
megalkotására.
Egyes népeknél az ének ösztönösen kapcsolódik egybe a tapssal, a
test ritmikus mozgásával és a tánclépésekkel. A belső érzések
ilyetén kifejezései a népi hagyomány részei, különösen védőszentek
ünnepén. Nyilvánvalóan szükséges, hogy ezek a valódi közös imádság
megnyilvánulásai legyenek, és ne egyszerűen látványosságok. Az a
tény, hogy e szokások egyes helyeken megvannak, nem jelenti, hogy
elterjesztésüket bátorítani kellene másutt is, ahol esetleg nem
természetesek.
Képek
18. A népi ájtatosság megnyilvánulásai között nagy jelentőségű a
szentképek használata, amelyek, a kultúra kánonjai és a művészetek
sokfélesége szerint abban segítik a híveket, hogy a keresztény hit
misztériumait szemléljék. A szentképek tisztelete valóban megfelel a
katolikus jámborság természetének, ezt jelzi az a templomainkban és
kegyhelyeinken található hatalmas művészeti örökség, amelynek
megalkotásában a népi áhítatnak is gyakorta része volt.
Ezekre is érvényes az alapelv, amely Krisztus, a Szűzanya és a
szentek képeinek használatát szabályozza a liturgiában, amelyet
annak tudatában, hogy „a kép iránti tisztelet az ábrázolt személyre
vonatkozik”[20] az Egyház
hagyományosan képvisel és védelmez A templomok ikonográfiai
programja szempontjából[21] - a hit
igazságai, ezek hierarchiája, a szépség és a minőség tekintetében -
szükséges szigornak meg kell jelennie a személyes és magánjellegű
áhítatra szánt képekben és tárgyakban is.
Minthogy a szent épületek ikonográfiája sohasem egyéni kezdeményezés
eredménye, a templomok és oratóriumok felelősei őrködjenek a
nyilvános tisztelet céljából készült képek méltósága, szépsége és
minősége felett, megakadályozva azt, hogy egyesek személyes áhítata
ihlette képeket vagy szobrokat a nyilvános tisztelet számára
kihelyezzenek.[22]
A püspökök, illetve az egyes kegyhelyek igazgatói őrködjenek
afelett, hogy a hívők használatára a legkülönfélébb módokon
sokszorosított szentképek, amelyeket otthonukban helyeznek el,
nyakukban viselnek, vagy maguknál tartanak, ne legyenek banálisak,
és ne vezessenek tévedések irányába.
Helyszínek
19. A templomok mellett a népi jámborság kiemelkedő
megnyilvánulási helyei a kegyhelyek (ezek olykor nem templomok),
amelyekhez gyakorta sajátos jámborsági gyakorlatok csatlakoznak,
melyek közül legismertebbek a zarándoklatok. Ezen, nyilvánvalóan a
közösségi és magánimádságok számára fenntartott helyek mellett
vannak nem kevésbé fontos helyszínek is: az otthon, a mindennapos
élet és a munka helyszínei; adott alkalmakkor pedig a települések
utcái és terei is a hit megnyilvánulásának helyszíneivé válhatnak.
Időpontok
20. A nappal és az éjszaka, a hónapok, az évszakok váltakozásának
ritmusát a népi jámborság különféle megnyilvánulásai kísérik.
Ezenfelül meghatározott, a személyes, családi vagy közösségi élet
örömteli vagy fájdalmas eseményeihez kapcsolódó napokhoz is kötődnek
ilyenek. Legfőképpen azonban az ünnepnapokhoz, illetve azok
előkészületi napjaihoz kapcsolódnak. Ilyenkor domborodnak ki
leginkább azok a vallásos megnyilvánulások, amelyek hozzájárultak
egy-egy adott közösség sajátos hagyományának kialakulásához.
Felelősség és illetékesség
21. A népi jámborság megnyilvánulásai a helyi ordinárius felelősségi
körébe tartoznak, az ő feladata szabályozásuk, hogy előmozdítsa
azokat a hívek keresztény életre való vezetése érdekében, illetve,
ahol ez szükséges, megtisztogassa és evangelizálja, s végül őrködnie
kell, hogy ne lépjenek a liturgikus ünnepek helyébe és ne is
keveredjenek azokkal.[23] Az
ordináriusok feladata, hogy jóváhagyják azon imádságok és formulák
szövegeit, amelyek jámborság nyilvános kifejeződéseihez vagy
áhítatgyakorlatokhoz kötődnek.[24] Az
ordinárius saját joghatóságának területére kiadott rendelkezései a
rábízott helyi egyházra vonatkoznak.
Éppen ezért az egyes hívek - akár klerikusok, akár világiak -,
csakúgy, mint a hívek csoportjai, kerüljék el, hogy az ordinárius
hozzájárulása nélkül tegyenek közzé imádságokat vagy formulákat,
szubjektív kezdeményezéseket.
Az idézett Pastor Bonus kezdetű apostoli konstitúció
értelmében (70. sz.) e Kongregáció feladata, hogy segítse a
püspököket a keresztény nép imádságainak és jámborsági
gyakorlatainak dolgában, mint például rendelkezések meghozatala azon
esetekben, amelyek meghaladják egy helyi egyház illetékességét,
illetve ha például kiegészítő intézkedés válik szükségessé.
ELSŐ RÉSZ
ALAPVETŐ ÖSSZEFÜGGÉSEK A TÖRTÉNELEMBEN,
AZ EGYHÁZ TANÍTÁSÁBAN, A TEOLÓGIÁBAN
I. FEJEZET
LITURGIA ÉS NÉPI ÁJTATOSSÁG A TÖRTÉNELEM FÉNYÉBEN
Liturgia és népi jámborság az évszázadok során
22. A liturgia és a népi ájtatosság kapcsolata az ókorba nyúlik
vissza. Éppen ezért szükséges most, ha vázlatosan is, áttekintenünk,
milyen is volt ez a kapcsolat az évszázadok folyamán. Ebből
meríthetünk nemegyszer ihletet és ötletet, hogy megoldjuk a
napjainkban jelentkező kérdéseket.
A keresztény ókor
23. Az apostoli korban és az azt követő időszakban alapvetően
egybe-fonódás jellemzi azokat az istentiszteleti formákat, amelyeket
ma elkülönítünk liturgiára és népi ájtatosságra. A legrégebbi
keresztény közösségek számára az egyetlen valóság, amely igazán
számít, Krisztus (vö. Kol 2,16), az ő élet-igéi (vö. Jn 6,63),
felhívása a kölcsönös szeretetre (vö. Jn 13,34), és azok a rituális
cselekmények, amiket ő parancsolt elvégezni emlékezetére (vö. 1Kor
11,24-26). Minden egyéb másodlagos: a napok, a hónapok, az évszakok,
az évek, az ünnepek és az újholdak, az ételek és az italok (vö. Gal
4,10; Kol 2,16-19).
Az első keresztény nemzedékek idejében mégis elkülöníthetők a
személyes ájtatosság formái, amelyek elsősorban a zsidó hagyományból
fakadtak. Ilyenek például Jézus és Szent Pál azon ajánlásának
követése, hogy szakadatlanul imádkozzunk (vö. Lk 18,1; Róm 12,12;
1Tessz 5,17), vagy az, hogy minden dolgot hálaadással kezdjünk, és
azzal is végezzünk be (vö. 1Kor 10,31; 1Tessz 2,13; Kol 3,17). A
jámbor izraelita azzal kezdte napját, hogy dicsérte az Istent és
hálát adott neki, és ebben a lelkületben folytatta napjának minden
tevékenységét, minden szomorú és örömteli pillanatában kifejezésre
juttatta dicséretét, könyörgését, bűnbánatát. Az evangéliumok és az
Újszövetség további könyvei is tartalmaznak Jézushoz intézett
megszólításokat, amit a hívek szinte automatikusan ismételtek, a
liturgikus kontextuson kívül is, mintegy Krisztus-tiszteletük
jeleként. Úgy gondolhatjuk, hogy általános lehetett a hívek között
olyan biblikus kifejezések használata, mint például: „Jézus, Dávid
fia, könyörülj rajtam!” (Lk 18,38); „Uram, ha akarod, meg tudsz
gyógyítani!” (Mt 8,1); „Jézus, emlékezz meg rólam, amikor országodba
érkezel!” (Lk 23,42); „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28); „Uram,
fogadd el lelkemet!” (ApCsel 7,59). Ennek az ájtatosságnak a
mintájára alakult ki számtalan imádság, amelyekkel minden kor hívői
Krisztushoz fordultak.
A II. évszázadtól kezdve figyelhetjük meg, hogy a népi jámborság
zsidó, görög-római vagy más kultúrákból származó kifejezésmódjai
spontán módon a liturgiába áramlanak. Kimutatták például, hogy a
Traditio apostolicaként ismert dokumentumban is nem kevés népi
jellegű elem szerepel.[25]
Hasonlóképpen a vértanúk tisztelete területén is, aminek nagy
jelentősége volt a helyi egyházak szempontjából, megtalálhatók a
népi szokások a halottakról történő megemlékezésben.[26] A népi jámborság nyomait fedezhetjük fel a
Boldogságos Szűz iránti tisztelet korai megnyilvánulásaiban is,[27] ide sorolható a Sub tuum
praesidium kezdetű imádság, valamint a római Priscilla-katakomba
Mária-képei.
Az Egyház tehát, noha szigorú az isteni misztériumok méltó
megünneplése belső feltételeinek és körülményeinek meghatározásában
(vö. 1Kor 11,17-32), nem habozott bevonni a liturgikus
szertartásokba egyes megnyilvánulásokat, amelyek az egyéni, házi,
illetve közösségi jámborság körébe tartoztak.
Ebben a korban a liturgia és a népi jámborság nem áll szemben
egymással sem tartalmilag, sem lelkipásztori szempontból,
harmonikusan együttműködnek Krisztus egyetlen és egységben felfogott
misztériumának megünneplésében, az Úr tanítványai természetfeletti
életének és etikájának elősegítésére.
24. A IV. századtól kezdve, az Egyház új
politikai-társadalmi helyzetéből adódóan is, a liturgikus
megnyilvánulások és a népi jámborság megnyilvánulásai közötti
kapcsolat kérdésköre nem csupán spontán konvergenciát mutat, hanem
tudatos adaptáció és inkulturáció is szerepet kap benne.
A különböző helyi egyházak, amelyeket tiszta evangelizációs és
lelkipásztori szándék vezérel, nem haboznak a liturgiába beemelni
megfelelő megtisztogatásuk után a pogány világból származó olyan
ünnepélyes kultikus szokásokat, amelyek képesek meghatni a lelkeket
és megindítani a képzelőerőt, mivel ezek vonzották a népet. Ezek a
formák, amelyeket az istentisztelet misztériumának szolgálatába
állítottak, nem tűntek ellentétesnek sem az evangélium igazságával,
sem a hiteles keresztény istentisztelet tisztaságával. Sőt, az vált
világossá ezekből, hogy egyedül Krisztusnak, az igaz Istennek és
igaz Megváltónak juttatott tiszteletben lett igazzá számos kultikus
szokás, amely az ember mély vallásos érzékenységéből született
ugyan, ám mindaddig hamis istenek és hamis megváltók tiszteletét
szolgálták.
25. A IV-V. században egyre nyilvánvalóbbá válik
az időre és a helyekre vonatoztatott szentség fogalma. Az idő
tekintetében a helyi egyházak azon túl, hogy hivatkoztak az
Újszövetség azon helyeire, ahol ez „az Úr napjáról”, a húsvéti
ünnepekről, a böjt idejéről szól (vö. Mk 2,18-22), különleges
napokat határoznak meg Krisztus egyes megváltó misztériumainak
megünneplésére, így a Vízkereszt (Epifánia), a karácsony, a
Mennybemenetel számára. Ugyancsak kijelölik a vértanúkról történő
megemlékezésre a dies natalist, főpásztoraik tranzitusának
felidézésére a dies depositionist, s ugyanígy napokat bizonyos
szentségek megünneplésére vagy ünnepélyes fogadalmak letételére. Ami
a hely megszentelését illeti, itt arról a helyről van szó, amelyben
a közösség egybegyűlik, hogy megünnepelje az isteni misztériumokat
és dicsérje az Urat. Ezeket az épületeket pogány istentiszteleti
vagy egyszerűen profán cél helyett kezdik kizárólag keresztény
istentisztelet céljára használni, s ez a hely válik, már az
építészeti formák elrendezése folytán is, Krisztus misztériumának
visszatükröződésévé, és az ünneplő Egyház képmásává.
26. Ebben a korszakban érlelődik meg úgyszintén
az egyes liturgikus családok kialakulásának és folyamatos
elkülönülésének folyamata is. A legjelentősebb metropolitai
egyházak, nyelvi okokból, valamint teológiai hagyományuk,
spirituális érzékenységük és társadalmi környezetük folytán az
egyetlen istentiszteletet saját kulturális és népi elemeik szerint
ünneplik. Ez vezet el fokozatosan a liturgikus rendszerek
kialakulásához, amelyek mindegyike sajátos stílussal rendelkezik az
ünneplésben, és szövegei, szertartásai külön egységet alkotnak. Nem
érdektelen tehát kiemelnünk, hogy a különböző liturgikus rítusok
kialakulásában, még az aranykornak ismert időszakban is,
közrejátszottak népi elemek.
Másrészről a püspökök és a regionális szinódusok közbeavatkoznak a
kultusz kialakulásának folyamatába normák megalkotásával, a szövegek
tanbeli kifogástalansága és alaki szépsége felett ügyelve, a
szertartások szekvenciáit megítélve.[28]
Ezeknek a szabályozásoknak a nyomán a liturgia nagyon merev formákat
öltött magára, amelyben szükségképpen csökkent az egyéni kreativitás
tere még akkor is, ha nem jelentett szükségképpen önkényességet.
Némely tudós ebben véli felfedezni a magánjellegű és a népi
jámborság körébe tartozó szövegek elszaporodásának egyik okát.
27. Nagy Szent Gergely (590-604) a kiemelkedő
lelkipásztor és liturgikus pápaságát, általában a liturgia és a népi
jámborság termékeny kapcsolata miatt is, mértékadó példának szokták
említeni. Ez a pápa valóban intenzív liturgikus munkát végzett,
melynek az volt a célja, hogy a processziók, a stációk és a rogációk
megszervezése révén olyan alkalmakat kínáljon a római népnek,
amelyek megfelelnek vallásos érzékenységének és ugyanakkor szilárdan
beleépülnek az isteni misztériumok megünneplésébe. Ugyanő bölcs
iránymutatásokkal is szolgál, hogy az újabb népek megtérése az
evangélium elfogadására ne jelentse egyben kulturális hagyományai
megtagadását, hanem éppen ellenkezőleg, a liturgia képes legyen
gazdagodni újabb, legitim kultikus formákkal. Harmonikusan
egybefogja a művészek lángelméjének nemes kifejezéseit a népi
érzület szerényebb megnyilvánulásaival. Azáltal biztosítja a
keresztény kultusz egységes értelmét, hogy azt szilárdan a húsvét
ünnepléséhez köti, még ha a megváltás egyetlen titkának különböző
eseményei (a karácsony, a vízkereszt, a mennybemenetel) külön-külön
kerülnek is megünneplésre és elterjedőben van a szentek
emléknapjainak ünneplése is.
A középkor
28. A keleti, főként bizánci kereszténységet a középkor időszakában
az ikonoklaszta eretnekség elleni küzdelem jellemzi két szakaszában
is (725-787 és 815-843), s ez „vízválasztó” szerepet töltött be a
liturgia fejlődésében, az eucharisztikus liturgiával kapcsolatos
klasszikus kommentárok területén, valamint a kultusz céljául
szolgáló épület ikonográfiájában.
A liturgia terén jelentős mértékben megnő a himnuszirodalom, a
szertartások pedig elnyerik végleges formájukat. A liturgia tükrözi
a világmindenség szimbolikus felfogását, a világ hierarchikus és
szakrális szemléletét. Ebben egyaránt közrejátszanak a keresztény
társadalom szándékai, a szerzetesség szerkezete és eszményei, a nép
vágyai, a misztikusok meglátásai és az aszkéták szabályai.
Amikor a II. Niceai Egyetemes Zsinat (787) De sacris imaginibus[29] kezdetű határozatával sikerül
túljutni az ikonoklaszta válságon, s ezt megerősíti nemsokára az
„Orthodoxia diadala” (843) is, az ikonográfia további fejlődésnek
indul, végleges formát ölt és tanbeli legitimációját is elnyeri. A
nagy szimbolikus erővel bíró, hieratikus ikon maga is a liturgikus
ünneplés részévé válik: tükrözi az ünnepelt misztériumot, s ennek
állandó jelenlétét szimbolizálva áll a hívek előtt.
29. Nyugaton a kereszténység találkozása az új
népekkel, főként a kelta, vizigót, frank-germán lakossággal már az
V. századtól kezdve a korai középkorban az új kultúrák, új politikai
és civil intézmények kialakulását teszi lehetővé.
Abban a hosszú időszakban, amely a VII. századtól egészen a XV.
század közepéig terjed, kialakul és mind hangsúlyosabbá válik a
különbségtétel a liturgia és a népi jámborság között, amely kétféle
ünneplést hoz eredményül. A latin nyelven bemutatott liturgiával
párhuzamosan kifejlődik a közösségi jellegű népi ájtatosság, amely
népnyelven fejezi ki önmagát.
30. Az okok között, amelyek ebben az időszakban a
mondott dualizmust előidézték, a következőket vehetjük számba:
- az a felfogás, miszerint a liturgia elsősorban a klerikusok
hatáskörébe tartozik, miközben a világiak mindössze nézői lehetnek;
- a keresztény társadalom nyomatékos rétegződése klerikusokra,
szerzetesekre és világiakra együtt jár a különböző imádságstílusok
kialakulásával;
- Krisztus egyetlen misztériuma különböző aspektusainak különféle és
részletező figyelembevétele a liturgiában és az ikonográfiában. Ez
egyrészről az Úr élete és műve iránti szerető odafigyelés
megnyilvánulása, másrészről viszont nem kedvez a húsvét központi
szerepének felfogásában, és így a népi jellegű ünneplési formák és
alkalmak elszaporodásához vezet;
- hiányzik a Szentírás kellő közvetlen ismerete nem csupán a
világiak részéről, hanem számos klerikus és szerzetes részéről is,
ez pedig nehézzé teszi a hozzáférést az elengedhetetlenül szükséges
kulcshoz, amely segít megérteni a liturgia szerkezetét és
szimbolikus nyelvezetét;
- ezzel szemben viszont terjed az apokrif irodalom, amely bővelkedik
a csodákat tartalmazó elbeszélésekben, anekdotikus epizódokban, s ez
jelentős befolyással van az ikonográfiára, mivel megragadja a hívek
fantáziáját és magára vonja figyelmüket;
- ritka a homiletikai típusú igehirdetés, szinte kihal a misztagógia
és elégtelen a kateketikai képzés, s ezért a liturgikus ünneplés
bezárt marad az intelligencia számára, nem tudnak rajta tevékenyen
részt venni a hívek; ők viszont következésképpen alternatív kultikus
megnyilvánulási formákat és alkalmakat keresnek;
- az allegorizmusra való hajlam, amely eltúlzott hatást gyakorol a
szövegek és rítusok interpretációjára, s ezzel eltéríti a híveket a
liturgia valódi természetének megértésétől;
- népi megnyilvánulási formák és struktúrák újraéledése, szinte nem
tudatos kárpótlásként a liturgia helyett, amely sok tekintetben
érthetetlenné és távolivá vált a nép szemében.
31. A középkorban számos spirituális mozgalom és
különféle jogi és egyházi állású társulás született, amelyeknek az
élete és tevékenysége jelentős következményekkel járt a liturgia és
a népi jámborság közötti kapcsolatot tekintve.
Így például az újabb keletű, evangelizáló-apostolkodó életű
szerzetesrendek, amelyek az igehirdetésnek szentelték magukat, a
monasztikus rendekénél egyszerűbb istentiszteleti formákat
alkalmaztak, amelyek közelebb álltak a néphez és annak kifejezési
formáihoz. Másrészről előmozdították bizonyos jámborsági gyakorlatok
meghonosodását, amelyekkel kifejezésre juttatták a maguk karizmáját
és ezt közvetítették a hívek felé is.
A vallásos konfraternitások, amelyek istentiszteleti vagy karitatív
céllal születtek, a laikus testületek, amelyek mesterségekhez kötődő
céllal jöttek létre, úgyszintén népi jellegű liturgikus
tevékenységet kezdeményeznek: kápolnákat építenek istentiszteleti
összejöveteleik céljára, védőszentet választanak és megülik ennek
ünnepét, nemritkán saját használatukra zsolozsmákat és másfajta
imákat állítanak össze, s mindebben nyilvánvaló a liturgia
befolyása, s egyszersmind a népi ájtatosságból eredő elemek
jelenléte is.
Maguk a lelkiségi iskolák is, amelyek fontos tájékozódási pontot
jelentenek az Egyház életében, a Krisztusban való élet
értelmezésének és az egzisztenciális viselkedésnek olyan módjait
sugallják, amelyek nem kevéssé hatnak vissza az istentisztelet
megünneplésének módozataira is (például Krisztus szenvedésének
jeleneteiben), s így számos jámborsági gyakorlat alapjául
szolgálnak.
Maga a civil társadalom is, amely ideálját tekintve societas
christianaként épül fel, némely szerkezeti elemében az egyházi
szokásokból merít, és életét a liturgia ritmusa szerint éli. Példa
erre az esti harangszó, amely a polgárok számára egyszerre
figyelmeztetés, hogy térjenek haza a mezei munkából, és mondjanak
fohászt a Szűzanyához.
32. Az egész középkor során folyamatosan
születtek és fejlődtek népi ájtatossági megnyilvánulások, s ezek
közül nem keveset mind a mai napig megőriztek:
- misztériumjátékokat tartanak, amelyek témájukat a liturgikus év
során ünnepelt misztériumokból merítik, így Krisztus születéséhez,
kínszenvedéséhez, halálához és feltámadásához kapcsolódnak;
- megszületik a népnyelven írott költészet, amely széles körben
terjed a népi jámborságban, és előmozdítja a hívek részvételét;
- feltűnnek olyan áhítati formák, amelyek egyes liturgikus
megnyilvánulásokat helyettesítenek, vagy azokkal párhuzamban állnak.
Ilyen például a szentségi áldozás ritka voltát kompenzáló különféle
adorációk szokása a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt; a késő
középkorban a rózsafüzér imádsága, amely szinte felváltja a
zsoltározást; a nagypénteken végzett jámborsági gyakorlatok sora,
amelyek az Úr szenvedését elevenítik fel, és számos hívő számára az
e napi liturgikus cselekményt pótolják;
- egyre inkább terjednek a Boldogságos Szűz és a szentek
tiszteletének népies formái: a zarándoklatok a palesztinai szent
helyekre, az apostolok és vértanúk sírjaihoz, az ereklyék
tisztelete, litánia-szerű könyörgések, a halottakért mondott
imádságok;
- jelentősen továbbfejlődnek az áldás szertartásai, amelyekben a
hiteles keresztény hit mellett felbukkannak olyan elemek is, amelyek
a természet iránti érzékenységet, valamint a keresztény kor előtti
néphitet és gyakorlatokat tükrözik;
- népi indíttatásból létrejönnek bizonyos „szent idők” kis egységei,
amelyek a liturgikus év saját ritmusa mellett helyezkednek el:
sajátos népi áhítatoknak szentelt, egyszerre szent és profán jellegű
napok, három, hét, nyolc, kilenc napos egységek és hónapok.
33. A középkor során a liturgia és a népi
jámborság közötti kapcsolat állandó és összetett. Kétféle mozgás
figyelhető meg benne: a liturgia ihleti és megtermékenyíti a népi
jámborság megnyilvánulásait és viszont, a népi jámborság egyes
formáit befogadja és magába olvasztja a liturgia. Ez főként a
személyek megszentelésének szertartásában, egyéni fogadalmak
letételében, helyek megszentelésében, ünnepek létrejöttében és a
különféle áldások körében figyelhető meg.
Mindazonáltal fennmarad a liturgia és a népi jámborság kettősségének
jelensége. A középkor vége felé mindkettő válságon megy keresztül. A
liturgiában a kultusz egységének megbomlása ennek az oka, aminek
folytán másodlagos tényezők túlsúlyba kerülnek a központi
jelentőségű elemekkel szemben. A népi ájtatosságban ennek a
válságnak az oka a mélyreható katekézis hiánya, s ezért elhajlások
és túlzások fenyegetik a keresztény istentisztelet helyes
megnyilvánulásait.
Újkor
34. Az újkor eleje, úgy tűnik, nemigen kedvez a liturgia és a népi
jámborság közötti kiegyensúlyozott kapcsolatnak. A XV. század
második felében a devotio moderna, amelynek kiemelkedő lelki
mesterei voltak és jelentősen elterjedt a klerikusok és a művelt
világiak között, elősegíti a meditáción és érzelmeken nyugvó
jámborsági gyakorlatok kialakulását, amelyeknek fő hivatkozási
pontja Krisztus embersége (gyermekségének, rejtett életének,
szenvedésének és halálának misztériuma). Ugyanakkor a szemlélődés és
a szubjektív momentum primátusa, valamint az ezekhez kapcsolódó
aszketikus pragmatizmus, amely kidomborítja az ember eltökéltségét,
azzal jár együtt, hogy a magas lelki igényű emberek szemében a
liturgia nem tűnik többé a keresztény élet forrásának.
35. A devotio moderna tipikus
megnyilvánulásának szokták tekinteni a híres, Krisztus követése
címen ismert művet, amely hatalmas, üdvös befolyást gyakorolt az Úr
számos tanítványára, akik a keresztény tökéletességre törekedtek. A
De imitatione Christi a híveket meglehetősen individuális
hitfelfogásra indította, amelyben előtérbe kerül a világból történő
kiszakadás és a felszólítás, hogy a belső Mester hangjára
figyeljünk; emellett kevesebb tér jut az imádság közösségi és
egyházias vonatkozásainak és a liturgikus lelkiség szempontjainak.
Azokon a helyszíneken, ahol a devotio modernát gyakorolják,
könnyedén találkozhatunk jól kialakított jámborsági gyakorlatokkal,
mint az őszintén hívő emberek istentiszteltének megnyilvánulásával,
ugyanakkor ez nem jár mindig együtt a liturgikus ünneplés teljes
kihasználásával.
36. A XV. század végén, a XVI. század elején, a
földrajzi felfedezések hatására (először Afrikában, majd Amerikában
és később a Távol-Keleten) a liturgia és a népi jámborság közötti
kapcsolat új jelentőséget nyer.
A római rítus kulturális és liturgikus központjától távol eső
területeken az evangelizáció és katekézis természetesen az Ige
hirdetésével és a szentségek ünneplésével megy végbe (vö. Mt 28,19),
ám ezenkívül jelen vannak a misszionáriusok által terjesztett
jámborsági gyakorlatok.
A jámborsági gyakorlatok tehát az evangélium hirdetésének s ezen
keresztül a keresztény hit megőrzésének eszközeivé válnak. A római
liturgia felett őrködő normák miatt gyér a kölcsönös befolyás a
liturgia és a helyi kultúrák között (noha megvalósult ilyen
Paraguayban, a Redukciókban). A találkozás e kultúrával
ugyanakkor könnyedén létrejön a népi jámborság szintjén.
37. A XVI. század elején az Egyház valódi
megújulását kereső emberek között meg kell említeni két kamalduli
szerzetest, Paolo Giustinianit és Pietro Querinit, a Libellus ad
Leonem X[30] szerzőit. E műben
jelentős iránymutatásokat találunk arra nézve, hogyan lehet újra
életet önteni a liturgiába, és megnyitni annak kincseit Isten népe
előtt: képezni kell, főként bibliai téren a klérust és a
szerzeteseket; a népnyelvet kell alkalmazni az isteni misztériumok
megünneplésében; újra kell rendezni a liturgikus könyveket; ki kell
iktatni a nem tiszta elemeket, amelyek a helytelen népi jámborságból
származtak át; hitoktatás által, amelynek céljai között szerepel a
liturgia értékeinek felismertetése a hívekkel.
38. Nem sokkal az V. Lateráni Zsinat bezárása
után (1517. március 16.), amely néhány rendelkezést foganatosított a
fiatalok liturgikus nevelésével kapcsolatban,[31] megkezdődött a protestantizmus által
előidézett válság. Ennek szószólói nem kevés ellenvetést fogalmaztak
meg a katolikus tanítás lényegi pontjaival, a szentségekkel, az
Egyház kultuszával s ezen belül a népi jámborsággal kapcsolatban.
A Trienti Zsinat (1545-1563), amelyet azért hívtak egybe, hogy
szembenézzenek a protestáns mozgalom terjedése révén az Isten népe
körében kialakult helyzettel, éppen ezért arra kényszerült, hogy
három ülésszakán foglalkozzon a liturgiával és a népi jámborsággal
kapcsolatos kérdésekkel, mind a tanítással, mind a kultusszal
összefüggésben. Ugyanakkor, a történelmi helyzetből adódóan és a
tárgyalandó témák dogmatikai jellegéből kifolyólag, a
liturgikus-szentségi kérdéseket főként tanításbeli szempontból
vizsgálta.[32] Mindezt olyan
alapállásból tette, amely rávilágít a hibákra és elítéli a
visszaéléseket, védelmezi az Egyház hitét és liturgikus hagyományát.
Figyelmet tanúsít a nép liturgikus oktatásával kapcsolatban is,
amikor a De reformatione generali[33]
határozatban lelkipásztori programot javasol, és ennek végrehajtását
az Apostoli Szentszékre és a püspökökre bízza.
39. A zsinati határozatoknak megfelelően számos
egyházi tartomány tartott szinódust, s ezekben nyilvánvalóan
kiviláglik a szándék, hogy a híveket elvezessék az isteni
misztériumokban való hatékony részvételre. A maguk részéről a római
pápák nagyszabású liturgikus reformot indítottak. Viszonylag rövid
idő alatt, 1568 és 1614 között revideálták a római rítus
kalendáriumát és szertartáskönyveit,[34]
1588-ban pedig létrehozták a Szertartások Szent Kongregációját, hogy
őrizze és helyesen irányítsa a római Egyház liturgikus ünnepléseinek
rendjét.[35] A
lelkipásztori-liturgikus képzés szerepét a Catechismus ad parochos
vette át.
40. A Trienti Zsinat után végrehajtott reformból
sok előny származott a liturgiára nézve. Számos szertartást
„visszavezettek a Szent Atyák szabályaira”,[36] noha ennek határt szabtak a kor tudományos
ismeretei; kiiktattak a liturgiától idegen elemeket és struktúrákat,
amelyek túlontúl erős szállal kötődtek a népi érzékenységhez;
ellenőrizték a szövegek tanbeli tartalmát, hogy azok a tiszta hitet
tükrözzék; jelentős mértékben egységesítették a szertartásokat a
római liturgiában, amely visszanyerte ezáltal méltóságát és
szépségét.
Ugyanakkor e tevékenységnek, közvetett módon, negatív következményei
is voltak: úgy tűnt, hogy a liturgia megmerevedik, s ez nem
természetéből fakad, hanem a szabályozásból; úgy tűnt, cselekvő
szubjektuma szinte kizárólag hierarchikus jellegű, s ez csak
megerősítette azt a kettősséget, amely már eleve megvolt a liturgia
és a népi ájtatosság között.
41. A katolikus reform, amelynek pozitív célja az
Egyház tanbeli, erkölcsi és intézményi megújítása volt, szándéka
pedig az, hogy ellenálljon a protestantizmus terjedésének, bizonyos
értelemben elősegítette az összetett barokk kultúra létrejöttét, ez
pedig jelentős befolyást gyakorolt a katolikus jámborság irodalmi,
képzőművészeti és zenei megnyilvánulásaira.
A Trienti Zsinat utáni időszakban a liturgia és a népi jámborság
kapcsolata részben új elemekkel bővül: a liturgia alapvetően
egységessé és állandóvá, statikussá válik, s ezzel szemben a népi
vallásosság rendkívüli fejlődésnek indul.
Bizonyos határok között, amit a túlburjánzó és fantáziadús formák
el-harapózása elleni védekezés diktált, a katolikus reform
elősegítette a jámborsági gyakorlatok létrejöttét és elterjedését,
amelyek fontos eszközöknek bizonyultak a katolikus hit
védelmezésében és a hívek jámborságának táplálásában. Gondoljunk
például az Úr kínszenvedésének titkait, a Szűzanyát vagy az egyes
szenteket tisztelő konfraternitásokra, amelyek hármas célt tűztek
maguk elé: a bűnbánatot, a világi hívek képzését és a karitatív
munkát. Ebből a népi jámborsági formából merítette motívumát számos
gyönyörű, érzelemteli képi ábrázolás, amelyeknek szemlélése továbbra
is táplálja a hívek hitét és vallásos tapasztalatát.
A „népmissziók”, amelyek ebben az időszakban vették kezdetüket,
ugyancsak hozzájárulnak a jámborsági gyakorlatok elterjedéséhez.
Ezekben egymás mellett él a liturgia és a népi ájtatosság, noha nem
teljes egyensúlyban: a missziók célja, hogy a híveket elvezesse a
kiengesztelődés szentségéhez és a szentáldozáshoz, ugyanakkor a
jámborsági gyakorlatokat hívják segítségül mint istentiszteleti
momentumot, hogy elérjék a hívek megtérését és részvételét.
A jámborsági gyakorlatokat sokszor gyűjtötték és rendezték
imakönyvekbe, amelyek egyházi jóváhagyással rendelkeztek, és
valóságos liturgikus segédkönyvek lettek, a nap egyes óráira, a
hónapokra, az év szakaszaira, illetve az emberélet végtelen
körülményei szerint felbontva.
A katolikus reform időszakában a liturgia és a népi jámborság
kapcsolata nemcsak a mozdulatlanság és fejlődés kettősségében
szemlélendő, hanem vannak ettől eltérő helyzetek is. A jámborsági
gyakorlatok olykor a liturgikus cselekményen belül zajlanak és
rátelepszenek, s a lelkipásztori működés során is háttérbe szorítják
a liturgiát. Ezáltal hangsúlyossá válik a Szentírástól történő
elszakadás, s nem érzékelhető, hogy központi szerepe volna benne
Krisztus húsvéti misztériumának, amely a keresztény istentisztelet
alapja, gyújtópontja és csúcsa, s amelynek elsőrendű kifejezési
formája a vasárnap.
42. A felvilágosodás korában még jobban
eltávolodik egymástól a „műveltek vallása”, amely a liturgiához
igyekszik közel állni, és az „egyszerű nép vallása”, amely
természeténél fogva a népi jámborsághoz áll közel. Valójában a
művelt személyek és a nép osztozik ugyanazokon a vallásos
gyakorlatokon. Mindazonáltal a „művelt hívek” az intelligencia és a
tudás által megvilágított vallásos gyakorlatot támogatják és szemben
állnak a népi jámborsággal, amelyet az ő szemükben a babonaság és a
fanatizmus táplál.
Ami a liturgia felé fordítja őket, az az arisztokratikus felfogás,
amely ekkor áthatja a kulturális élet számos kifejezési formáját, a
tudás ekkor kialakult enciklopédikus jellege, a kutató és kritikus
szemlélet, amelynek nyomán ókori liturgikus forrásokat adnak ki
újra, egyes mozgalmak aszketikus jellege, amelyek többek közt a
janzenizmus hatására az ókor liturgiájához történő visszatérést
sürgetik. Noha érződik rajta e különleges kulturális légkör, a
liturgia iránti felfokozott érdeklődést a papok és a világiak iránt
elkötelezett lelkipásztori szándékok mozgatják, mint például
Franciaországban is, a XVII. századtól kezdődően.
A népi jámborság felé fordul az Egyház figyelme lelkipásztori
tevékenységének számos területén. Mind intenzívebbé válik az a fajta
apostoli tevékenység, amelynek nyomán a liturgia és a népi
ájtatosság bizonyos mértékben kölcsönösen kiegészítik egymást.
Például az igehirdetés a kiemelkedő liturgikus időpontokhoz kötődik,
úgymint a nagyböjt és a vasárnap, amikor a felnőttek katekézise is
folyik, s ennek célja a lelkek megtérése és a szokások
megváltoztatása a hívek körében, a kiengesztelődés szentségéhez
járulásuk, a vasárnapi mise látogatására történő visszaszoktatásuk,
a betegek kenetének és a Szent Útravaló (Viaticum) értékének
felmutatása.
A népi jámborság, amely a múltban is igen hasznosnak bizonyult a
protestáns mozgalom negatív hatásainak korlátozásában, most is
hatékonynak mutatkozik abban, hogy szembeszálljon a racionalizmus
bomlasztó sugallataival és az Egyházon belül a janzenizmus káros
következményeivel. E küldetéséből kifolyólag és a népi missziók
további fejlődéséből a népi ájtatosság meggazdagodva kerül ki: új
hangsúlyt kapnak a keresztény misztérium egyes vetületei, mint
például Jézus Szíve és új „napok” állnak a hívek ájtatosságának
középpontjában, mint például a kilenc egymást követő „első péntek”.
A XVIII. században meg kell említenünk Ludovico Antonio Muratori
tevékenységét, aki a tudományos kutatást egységbe tudta hozni az új
lelkipásztori szándékokkal, és híres művében, a Della regolata
devo-zione dei cristiani „A keresztények szabályozott ájtatossága”
c. könyvben olyan vallásosságot ajánlott, amely lényegét a
Szentírásból és a liturgiából meríti, és távol tartja magát a
babonától és a varázslástól. Felvilágosult volt XIV. Benedek
(Prospero Lambertini) működése is, akinek azt a fontos
kezdeményezést köszönhetjük, hogy a Bibliát népnyelven olvassák az
emberek.
43. A katolikus reform megerősítette a római
Egyház rítusának egységét és struktúráját. Amikor a XVIII. század
folyamán nagyszabású terjeszkedésbe fog az Egyház, a saját
liturgiáját és szervezeti felépítését terjeszti azon népek körében,
ahol az evangéliumot hirdeti.
A XVIII. században a missziós területeken a liturgia és a népi
ájtatos-ság kapcsolata hasonló ahhoz, csak hangsúlyozottabb
formában, mint amit a XVI-XVII. század esetében megfigyeltünk:
- a liturgia változatlan formában őrzi a maga római arculatát, mert
erre vonatkozóan nem merül fel az inkulturáció problémája (részint
azért sem, mert a hit területén fellépő, esetleges negatív
hatásoktól tartanak). Meg kell említeni mindazonáltal azokat a
dicséretes kezdeményezéseket, amelyeket ezen a téren Matteo Ricci
tett a Riti cinesi „Kínai rítusok” és Roberto de’ Nobili a Riti
indiani „Indiai rítusok” megjelentetésével. Emiatt a liturgia,
legalábbis részben, a helyi kultúrától idegennek tűnik fel;
- a népi jámborság egyrészről ki van téve a vallási szinkretizmus
veszélyének, főként olyan helyeken, ahol az evangelizáció nem hatolt
mélyre; másrészről mind önállóbb és érettebb is lesz, tehát nem
szorítkozik többé arra, hogy az evangelizációt végzők által
terjesztett jámborsági gyakorlatokat adja tovább, hanem újakat
alkot, s ezek már a helyi kultúra jegyeit hordozzák.
A legújabb kor
44. A XIX. században, miután lecsengett a francia forradalom okozta
válság, amikor a katolikus hit kiirtásán fáradozván szembeszálltak a
keresztény kultusszal is, jelentős liturgikus újjáéledést
figyelhetünk meg.
Ennek előzménye és előkészítője az ekkleziológia megerősödése, amely
az Egyházat már nem csupán hierarchikus társaságnak láttatta, hanem
egyben Isten népének és kultikus közösségnek is. Az ekklezioló-giai
ébredés mellett ki kell emelnünk a liturgia újjászületésének
előfutáraiként a bibliai tudományok felvirágzását, és olyan
személyiségek egyházi és ökumenikus gondolkodását, mint Antonio
Rosmini (†1855) és John Henry Newman (†1890).
A liturgikus kultusz újjászületésének folyamatában külön említést
érdemel Prosper Guéranger apát (†1875) életműve, aki
Franciaországban visszaállította a szerzetességet és a Solesmes-i
apátságot alapította. Az ő liturgikus látásmódját az Egyház iránti
szeretet itatja át; ugyanakkor a római liturgia iránti megbecsülése
odáig sodorja, hogy szembeszálljon a helyi liturgikus
kifejezésmódokkal. Az általa vezetett liturgikus újjáéledés nagy
érdeme, hogy nem pusztán akadémiai mozgalom, hanem az a célja, hogy
a liturgia a kultusz megnyilvánulása legyen, amit Isten népe átérez
és részt vesz benne.
45. A XIX. századot nem csupán a liturgia
újraéledése jellemzi, hanem, olykor ettől elkülönülten, a népi
jámborság terjedése is. Így a liturgikus énekek felvirágzása
egybeesik új népénekek megjelenésével, s a liturgikus segédkönyvek,
például kétnyelvű misszálék elterjedése együtt jár az áhítatossági
irodalom burjánzásával.
A romantika kultúrája, amely előtérbe helyezi az ember érzelmeit és
vallásos lelkületét, elősegíti az istentisztelet területén is a népi
elemek kutatását, megértését és használatát.
Ugyanebben az évszázadban egy másik fontos jelenséggel találkozunk:
a helyi kultusz kifejezésmódjai, amelyek népi eredetre mennek
vissza, egyes csodás események kapcsán (csodák, látomások) magasabb
szinten hivatalos elismerést, kedvező elbírálást és védelmet kapnak
az egyházi tekintély részéről, s bekerülnek a liturgiába is. E
tekintetben említhetjük példaként az egyes kegyhelyeket,
zarándokhelyeket, a bűnbánati és eucharisztikus liturgiai
központokat, valamint a népi Mária-tisztelet helyszíneit.
A XIX. században mindazonáltal az újraéledés időszakába kerülő
liturgia és a mindinkább terjedő népi ájtatosság kapcsolatát
negatívan befolyásolja egy tényező, ami már a katolikus reform
időszakában is létezett: a jámborsági gyakorlatok a liturgikus
cselekmények helyébe lépnek.
46. A XX. század elején, Szent X. Piusz pápa
idején (1903-1914) az volt a törekvés, hogy a híveket közelítsék a
liturgiához, vagyis, hogy ez utóbbit tegyék „népiesebbé”. E pápának
ugyanis az volt a meglátása, hogy a hívek „a valódi keresztény
szellemet” úgy sajátítják el, ha azt „az első és leghitelesebb
forrásból merítik, vagyis részt vesznek a legszentebb
misztériumokban és az Egyház nyilvános és ünnepélyes imádságában”.[37] Ezzel Szent X. Piusz tekintéllyel
erősítette meg azt az állítást, miszerint a liturgia a jámborság
minden más formájához képest objektív elsőbbséget élvez.
Visszautasította a népi jámborság és a liturgia közötti keveredést,
és közvetve elősegítette a két terület tiszta különválasztását,
megnyitván az utat, amely elvezetett a kettő közötti kapcsolat
valódi megértéséhez.
Így keletkezett és fejlődött ki, a tudomány, a jámborság és az
egyhá-ziasság terén kiemelkedő személyiségek közreműködésével az a
liturgikus mozgalom, amely jelentős szerepre tett szert a XX.
századi Egyház életében, s amelyben a pápák a Szentlélek
tevékenységét ismerték fel.[38] A
liturgikus mozgalom vezetőinek[39]
legfőbb mozgatója a lelkipásztori buzgóság volt. Elő kívánták
segíteni a hívekben az isteni misztériumok megünneplésének
megértését és megszeretését, s ilyenformán vissza akarták nekik adni
azt a tudatot, hogy a szent papsághoz tartoznak (vö. 1Pt 2,5).
Érthető, hogy a liturgikus mozgalom egyes merevebb képviselői
bizalmatlansággal tekintettek a népi jámborság megnyilvánulásaira,
és ezekben vélték felfedezni a liturgia hanyatlásának okát. Az ő
szemük előtt azok az esetek álltak, amikor a liturgiára rátelepedtek
egyes jámborsági gyakorlatok, vagy egyenesen helyettesítették a
liturgiát bizonyos népi kultikus kifejezéssel. Ezenfelül, azzal a
céllal, hogy visszaállítsák az istentisztelet tisztaságát, eszményi
modellként tekintettek az Egyház első évszázadainak liturgiájára és
következésképpen nemegyszer radikális módon elutasították a népi
jámborság középkori vagy a Trienti Zsinat után keletkezett
kifejezéseit.
Ez az elutasítás azonban nem vette kellőképpen tekintetbe azt a
tényt, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai, amelyeket az Egyház
gyakran jóváhagyott és ajánlott is, számos hívőnek a lelki életét
táplálták, és az életszentség elvitathatatlan gyümölcseit termették,
és nagyban hozzájárultak a hit megtartásához és a keresztény üzenet
terjedéséhez. Éppen ezért XII. Piusz az 1947. november 21-én kelt Mediator
Dei enciklikában,[40] ebben az
irányadó dokumentumban, amellyel magára vállalta a liturgikus
mozgalom vezetését, ezzel az elutasítással szemben kiállt a
jámborsági gyakorlatok mellett, amelyekkel az elmúlt évszázadok
katolikus jámborsága bizonyos mértékig azonosult.
A II. Vatikáni Zsinatra várt az a feladat, hogy a Sacrosanctum
Concilium konstitúcióban meghatározza a liturgia és a népi
jámborság kapcsolatának helyes látásmódját, kijelentve a szent
liturgia vitathatatlan elsőbbségét, amelynek alá van rendelve
minden, mégoly értékes jámborsági gyakorlat.[41]
LITURGIA ÉS NÉPI JÁMBORSÁG
47. Az imént felvázolt történelmi áttekintésből kiderül, hogy a
liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat nem újkeletű
probléma. Az évszázadok folyamán más-más néven és módon többször
felszínre került és sokféle válasz született a kérdésre. Arra van
szükségünk, hogy a történelem tanításából nyerjünk útmutatást,
miképpen felelhetünk meg azokra a lelkipásztori kérdésekre, amelyek
napjainkban gyakorta és sürgetőleg felmerülnek.
A történelem útmutatása: az egyensúlyvesztés
okai
48. A történelem elsősorban arra mutat rá, hogy a liturgia és a népi
jámborság közötti kapcsolatot az zavarja meg, ha a hívekben
elhomályosul a liturgia alapvető értékekeinek a tudatossága. Ennek
az elhalványulásnak az okai a következők lehetnek:
- a hívek kevéssé vannak tudatában a húsvét értelmének és annak,
hogy központi szerepet tölt be az üdvtörténetben, valamint annak,
hogy a liturgia jelenti ennek felidézését. Ahol ez a helyzet, a
hívek az „igazságok hierarchiáját” figyelmen kívül hagyva
ájtatosságukkal szinte elkerülhetetlen módon Krisztus életének más
megváltó misztériumai, a Boldogságos Szűzanya, az angyalok, illetve
a szentek felé fordulnak;
- elhalványul az általános papság tudatossága, amelynek értelmében a
hívek képesek „Jézus Krisztus által Istennek kedves lelki
áldozatokat” bemutatni (vö. Pt 2,5; lRóm 12,1), és teljes mértékben
részt venni állapotuknak megfelelő módon az Egyház
istentiszteletében. Amikor ez a helyzet - amit sokszor az is jelez,
hogy a liturgiát klerikusok vezetik azokban a részekben is, amelyek
nem kötődnek a szent szolgálathoz -, az azt vonja maga után, hogy a
hívek a jámborsági gyakorlatok felé fordulnak, mert ezekben tevékeny
résztvevők lehetnek;
- a liturgia nyelvezetének - nyelvének, jeleinek, szimbólumainak,
rituális gesztusainak, stb. - nem megfelelő ismerete, aminek folytán
a hívek számára az ünneplés értelmének java része érthetetlen lesz.
Ez azt a benyomást keltheti bennük, hogy kívül állnak a liturgikus
cselekményen, s ekkor is könnyen előfordulhat, hogy a jámborsági
gyakorlatok felé fordulnak, hiszen ezeknek a nyelvezete jobban
megfelel kulturális felkészültségüknek, illetve olyan áhítatformákat
részesítenek előnyben, amelyek jobban megfelelnek a mindennapi élet
kívánalmainak és helyzeteinek.
49. Mindezek a tények, amelyek nemritkán
együttesen jelentkeznek ugyanabban a környezetben, egyensúlyvesztést
idéznek elő a liturgia és a népi jámborság kapcsolatrendszerében,
amelynek során az előbbi károsodik, az utóbbi pedig elszegényedik. A
kateketikai és lelkipásztori tevékenység során ezért megfelelő módon
és kitartóan kell törekedni ezeknek a tényeknek a kiküszöbölésére.
Ugyanakkor a liturgikus megújulási mozgalmak és a hívek liturgikus
érzékének növekedése maguk után vonják a népi jámborság
visszaszorulását a liturgiával szemben. Ezt pozitív fejleménynek
kell tekintenünk, ami megfelel a keresztény jámborság mélyebb
irányultságának.
A liturgikus konstitúció fényében
50. Napjainkban a liturgia és a népi jámborság kapcsolatát főként a
Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúció
iránymutatásainak fényében kell megvizsgálnunk. Ezeknek az a célja,
hogy harmonikus kapcsolat alakuljon ki a jámborság e két formája
között, miközben az utóbbi objektív módon alá van rendelve az
előbbinek és annak előmozdítását szolgálja.[42]
Ez azt jelenti, hogy elsősorban el kell kerülni a liturgia és a népi
jámborság szembeállítását, egyenlő vagy egymást helyettesítő
valóságokként történő értékelését. A liturgia elsőrendű
fontosságának tudata és legigazibb megnyilvánulásainak kutatása nem
szabad, hogy a népi jámborság valóságának elhanyagolására, vagy
megvetésére késztessen, illetve elvezessen odáig, hogy azt
feleslegesnek vagy egyenesen károsnak tekintsük az Egyház
istentiszteleti élete szempontjából.
A népi jámborság figyelembe nem vétele vagy annak megvetése arról
tanúskodik, hogy valaki nem megfelelően gondolkodik bizonyos egyházi
tényekről, s inkább ideologikus előítéletek vezérlik, semmint a
hitbeli tanok. E magatartás:
- nem veszi tekintetbe, hogy a népi jámborság is egyházi valóság,
amelyet a Szentlélek indít és támogat,[43]
amely felett a Tanítóhivatal gyakorolja hitelesítő és biztosító
funkcióját;
- nem értékeli kellőképpen a kegyelemnek és a szentségnek azokat a
gyümölcseit, amelyeket a népi jámborság termett és terem az
Egyházban;
- nemegyszer a „tiszta liturgia” utáni illuzórikus keresés terméke,
amely, amellett, hogy a tisztaság fogalmának meghatározásához
ugyancsak szubjektív kritériumokat használ, az évszázadok tanúsága
szerint sokkal inkább ideális vágynak tekinthető, semmint történelmi
valóságnak;
- összekeveri az emberi lélek egy nemes alkotóelemét, az érzelmeket,
amelyek jogosan áthatják csakúgy a liturgikus jámborság számos
megnyilvánulását, mint a népi jámborságéit, ugyanennek a elhajlott
változatával, a szentimentalizmussal.
51. A liturgia és a népi jámborság kapcsolatában
az ezzel ellenkező előjelű jelenséggel is találkozunk, vagyis a népi
jámborság olyan értékelésével, ami valójában a liturgia rovására
megy.
Nem szabad elhallgatni, hogy ott, ahol ez történik, akár a tényleges
helyzet kapcsán, akár úgymond elméleti megfontolásból, súlyos
lelkipásztori elhajlás történik, hiszen itt a liturgia többé már nem
„az a csúcspont, mely felé az Egyház tevékenysége irányul;
ugyanakkor az a forrás is, amelyből minden ereje fakad”,[44] hanem az istentisztelet olyan
kifejeződése, amiről úgy tartják, a nép számára nem érthető és nem
átérezhető, s ezért elhanyagolják, háttérbe szorítják vagy egyes
csoportok számára tartják fenn.
52. Az a dicséretes szándék, hogy a jelenkor
emberét, különösen azokat, akik nem részesültek elegendő
hittanoktatásban, a keresztény istentisztelethez közelítsük,
valamint az a tény, hogy egyes kultúrák nehezen tudják asszimilálni
a liturgia egyes elemeit és szerkezeteit, nem vezethet el arra a
következtetésre, hogy elméletben vagy gyakorlatban megkérdőjelezzük
a liturgikus istentisztelet alapvető és elsődleges kifejeződéseit.
Ha így tennénk, ahelyett, hogy előrelátó és kitartó módon valós
nehézségekkel néznénk szembe, csupán leegyszerűsítésekkel próbáljuk
megkerülni a problémát.
53. Ott, ahol a népi jámborság gyakorlatait a
liturgikus cselekmények rovására végzik, ilyen kijelentéseknek
lehetünk tanúi:
- a népi jámborság az a megfelelő hely, ahol szabadon és spontán
módon ünnepelhetjük az „Életet” és annak sokféle megnyilvánulását, a
liturgia ezzel szemben ”Krisztus misztériumára” összpontosítván
lehetetlenné teszi a spontaneitást, önmagát ismétli és formális;
- a liturgia nem tudja a hívőt lénye teljességében, testében és
lelkében bevonni, míg a népi jámborság, amely közvetlenül szól az
emberhez, testét, szívét és szellemét is megszólítja;
- a népi jámborság az imaélet valós és hiteles helye. A jámborsági
gyakorlatokban a hívő valóban az Úrral kerül párbeszédbe, s olyan
szavakkal szól hozzá, amelyeket valóban megért és magáénak ismer. A
liturgia ezzel szemben olyan szavakat ad ajkára, amelyek nem
sajátjai és idegenek kulturális világától, s nemhogy eszköze, hanem
inkább gátja így az imaéletnek;
- az a ritualitás, amelyben a népi jámborság nyer kifejezést, azért
elfogadható és érthető a hívek számára, mert megfelelés áll fönn
saját kulturális világa és a rítus nyelvezete között. A liturgia
ritualitása ezzel szemben nem érthető, mert kifejezésmódjának
építőelemei olyan kulturális világból származnak, amelyeket a hívő a
magáétól különbözőnek és távolinak tart.
54. Ezekben a kijelentésekben túlzásba víve és
dialektikusan szembeállítva nagy hangsúlyt kap az a különbség, amely
tagadhatatlanul fennáll a liturgia és a népi jámborság
megnyilvánulási formái között.
Bizonyos, hogy ezeknek a véleményeknek felszínre kerülése annak a
jele, hogy a keresztény liturgia eredeti fogalmát erősen félreértik,
vagy teljesen kiüresítették lényegi tartalmától.
Ezen véleményekkel szemben emlékeztetni kell a legutóbbi egyetemes
zsinat súlyos, átgondolt szavaira: „Ezért minden liturgikus
ünneplés, mint a pap Krisztus és az ő teste, az Egyház műve,
kimagaslóan szent cselekmény, melynek hatékonyságát az Egyház semmi
más cselekedete nem éri el sem jogcím, sem fokozat tekintetében”.[45]
55. A népi jámborság egyoldalú magasztalása és a
liturgia semmibevétele nem veszi tekintetbe azt a tényt, hogy ez
utóbbinak a lényegi elemei Jézus alapítói akaratára mennek vissza,
és noha kellene, nem hangsúlyozza a liturgia szoteriológikus és
doxologikus értékét. Miután az Úr felszállt a mennybe, az Atya
dicsőségébe, és ajándékba adta a Szentlelket, Isten tökéletes
megdicsőítése és az ember üdvözülése elsősorban a liturgikus
ünneplésben megy végbe,[46] s ez
megköveteli a hit csatlakozását, és belehelyezi a hívőt a megváltás
alapvető eseményébe: Krisztus kínszenvedésébe, halálába és
feltámadásába (vö. Róm 6,2-6; 1Kor 11,23-26).
Az Egyház, amikor önnön misztériumát, istentiszteleti és üdvözítő
ténykedését törekszik megérteni, nem habozik kijelenteni, hogy „a
liturgia által - leginkább az Eucharisztia isteni áldozatában -
„megvalósul a megváltás műve”;[47] ám
ez nem zárja ki a jámborság más megnyilvánulási formáit.
56. A liturgia elméleti és gyakorlati elvetése
elkerülhetetlenül oda vezet, hogy elhomályosul előttünk Isten
misztériuma, amely az elbotlott emberhez hajolva irgalommal
felemeli, hogy magához ölelje a Fiú megtestesülésében és a
Szentlélek odaajándékozásával. Nem foghatjuk fel így az üdvtörténet
jelentését, az Ó- és Újszövetség közötti kapcsolatot, nem értékeljük
kellőképpen Isten Igéjét, az egyedül üdvözítő Igét, amelyből a
liturgia táplálkozik és amelyre folyamatosan hivatkozik. Ebben az
esetben a hívek lelkében elhalványul Krisztusnak, az Isten Fiának és
Szűz Mária Fiának a tevékenysége, aki az egyedüli Megváltó és
egyedüli Közvetítő (vö. 1Tim 2,5; ApCsel 4,12), és elvesztik a
sensus Ecclesiae-t, egyházi érzéküket.
57. Ha hangsúly egyedül a népi jámborságra kerül,
amelynek egyébiránt - mint már mondottuk - a keresztény hit
korlátain belül kell maradnia,[48] ez
együtt járhat azzal, hogy a hívek eltávolodnak a keresztény
kinyilatkoztatástól, és ennek helyébe nem megfelelő, torzított módon
a kozmikus és természeti vallásosság elemei lépnek. Ebből fakadóan a
keresztény istentiszteletben megjelenhetnek a kereszténység előtti
hiedelmekből származó kétértelmű elemek vagy olyan megnyilvánulások,
amelyek kizárólag egyetlen nép vagy nemzetiség kultúrájához illetve
pszichológiájához szólnak. Ez azt az illúziót keltheti, hogy a
transzcendencia elérhető a kevert vallási tapasztalatok által;[49] így veszélybe sodorhatja az
üdvözülésről, Isten ingyenes ajándékáról vallott valódi keresztény
gondolkodást, s helyébe azt az elképzelést állíthatja, hogy az
üdvösség az ember szerzeménye és személyes erőfeszítésének gyümölcse
(nem feledkezhetünk el a pelagianizmus gyakran súlyos veszélyéről).
Végezetül elvezethet odáig, hogy a másodrendű közvetítők, mint
például a Szűzanya, az angyalok vagy a szentek, vagy olykor a
nemzeti történelem nagyjai a hívek gondolkodásában az egyetlen
Közvetítő, Urunk Jézus Krisztus szerepe fölé kerekedjenek.
58. A liturgia és a népi jámborság a keresztény
istentisztelet két legitim kifejezésmódja, noha egy szintre nem
hozhatók. Nem szabad őket szembeállítani egymással, hanem összhangot
kell közöttük teremteni, amint ezt a liturgikus konstitúció
megfogalmazza: „A keresztény nép jámborsági gyakorlatai . legyenek
összhangban a liturgiával, mintegy abból fakadjanak és arra
készítsék föl a népet; a liturgia ugyanis természeténél fogva messze
minden ájtatosság fölött áll”.[50]
A liturgia és a népi jámborság az istentisztelet két olyan
megnyilvánulása tehát, amelyet kölcsönös termékeny kapcsolatba kell
hozni. Ugyanakkor minden esetben a liturgiának kell lennie a
hivatkozási pontnak, hogy a népi jámborságban fellelhető „imádságot
és karizmatikus életet éleslátóan és óvatosan megfelelő csatornába
tereljük”[51]. A népi jámborság a
maga részéről, a maga szimbolikus és expresszív értékeivel olyan
koordinátákkal szolgálhat a liturgia számára, amelyek segíthetnek az
inkulturációban, és bátorítják a hatékony alkotás dinamizmusát.[52]
A képzés fontossága
59. Az elmondottak fényében, a liturgia és a népi jámborság
kapcsolatában az egyensúlyvesztés és feszültségek feloldásának útja
a képzés, csakúgy a papság, mint a világiak körében. A szükséges
liturgikus képzés mellett, amely hosszú távú munka, amit
folyamatosan újra fel kell fedezni és el kell mélyíteni,[53] ennek kiegészítéseként és a
kiegyensúlyozott és gazdag lelkiség kialakítása érdekében,
szükségesnek mutatkozik a képzés a népi jámborság tárgyában is.[54]
Valóban, „a lelki élet azonban nem csupán a szent Liturgiában való
részvétel”,[55] s ha csak a
liturgikus nevelésre szorítkozunk, ez nem elégíti ki a lelki
fejlődés segítését minden területen. Egyébiránt, a liturgikus
cselekmények, például az Eucharisztiában való részvétel, nem tudja
áthatni az olyan életet, amelyből hiányzik az egyéni ima és
nincsenek meg benne azok az értékek, amelyeket a keresztény nép
hagyományos áhítatformái közvetítenek. Az a tény, hogy sokan
manapság keleti eredetű, különböző kidolgozású „vallásos”
gyakorlatok felé fordulnak, annak a jele, hogy az emberek keresik a
lét, a szenvedés, az osztozás lelkiségét. A zsinat utáni nemzedékek,
az egyes országokban eltérő módon, nem rendelkeznek azokkal a
tapasztalatokkal az áhítat formáit illetően, amellyel a korábbi
nemzedékek rendelkeztek; ezért van, hogy a kateké-zisnek és a
nevelésnek tekintettel kell lennie az átélt lelkiség felkínálására,
s ennek keretében a népi jámborság által képviselt kincsre is,
különös tekintettel a Tanítóhivatal által is ajánlott jámborsági
gyakorlatokra.
II. FEJEZET
A LITURGIA ÉS A NÉPI JÁMBORSÁG
AZ EGYHÁZ TANÍTÓHIVATALA SZERINT
60. Már szóltunk a II. Vatikáni Zsinatról, egyes pápákról és
püspökökről, akik figyelmet szenteltek a népi jámborságnak.[56] Ezen a ponton alkalmasnak tűnik,
hogy szerves összefoglalót nyújtsunk mindarról, amit a Tanítóhivatal
e tárgyban kijelent, hogy ezzel könnyítsük meg a közös tanbeli
tájékozódást a népi jámborsággal kapcsolatban, és elősegítsük a
megfelelő lelkipásztori ténykedést.
61. A Tanítóhivatal szerint a népi jámborság az Egyházhoz tartozó és
az Egyházban élő valóság. Forrása Isten Lelkének folyamatos és
tevékeny jelenléte, hivatkozási pontja a megváltó Krisztus
misztériuma, célja Isten dicsősége és az emberek üdvözülése.
Történelmi alkalmat rá „az evangelizáció művének és a kultúrának a
szerencsés találkozása” szolgáltatott.[57]
Éppen ezért a Tanítóhivatal több alkalommal is kifejezte
nagyrabecsülését a népi jámborság és annak megnyilvánulásai iránt.
Figyelmeztette azokat, akik nem vesznek róla tudomást, elhanyagolják
vagy megvetik, hogy pozitívabb magatartást tanúsítsanak vele
szemben, vessenek számot értékeivel,[58]
s végezetül nem habozott a népi jámborságot „Isten népe valóságos
kincsének” nevezni.[59]
A Tanítóhivatalnak a népi jámborság iránti nagyrabecsülése
elsősorban azoknak az értékeknek szól, amelyeket az megtestesít.
A népi jámborság szinte veleszületett érzékkel rendelkezik a szent
és transzcendens dolgok iránt. Az Isten utáni valódi szomjúságról
tanúskodik és „élesen látja Isten legmélyebb jellemzőit: atyaságát,
gondviselő voltát, szerető állandó jelenlétét”[60] és irgalmát.[61]
A Tanítóhivatal dokumentumai kiemelnek bizonyos belső
magatartásformákat, amelyeket a népi jámborság aknáz ki, hangsúlyoz
és táplál különösképpen: a türelem és a „belenyugvás a
megváltoztathatatlan helyzetekbe”;[62]
a bizalommal teli Istenre hagyatkozás; a szenvedésre való készség és
a „mindennapok keresztjének hordozása”;[63]
az az őszinte vágy, hogy tetszésére legyünk az Úrnak, helyrehozzuk a
neki okozott sértéseket és bűnbánatot gyakoroljunk; az anyagi
javaktól való távolságtartás; a mások iránti nyitottság és
szolidaritás, a „barátság és a családi szeretet és egység értelme”.[64]
62. A népi jámborság szívesen fordul figyelmével
Isten Fiának misztériuma felé, aki az emberek iránti szeretetből
gyermekké, testvérünkké lett, szegényen született egy szegény és
egyszerű asszonytól; ugyancsak igen fogékony Krisztus kínszenvedése
és halála iránt.[65]
A népi jámborságban a túlvilág misztériumának szemlélése jelentékeny
teret foglal el, az egek lakóival (a Szűzanyával, az angyalokkal és
a szentekkel) való közösség iránti igény, illetve az elhunytak lelki
üdvéért mondott imádság.
63. A keresztény üzenet és egy adott nép
kultúrája harmonikus ötvöződése, ami gyakran fellelhető a népi
jámborság megnyilvánulásaiban, úgyszintén egy olyan jelenség, amely
a Tanítóhivatal nagyrabecsülését vonja maga után ez utóbbi iránt.
A népi jámborság legeredetibb megnyilvánulásaiban ugyanis a
keresztény üzenet egyrészről magára ölti egy adott nép kultúrájának
kifejezési formáit, másrészről evangéliumi értékekkel szövi át az
életről, a halálról, a szabadságról, a küldetésről és az ember
sorsáról való felfogásukat.
A kulturális kifejezésmódok továbbadása apáról fiúra, nemzedékről
nemzedékre magában hordozza a keresztény alapelvek továbbadását.
Egyes esetekben a két dolog ötvözése olyan mélységeket ért el, hogy
a keresztény hit sajátos elemei egy-egy nép kulturális identitásának
szerves részeivé váltak.[66] Elegendő
például az Úr Édesanyja iránti tiszteletre gondolnunk.
64. A Tanítóhivatal kiemeli ezenkívül a népi
jámborság jelentőségét Isten népének hitélete, a hit megőrzése és az
evangelizáció újabb kezdeményezései szempontjából.
Megemlítik, hogy nem lehet nem tekintetbe venni „azokat az áhítati
formákat, amelyeket a nép egyes területeken megindító buzgalommal és
tiszta szándékkal”[67] gyakorol.
Ugyancsak figyelemre méltó, hogy az egészséges népi ájtatosság
„alapvetően katolikus gyökerei folytán ellenszer a szekták befolyása
ellen, és biztosítja a hűséget a megváltás üzenetéhez”.[68] Az is fontos, hogy a népi
jámborság gondviselésszerű eszköznek bizonyult a hit megőrzésére
ott, ahol a keresztények híjával voltak a lelkipásztori ellátásnak;
hogy ott, ahol elégtelen módon ment végbe az evangelizáció, „a
népesség a hitét nagy részben a népi jámborság révén fejezi ki”[69]; és végül az, hogy a népi
jámborság értékes és elkerülhetetlen „kiindulási pontot jelent,
ahonnan elérhetjük, hogy a nép hite gazdagodjon érettségben és
mélységben”.[70]
NÉHÁNY VESZÉLY, AMELY
TÉVÚTRA VIHETI A NÉPI JÁMBORSÁGOT
65. A Tanítóhivatal, amely rávilágít a népi jámborság vitathatatlan
értékeire, nem mulasztja el, hogy jelezzen egyúttal néhány veszélyt
is, amely fenyegetést hordoz rá nézve. Ilyenek a keresztény hit
egyes elemeinek (Krisztus feltámadása, az Egyházhoz tartozás érzése,
a Szentlélek személye és ténykedése) nem kellő jelenléte;
aránytalanság a szentek tisztelete, valamint Jézus Krisztus abszolút
fensőbbségének és misztériumának tudatossága között; a Szentírással
való közvetlen kapcsolat hiányos volta; az Egyház szentségi életétől
való elszigetelődés; az a tendencia, hogy az istentisztelet
momentumait elszigeteljük a keresztény élet feladataitól; a
jámborság egyes formáinak utilitarista szellemű felfogása; egyes
„jelek, gesztusok és formulák túlzott használata, amelyek
aránytalanul nagy jelentőségre tesznek szert és súrolják a feltűnés
puszta keresését”;[71] szélsőséges
esetekben az a kockázat, hogy elősegítik a „szekták beáramlását, a
babonák előretörését, a mágiát, a fatalizmust vagy a személy
elnyomását”.[72]
66. Azért, hogy a népi jámborságnak ezeknek az
esetleges hiányosságait és hibáit csökkentse, korunkban a
Tanítóhivatal kitartóan figyelmeztet rá, hogy „evangelizálni” kell a
népi jámborságot,[73] termékeny
kapcsolatot kell teremteni közte és az Evangélium között. Ez fogja
„megszabadítani fokozatosan hibáitól, megtisztítja, megerősíti, ami
kétértelmű, az tiszta arculatot nyerjen a hitben, a reménységben és
a szeretetben”.[74]
A népi jámborság „evangelizációja” során a lelkipásztori érzék azt
sugallja, hogy nagy türelemmel és toleranciával járjunk el, és
ihletet abból a módszerből merítsünk, amellyel az Egyház az
évszázadok során szembenézett részint a keresztény hit és a liturgia
inkulturációja során,[75] részint a
népi jámborságot érintő kérdésekben.
67. Amikor az Egyház Tanítóhivatala arra emlékeztet, hogy „a lelki
élet nem merül ki csupán a liturgián való részvétellel”, és hogy a
kereszténynek „a szobájába is el kell vonulnia, hogy titokban
imádkozzék az Atyához”, sőt „az Apostol tanítása szerint szüntelenül
kell imádkoz-nia”[76], rámutat, hogy
az imádságok különféle formáinak alanya az egyes keresztény ember -
klerikus, szerzetes vagy világi -, akár akkor, amikor Krisztus
Lelkétől indíttatva egyénileg imádkozik, akár akkor, amikor
közösségben imádkozik különféle eredetű és arculatú csoportokban.[77]
68. Különösen II. János Pál pápa mutatott rá,
hogy a család is alanya a népi jámborságnak. A Familiaris consortio
kezdetű apostoli buzdítás, miután dicséri a családot mint az Egyház
házi szentélyét, kiemeli, hogy „annak érdekében, hogy a templomban
folyó liturgiára fölkészüljenek, illetve azt otthon folytassák,[78] a családnak megvan a maga nagyon
változatos magánimádság-készlete. E változatosság - miközben
tanúskodik arról a mérhetetlen gazdagságról, amellyel a Szentlélek
élteti a keresztény imádságot - megfelel a lelkét Isten felé
irányító ember életkörülményeinek és igényeinek. A Szinódus atyái a
reggeli és az esti imádságon kívül kifejezetten ajánlják Isten
igéjének elmélkedő olvasását, a szentségekre való előkészületet;
Jézus szentséges Szívének szóló felajánlást és tiszteletet, a
Boldogságos Szűz Mária tiszteletének különféle formáit, az asztali
áldást és a népi jámborság ápolását.”[79]
69. A népi ájtatosság fontos alanyai ezen kívül a
konfraternitások és a hívek egyéb jámbor egyesületei. Intézményes
céljaik között, a karitatív tevékenységen és a társadalmi
elkötelezettségen kívül ott találjuk a keresztény istentisztelet
előmozdítását a Szentháromság, maga Krisztus és az ő misztériumai, a
Boldogságos Szűzanya, az angyalok, a szentek és boldogok irányában,
illetve az elhunyt hívek lelki üdvéért mondott imádságot.
A konfraternitásoknak a liturgikus naptár mellett gyakran van saját
naptáruk is, amelyekben fel vannak tüntetve különleges ünnepeik,
zsolozs-máik, novénáik, szeptenáriumaik és triduumaik; bűnbánati
időszakaik, azok a napok, amelyeken körmeneteket vagy
zarándoklatokat tartanak, avagy meghatározott irgalmas cselekedetet
hajtanak végre. Megvannak saját ájtatossági könyveik, saját
megkülönböztető jeleik, mint a skapulá-rék, érmek, ruhák és övek,
olykor külön istentiszteleti helyük és temetőjük is.
Az Egyház elfogadja a konfraternitásokat és jogi személyiséget ad
számukra,[80] jóváhagyja
statútumaikat, nagyra értékeli célkitűzéseiket és istentiszteleti
tevékenységüket. Ugyanakkor megkívánja, hogy ez szem-behelyezkedést
vagy elszigetelődést ne hozzon létre, és bölcsen illeszkedjen bele a
plébánia és az egyházmegye életébe.
70. A népi jámborság tipikus megnyilvánulásai a jámborsági
gyakorlatok, amelyek egymástól igen eltérők lehetnek történelmi
eredetüket, tartalmukat, nyelvezetüket, stílusukat, használatukat és
gyakorlóikat tekintve. A II. Vatikáni Zsinat megvizsgálta a
jámborsági gyakorlatokat, emlékeztetett rá, hogy ezek erősen
ajánlottak,[81] és rámutatott azokra
a feltételekre, amelyek biztosítják legitimitásukat és érvényes
voltukat.
71. A keresztény istentisztelet sajátos
természetéből és jellemzőiből kiindulva nyilvánvaló, hogy a
jámborsági gyakorlatoknak meg kell felelniük az egészséges
tanításnak, valamint az Egyház törvényeinek és sza-bályainak;[82] ezenkívül összhangban kell
lenniük a szent liturgiával; lehetőség szerint tekintettel kell
lenniük a liturgikus évre és segíteniük kell „az Egyház közös
imádságában való tudatos és tevékeny részvételt”.[83]
72. A jámborsági gyakorlatok a keresztény
istentisztelet körébe tartoznak. Ezért az Egyház mindenkor szükségét
érezte, hogy figyelemmel legyen irántuk, hogy általuk méltón
megdicsőíttessék Isten, az embernek pedig lelkileg javára váljanak
és buzdításul szolgáljon számára a következetes keresztény
életvitelre.
A főpásztorok ténykedése a jámborsági gyakorlatok tekintetében
sokféle volt: ajánlották, bátorították őket, iránymutatást adtak, s
olykor javították őket. A jámborsági gyakorlatok széles körében meg
kell különböztetnünk azokat, amelyeket az Apostoli Szentszék
elrendelésére végeznek, vagy amelyeket a Szentszék ajánlott az
évszázadok során;[84] az egyes helyi
egyházak jámborsági gyakorlatait, ha ezeket „a püspökök
rendelkezései alapján, a szokások és törvényesen jóváhagyott
szertartáskönyvek szerint végzik”,[85]
valamint más jámborsági gyakorlatok, amelyet külön jog szerint vagy
hagyomány alapján gyakorolnak a szerzetescsaládokban, a
kon-fraternitásokban és a hívek vallásos társulásaiban. Ez utóbbiak
gyakran elnyerték az Egyház kifejezett jóváhagyását. Jámborsági
gyakorlatokat nem végeznek a családi élet keretei között vagy
egyénileg.
Egyes jámborsági gyakorlatok, amelyeket a hívek közösségének szokása
vezetett be és a Tanítóhivatal jóváhagyott,[86] búcsúk elnyerésére adnak lehetőséget.[87]
A LITURGIA ÉS A JÁMBORSÁGI
GYAKORLATOK
73. A következőkben foglalhatjuk össze az Egyház tanítását a
liturgia és a jámborsági gyakorlatok kapcsolatáról. A liturgia
természeténél fogva jóval magasabb rendű, mint a jámborsági
gyakorlatok,[88] éppen ezért a
lelkipásztori gyakorlatban a liturgiának kell juttatni „azt a
helyet, amely megilleti a jámborsági gyakorlatokkal szemben”.[89] A liturgiának és a jámborsági
gyakorlatoknak úgy kell egymás mellett létezniük, hogy az értékek
hierarchiája és az istentisztelet e két megnyilvánulási formája ne
szenvedjen csorbát.[90]
74. Ezeknek az alapelveknek a megfelelő
figyelembevétele elvezethet oda, hogy valóban igyekezzünk a
lehetőségekhez mérten összehangolni a jámborsági gyakorlatok
ritmusát a liturgia kívánalmaival, vagyis anélkül, hogy a „jámborság
e két formáját összeolvasztanánk vagy össze-kevernénk”[91]; elkerülni következésképpen a keveredést és
elegyítést a liturgia és a jámborsági gyakorlatok között; ne
állítsuk szembe a jámborsági gyakorlatokat a liturgiával vagy az
egyházias érzülettel, és végül ne igyekezzünk a jámborsági
gyakorlatokat eltörölni, ezáltal mással nem pótolható űrt hozván
létre, aminek azután a hívők látják kárát.[92]
ÁLTALÁNOS IRÁNYELVEK A
JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK
MEGÚJÍTÁSA ÉRDEKÉBEN
75. Az Apostoli Szentszék nem mulasztotta el, hogy megmutassa,
milyen teológiai, lelkipásztori, történelmi és irodalmi kritériumok
járulhatnak hozzá, hogy, ahol szükséges, megújítsuk a jámborsági
gyakorlatokat:[93] hangsúlyozni kell
bennük a bibliai és liturgikus hivatkozásokat, ki kell fejeződnie
bennük az ökumenikus törekvésnek, ki kell emelni lényegi magvukat,
amely történeti kutatással határozható meg, és el kell érni, hogy e
gyakorlatokban tükröződjenek a jelenkor lelkiségének bizonyos
szempontjai. Tekintetbe kell venniük az antropológia újabb
vívmányait, és tiszteletben kell tartaniuk annak a népnek a
kultúráját és kifejezésmódját, ahol gyakorolják ezeket anélkül, hogy
elveszítenék a népszokásokban gyökerező hagyományos elemeket.
III. FEJEZET
TEOLÓGIAI ELVEK A NÉPI JÁMBORSÁG
MEGÍTÉLÉSÉBEN ÉS MEGÚJÍTÁSÁBAN
Az istentiszteleti élet:
közösség az Atyával Krisztus által a Szentlélekben
76. A kinyilatkoztatás történetében az ember üdvössége mindenkor úgy
mutatkozik meg, mint Isten ajándéka, amely irgalmából fakad,
szuverén szabadságában és teljesen ingyenesen. Azoknak az
eseményeknek és szavaknak az együttese, amelyekben megnyilvánul a
megváltás terve[94], folyamatos
párbeszédként áll előttünk az Isten és az ember között, amelyben
Istené a kezdeményezés és az ember részéről a hitbeli odafigyelés és
„a hitbeli engedelmesség válaszát”, alapállását követeli meg (Róm
1,5; 16,26).
Az üdvözítő párbeszédben kiemelkedő jelentőséggel bír az a
Szövetség, amelyet a Sinai hegyén kötött Isten a választott néppel
(vö. Kiv 19-24), amelynek révén ez utóbbi az Úr „tulajdonává”, „papi
királysággá, szent nemzetté” válik (Kiv 19,6). Izrael pedig, aki a
maga részéről nem volt mindig hű a szövetséghez, ihletet és erőt
nyert belőle, hogy Isten viselkedését kövesse (vö. Lev 11,44-45;
19,2) és igéinek tartalma szerint alakítsa.
Izrael istentiszteletének és imádságának tárgya főként a mirabilia
Dei-re, Isten üdvözítő fellépéseire a történelemben történő
emlékezés. Ez tartja életben azon események iránti tiszteletet,
amelyekben Isten ígéretei megvalósultak, és így állandó hivatkozási
pontot jelentenek mind a hitbeli elmélkedés, mind az imaélet
számára.
77. Örök tervének megfelelően (Zsid 1,1-2).
Krisztus misztériuma, legfőképpen a húsvét titka: halála és
feltámadása nem más, mint a teljes és végérvényes kinyilatkoztatás
és az üdvösség ígéretének valóra váltása. Minthogy Jézus, „Isten
egyszülött Fia” (Jn 3,18) az, akiben az Atya nekünk ajándékozott
mindent anélkül, hogy bármit visszatartott volna (vö. Róm 8,32; Jn
3,16). Nyilvánvaló, hogy a hit és az imaélet szempontjából Isten
népe számára a legalapvetőbb hivatkozási pont Krisztus személye és
műve: ő az igazság tanítómestere (vö. Mt 22,16), a hűséges tanú (vö.
ApCsel 1,5), a legfőbb főpap (vö. Zsid 4,14), lelkeink pásztora (vö.
1Pt 2,25), az egyetlen és tökéletes közvetítő (vö. 1Tim 2,5; Zsid
8,6; 9,15; 12,24); őáltala juthat el az ember az Atyához (vö. Jn
14,6), őáltala száll fel az Istenhez az Egyház dicsőítő és könyörgő
szava, s őáltala száll le az emberiségre minden isteni ajándék.
Mi, akik Krisztussal eltemetkeztünk és vele együtt feltámadtunk a
keresztségben (vö. Kol 2,12; Róm 6,4), megszabadultunk a test
uralmától és beléptünk a Lélek uralmába (vö. Róm 8,9), a
tökéletesség állapotára vagyunk meghívva abban a mértékben,
amennyire ez szükséges a Krisztusban való érettséghez (vö. Ef 4,13).
Krisztusban találjuk meg annak a magatartásnak a mintáját, amelyben
minden pillanatban az Atya szavának meghallgatására figyel az ember,
elfogadja az ő akaratát, mint arra adott szüntelen „igen”: „Az én
ételem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött” (vö.
Jn 4,34).
Krisztus tehát a fiúi jámborság mintaképe, akitől megtanulhatjuk az
Atyával való folytonos párbeszédet, az Istennel való életszerű,
bensőséges és bizalmas kapcsolat folytonos keresését, amely az
embert élete során megvilágosítja, támogatja és vezeti.
78. Az Atyával való közösség megélésében a
híveket a Szentlélek vezeti (vö. Róm 8,14), akit azért kaptak, hogy
fokozatosan átalakuljanak Krisztusban. Tőle kapják „a fogadott
fiúság lelkét”, amelynek révén magukévá teszik Krisztus fiúi
magatartását (vö. Róm 8,15-17), érzéseit (vö. Fil 2,5). A Szentlélek
hozza a hívek tudomására Krisztus tanítását (vö. Jn 14,26;
16,13-25), hogy ennek fényénél értelmezzék életük eseményeit és a
történelem fordulatait, eljussanak Isten mélységeinek megértéséig
(vö. 1Kor 2,10) és képessé tegye őket, hogy életük „lelki áldozattá”
váljon (vö. Róm 12,1), támogassa őket azokban az ellentmondásokban
és megpróbáltatásokban, amelyekkel szembe kell nézniük a nehéz
folyamat során, miközben átalakulnak Krisztusban, indítsa, táplálja
és vezesse imádságukat: „Gyöngeségünkben segítségünkre van a Lélek
is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban
maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal. Aki
vizsgálja a szíveket, tudja, hogy mit kíván a Lélek, mert Isten
tetszése szerint jár közben a szentekért” (Róm 8,25-26).
A Szentlélektől ered és tőle nyeri erejét a keresztény
istentisztelet, a Szentlélekben folyik és benne teljesedik ki.
Kijelenthetjük tehát, hogy Krisztus Lelkének jelenléte nélkül
nincsen valódi keresztény istentisztelet, s enélkül a hiteles népi
jámborság sem tud kifejezésre jutni.
79. A fentebb kifejtett alapelveknek megfelelően
szükségesnek tűnik, hogy a népi jámborság lényege az ember és az
Isten közötti párbeszéd legyen a Szentlélekben. Nem kétséges, hogy
az itt-ott fellelhető hiányosságok ellenére - mint például az
Atyaisten és Jézus összekeverése , magán viseli a szentháromságos
lelkület jegyeit.
A népi jámborság ugyanis igen érzékeny Isten atyasága misztériumára:
megindul jóságán, csodálja hatalmát és bölcsességét, örvend a
teremtés szépségén és dicséri ezért a Teremtőt, tudja, hogy az
Atyaisten igazságos és irgalmas, gondot visel a szegényekre és
alázatosakra, hirdeti, hogy az Atya azt parancsolta, hogy tegyünk
jót, és azokat jutalmazza, akik becsületesen élnek és az egyenes
úton járnak, s ugyanakkor elborzad a rossztól és eltávolítja magától
azokat, akik megátalkodottan a gyűlölet, az erőszak, az
igazságtalanság és a hazugság útját járják.
A népi jámborság szívesen összpontosít Krisztus személyére, Isten
Fiára, az ember Megváltójára: megindul születésének elbeszélésén és
felfogja azt a végtelen szeretetet, amely a Gyermekből árad, aki
igaz Isten és egyben testvérünk is, s aki gyermekkorától kezdve
szegény és üldözött. Szívesen ábrázolja Jézus Urunk, a jó Pásztor
életének egyes eseményeit, aki odalépett a vámosokhoz és a
bűnösökhöz, meggyógyította a betegeket és segített a szükséget
szenvedőkön, és az igazság tanítómestere volt. Főként pedig szívesen
szemléli Jézus kínszenvedésének misztériumait, mert felfogja bennük
határtalan szeretetét és az emberi szenvedéssel való együttérzésének
mértékét. Ilyen misztériumok: az elárult és elhagyott, a
megostorozott és tövissel koronázott Jézus, akit a gonosztevők
között feszítettek keresztre, levették testét a keresztről, a föld
méhébe helyezték, s barátai és tanítványai megsiratták.
A népi jámborság nem hagyja figyelmen kívül, hogy Isten
misztériumában ott van a Szentlélek személye. Vallja, hogy „a
Szentlélek erejéből” Isten Fia „megtestesült a Szűzanya méhében és
emberré lett”,[95] és hogy az Egyház
életének hajnalán az apostolok megkapták a Szentlelket (vö. ApCsel
2,1-13); tudomása van róla, hogy a Szentlélek ereje, amelynek
pecsétjét különösképpen a bérmáláskor kapják meg a keresztények,
jelen van az Egyház minden szentségében. Tudja, hogy „az Atya, a Fiú
és a Szentlélek nevében” veszi kezdetét minden eukarisz-tikus
ünneplés, így nyeri el valaki a keresztséget és a bűnbocsánat
kegyelmét, s hogy az isteni három személy nevében teljesül a
keresztény közösség minden imádsága, így hívják az isteni áldást az
emberre és minden teremtményre.
80. Szükséges tehát, hogy a népi jámborságban
megerősödjék a Szentháromságra történő hivatkozás, amelyet
csíraként, mint már mondottuk, magában hordoz. Ezért a következő
irányelveket lehet meghatározni:
- meg kell világosítani a hívek előtt a keresztény imádság sajátos
jellegét, amelynek megszólítottja az Atya, Jézus Krisztus
közvetítésével, a Szentlélek erejében;
- szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai tisztább
megvilágításba helyezzék a Szentlélek személyét és ténykedését. Az a
tény, hogy Isten Lelkének nincs saját „neve”, és az a szokás, hogy
nem ábrázolták őt antropomorf képekkel, oda vezetett, legalábbis
részben, hogy a népi jámborság szövegeiben és kifejezési formáiban
nincsen vagy kevésbé van jelen a Szentlélek, noha nem merült
feledésbe a Lélekkel való kapcsolat kifejezésében a zene és a
mozdulatok szerepe. Ezt a hiányosságot a népi ájtatosság
evangelizálásával lehet betölteni, amivel az Egyház Tanítóhivatala
több ízben foglalkozott;
- Ugyancsak szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásai
kiemeljék Krisztus feltámadásának elsődleges és alapvető
fontosságát. A népi ájtatosságban elevenen él annak hangsúlyozása,
milyen szeretettel tekint a Megváltó a szenvedő emberiségre, ám
ennek mindig együtt kell megjelennie az ő megdicsőülésével. Csak
ezzel a feltétellel kerül teljes egészében bemutatásra Isten
üdvözítő terve Krisztusban, és csak így lesz oszthatatlan egységében
felfogható Krisztus húsvétjának misztériuma. Csak így rajzoljuk meg
hitelesen a kereszténység arcát, amely a halálon aratott győzelem s
annak ünneplése, aki „nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mt
22,32), vagyis Krisztusé, az élő Istené, aki meghalt és örökké él
(vö. ApCsel 1,28) és a Szentléleké, aki „éltetőnk”.[96]
- Végezetül szükséges az is, hogy a Krisztus kínszenvedése iránti
tisztelet elvezesse a híveket az Eucharisztiában való teljes és
tudatos részvételre, amelyben ételül kapjuk Krisztus értünk
feláldozott testét (vö. 1Kor 11,24), és italul kapjuk Jézusnak a
kereszten az új és örök szövetségért, a bűnök bocsánatára kiontott
vérét. E részvétel legkiemelkedőbb időpontja a húsvéti Szent
Háromnap megünneplése, amely a liturgikus év csúcspontja, valamint a
szent misztériumok vasárnapi megünneplése.
AZ EGYHÁZ MINT
ISTENTISZTELETI KÖZÖSSÉG
81. Az Egyház, „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében egybegyűlt
nép”[97] istentiszteleti közösség.
Urának és alapítójának szándéka szerint számos rituális cselekményt
visz végbe, amelyeknek a célja Isten dicsősége és az ember
megszentelődése,[98] és amelyek
különböző módon és különböző fokon valamennyien Krisztus húsvéti
misztériumának ünneplését jelentik, s az a céljuk, hogy teljesítsék
az isteni akaratot és egy-begyűjtsék a szétszórt fiakat az egyetlen
nép egységébe.
Különféle szertartásaiban ugyanis az Egyház az üdvösség evangéliumát
hirdeti és kijelenti Krisztus halálát és feltámadását, és a szent
jelek által végbeviszi üdvözítő művét. Az Eucharisztiában
megemlékezik az áldott kínszenvedésről, a dicsőséges feltámadásról
és a csodás mennybemenetelről. Az egyéb szentségekből a Szentlélek
többi ajándékát nyeri el, amelyek Krisztus keresztjéből fakadnak. Az
Egyház zsoltárokkal és himnuszokkal dicsőíti az Atyát azokért a
csodálatos tettekért, amelyeket végbevitt Fiának, Krisztusnak
halálában és felmagasztalásá-ban, és azért könyörög hozzá, hogy a
húsvét üdvözítő misztériuma eljusson minden emberhez. A
szentelményekben, amelyeket azért hoztak létre, hogy támogassák a
híveket különböző helyzeteikben és szükségeikben, azért könyörög az
Úrhoz, hogy minden cselekedetüket a húsvét Lelke segítse és
világítsa meg.
82. A liturgia ünneplésével azonban nem merül ki
az Egyháznak az istentisztelet területén végzendő feladata. Krisztus
tanítványai ugyanis, a mester példáját és tanítását követve,
szobájuk rejtekén is imádkoznak (vö. Mt 6,6); összegyűlnek imádkozni
a nagy vallási tapasztalattal rendelkező férfiak és nők által
létrehozott módon, akik a hívek kívánságát felfogva, ezek
jámborságát Krisztus misztériumának valamely különleges része felé
irányították; imádkoznak a kollektív keresztény tudatosságból anonim
módon fakadt formák szerint, amelyekben a népi kultúra igényei
harmonikus módon ötvöződnek az evangéliumi üzenet lényeges
elemeivel.
83. A népi jámborság hiteles formái szintén a
Szentlélek gyümölcsei, s azokra úgy kell tekinteni, mint az Egyház
jámborságának részére, hiszen azt az Egyházzal közösségben élő, az
Egyház hitéhez csatlakozó és az Egyház istentiszteleti fegyelmét
tisztelő hívek végzik, és mivel ezek közül jó néhányat maga az
Egyház jóváhagyott és ajánlott.[99]
84. Mint az egyházi jámborság kifejezése, a népi
ájtatosság alá van vetve a keresztény istentisztelet általános
törvényeinek és az Egyház lelkipásztori tekintélyének, s ez
gyakorolja felette a megkülönböztetés és hitelesítés feladatát,
megújítja azt azáltal, hogy termékeny kapcsolatba állítja a
kinyilatkoztatott Igével, a hagyománnyal és magával a liturgiával.
Másrészről szükséges, hogy a népi jámborság megnyilvánulásait mindig
a keresztény istentisztelet „ekkleziológiai alapelve” világítsa meg.
Ez teszi lehetővé a népi jámborság számára a következőket:
- helyes látásmóddal rendelkezzen a helyi egyház és az egyetemes
Egyház viszonyáról. A népi jámborság többnyire ugyanis a helyi
értékekre összpontosít, s így megvan a veszélye, hogy bezárkózik az
egyetemes értékekkel és az ekkleziológiai távlatokkal szemben;
- bele kell helyeznie a Boldogságos Szűzanya, az angyalok, a szentek
és a boldogok tiszteletét, valamint a halottak lelki üdvéért mondott
imákat a szentek közösségének tágabb összefüggésébe, és abba a
viszonyba, amely a mennyei Egyházat a földi zarándokútját folytató
Egyházhoz kapcsolja;
- termékeny módon kell fölfognia a kapcsolatot a szolgálat és a
karizma között; az első szükséges a liturgikus istentisztelet
megnyilvánulásaihoz, míg a második a népi jámborság
megnyilvánulásaiban gyakori.
EGYETEMES PAPSÁG ÉS NÉPI
JÁMBORSÁG
85. A keresztény beavatás szentségei révén a hívő belép az Egyházba,
a prófétai, papi és királyi nemzetbe, amelynek az a feladata, hogy
Istent lélekben és imádságban imádják (vö. Jn 4,23). A hívő e
papságát Krisztus által a Szentlélekben gyakorolja, nem csupán a
liturgia keretei között, de különösen az Eucharisztia ünneplésében,
valamint a keresztény élet egyéb területein is, többek között a népi
jámborságban. A Szentlélek ad számára képességet, hogy a dicsőítés
áldozatát hozza meg az Úrnak, imádsággal és könyörgéssel forduljon
hozzá, és elsősorban saját életét „Istennek tetsző, szent és élő
áldozattá” tegye (Róm 12,1; vö. Zsid 12,28).
86. A papi szolgálatnak ezen az alapján a népi
jámborság segít a híveknek kitartani az Atyaistenhez forduló
imádságban és dicsőítésben, a Krisztusról való tanúságtételben (vö.
ApCsel 2,42-47), támogatván őt dicsőséges eljövetelére való
várakozásában igazolja a Szentlélekben az örök élet iránti reményét
(vö. 1Pt 3,15). Miközben megőrzi saját kulturális környezetének
jellegzetes jegyeit, kifejezésre juttatja az egyházi-asság értékeit,
amelyek különböző mértékben és fokon jellemzik mindazt, ami Krisztus
titokzatos testében keletkezik.
ISTEN IGÉJE ÉS A NÉPI
JÁMBORSÁG
87. Isten igéje, amit a Szentírásban kaptunk, amit az Egyház
Tanítóhivatala őriz és ad tovább, s a liturgia ünnepel, különösen
fontos és pótolhatatlan eleme a Lélek működésének a hívek
istentiszteleti életében.
Minthogy az Egyház Isten Igéjének hallgatásában épül és növekszik, a
keresztény népnek jól kell ismernie a Szentírást és át kell
itatódnia annak szellemével,[100]
hogy a hit tényeihez igazodó és megfelelő formákra fordítsák le az
áhítat és tisztelet érzését, amely az Istennel való kapcsolatból
születik, s amely üdvözít, újraéleszt és megszentel.
A Biblia szavaiban a népi jámborság kimeríthetetlen ihlető forrásra,
az imádság felülmúlhatatlan mintáira és termékeny témákra talál.
Ezenkívül a Szentírásra történő állandó hivatkozás olyan jelzés és
olyan kritérium, amely megfékezheti a népi vallásos érzés
kitöréseit, amelyekben kétértelmű, sőt olykor helytelen kifejezések
is megférnek.
88. Ugyanakkor „a Szentírás olvasását imádságnak
kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között”.[101] Ezért igen ajánlott, hogy a
népi jámborság különböző kifejezési formáiban jelen legyenek a
megfelelően kiválasztott és kommentált bibliai részek.
89. Erre a célra jó szolgálatot fog tenni a
liturgikus ünnepek példája, amelyek alapelvként mindig tartalmazzák
a Szentírás jelenlétét, amelyet a különféle típusú ünnepeken más-más
módon szerepeltetnek. Minthogy azonban a népi jámborság
megnyilvánulásait az elgondolás és tagolás tekintetében megilleti a
változatosság, nyilván nem szükséges az, hogy a bibliai perikópák
elhelyezése teljes mértékben kövesse azokat a rituális formákat,
amelyekkel a liturgia hirdeti Isten igéjét.
A liturgia modellje mindenesetre a helyes értékrend megőrzését
jelenti a népi jámborság számára, mert benne a hozzánk szóló Isten
szavára való odafigyelés foglalja el az első helyet. Azt is
megmutatja, hogy az Ó- és Újszövetség harmonikus viszonyban állnak
egymással és egyik a másikat segít értelmezni. Évszázados
tapasztalat által hitelesített megoldásokat kínál arra, miképpen
lehet korrekt módon aktualizálni a bibliai üzenetet, és megfelelő
kritériumot nyújt az imádság hiteles voltának megítéléséhez.
A szövegek tekintetében célszerű a rövid, könnyen megjegyezhető,
jelentős, könnyen érthető, még ha nehezen is megvalósítható a részek
kiválasztása. Egyébiránt bizonyos jámborsági gyakorlatok, mint
például a keresztút vagy a rózsafüzér elősegítik a Szentírás
ismeretét. A gesztusokhoz és imákhoz társított, Jézus életéből vett
evangéliumi epizódok könnyebben memorizálhatók.
NÉPI JÁMBORSÁG ÉS
MAGÁN-KINYILATKOZTATÁSOK
90. A népi jámborság mindenütt és mindenkor érdeklődik a rendkívüli
jelenségek és események iránt, amelyek gyakran
magán-kinyilatkoztatásokhoz kapcsolódnak. Noha teljes egészében nem
része ez a Mária-tiszteletnek, főként ez a terület érintett a
„jelenések” és „üzenetek” kapcsán. Vegyük tekintetbe, amit ezzel
kapcsolatban a Katolikus Egyház Katekizmusa mond: „A századok
folyamán történtek úgynevezett „magán”-kinyilatkoztatások, melyek
közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak
a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus
végleges kinyilatkoztatását „kiegészítsék” vagy „tökéletesítsék”,
hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben
lehessen abból élni. Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a
hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi
az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az ő
szentjeinek igaz fölszólítása az Egyház felé”(67).[102]
INKULTURÁCIÓ ÉS NÉPI
JÁMBORSÁG
91. A népi jámborságot természetesen jellemzi a történelmi és
kulturális tudat. Ezt jelzi az a sokféle megnyilvánulási forma,
amely alkotja, amelyek a helyi egyházakban virágoztak és
megállapodtak az idők során. Ez jelzi, hogy milyen mély gyökeret
vert a hit az egyes népek szívében, és hogy mennyire behatolt az
emberek hétköznapjaiba. Valóban, „a népi jámborság a hit
„inkulturációjának” első és alapvető formája, amelyet folyamatosan
kell hagyni vezetni és irányítani a liturgia által, ám amely a maga
részéről megtermékenyíti a hitet a szívből kiindulva”.[103] Az Evangélium megújító
lendületének és egy kultúra különböző összetevőinek a találkozását
ezért a népi ájtatosság léte is mutatja.[104]
92. Egy jámborsági gyakorlat adaptációjának
illetve inkulturációjának folyamata nem ütközhet különösebb
akadályokba annak nyelvezete, zenei és művészeti kifejezésmódja,
mozdulatvilága és testi viselkedésmódja tekintetében. A jámborsági
gyakorlatok ugyanis egyrészt nem vonatkoznak a szentségi élet
lényegi elemeire, másrészt sok esetben népi eredetűek, vagyis népi
kifejezésmódot jelentenek, nyelvezetének megfelelő módján, és így
illeszkednek a katolikus hit keretei közé.
Mégis, az a tény, hogy a jámborsági gyakorlatok a népi kifejezésmód
megnyilvánulásai, nem hatalmaz fel arra senkit, hogy szubjektív és
egyénieskedő módon lépjen fel. Az ordináriusok (szerzetesrendekben
szokásos áhítatok esetén a magasabb rangú szerzetes elöljárók)
hatáskörének tiszteletben tartása mellett, amennyiben olyan
jámborsági gyakorlatokról van szó, amelyek egy egész nemzetet, vagy
tágabb régiót érintenek, helyes, ha a püspöki konferencia nyilvánít
véleményt.
Szükséges a nagy odafigyelés és mélyreható megkülönböztető képesség,
nehogy a különböző nyelvezeteken keresztül a jámborsági
gyakorlatokba beszüremkedjenek a keresztény hittel szembenálló
felfogások, vagy teret adjanak a szinkretizmussal fertőzött kultikus
megnyilvánulásoknak.
Különösképpen fontos, hogy az adaptáció, illetve inkulturáció
folyamatában levő jámborsági gyakorlatok megőrizzék mély kulturális
identitásukat, és eredeti arculatukat. Ez megkívánja, hogy megfelelő
mértékben felismerhetők maradjanak az azt jellemző történelmi
eredet, és tanításbeli és istentiszteleti jegyek.
Ami a népi jámborsági gyakorlatoknak a liturgia inkulturációs
folyamatába való beemelését illeti, ezzel kapcsolatban utalunk
dikasztériu-munk idevonatkozó Instrukciójára.[105]
MÁSODIK RÉSZ
IRÁNYELVEK A NÉPI JÁMBORSÁG ÉS A
LITURGIA ÖSSZEHANGOLÁSÁRA
ELŐSZÓ
93. A következőkben azt elősegítve, hogy konkrét lelkipásztori
tevékenységre lehessen váltani a fentieket, iránymutatásokkal
szolgálunk a népi jámborság és a liturgia között kialakítandó
szükséges kapcsolatról, hogy a pasztorációs munka mind harmonikusabb
és hasznosabb lehessen. Amikor felsoroljuk a jámborság
legelterjedtebb gyakorlatait és szokásait, nem törekedhetünk arra,
hogy kimerítő listát adjunk, vagy megemlítsünk minden egyes helyi
jelentőségű megnyilvánulást. Itt-ott vannak irányelvek a liturgikus
lelkipásztori munkát illetően, hiszen kapcsolódó területekről,
nehezen meghúzható határokról van szó.
A kifejtést a következő öt fejezetre tagoltuk:
- a negyedik fejezet a liturgikus évet tekinti át annak a
népi jámborság megnyilvánulásaival történő kívánatos összehangolása
szempontjából;
- az ötödik fejezet az Úr szent Anyjának tiszteletéről
szól, amely kiemelkedő helyet foglal el a liturgiában csakúgy, mint
a népi jámborságban;
- a hatodik fejezet a szentek és a boldogok tiszteletéről
szól, amely úgyszintén jelentős teret foglal el a liturgiában és a
hívek hitéletében;
- a hetedik fejezet a halottak lelki üdvéért végzett
imádságokkal foglalkozik, amely gyakran felbukkan az Egyház
istentiszteleti életének különböző formáiban;
- a nyolcadik fejezet a kegyhelyekkel és a zarándoklatokkal
foglalkozik, amelyek jelentős helyei és jellemző megnyilvánulásai a
népi áj-tatosságnak, és nem kevés kapcsolata van a liturgiával.
Noha nagyon különböző helyzetekről, és különböző természetű és
jellegű jámborsági gyakorlatokról szólunk, a szöveg javaslatait
bizonyos alapelvek általános tiszteletben tartásával fogalmazzuk
meg, ezek a következők: a liturgia elsőrendű szerepű a más
istentiszteleti megnyilvánulásokkal szemben;[106] a népi jámborság méltósága és legitimitása;[107] a lelkipásztori szükséglet az,
hogy el kell kerülni minden szembeállítást a liturgia és a népi
jámborság között és hogy ne vegyüljenek össze ezek kifejezésmódjai,
amelynek során kevert szertartások jönnének létre.[108]
IV. FEJEZET
A LITURGIKUS ÉV ÉS A NÉPI JÁMBORSÁG
94. A liturgikus év az az időbeli keret, amelyben az Egyház Krisztus
misztériumának teljességét megünnepli „a megtestesüléstől és a
születéstől kezdve a mennybemenetelen és pünkösdön át az Úr boldog
reménnyel várt eljöveteléig”.[109]
A liturgikus év során „a húsvéti misztérium megünneplése [...]
jelenti a keresztény istentisztelet legfontosabb momentumát, annak
mindennapos, heti és éves megjelenésében”.[110] Ebből következik, hogy a liturgia és a népi
jámborság kapcsolatában a szilárd hivatkozási pontnak a liturgikus
év megünneplésének kell lennie az áhítat minden más
megnyilvánulásával és gyakorlatával szemben.
95. Az „Úr napját”, mint „ős ünnepnapot” és „az egész liturgikus év
alapját és magját”[111] nem szabad
alárendelni a népi jámborság megnyilvánulásainak. Nem helyes ezért
olyan jámborsági gyakorlatokat tartani, amelyek időbeli
elhelyezésüket tekintve vasárnap zajlanak.
A hívek lelkipásztori java szempontjából szabad az évközi
vasárnapokon megismételni az Úr ünnepeit, a Boldogságos Szűzanya,
illetve azon szentek tiszteletét, akiknek azon a héten van az ünnepe
és különösen jelentősek a hívek jámborsága szempontjából, ám az
ünnepek sorrendjében ezek nem előzhetik meg a vasárnap ünneplését.[112]
Minthogy a népi és kulturális ünnepek olykor veszélyeztetik a
vasárnap megünneplését, és megzavarják ennek keresztény jellegét,
„katekézissel és megfelelő lelkipásztori intézkedésekkel világosan
vissza kell utasítani mindazt, ami össze nem egyeztethető az
Evangéliummal. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy ezek a
hagyományok - s ez analóg módon érvényes a polgári élet új keletű
kezdeményezéseire is -hordoznak olyan értékeket is, amelyek minden
nehézség nélkül illeszkednek a hit igényeihez. A főpásztorok
feladata olyan döntéseket hozni, melyek úgy őrzik az adott kultúra,
főleg a népi vallásosság értékeit, hogy a liturgia, főleg a vasárnap
és az ünnepek megtartása nem szenved kárt, hanem inkább gazdagodik
tőlük”.[113]
96. Az advent a várakozás, a megtérés és a reménység időszaka:
- várakozás és emlékezés az Úr első, alázatos eljövetelére, amikor
halandó testbe öltözött; utolsó és dicsőséges eljövetelének várása
és hívása, amikor Krisztus a történelem uraként és Bíróként jelenik
majd meg;
- megtérés, amire gyakran felszólít ennek az időszaknak a liturgiája
a próféták szavai és főként Keresztelő Szent János szavai által:
„Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2);
- örömteli reménység, hogy a Krisztus által már végbevitt üdvösség
(vö. Róm 8,24-25) és a világban már jelenlévő kegyelmi valóságok
elérik az érettséget és a teljességet, s így az ígéret tulajdonná
válik, a hit látássá, és „hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk,
amint van” (vö. Jn 3,2).
97. A népi jámborság az adventi időre főként a
Messiás eljövetelére való készület emlékeként érzékeny. A keresztény
népben szilárdan gyökerezik annak a hosszú várakozásnak a tudata,
amely megelőzte az Üdvözítő születését. A hívek tudják, hogy Isten
jövendölésekkel támasztotta alá Izraelnek a Messiás eljövetelébe
vetett reményét.
A népi jámborság figyelmét nem kerüli el, sőt csodálattal tölti el
az a rendkívüli esemény, hogy a dicsőség Istene gyermekké lett egy
szegény és alázatos szűz méhében. A hívek különösképpen érzékenyek
azokra a nehézségekre, amelyekkel a Szűzanyának kellett szembenéznie
terhessége során és megindulnak a gondolatra, hogy a szálláson nem
volt hely József és a gyermeket szülni készülő Mária számára (vö. Lk
2,7).
Az adventtel kapcsolatban a népi jámborságnak számos megnyilvánulása
született, amelyek támogatják a hívek hitét és továbbadják
nemzedékről nemzedékre e liturgikus időszak egyes értékeinek
tudatosságát.
Az adventi koszorú
98. Az örökzöld ágakból font koszorúra helyezett négy gyertya, ami
főként a németajkú országokban és Észak-Amerikában szokás, a
keresztények otthonaiban az advent jelképévé vált.
Az adventi koszorú, a négy egymás után meggyulladó fénnyel
vasárnapról vasárnapra, egészen karácsony ünnepéig emlékeztet az
üdvtörténet Krisztust megelőző szakaszaira, és szimbolizálja azt a
prófétikus fényt, amely lassanként bevilágította a várakozás
éjszakáját egészen az igazságosság Napjának feljöttéig (vö. Mt 3,20;
Lk 1,78).
Az adventi körmenetek
99. Az adventi időben számos régióban különféle körmeneteket
tartanak, amelyek hol a városok utcáin hirdetik az Üdvözítő közeli
születését (egyes olasz városok „tiszta csillaga”), hol József és
Mária Betlehem felé vezető útját ábrázolják, amint szállást keresnek
Jézus megszületésére (a spanyol és latin-amerikai „posadas”).
A téli napforduló
100. Földünk északi féltekéjén advent idejére esik a „téli
napforduló”. Ez jelzi az évszakok változását és egyes emberi
tevékenységekben nyugalmat hoz. A népi jámborság igen figyelmes a
természet életfordulói iránt. Amikor a téli csillagfordulót ünnepli,
a mag a föld alatt fekszik a Nap fényére és melegére várva, amely
éppen a téli napforduló idején kezd újra erősödni és segít a magnak
kicsírázni.
Ott, ahol a népi jámborságból az évszakváltásoknak ünnepei
születtek, ezeket meg kell őrizni és fel kell használni, mint az
Úrhoz intézett könyörgés, az emberi munka mint az Isten teremtő
művében való részvétel értelméről való elgondolkodás, a személy
önmegvalósítása, a közjó szolgálata és a megváltás tervének valóra
váltása idejét.[114]
A Szűzanya az adventi időszakban
101. Az adventi időben a liturgia gyakran és példaadó módon ünnepli
a Boldogságos Szűzanyát:[115]
emlékezik az Ószövetség egyes asszonyalakjaira, akik az ő
küldetésének előhírnökei voltak; magasztalja a hit és alázat
magatartását, amellyel a názáreti Mária azonnal és teljes mértékben
csatlakozott Isten üdvözítő tervéhez; megvilágítja Mária jelenlétét
azokban a kegyelmi eseményekben, amelyek az Úr születését
megelőzték. A népi jámborság is különleges figyelmet szentel
Máriának az ád-venti időben, erről tanúskodnak az jámborsági
gyakorlatok, különösképpen a Szeplőtelen Szűz és a karácsony
novénája.
Ugyanakkor az advent felhasználása, mint „különösképpen alkalmas idő
az Úr Édesanyjának tiszteletére”[116]
nem jelenti azt, hogy ez a liturgikus időszak „Mária-hónapnak” volna
tekinthető.
A keresztény Kelet liturgikus naptáraiban a megnyilatkozás és az az
isteni üdvösség misztériumának előkészületi ideje (advent, illetve
Teofánia) az Atyaisten egyszülött Fiának születésének és
epifániájának titkában kifejezett Mária-tiszteleti időszak. A
figyelem az Istenszülő misztériumában az Úr eljövetelének
előkészítésére összpontosul. Kelet számára minden Mária-misztérium
krisztológiai misztérium, vagyis Krisztusban való megváltásunkra
hivatkozik. Így a kopt rítusban ebben az időszakban éneklik a
Theotokia Mária-dicséreteit, Szíriában az időszakot Szubbarrá-nak,
vagyis Angyali üdvözletnek nevezik, s ezzel is aláhúzzák Mária
jelentőségét. A bizánci rítusban a karácsonyra Mária-ünnepek és
-dalok egyre fokozódó sorával készülnek.
102. A Szeplőtelen Szűz ünnepe (december 8.) a
hívek által erősen átérzett alkalom, amelyen a népi jámborság számos
megnyilvánulása zajlik, s ezek között is kiemelkedik a Szeplőtelen
Szűz novénája. Nem vitás, hogy Mária tiszta és szeplőtelen
fogantatásának ünnepe, mint Jézus születésének előzménye, jól
illeszkedik ádvert egyes fontos témáihoz. Ez is a hosszú
Messiás-várást emeli ki, és az Ószövetség jövendöléseire és
szimbólumaira utal, amiket az advent liturgiája is felhasznál.
Ahol megünneplik a Szeplőtelen Szűz novénáját, ki kell emelni a
prófétai szövegeket, amelyek a Teremtés könyvének jövendölésétől
kezdve (3,15) eljutnak Gábriel „kegyelemmel teljes” üdvözletéig (Lk
1,28) és a Megváltó megszületésének kijelentéséig (vö. Lk 1,31-33).
Az amerikai kontinensen karácsony közeledtén ünneplik meg a népi
jámborság számos megnyilvánulásától kísérve a Guadalupei Szűzanya
ünnepét (december 12.), amely elősegíti az Üdvözítő befogadását.
Mária, „aki bensőségesen odatartozik az amerikai Egyház
megszületéséhez, volt az a ragyogó csillag, aki megvilágította a
Megváltó Krisztus eljövetelét e népek számára”.[117]
Karácsony novénája
103. A karácsony novénája azért született, hogy átadja a híveknek a
liturgia számukra nehezen felfogható gazdagságát. A karácsonyi
novéna alapvetően üdvös szerepet töltött be és gyakorlata továbbra
is folytatható. Mindazonáltal napjainkban, amikor a nép számára
könnyebb a részvétel a liturgiában, kívánatos, hogy december 17. és
23. között a „nagy antifónákkal” (ó-antifónákkal) teljes
vecsernyéken vegyenek részt. Ezek az ünnepek, amelyek előtt vagy
után fel lehet használni a népi jámborság egyes elemeit, kiváló
karácsonyi novénát jelenthetnek, amely teljes mértékben liturgikus,
amely odafigyel a népi jámborság igényeire is. A vecsernyék
ünneplése során tovább fejleszthetők már meglévő elemek (pl.
homília, a tömjén használata, könyörgések beiktatása).
A jászolállítás (betlehemezés)
104. Mint köztudott, a betlehemi jászol ábrázolása mellett, amely
már az ókorban fellelhető volt a templomokban, a XIII. századtól
kezdve elterjedt az a szokás, hogy a családi otthonokban is kicsiny
betlehemeket állítottak. E szokást nyilvánvalóan befolyásolta az
Assisi Szent Ferenc által 1223-ban Greccióban állított betlehem.
Ezeknek az otthoni betlehemeknek a felállítása (amelyben elsősorban
a gyerekek kapnak szerepet) alkalmat nyújt rá, hogy a család egyes
tagjai kapcsolatba lépjenek a karácsony misztériumával,
összegyűljenek egy-egy imádságra vagy Biblia-olvasásra Jézus
születése kapcsán.
A népi jámborság és az advent szellemisége
105. A népi jámborság, amely intuitív módon közelíti meg a
keresztény misztériumot, hatékonyan járulhat hozzá, hogy megmentsük
advent bizonyos értékeit, amelyeket veszélybe sodort a
közgondolkodás, amely számára karácsony puszta „kereskedelmi
kampány” a fogyasztói társadalom ezernyi üres ajánlatával.
A népi jámborság felfogja, hogy az Úr születését nem lehet
megünnepelni anélkül, hogy józan, egyszerű és örömteli légkör venne
bennünket körül, amelyben helyet kap a szegények és a társadalom
peremére szorultak iránti szolidaritás érzése. A Megváltó érkezése
érzékenynyé teszi a népi jámborságot az élet értékére és a neki
kijáró tisztelet kötelességére. Azt is felfogja, hogy annak a
születését, „aki megszabadítja a népet bűneitől” (Mt 1,21)
lehetetlen anélkül megünnepelni, hogy ne tennénk erőfeszítést a
magunkban lévő bűn kiiktatására, hiszen éberen várjuk őt, aki
visszatér az idők végezetén.
106. Karácsony idején az Egyház Urunk megtestesülésének misztériumát
ünnepli: a pásztoroknak meghirdetett alázatos születését
Betlehemben, akik, mint Izrael sarja, fogadják a Megváltót; a
napkeletről érkező bölcsek (Mt 2,1) hódolatát, akik, mint a pogányok
sarja, az újszülött Jézusban felismerik és imádják a Messiás
Krisztust; Isten megnyilatkozását a Jordán folyónál, ahol az Atya
„szeretett fiam”-nak (Mt 3,17) nevezi Jézust és nyilvánosan
meghirdeti messianisztikus feladatát; a Kánában véghezvitt
csodajeleit, ahol Jézus „kinyilatkoztatta dicsőségét és tanítványai
hittek benne” (Jn 2,11).
107. Ezeken az ünnepeken kívül - amelyek a
karácsony ünneplésének elsődleges értelmét adják - sajátos
kapcsolatban van Urunk megtestesülésének ünnepével: az Aprószentek
(december 28.) vértanúsága, kik Heródes gyűlölete és elutasítása
miatt Jézusért vérüket ontották; Jézus nevének ünnepe január 3-án; a
Szent Család ünnepe (karácsony nyolcada alatti vasárnap), amikor is
a család szent közösségére emlékezünk, ahol „Jézus növekedett
bölcsességben, korban és kedvességben Isten és az emberek előtt” (Lk
2,52); január 1-nek főünnepe, Mária megváltói és szűzi
istenanyaságának emlékezete; és - bár kívül esik a karácsonyi
ünnepkör idején - Urunk bemutatásának ünnepe (február 2.), ahol a
Messiás, Simeon és Anna személyében, népével találkozik, és ahol
Simeon messiási próféciájának lehetünk tanúi.
108. Az Úr megtestesülésének gazdag és sokrétű
misztériuma visszhangra talál és nagyrészt kifejezésre jut a népi
jámborságban is. Elsősorban a megváltó gyermekkori történeteire
fordít különös figyelmet, amelyekben irántunk táplált szeretete
nyilvánul meg. A népi jámborság ösztönösen magáévá teszi:
- az „ajándék spirituális értékét”, amely karácsony ünnepének
jellegzetessége: „mert gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk”
(vö. Iz 9,5); Isten végtelen szeretetének megnyilvánulása ez, aki
„úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta” (Jn 3,16);
- a közösségvállalás üzenetét, amelyet a karácsony eseménye magába
foglal: közösségvállalást a bűnös emberrel, mert Isten emberré lett
Jézusban, „értünk, emberekért, és a mi üdvösségünkért”;[118] közösségvállalást a
szegényekkel, mert Isten Fia „szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy
az ő szegénysége által” (2Kor 8,9) gazdaggá tegyen minket.
- az élet szentségi voltát, és azt a csodálatos eseményt, amely
minden anya életadásánál megvalósul, hisz Mária szülésén keresztül
az élet Igéje jött az emberek közé és vált láthatóvá (vö. 1Jn 1,2);
- a messianisztikus öröm és béke értékét, amelyre szívből áhítozik
minden idők embere: angyalok hirdetik a pásztoroknak, hogy
megszületett a világ megváltója, a „Béke Fejedelme” (Iz 9,5), és „a
földön békesség a jóakaratú embereknek” (Lk 2,14) dicséretet zengik;
- a szegénység, az egyszerűség, az alázat és az Isten iránti bizalom
miliőjét, mely körülveszi a gyermek Jézus születésének eseményeit.
A népi jámborság, amely felismeri a karácsony misztériumába beoltott
értékeket, együttműködésre hivatott az Úr megtestesülése emlékének
oltalmazásában, hogy a Karácsonnyal összekapcsolódott erős vallásos
hagyomány ne váljék a konzumvilág és a szekták tevékenységének
színterévé.
Karácsony éjszakája
109. Abban az időintervallumban, amely az első vesperástól az éjféli
mise kezdetéig tart, a népi ájtatosság a karácsonyi énekek
hagyományával együtt, melyek az Ünnep béke- és örömüzenetének
legerősebb hírvivői, imáinak megnyilvánulására vidékenként különböző
kifejezéseket ajánl. Kívánatos értékállóvá tenni, sőt, ha a helyzet
megengedi, harmonizálni őket a liturgia szertartásával. Ilyen
például:
- az élő betlehemes létrehozása vagy az otthoni jászol felállítása,
amely az imádság helye lehet a család minden tagjának: annak az
imádságnak, amely egyrészt magába foglalja a születés lukácsi
elbeszélését, másrészt felhangzanak benne az ismert karácsonyi
énekek, és különösen kitűnik a gyermekek könyörgése és dicsérete,
akik főszereplői ennek a bensőséges találkozásnak;
- a karácsonyfa gyertyáinak meggyújtása alkalmas a családon belüli
imádság elindítására. Eltekintve történelmi eredetétől immár egy
mély, a keresztény közösségekben nagymértékben elterjedt,
emlékeztető szimbólummá vált; nemcsak az Éden közepén elültetett
életfára, hanem a kereszt fájára is irányítja figyelmünket, miáltal
krisztológiai jelentést is kap; Krisztus az örökzöld és bőven termő
igazi életfa, aki saját törzsünkből, Mária szűz földjéből született.
Az északi országok hithirdetői szerint a fa keresztény feldíszítése
az ágakon függő almából és ostyából áll. Ehhez járulhatnak az
„adományok”; mindazonáltal a karácsonyfa alatt elhelyezett ajándékok
között nem hiányozhatnak a szegényeknek nyújtott adományok sem: ők
tagjai minden keresztény családnak;
- a karácsonyi vacsora. A hagyomány szerint a keresztények közössége
minden nap megáldja a terített asztalt és hálát ad az Úrnak az étel
adományáért. karácsony szenteste, amikor a családi kötelékek
szilárdsága és öröme minden erejével megmutatkozik, ezt nagyobb
figyelemmel és intenzitással végzik.
110. Az egyház óhaja, hogy a hívek december 24.
éjszakáján, közvetlen felkészülésként az éjféli mise szertartására,
lehetőség szerint vegyenek részt az Imaórák Liturgiájában.[119] Ahol erre nincs lehetőség,
merítve belőle, kívánatos lenne a népi ájtatosság eszköztárából vett
énekek, olvasmányok segítségével virrasztást tartani.
111. Az éjféli misében, kiemelkedő liturgikus
jelentése és erős népies hatása miatt megvalósítható:
- a szentmise kezdetén, az Úr születése örömhírének éneke, a római
martirológium formulája szerint;
- a hívek könyörgésének ténylegesen egyetemes jelleget kell adni,
melynek, ahol ez keresztülvihető, ki kell fejeződnie a nyelvek
sokféleségében is; mindemellett felajánláskor, az adományok
bemutatásánál, történjék mindig utalás a szegényekre is;
- a szertartás végén helyet kaphat a hívek békecsókja a kisded Jézus
szentképére, illetve ennek elhelyezése a templomban vagy a
környezetében elkészített betlehemben.
A Szent Család ünnepe
112. A Szent Család - Jézus, Mária, József - ünnepe (karácsony
nyolcada alatti vasárnap) megfelelő környezetet nyújt a keresztény
családok sajátos imáinak és rítusainak megvalósítására.
Mint minden törvénytisztelő zsidó család, József, Mária és Jézus is
fölmegy Jeruzsálembe, hogy elvégezzék a húsvéti szertartásokat (vö.
Lk 2,41-42). Az erre való emlékezet bátorítja annak a lelkipásztori
ajánlásnak elfogadását, amely szerint ezen a napon a család minden
tagja vegyen részt az Eucharisztia ünneplésén. Az ünnep
jelentőségéhez tartozik a család egészének a Názáreti Szent Család
oltalmába ajánlásának megújítása;[120]
a gyermekek megáldása a rituáléban meghatározott módon;[121] és ahol erre lehetőség van, a
már szülőkké vált házasok házastársi kötelezettségeinek
megismétlése, nemkülönben a házastársi ígéretek felújítása, amelyben
a jegyesek egy új család alapításának tervét öntötték formába.[122]
Az ünnepnapon kívül, a hívők több élethelyzetben is örömmel
fordulnak a Szent Család felé: szívesen kapcsolódnak be a Szent
Család Egyesületek munkájába, hogy a názáreti ház mintájára
jelenítsék meg saját családjukat,[123]
és gyakori fohászokkal fordulva felé, oltalma alá ajánlják magukat,
s kérik közbenjárását haláluk óráján.[124]
Aprószentek ünnepe
113. Az Egyház már a VI. századtól kezdve december 28-án ünnepli
azoknak a meggyilkolt gyermekek emlékét, akiknek megölését Jézus
miatt Heródes féktelen dühe váltott ki (vö. Mt 2,16-17). A
liturgikus hagyomány „Aprószenteknek” nevezi, és vértanúkként
tiszteli őket. Évszázadokon keresztül a művészetben, a költészetben
és a népi ájtatosság-ban a rokonszenv és a gyengédség érzései vették
körül a „föláldozott bárányok zsenge nyájának”[125] emlékét; az empátia különféle
megnyilvánulása magával hordja az erőszak elleni felháborodást,
amellyel szüleik karja közül kiragadták és a halálnak adták őket.
A gyermekek napjainkban is az erőszak különböző formáit szenvedik
el, amelyek életüket, méltóságukat, erkölcsüket és a nevelésre való
jogukat teszik tönkre. Nem feledkezhetünk el a meg nem született, a
törvény mögé bújtatott abortusz förtelmes bűnével lemészárolt
magzatokról sem. Figyelve a konkrét bajokra, a népi ájtatosság nem
kevés helyen életre keltette a kultusz és a szeretet
megnyilvánulásának különböző formáit, mint például, az áldott
állapotban lévő anyák megsegítése, a gyermekek örökbe fogadása, ill.
neveltetésük fenntartása.
December 31.
114. A népi jámborságban gyökerezik néhány olyan jámborsági
gyakorlat, amely december 31-hez kapcsolódik. A nyugati kultúrákban
ezen a napon ünneplik a polgári év végét. Az „évforduló” arra
ösztönzi a híveket, hogy elmélkedjenek az „idő misztériumán”, amely
gyorsan és visszafordíthatatlanul halad előre. Ez a hívek lelkében
kétféle érzületet szít fel: egyrészt sajnálkozást és bűnbánatot az
elkövetett vétkek és az év folyamán elvesztegetett kegyelmek miatt,
másrészt hálát az Istentől kapott áldásokért.
Ez a kettős magatartás tükröződik két ájtatossági gyakorlatban: az
Oltáriszentség egész napos kitételében, amely a vallásos
közösségeknek és a híveknek egyaránt lehetőséget ad a főként csöndes
imádkozásra; a Te Deum eléneklésében, amely a dicséret és a hála
közösségi kifejeződése az egész év folyamán Istentől kapott
javakért.[126]
Bizonyos helyeken, elsősorban az Eucharisztia tisztelete iránt
elkötelezett szerzetesi közösségekben és laikus társulásokban
december 31. az imádságban történő virrasztás helye, amely
rendszerint a szentmiseáldozat bemutatásával ér véget. Szükséges a
virrasztás ilyen formája, fontos, hogy a karácsony nyolcadának
liturgikus tartalmával összhangban legyen, és ne csak a könnyelmű
gondtalanságra adott jogos válaszként éljük meg, mint ahogy ezt a
társadalom az újévbe való átmenetkor teszi, hanem mint virrasztók
felajánljuk magunkat az Úrnak az újesztendő első gyümölcseiként.
Isten Szent Anyjának főünnepe
115. Január 1-jén, karácsony nyolcadában ünnepli az Egyház Szűz
Mária istenanyaságának főünnepét. Mária isteni és szűzi anyasága
egyetlen megváltói eseményből áll: a Szűz számára ez határtalan
dicsőségének feltétele és oka; számunkra a kegyelem és az üdvösség
forrása, hisz „őáltala kaptuk az élet Alkotóját”.[127]
A különösen is Máriára figyelő január 1-i főünnep kivételes
lehetőséget nyújt a liturgikus és a népi jámborság találkozására: az
első önmagát sajátosan meghatározó eszköztárával ünnepel, míg a
második, amennyiben kellőképpen kiforrott, nem feledkezik meg a
Szűznek, isteni Fia megszületéséért, a dicséret és az öröm énekét
zengeni, sem pedig elmélyíteni megannyi imaszöveg tartalmát, kezdve
a hívek számára annyira kedves „Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek
szent anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért” fohásztól.
116. Nyugaton január elseje az új polgári év
kezdetét jelzi. A hívek is kiveszik részüket az esztendő első
napjának ünnepi hangulatából, és „boldog új évet” kívánva köszöntik
egymást. De tudniuk kell keresztény értelmet adni ennek a szokásnak,
és szakrális tartalommal kell megtölteniük. A híveknek fel kell
ismerniük, hogy az „új év” Krisztus uralma alá helyeztetett, és
amikor köszöntik egymást, kifejezetten vagy hallgatólagosan ők is
Krisztus hatalmába helyezik magukat, akié a napok és a századok (vö.
Jel 1,8; 22,13).[128]
Ehhez a tudatossághoz kapcsolódik a Veni creator Spiritus himnusz
január 1-jei eléneklése, hiszen egész évben az Úr Lelke irányítja a
hívek és a keresztény közösségek gondolatait és cselekedeteit.[129]
117. A január 1-jei kölcsönös üdvözlések közül
kiemelkedik a béke köszöntése. A „béke jókívánságának” mély bibliai,
krisztológiai, karácsonyi gyökerei vannak; „a béke jó”, minden idők
embere rendkívüli módon óhajtja, mégis gyakran a legpusztítóbb és
legerőszakosabb módon vétkeznek ellene: a háborúval.
A Szentszék, a nemzeteket átfogó törekvés támogatójaként már 1967
óta január 1-jén ünnepli a „Béke világnapját”.
A népi jámborság nem maradt érzéketlen az Apostoli Szentszék eme
kezdeményezésére, és a béke újszülött Hercegének fényében az
elmélyült imádság, a békére nevelés napjává tette, hozzákapcsolva
olyan, tőle elválaszthatatlan értékekhez, mint a szabadság, az
együttérzés, a testvériség, az emberi személy méltósága, a természet
védelme, a munkához való jog, az élet szentsége, illetve a békét
fenyegető, az értelmet megzavaró igazságtalanságok elutasítása.
Vízkereszt - Urunk megjelenésének főünnepe
118. Az ősi eredetű és gazdag tartalommal töltött Epifánia ünnepéből
ered és fejlődik ki a népi jámborság számtalan hagyománya és
hamisítatlan kifejeződése. Ezek között említhető:
- a húsvét és az év legfontosabb ünnepnapjainak méltóságteljes
kihirdetése: a különböző helyeken a szokás visszaállítása különösen
is támogatott; segíti a hívőket abban, hogy felismerjék a húsvét és
az Epifá-nia összekapcsolódását és azt, hogy a legnagyobb keresztény
ünnep felé irányul minden ünnepnap;
- az „Epifánia ajándékainak” kicserélése: a szokás Bölcsek adományai
a gyermek Jézusnak evangéliumi történetében gyökerezik (vö. Mt
2,11) és még inkább abban az ajándékban, melyet az Atya az
emberiségnek adott az Emmánuel megszületésével (vö. Iz 7,14; 9,6; Mt
1,23). Kívánatos azonban, hogy az adományok kicserélése megtartsa
vallásos jellegét, megmutatva végső mozgatórugóját, mely az
evangéliumi cselekményben rejlik; mindez segít abban, hogy az
adomány a keresztény vallásosság kifejeződésévé váljon és elkerülje
az eredetétől annyira idegen tékozlás, erőltetés, luxus jellemezte
tényezőket;
- a házak megszentelése, amikor is a megáldott kréta segítségével
megjelöljük az ajtókat a kereszt jelével, az éppen megkezdődött év
számaival és a napkeleti bölcsek kezdőbetűivel (G†M†B), amely
utóbbit a „Christus mansionem benedicat” (Krisztus áldja meg ezt a
hajlékot) rövidítéseként is értelmezik. Ez a hagyomány, különösen
amikor felnőttek kíséretében a gyermekek ünnepi menetével történik,
a bölcsek közbenjárását kérve, Krisztus áldásáért könyörög, és
egyben lehetőséget ad missziós és karitatív célokra történő
adományok gyűjtésére;
- a szociális kezdeményezések, amelyek a távoli vidékekről -
akárcsak a Bölcsek - érkező férfiak és nők megsegítését célozzák:
legyenek keresztények vagy sem, a népi jámborság vendégszerető
megértéssel és a cselekvő együttérzéssel fordul feléjük,
- a népek evangelizációjának segítése: az Epifánia erősen missziós
jellegét magáévá tette a népi ájtatosság; ennek hatására virágoznak
a missziókat támogató kezdeményezések, különösen amelyek a Szentszék
által létrehozott „Szent Gyermekség missziós munka” tevékenységéhez
kötődnek;
- Szent Patrónusok „kijelölése”: nem kevés szerzetesi és testvéri
közösségben él az a szokás, hogy az egyes tagokat egy-egy szent
oltalmába helyezik, akiknek védelme alatt áll az éppen elkezdődött
új esztendő.
Urunk megkeresztelkedésének ünnepe
119. Szorosan kapcsolódik az Epifánia
üdvösségszerző eseményéhez Jézus megkeresztelkedésének misztériuma
és megjelenése a kánai menyegzőn.
A karácsonyi időt Urunk megkeresztelkedésének ünnepe zárja. A
közelmúltban újraértékelt ünnep nem táplálta rendkívüli módon a népi
jámborság különböző megnyilvánulásait. Mindazonáltal, ameddig a
hívek érzékenyek maradnak mindarra, ami kapcsolatban áll a
keresztséggel és Isten gyermekeként való megszületésük emlékével, az
ünnep a hathatós kezdeményezések alkalmas pillanata lehet. Ezek közé
tartozik: a szenteltvízhintés vasárnapi rítusa minden szentmisében,
amely a nép részvételével történik; a keresztségi szimbólumokra és
cselekményekre figyelő katekizmus és szentbeszéd.
Urunk bemutatásának ünnepe
120. A keleti[130] eredetű február
2-i ünnep 1969-ig a római liturgiában a „Boldogságos Szűz Mária
megtisztulása” nevet viselte és negyvenedik nap lévén zárta a
karácsonyi ünnepkört.
Az ünnep népies jellege mindig erőteljesen megnyilvánult. A hívek:
- szívesen vesznek részt a megemlékező körmenetben, amikor is Jézus
belép a templomba és mindenekelőtt Atyjánál tartózkodik, majd
Simeonnal és Annával találkozik. A körmenet, mely nyugaton a
kicsapongó pogány ünnepi felvonulások helyére lépett, és bűnbánati
jelleget öltött, a gyertyák megszentelésével kezdődik, majd a
fényeket körbehordozzák, „világosságul a pogányoknak és dicsőségére
népednek (Lk 2,32).
- fogékonyak a Boldogságos Szűz Mária tetteire, aki bemutatja Fiát a
templomban és Mózes törvénye szerint (vö. Lev 12,1-8) aláveti magát
a megtisztulás szertartásának; a népi jámborság a megtisztulást a
szűzi alázat megnyilvánulásának tekintette, és gyakran február 2-át
tartotta az Egyházban alázatos szolgálatot végzők ünnepnapjának is.
121. A népi jámborság érzékeny az új élet
fogantatásának és megszületésének bölcs és titokzatos eseményére. A
jelentős különbségek ellenére főként a keresztény anyák
hangsúlyozzák a meglévő kapcsolatot a legtisztább Szűz anyasága -
Mária fogantatása és szülése egyedülálló tény -, aki a misztikus
Test Fejének anyja, és saját anyaságuk között: Isten terve szerinti
anyák ők is, hisz világra hozták ennek a misztikus testnek a leendő
tagjait. Ebből a felismerésből és Mária cselekedetének mimesiséből,
utánzásából (vö. Lk 2,22-24) eredt a gyermekágyas nők
megtisztulásának rítusa, amelynek néhány eleme negatív képet
mutatott a szülés körülményeiről.
A megújított Rituale Romanum tartalmazza az anya megáldásának
szertartását úgy a szülés előtt,[131]
mint a szülés után;[132] utóbbit
csak abban az esetben, ha a gyermekágyas nő nem tudott részt venni
gyermeke keresztelésén.
Egyébiránt ideális helyzet, ha az anyák és a hozzátartozók, áldást
kérve, megfelelnek az Egyház szándékának, vagyis az imában
megvalósuló hit- és a szeretetközösségnek, hogy örömmel teljen a
várakozás ideje (szülés előtti áldás), és hogy hálát adjon Istennek
a kapott ajándékért (szülés utáni áldás).
122. Néhány helyi egyházban az Úr bemutatása
ünnepének evangéliumi történetében található események (Lk 2,22-40),
mint József és Mária engedelmessége az Úr törvényének, a szent
jegyesek szegénysége, Jézus anyjának szűzi állapota, sugalmazták,
hogy február 2. legyen a Krisztus szolgálatára szentelt személyek és
a megszentelt élet különböző formáiban elő testvérek ünnepe is.
123. Február 2-nak ünnepe népies jelleget őriz.
Mindazonáltal elengedhetetlen, hogy teljességgel megfeleljen valódi
értelmének. Nem lenne helyes, ha Urunk bemutatását ünnepelve a népi
jámborság, szinte kizárólag mariológiai szempontjait szem előtt
tartva, mellőzné elsőrendű, krisztológiai tárgyát; a tény hogy az
„Anya és a Fiú összetartozásának emlékeként kell meghatározni”[133] nem támogat egy hasonló
lehetséges szempontú irányváltást; az otthonokban megőrzött
gyertyának Krisztusnak a „világ világosságának” jelének kell lennie,
vagyis a hit kifejeződésének egyik indítóokának.
124. A nagyböjti idő megelőzi és előkészíti a húsvét megünneplését.
Időszaka Isten igéje hallgatásának, a megtérésnek, a keresztségre
emlékezésnek és a készületnek, az Istennel és embertársainkkal való
kiengesz-telődésnek, a „keresztény bűnbánat fegyverei”[134] gyakori alkalmazásának: az
imádságnak, a böjtnek, az adakozásnak (vö. Mt 6,1-6. 16-18).
A népi jámborság részéről nem egykönnyen értelmezhető a nagyböjt
misztikus jelentése és nem igazán ragadta meg tárgyát és
mondanivalóját. Ilyen a keresztény beavatás szentségei és a „negyven
nap szentsége” közötti viszony, vagy a nagyböjti itinerárium teljes
egészében jelen lévő „kivonulás” misztériuma. A népi jámborság egyik
állandó eleme, amely Krisztus emberségének misztériumára
összpontosít, a nagyböjti időben Krisztus szenvedésére és halálára
hívja fel a hívek figyelmét.
125. A bűnbánat negyven napjának kezdetét a hamu
rideg szimbóluma határozza meg, amely megkülönbözteti Hamvazószerda
liturgiáját. Az ősi rítushoz - amikor is a megtért bűnösök
alávetették magukat a kánoni elégtételnek - tartozó szertartásban
megjelöltetünk a hamuval, amely jelzi törékenységünket,
halandóságunkat és megváltottságunkhoz Isten irgalmának
szükségességét. Távol a kizárólag formai gesztustól, a szertartást
az Egyház a bűnbánó szív viselkedésének szimbólumaként értelmezi,
amely követésére különösen ebben az időszakban minden megkeresztelt
meghívott. A szertartáson közreműködő számos hívőt segíteni fogja a
szimbólumban megfogalmazott belső jelentés megértése, amely ajtót
nyit a megtéréshez és a húsvéti megújulás kötelezettségéhez.
A modern társadalom szekularizálódása ellenére, a kereszténység
egyértelműen tudtunkra adja, hogy a nagyböjti időszakban a
ténylegesen fontos valóság irányába kell fordítani a híveket; ez
megkívánja a jócselekedetekben megnyilvánuló evangéliumi
kötelezettségünket és következetességünket az életben, a
szükségtelen és fényűző dolgok elutasításában illetve a
nélkülözőkkel és szenvedőkkel történő együttérzésben.
Azok a hívők is, akik rendszertelenül veszik magukhoz a bűnbánat és
az Eucharisztia szentségeit, az Egyház hagyományait ismerve
tisztában vannak azzal, hogy a nagyböjt - húsvéti idő összhangban
áll az Egyház azon tanításával, amely szerint legalább évente
egyszer, főként húsvéti időben, szentgyónáshoz járuljanak, és részt
vegyenek a szentáldozásban.[135]
126. A nagyböjt népies és liturgikus
látásmódjából adódó eltérés nem akadályozza meg, hogy a „ Negyven
nap” ideje megfelelő teret hozzon létre a liturgia és a népi
ájtatosság közötti gyümölcsöző kölcsönhatás eléréséhez.
A kölcsönhatás egyik példáját látjuk abban a tényben is, hogy a népi
jámborság előtérbe helyez bizonyos napokat, jámborsági
gyakorlatokat, karitatív és apostoli tevékenységeket, amelyeket a
nagyböjti liturgia ajánl és előirányoz. A liturgikus időt már
kezdetektől jellemzi a böjtölés „gyakorlata”, amely kiszabadítja az
embert a földi élet szükségletei közül, hogy felfedezze, mennyire
nélkülözhetetlen az égből érkező élet: „Nem csak kenyérrel él az
ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik” (vö.
MTörv 8,3; Mt 4,4; Lk 4,4; nagyböjt első vasárnapjának áldozás
előtti verse).
Hódolat a keresztre feszített Krisztus
előtt
127. A nagyböjti időszak a Szent Háromnap kezdetével, az utolsó
vacsora emlékére (In Cena Domini) szentmise ünneplésével ér véget. A
húsvéti Szent Háromnap Nagypéntekén Urunk szenvedésére emlékezünk,
amely napon különösképpen is „hódolunk a Szent Kereszt előtt”.
A népi jámborságnak a kereszt iránti kultikus hódolata már korábban
is megnyilvánul. Valójában a nagyböjt egész tartama alatt, ősi
keresztény hagyomány szerint, a pénteki napot Krisztus szenvedése
emlékének szenteli, amikor is a hívek jámborsága örömmel fordul a
Kereszt misztériuma felé.
A keresztre feszített Megváltóra tekintve könnyebben megragadják azt
a végtelen és igazságtalan fájdalmat, melyet Jézus, a szent és
ártatlan, elszenvedett az ember megváltásáért, és megértik együtt
érző szeretetének értékét, megváltó áldozatának fontosságát is.
128. A megfeszített Krisztus iránti áhítat
számos és különböző megnyilvánulása különleges jelentőséget kap a
Szent Kereszt tiszteletére felszentelt templomokban, és azokban,
ahol a Kereszt hiteles ereklyéjét tisztelik. A „Kereszt
újrafelfedezése” valójában a IV. század első felében létrejött
hagyományban gyökerezik, amikor is a legtiszteletteljesebb Kereszt
részei az egész világon szétszóródva meghatározták kultuszának gyors
növekedését.
A megfeszített Krisztus iránti áhítat különböző megnyilvánulásaiban
a népi jámborság ismert eszközei, mint az énekek és az imádságok, a
keresztvetés gesztusa, a csók, a körmenet és a kereszttel történő
megál-dás sokféleképpen összefonódik, helyt adva a formális és
tartalmi szempontból is értékes jámborsági gyakorlatoknak.
Mindazonáltal a Kereszt iránti vallásos jámborságot gyakran
szükséges érthetővé tenni. Meg kell mutatni a híveknek a kereszt és
a feltámadás eseménye közötti fontos kapcsolatot: a kereszt és az
üres sír, Krisztus halála és a feltámadása elválaszthatatlanok az
evangéliumi történetben és Isten megváltói tervében. A keresztény
hitvallásban a Kereszt a sötétség hatalma fölötti győzelem jele,
ezért gyöngyökkel ékesítve jelenik meg. Így válik az áldás jelévé,
amikor önmagunkon vagy másokon, esetleg tárgyakon jelenítjük meg.
129. Az evangéliumi szövegekben a
szenvedéstörténet egyedülállóan részletes elbeszélése és a népi
jámborság sajátos elkülönülésére és pontos meghatározására történő
igyekezet lehetőséget adott arra, hogy a hívek figyelmüket Krisztus
szenvedésének egyes momentumaira fordíthassák, melyek ezáltal az
egyedi áhítat tárgyává válhatnak; ilyen az „Ecce Homo”, a
megvetett Krisztus „töviskoronával, bíborköpenyben” (Jn 19,5), akit
Pilátus megmutat a tömegnek; az Úr szent sebei, különösképpen
oldalának sebhelye és abból kifolyó éltető vére (vö. Jn 19,34); a
szenvedés eszközei, mint az oszlop, ahol megostorozták, a praetorium
lépcsője, a töviskorona, a szegek, a lándzsa és a szent halotti
lepel.
A jámborság effajta megnyilvánulásai, az életszentségben oly kiváló
személyek időnkénti pártolásával, teljességgel megengedettek.
Mindazonáltal, hogy elkerüljünk a Kereszt misztériumának
szemlélődésében egy túlságosan nagy szétválasztást, fontos
hangsúlyoznunk, a patrisztikus és biblikus hagyománynak megfelelően,
a szenvedéstörténet komplex tekintetbevételét.
Urunk szenvedéstörténetének (passió)
olvasása
130. Az Egyház Isten szavának gyakori - legyen az egyéni vagy
közösségi - olvasására buzdítja híveit. Kétségkívül a Szentírás
oldalai között Urunk szenvedéstörténetének különleges pasztorális
értéke van, s ezért többek között a Betegellátás rendje is
tanácsolja a hívők halálának órájában a szenvedéstörténet
elbeszélésének teljes vagy részleges felolvasását.[136]
A nagyböjti időben a megfeszített Krisztus iránti szeretetnek kell
vezetnie a keresztény közösségeket, amikor előtérbe helyezik Urunk
szenvedéstörténetének olvasását, különösen a szerdai és pénteki
napokon.
Ezek a tanbeli jelentés szempontjából is fontos olvasmányok tartalmi
és narratív értéküknél fogva magukra vonják a hívek figyelmét és élő
vallásos buzgóságot ébresztenek bennük: az elkövetett bűnök
megbánását, hisz a hívek megértik hogy Krisztus halála az egész
emberiség - tehát egyben a saját - bűneinek bocsánatáért történt;
részvétet és együttérzést az igazságtalanul üldözött ártatlanokkal
szemben; hálát a határtalan szeretetért, amelyet az elsőszülött Fiú,
Jézus mutatott testvérei, az emberek felé; a szelídség, a türelem,
az irgalmasság, a megbocsátás, az Atyára való bizalomteli
hagyatkozás követésének feladatát, amelyet Jézus oly nagy bőséggel
tett szenvedésében.
A liturgia ünneplésén kívül, a szenvedéstörténet olvasása
alkalmasint „dramatizálható”, más és más olvasóra bízva a különböző
szereplőknek megfelelő szövegeket; mint ahogy időnként különböző
énekek és csöndes elmélkedések is beiktathatók.
A keresztút
131. A jámborsági gyakorlatok között, melyekkel a hívek Urunk
szenvedését tisztelik, kevés annyira ismert létezik, mint a
keresztút. A hívek, a jámborsági gyakorlatokon keresztül újra
végigjárják Jézus földi életútjának utolsó szakaszát: az Olajfák
hegyétől, ahol a „Getszemáninak hívott majorban” (Mk 14,32) az Úr a
„halállal tusakodott” (Lk 22,44), egészen a Kálvária hegyéig, ahol
két lator közé feszítették (vö. Lk 23,33), a kertig, ahol a sziklába
vájt új sírboltba helyezték (vö. Jn 19,40-42).
A keresztény híveknek a jámborsági gyakorlat iránti szeretetét
támasztja alá a templomokban, a szentélyekben, a kolostorokban, a
falvakban vagy a magaslatok kálváriáin született számtalan
keresztút, amelyek különböző állomásai szuggesztív megjelenítési
formát nyújtanak.
132. A keresztút, kezdve a késő középkortól,
sokféle áhítat szintéziseként alakult ki, mint: a szentföldi
zarándoklat, amikor is a hívek buzgón látogatják Urunk szenvedésének
helyeit. Így vallásos ragaszkodás azokhoz az eseményekhez, amikor
„Krisztus elesik” a kereszt súlya alatt; vallásos ragaszkodás
„Krisztus fájdalommal telt útjához”, amely az egyik templomból a
másikba történő ünnepélyes körmenetből áll, emlékezve Krisztus
szenvedése alatt megtett útjára. Vallásos ragaszkodás „Krisztus
stációihoz”, vagyis azokhoz az állomásokhoz, amikor Jézus megáll a
Kálváriára vezető úton a fáradságtól elgyengülve, vagy hóhérjaitól
gyötörve vagy miközben a szeretettől átitatva szól a szenvedésében
együtt érző asszonyokhoz és férfiakhoz.
A keresztút, melyről már a XVII. század első felében is tanúságot
tettek és elsősorban Porto Mauriziói Szent Lénárdnak (†1751)
köszönhetően terjedt el, miután a Szentszék jóváhagyta, és búcsúkkal[137] gazdagította, jelenlegi
formájában tizennégy állomásból tevődik össze.
133. A keresztút az az út, melyet a Szentlélek
jelölt ki, az isteni tűz, amely Krisztus bensejében égett és a
Kálvária felé vezette őt az út, amelyet szeret az Egyház, aki Ura és
Vőlegénye utolsó napjainak eseményeit és szavait élő emlékként
őrizte meg.
A keresztút jámborsági gyakorlatában egybeolvadnak a keresztény
spiritualitást jellemző különböző megnyilvánulások: az élet mint út
és zarándoklat értelmezése; átkelés a kereszt misztériumán keresztül
a földi számkivetésből az égi hazába; az átható hasonulás óhaja
Krisztus szenvedéséhez; a Krisztus-követés (sequela Christi)
fontossága, amiért is a tanítványnak, mindennapi keresztjét
hordozva, a Mestert kell követnie (Lk 9,23).
Mindezekért a keresztút a nagyböjti időszaknak különlegesen is
helyénvaló jámborsági gyakorlata.
134. Ahhoz, hogy a keresztút igazán gyümölcsöző
legyen, hasznosak lehetnek a következő javaslatok:
- a hagyományos forma, a maga tizennégy stációjával, tartsa magát a
jámborsági gyakorlat közismert formáihoz, mindazonáltal, bizonyos
esetekben, nem zárható ki az egyik vagy másik „állomás”
helyettesítése Krisztus fájdalmas útja evangéliumi történetének más
részeivel, melyek nem tartoznak a szokványos formák közé;
- ugyanakkor léteznek a keresztút alternatív formái, amelyeket a
Szentszék[138] jóváhagyott, vagy a
Szentatya[139] nyilvánosan
használt: sajátos formáknak tekinthetők, és alkalomszerűen
használhatók;
- a keresztút Krisztus szenvedésére vonatkozó jámborsági gyakorlat;
mindezért oly módon szükséges befejezni, hogy a hívek, hittel és
reménnyel telve, megnyíljanak a feltámadás várására; ahogyan a
jeruzsálemi Via Crucis végén az Anastasis állomása áll, a jámborsági
gyakorlatot befejezhetjük Urunk feltámadására emlékezve.
135. Számtalan keresztúti szöveg létezik. A
jámborsági gyakorlat iránti őszinte tisztelettel áthatott
lelkipásztorok készítették, meggyőződve lelki hatékonyságukról; néha
pedig az életszentségben, irodalmi tehetségben vagy tanbeli
ismeretben kiemelkedő laikus hívők írták.
A szöveg kiválasztásánál, a püspökök esetleges iránymutatásait
számon tartva, szem előtt kell tartani a jámborsági gyakorlaton
részt vevők állapotát, illetve a folyamatosság és megújulás bölcs
alkalmazásának lelkipásztori irányelveit. Minden esetben előtérbe
kell helyezni azokat a szövegeket, melyekben felhangzanak a
Szentírás szavai és egyszerű, méltóságteljes nyelvezettel íródtak.
A keresztút emelkedett végzésénél a szavak, a csend, az ének, a
körmenet, az elmélkedés pillanatai egyensúlyban vannak és
hozzájárulnak a jámborsági gyakorlat lelki gyümölcseinek eléréséhez.
A „Via Matris”
136. Ahogy Isten megváltó tervében összetartoznak (vö. Lk 2,34-35),
a megfeszített Krisztus és a fájdalmas Szűz ugyanúgy egybefonódik a
népi jámborságban és a liturgiában is.
Miként Krisztus a „fájdalmak férfija” (Iz 53,3), mert tetszett
Istennek, „hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön
és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének
vérével” (Kol 1,20), úgy Mária a „fájdalmak asszonya”, akit Isten
anyaként és szenvedésében osztozóként Fia mellé rendelt (socia
passionis).
Krisztus gyermekkorától kezdve a Szűz életét a tőr árnyéka kíséri,
részeseként annak az elutasításnak, amellyel saját Fia felé
fordultak (vö. Lk 2,35). Mindazonáltal, a keresztény hívek
jámborsága hét központi eseményt különböztet meg Mária fájdalmas
életében, amelyeket a Boldogságos Szűz „hét fájdalmaként” tart
számon.
Így tehát a keresztút mintájára született meg a Szentszék által
úgyszintén jóváhagyott Fájdalmas Anya útja, vagy egyszerűen
csak Via Matris.[140] A Via
Matris kezdetleges formái már a XVI. század óta ismertek,
jelenlegi alakja azonban csak a XIX. századra vezethető vissza.
Ennek alapvető gondolata, hogy úgy írja le a Szűz teljes életét,
Simeon profetikus jövendölésétől kezdve (vö. Lk 2,34-35) Fiának
haláláig és sírba helyezéséig, mint a hit és a fájdalom életútját:
hét „stációra” tagolt életút, amely összhangban áll Urunk
Édesanyjának „hét fájdalmával”.
137. A Via Matris jámborsági gyakorlata
jól illeszkedik a nagyböjti időszak néhány sajátos gondolatával.
Mária fájdalmának forrása Krisztusnak az emberek általi
elutasításából ered, a Via Matris szükségszerűen és szüntelenül
rámutat Krisztusnak, az Úr szenvedő szolgájának misztériumára (vö.
Iz 52,13-53,12), akit népe elutasított (vö. Jn 1,11; Lk, 2,1-7;
2,34-35; 4,28-29; Mt 26,47-56; ApCsel 12,1-5). Rámutat az Egyház
misztériumára is: a Via Matris állomásai annak a hittel és
fájdalommal teljes útnak a szakaszai, amelyben Mária megelőzte az
Egyházat, amelynek ezt az utat kell bejárnia az idők végezetéig.
A Via Matris legteljesebb kifejeződése a „Pieta”, amely már a
középkortól kezdve a keresztény művészet kimeríthetetlen tárgyává
vált.
138. „A nagyhéten az Egyház az üdvösségnek azokat a titkait ünnepli,
amelyek Krisztus életének utolsó napjaiban, Jeruzsálembe való
messiási bevonulásától kezdve történtek.”[141]
Erőteljes a hívek bevonása a nagyhét szertartásaiba. Néhányan
közülük, eredetüket tekintve, magukon viselik a népi jámborság
hatásait. Az történt ugyanis, hogy az évszázadok folyamán a nagyhét
szertartásaiban kialakult egyfajta szertartásbeli párhuzamosság,
amiért is szinte két különböző alapra fektetett rítuskör létezik: az
egyik szigorúan liturgikus, a másik egyedi jámborsági gyakorlaton,
különösen a körmeneteken alapszik. Ennek az eltérésnek a jámborsági
gyakorlatok és liturgikus szertartások megfelelő harmonizálása felé
kellene irányulnia. A nagyhetet illetően, a hívek figyelme és
szeretete a számukra hagyományosan kedves jámborsági
megnyilvánulások iránt el kellene hogy vezessen, természetesen a
népi jámborság megjelenési formáival támogatva, a liturgikus
cselekmények szükségszerű elismeréséhez.
A pálmák, az olajágak vagy más faágak
139. „A nagyhét Virágvasárnappal, az Úr szenvedésének vasárnapjával
kezdődik, amely Krisztus királyi győzelmének elővételezett ünnepét
szenvedésének meghirdetésével kapcsolja össze.”[142]
A körmenetnek, amely megemlékezik Krisztus jeruzsálemi
bevonulásáról, emelkedett és népies jellege van. A hívek szeretettel
őrzik meg otthonaikban és időnként munkahelyeiken a megáldott és a
körmenetben magukkal hordozott pálmákat, olajágakat vagy más
faágakat (barkaágakat).
Szükséges, hogy a hívek tájékoztatást kapjanak a szertartás
jelentéséről, hogy megértsék annak értelmét. Kívánatos például
megerősíteni, hogy ami ténylegesen fontos, az nem csupán a pálmák
vagy olajágak beszerzése, hanem a tevékeny részvétel a körmenetben
is; hiszen ezeket nem amulett módjára kell megőriznünk, vagy esetleg
gyógyítási, vagy az otthonainkban és tulajdonunkban kárt okozó
gonosz lelkek távoltartása miatt, bajelhárító szándékkal használni,
mivel ez a babonaság egyik formájára utalhat.
A pálma- és olajágakat elsősorban Krisztusba, a messiás királyba, és
az ő húsvéti győzelmébe vetett hit jeleiként őrizzük.
140. Minden évben „a megfeszített, a meghalt, és a föltámadt
legszentebb három napján”,[143]
vagy húsvéti szent háromnapon, amely a nagycsütörtöki utolsó vacsora
miséjétől a Feltámadás vasárnapjának vespe-rásáig tart, az egyház
„meghitt közösségben Vőlegényével, Krisztussal”[144] ünnepli az emberiség megváltásának
legnagyobb szabású misztériumát.
Az Oltáriszentség őrzésének helye
141. A népi jámborság különösképpen fogékony az Oltáriszentség
imádására, amely az Utolsó Vacsora miséjének szertartását követi.[145] Egy történelmi, egyes
fázisaiban még nem teljesen egyértelmű folyamat eredményeként, az
őrzés helye „szent sírként” lett kijelölve; a hívek itt gyűltek
össze, hogy hódoljanak Krisztusnak, akit miután levettek a
Keresztről, a sírboltba helyeztek, ahol körülbelül negyven óráig
maradt.
Szükséges, hogy a hívek megértsék az Oltáriszentség eltételének
jelentését: miután a szertartás méltóságteljes ünnepléssel
befejeződött, és alapjában véve Krisztus testének megőrzésére
rendeltetett, hogy a nagypénteki liturgiában a hívek áldozáshoz
járulhassanak, és hogy a Szent
Útravalót[146] ki tudják
szolgáltatni, ezen a napon a csodálatos Oltáriszentség csöndes és
tartós imádásra hívja a híveket.
Ugyanakkor, az őrzés helyével kapcsolatban, kerülni kell a „sír”
kifejezést, és elkészítésekor ne kölcsönözzünk neki temetői
hangulatot; a tabernákulum formája ne sírboltra vagy temetői urnára
hasonlítson: az Oltáriszentséget zárt tabernákulumban őrizzük,
anélkül, hogy a monstranciában kitennénk.[147]
Nagycsütörtök éjfélét követően, mivel megkezdődött Urunk
szenvedésének napja, ünnepélyesség nélkül fejeződik be az imádás.[148]
142. Nagypénteken az Egyház Krisztus megváltó halálára emlékezik. A
délutáni liturgikus szertartásban Urának szenvedéséről elmélkedik,
közbenjár a világ üdvösségéért, hódol a kereszt előtt és
megemlékezik arról, hogy maga is az Üdvözítő megnyitott oldalából
ered (vö. Jn 19,34).[149]
A népi jámborság nagypénteki megnyilvánulásai között, a Via Crucis
mellett, feltűnik a „meghalt Krisztus” körmenete. A népi jámborság
sajátos elemei között tartja számon a tanítványok és barátok ünnepi
menetét, akik, miután levették Krisztus testét a keresztről,
elviszik egy „sziklába vágott sírba, amelyben még senki sem feküdt”
(Lk 23,53).
A „meghalt Krisztus” körmenete általában egyszerű, csöndes,
imádságos környezetben történik a hívek részvételével, akik megértik
Jézus eltemetése misztériumának főbb jelentéseit.
143. Szükséges, hogy a népi jámborság efféle
megnyilvánulása sem az időpont kiválasztásában, sem pedig a hívek
összehívásának mikéntjében, ne úgy jelenjen meg a hívek szemében,
mint a nagypénteki liturgikus szertartás helyettesítője.
Ezért a nagypéntek pasztorális rendjében az első helyet és a
legnagyobb figyelmet kell kapnia a liturgikus szertartásnak,
nemkülönben fel kell hívni a hívek figyelmét arra, hogy semmilyen
más jámborsági gyakorlat sem helyettesítheti tárgyilagos
megítélésében ezt a szertartást.
Végezetül kerülni kell a „meghalt Krisztus” körmenetének
beillesztését a nagypéntek ünnepélyes liturgikus szertartásába,
mivel ez az ünneplésben torzult keveredéshez vezethet.
Krisztus szenvedésének megjelenítése
144. A nagyhét folyamán, különösen Nagypénteken, számos vidéken
helyet kap Urunk szenvedésének bemutatása. Gyakran beszélhetünk
igazi „szent misztériumjátékokról”, amelyeket jogosan neveznek
jámborsági gyakorlatoknak. A misztériumjátékok gyökerei magában a
liturgiában találhatók. Néhányan közülük, egy progresszív
dramaturgiai fejlődést követően, a szerzetesek kórusáról kerültek ki
a templomtérre.
Egyes vidékeken Krisztus szenvedése bemutatásának előkészítése és
lebonyolítása a keresztény életben már kivételes odaadással
rendelkező laikus testvérek tagjaira van bízva. Ezekben az
ábrázolásokban a színészek és a nézők részesei a hit és az őszinte
jámborság megjelenésének. Erősen kívánatos, hogy Urunk szenvedésének
bemutatásai ne szakadjanak el a jámborság meghitt és őszinte
kifejeződésének ettől a tiszta irányvonalától, nehogy magukévá
tegyék a folklorisztikus megnyilvánulás azon sajátos jellemzőit,
amelyek elsősorban a turisták, és nem a vallásos lélek figyelmét
keltik fel.
A misztériumjátékokkal kapcsolatban el kell magyarázni a híveknek
azt a fontos különbséget, amely a „bemutatás” mint mimézis és a
„liturgikus szertartás” mint anamnézis, vagyis a szenvedés
üdvtörténeti eseményének misztikus jelenléte között van.
Elvetendő az a bűnbánati gyakorlat, amely a szögekkel történő
megfeszítéshez vezet.
A fájdalmas Szűzről való megemlékezés
145. Tanbeli és pasztorális fontossága miatt nem mellőzhető „a
boldogságos Szűz Mária fájdalmának emléke”.[150] A népi jámborság, követve az evangéliumi
történetet, hangsúlyozta az Anya osztályrészét Fiának üdvözítő
szenvedésében (vö. Jn 19,25-27; Lk 2,34 köv.) és különböző
jámborsági gyakorlatoknak adott életet, melyek között kell
megemlíteni a következőket:
- a Mária-siralom, a fájdalom intenzív, olykor zenei és
irodalmi alkotásokkal is felértékelt kifejeződése, amelyben Mária
nemcsak ártatlan és szent Fiának, legnagyobb boldogságának a
halálát, hanem az emberiség bűnét és népének elvesztését is
megsiratja;
- az Elhagyatott órája, amelyben a hívek, az áhítat megható
jeleivel, egyetlen Fiának halála után, mélységes fájdalmába
elmerülve, „társként szegődnek” Urunk egyedül maradt édesanyjához; a
Pietáról - Mária ölében Fiával - elmélkedve megértik, hogy Krisztus
halála miatt Máriában egyesül a világ fájdalma; a történelem
folyamán, a gyermekük halála fölött siránkozó anyák
megszemélyesítőjét látják benne. A jámborsági gyakorlat efféle
megnyilvánulása, amelynek neve Latin Amerika egyes helyein El
pésame, nem korlátozódhat csupán egy elhagyatott anya előtti
emberi érzések kifejezésre juttatására, hanem a feltámadásba vetett
hittel segít megérteni Krisztus megváltó szeretetének nagyságát és
édesanyjának a mellette betöltött szerepét.
146. „Nagyszombaton az Egyház az Úr sírjánál időzik, szemléli
szenvedését, halálát és a halál birodalmába való leszállását,
miközben imával és böjtöléssel várja feltámadását.”[151]
A népi jámborság nem maradhat távol a nagyszombat sajátos
jellegzetességeitől; ezért, mivel régebben a húsvéti szertartás
időben korábban történt, a naphoz köthető ünnepi szokásokat és
hagyományokat húsvét éjszakájára és napjára kell tartogatni.
„Az Édesanya Órája ”
147. A hagyomány tanítása szerint Máriában mintegy összefoglalva
jelenik meg az Egyház egész teste, egyesül az Egyház minden
testrésze: ő a „credentium collectio universa”.[152] Ezért Mária, aki Fiának sírja mellett áll,
mint ahogy az Egyház hagyománya tanítja, a Szűz Egyház ikonja, mely
virraszt Jegyesének sírboltja előtt, és várja feltámadásának
ünneplését.
Az Egyház és Mária viszonyának ebből a felismeréséből születik Az
Édesanya Órája jámborsági gyakorlat; miközben Fiának teste a sírban
fekszik és lelke alászállt a poklokra, hogy őseinek meghirdesse
közeli megszabadulásukat a sötétség hatalmából, a Szűz, megelőzve és
megszemélyesítve az Egyházat, hittel eltelve várja Fiának a halál
feletti győzelmét.
148. A liturgikus év legnagyobb ünnepén, húsvétvasárnap is helyet
kapnak a népi jámborság különböző megjelenési formái: mindezek
kultikus megnyilatkozások, amelyek magasztalják a feltámadt Krisztus
új állapotát és dicsőségét, nemkülönben a halál és a bűn feletti
győzeleméből eredő isteni erőforrást.
A Feltámadott találkozása Édesanyjával
149. A népi jámborság felismerte, hogy a Fiúnak az
Anyához tartozása folyamatos: a halál és a fájdalom órájában éppúgy,
mint a feltámadás és az öröm órájában.
Az a liturgikus megállapítás, amely szerint Fiának feltámadásakor
Isten örömmel töltötte el Máriát,[153]
némiképp átalakítva, bemutatásra került a népi jámborságon
keresztül, A Feltámadott találkozása Édesanyjával jámborsági
gyakorlatban: húsvétvasárnap reggelén két ünnepi menet, az egyik a
fájdalmas Anya, a másik a feltámadt Krisztus képét hordozva
találkozik, jelezve, hogy Mária volt az első és legteljesebb részese
Fia feltámadása misztériumának.
Erre a jámborsági gyakorlatra is érvényes a „feltámadt Krisztus”
körmenetére vonatkozó előírás: végzése nem kaphat a húsvétvasárnapi
liturgikus szertartásnál nagyobb hangsúlyt, s nem adhat helyet
semmiféle nem megfelelő keveredésnek.[154]
Az ételek megszentelése
150. A megújulás érzése hatja át a húsvéti liturgiát: megújul a
természet, hisz az északi féltekén a húsvét egybeesik a tavasz
ébredésével; új a tűz és a víz; megújul a bűnbánat szentségében és a
keresztény beavatás szentségeiben megtisztított keresztények szíve;
és „új” az Eucharisztia: jelek és valóságok - a Krisztus
feltámadásával megnyitott élet új feltételeinek jelei.
A húsvéti eseményhez kapcsolódó jámborsági gyakorlatok között
találjuk a tojásnak mint az új élet jelének, és a családi asztalnak
a hagyományos megáldását; ez utóbbi, amely nagyon sok keresztény
családban mindennapos, támogatásra érdemes szokás,[155] húsvét napján különleges jelentést kap: a
húsvét vigíliáján megszentelt vízzel, amelyet a hívek hazavisznek
otthonaikba, a családfő vagy a család egy másik tagja megáldja az
ünnepi asztalt.
A Feltámadott Édesanyjának húsvéti
köszöntése
151. Bizonyos helyeken húsvét vigíliájának végén, vagy
húsvétvasár-nap második vesperása után egy rövid jámborsági
gyakorlat következik: a húsvéti öröm jeleként megáldott virágokat
osztanak ki a hívek között, és kifejezik tiszteletüket a Fájdalmas
szentképe előtt, akit, miközben a Regina caelit éneklik,
megkoronáznak. Azok a hívek, akik Fiának szenvedése miatti
fájdalmában társai voltak Máriának, most a feltámadásban vele együtt
akarnak ünnepelni.
Ez a jámborsági gyakorlat, amely nem válhat a liturgikus szertartás
részévé, összhangban áll a húsvéti misztérium tartalmával, és újabb
tanújelét adja annak, hogy a népi jámborság mennyire képes megérteni
Mária részvételét Fia megváltói tettében.
A családok otthonaikban történő évenkénti megáldása
152. A családok évenkénti megáldása a húsvéti időben - vagy az év
más szakaszában -, otthonaik meglátogatása közben történik. A
plébánosok és munkatársaik lelkipásztori munkájának figyelmébe
különösen is ajánlott ez a hívek számára nagyon fontos szokás, amely
ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy a keresztény családokban
visszhangra találjon Isten áldása állandó jelenlétének felidézése,
az Evangéliumnak megfelelő életmód elsajátítása, a szülő és a
gyerekek buzdítása, hogy „család egyház”[156]
mivoltuk misztériumát megőrizzék és előmozdítsák.
A Feltámadás, Fény útja, „Via lucis”
153. Napjainkban, egyes vidékeken Via lucis néven, új jámborsági
gyakorlat kezd elterjedni. A hívek, a keresztút módjára, miközben
körmenetben haladnak, számba veszik azokat a jézusi
megnyilvánulásokat - a Parusia reményében, a Feltámadástól a
Menybemenetelig -, melyekben a megígért Szentlélekre váró
tanítványainak megmutatta dicsőségét (vö. Jn 14,26; 16,13-15; Lk
24,49), felszította hitüket, beteljesítette az Isten országáról
szóló tanítást, s utólag kijelölte az Egyház hierarchikus és
szakramentális felépítését.
A Fény útja jámborsági gyakorlaton keresztül a hívek megemlékeznek a
hit központi eseményéről - Krisztus feltámadásáról - és tanítványi
mivoltukról, amint a keresztség húsvéti szentségében a bűn
sötétségéből a kegyelem fényébe jutottak (Kol 1,13; Ef 5,8).
A hívek részvételét a húsvéti esemény első mozzanatában a keresztút
- a Szenvedéstörténeten keresztül - évszázadokon át közvetítette, és
hozzájárult ahhoz, hogy tartalma megszilárduljon az emberek
tudatában. Ennek analógiájára napjainkban a hívek életfelfogásában,
azzal a feltétellel, hogy hű marad az evangéliumi szöveghez, A Fény
útja válhat Urunk húsvétja második mozzanatának, a feltámadásnak
hatékony közvetítőjévé.
A Fény útja ezenkívül a hit pedagógiája szerepét is betöltheti,
hisz, ahogy mondani szokás, „a kereszt által a világosságra”.
Valójában a körmenet metaforájával, A Fény útja, a fájdalom
valóságának megállapításától, amely Isten tervében nem jelenti az
élet végállomását, elvezet az ember igaz célja elérésének
reményéhez: a megszabaduláshoz, az örömhöz, a békéhez, amelyek
alapvetően húsvéti értékek.
S végül A Fény útja, egy olyan társadalomban, amely a szorongást és
a megsemmisülést hirdetve magán hordozza „a halál kultúrájának”
jelét, ösztönzést adhat, hogy létrejöjjön „az élet kultúrája”, egy
kultúráé, ami nyitott a hit bizonyosságaira és a remény várására.
Az isteni irgalmasság iránti vallásos
tisztelet
154. Húsvét nyolcadával összefüggésben, napjainkban, és különösen a
2000. április 30-án kanonizált Faustina Kowalska nővér üzenetei
hatására, fokozatosan elterjedt a meghalt és feltámadt Krisztuson
keresztül adományozott isteni irgalmasság iránti vallásos tisztelet,
aki a Szentlélek forrása, megbocsátja a bűnt, és visszaadja
megváltottságunk örömét. Miután húsvét második vasárnapjának, vagy
ahogy ma nevezik,[157] az Isteni
Irgalmasság Vasárnapjának liturgiája alkotja azt a természetes
folyómedret, amelyben az emberiség Megváltója irgalmának fogadtatása
kifejezésre jut, fontos, hogy a hívek lélekben megerősödjenek, hogy
megértsék a vallásos tisztelet efféle megnyilvánulását a húsvéti
napok liturgikus szertartásainak fényében. Ugyanis, „a húsvéti
Krisztus az irgalom végső megtestesülése és eleven jele: egyszerre
üdvtörténeti és eszkatologikus. A húsvéti idő szent liturgiája ennek
átérzésével adja ajkunkra a zsoltár szavait: „Az Úr irgalmát éneklem
örökké” (Zsolt 89 [88],2)”.[158]
Pünkösd novénája
155. A Szentírás tanúsítja, hogy a Menybemenetel és a pünkösd között
eltelt kilenc napban az apostolok „mindnyájan állhatatosan, egy
szív-vel-lélekkel kitartottak az imádkozásban az asszonyokkal,
valamint Máriával, Jézus anyjával és rokonaival együtt” (ApCsel
1,14), várva, „amíg el nem tölt az erő benneteket a magasságból” (Lk
24,49). A üdvösségszerző esemény feletti elmélyedő imádságból ered a
keresztény közösségekben nagyban elterjedt pünkösd kilencedének
jámborsági gyakorlata.
Valójában a Misekönyvben és az Imaórák Liturgiájában, különösen a
vesperásokban, már jelen van a „kilenced”: a biblikus és eukológikus
szövegek különbözőképpen hivatkoznak a Vigasztaló várására.
Mindazonáltal, amennyire lehetséges, pünkösd novénája váljon
érzékelhetővé a vesperások ünnepélyesebb végzésében. Ahol ez nem
lehetséges, ott legalább pünkösd novénája tükrözze vissza a
Menybemeneteltől pünkösd vigíliájáig tartó napok liturgikus témáit.
Bizonyos helyeken ezekben a napokban ünneplik a keresztények
egységének imahetét.[159]
Pünkösdvasárnap
156. A húsvéti idő az ötvenedik napon, pünkösdvasárnap ér véget,
amikor a Szentlélek kiárad az Apostolokra (vö. ApCsel 2,1-4), az
Egyház első gyümölcseire és megkezdi misszióját minden nyelv, nép és
nemzet között. Nagy fontosságot kapott, különösen a püspöki
székhelyeken, de a plébániákon is, a vigília miséjének ünneplése,
amely, Urunk Édesanyjával közös imádságra összegyűlt apostolok
példája szerint, az egész keresztény közösség intenzív és állhatatos
imájának jellegét ölti
magára.[160]
Imádságra és missziós munkára buzdítva pünkösd misztériuma értelmezi
a népi jámborságot is: „szüntelen bizonyítéka az Egyházban jelen
lévő Szentléleknek. Ő a hit, a remény és a szeretet erényeit szítja
fel a szívekben, melyek felértékelik a keresztény jámborságot. Az
idők folyamán ugyanaz a Lélek nemesíti minden hely kultúrájának és
szokásainak megfelelően a keresztény örömhír átadásának számos és
sokféle formáját.”[161]
Azokkal az ismert formulákkal, (Veni creator Spiritus, Veni Sancte
Spiritus)[162], vagy könyörgésekkel
(Emitte Spiritum tuum et creabuntur), amelyek a pünkösd ünnepléséből
erednek, a hívek, munkájuk vagy más tevékenységük kezdetén, de
különösen bajok közepette fohászkodhatnak a Szentlélekhez. A
dicsőséges rózsafüzér harmadik titka is a Szentlélek kiáradásáról
elmélkedik. A hívek felismerték, hogy, elsősorban a bérmálás
szentségében, megkapták a bölcsesség és a tanács Lelkét, mely
irányítja életüket, az erősség és a világosság Lelkét, mely segít a
fontos döntéseket meghozni és a nehézségeket elviselni. Tudják, hogy
keresztségük napjától testük a Szentlélek temploma, ezért tisztelni
és becsülni kell, még a halálban is, és hogy az utolsó napon a Lélek
ereje feltámasztja őket.
Miközben megnyitja az utat Isten közössége felé, a Szentlélek a
találkozás, a megbékélés, a tanúságtétel, a béke és igazságvágy
óhajával, a valós társadalmi fejlődés, a missziós lendület és a
mentalitás megváltozásának tudatával ösztönöz a találkozásra
felebarátommal.[163] Ezzel a
lelkülettel ünneplik egyes közösségekben pünkösd főünnepét mint „a
missziókért felajánlott fájdalmak napját”.[164]
A Szentháromság főünnepe
157. A pünkösd utáni első vasárnap az Egyház a Szentháromság
főünnepét tartja. A késő középkorban a hívek növekvő áhítata a
Szentháromság titka iránt, amely már a Karoling-kortól kezdve
megkülönböztetett helyet kapott a magánimákban és kiindulópontja
volt a liturgikus jámborsági gyakorlatoknak, arra ösztönözte XXII.
János pápát, hogy 1334-ben az Egész Egyházra kiterjessze a
Szentháromság ünnepét. Az esemény döntő hatást gyakorolt néhány
jámborsági gyakorlat kialakulására és fejlődésére.
„A keresztény hit és élet központi misztériumára”,[165] a Szentháromságra tekintő népi jámborsággal
kapcsolatban nem a különböző jámborsági gyakorlatok felsorolására
kell törekedni, hanem sokkal inkább fontosabb hangsúlyozni, hogy a
jámborság minden őszinte formájának szükségképpen utalnia kell az
egy és oszthatatlan Szentháromságra, a „mindenható Atyára, az ő
egyetlen Fiára és a Szentlélekre”.[166]
Ez Isten misztériuma, amely Krisztusban és Krisztus által nyert
kinyilatkoztatást nekünk. Így mutatkozik meg az üdvösség
történetében, mely nem más, „mint azon utak és módok története,
ahogyan az egy igaz Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek
kinyilatkoztatja magát az embereknek, és amikor a bűnnel elfordulnak
tőle, kiengesztelődik és magához öleli őket”.[167]
Valójában számos jámborsági gyakorlat hordozza a Szentháromság
„kézjegyét” és dimenzióját. Nagy részük a kereszt jelével, „az Atya,
a Fiú és a Szentlélek nevében” kezdődik, ugyanazzal a formulával,
amely-lyel Jézus tanítványai lettek megkeresztelve (vö. Mt 28,19),
amikor életükben kezdetét vette egy bensőséges viszony Istennel,
mint az Atya gyermekei, a megtestesült Fiú testvérei és a Szentlélek
temploma. Más jámborsági gyakorlatok átveszik az Imaórák
Liturgiájának bevezető szövegéhez hasonló modelleket, és a „Dicsőség
az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek” formulával kezdődnek. Ismét
mások, a háromszemé-lyű egy Isten nevében, áldással fejeződnek be.
Nem kevés olyan jámborsági gyakorlat is létezik, melyek imái, a
liturgikus könyörgések tipikus sémait követve fordulnak „az Atyához
Krisztus által a Szentlélekben”, és liturgikus szövegektől ihletett
doxológia-formulákat tartalmaznak.
158. Mint ahogy a Direktórium első részében
elhangzott, a kultikus élet az ember párbeszéde Istennel Krisztus
által a Szentlélekben.[168] Ezért
szükséges, hogy a Szentháromsághoz fordulás a népi jámborságnak is
állandó eleme legyen. A hívek számára nyilvánvalóvá kell válnia,
hogy a Szent Szűz, az angyalok, a szentek tiszteletére végzett
jámborsági gyakorlatok végső célja: az Atya, akitől minden származik
és akihez minden visszatér; a Fiú, az egyetlen közvetítő (vö. 1Tim
2,5), aki megtestesült, meghalt és feltámadt, aki nélkül lehetetlen
az Atyához jutni (vö. Jn 14,6); és a Szentlélek, aki a kegyelem és a
megszentelődés egyedüli forrása. Kerülni kell egy, az isteni
személyektől elkülönült „istenség” ideálja táplálásának veszélyét.
159. A Szentháromsághoz közvetlenül kapcsolódó
jámborsági gyakorlatok között a kis doxológia (Dicsőség az Atyának,
a Fiúnak és a Szentléleknek) és a nagy doxológia (Dicsőség a
magasságban Istennek) mellett mindenképpen meg kell említeni a
biblikus (Szent, Szent, Szent) és a liturgikus Triszhagiont (Szent
Isten, szent erős, szent halhatatlan Isten, irgalmazz nekünk),
amelyek nyugaton (elsősorban néhány rendben és kongregációban), de
különösen keleten terjedtek el.
A liturgikus Triszhagion, amely a biblikus Triszhagionon nyugvó más
liturgikus énekekből merít - mint a Sanctus, mely jelen van az
Eucharisztia ünneplésében, a Te Deum himnuszban, a nagypénteki
kereszthódolat szertartásának az Izajás 6, 3-ból és a Jelenések 4,
8-ból eredő im-propériáiban - egy olyan jámborsági gyakorlat,
amelyben az imádkozó hívek, az angyali erőkkel közösségben,
ismételten dicsőítik a szent, erős, halhatatlan Istent a Szentíráson
és a liturgián keresztül megismert dicséret szavaival.
Urunk Szent Testének és Vérének főünnepe
160. A Szentháromság ünnepét követő csütörtökön az Egyház Urunk
Legszentebb Testének és Vérének ünnepét üli. Az ünnepet 1264-ben
IV. Orbán terjesztette ki az egész latin Egyházra, egyrészt a hit és
a kultusz válaszát adva az Eucharisztiában Jézus valódi jelenlétének
misztériumában kételkedő eretnek tanokra, másrészt megkoronázása
volt az Oltáriszentség iránti lángoló áhítat megnyilvánulásának.
A népi jámborság tehát felgyorsította az Úrnapja (Corpus Domini)
ünnepet létrehozó eljárást; a maga idejében, Isten népe körében ez
volt az oka és hajtóereje az eucharisztikus áhítat új formái
megszületésének.
Évszázadokon át a népi jámborságban az Úrnapja ünnep volt az
Eucharisztia iránti tisztelet központi magja. A XVI-XVII. században
a hit, amely újjáéledt a protestáns mozgalmak támadásaira adott
válaszok késztetésére, és a kultúra (művészet, irodalom, folklór),
közösen működött közre, hogy az Eucharisztia iránti tiszteletben
élőbbé és kifejezőbbé váljon a népi jámborság különböző
megnyilvánulása.
161. A keresztény közösségekben már gyökeret vert
eucharisztikus áhítatnak el kell mélyülnie ahhoz, hogy megértsen két
alapvető igazságot:
- hogy az eucharisztikus áhítat legfontosabb hivatkozási pontja
Urunk húsvétja; az atyák látásmódjában a húsvét az Eucharisztia
ünnepe, ugyanakkor az Eucharisztia mindenekelőtt a húsvét, vagyis
Jézus halálának és feltámadásának ünneplése;
- hogy az eucharisztikus áhítat minden formájának meghitt kapcsolata
van az Eucharisztia áldozatával, vagy azért, mert előkészíti az
ünneplését, vagy pedig azért, mert továbbviszi a belőle eredő
kultikus és egzisztenciális iránymutatást.
Ezért a Római Rituále így figyelmeztet: „A hívek, amikor az
Oltáriszent-ségben jelen lévő Krisztust tisztelik, emlékezzenek
arra, hogy ez a jelenlét az Áldozatból ered, és a szentségi és
spirituális communio felé halad”.[169]
162. Urunk Szent Teste és Vére főünnepének
körmenete az eucharisztikus körmenetek „tipikus formája”. Mintegy
kibővíti az Eucharisztia szertartását: közvetlenül a szentmise után,
a liturgiában konszekrált szentostyát kiviszik a templomból, hogy a
keresztény közösség „a hitnek és a legszentebb Eucharisztia iránti
tiszteletnek nyilvános tanúságát adja”.[170]
A hívek megértik és szeretik az úrnapi körmenetben rejlő értékeket:
tudatában vannak, hogy ők „Isten népe”, aki megvallja hitét Urának
és vele együtt lépked, hogy nyilvánvalóvá váljon: „velünk az Isten”.
Mindazonáltal fontos betartani az eucharisztikus körmenetet
szabályozó előírásokat,[171]
különösképpen azokat, amelyek garantálják a legszentebb
Oltáriszentségnek kijáró méltóságot és tiszteletet;[172] ezenkívül szükséges, hogy a népi jámborság
sajátos elemei, az utcák és ablakok díszítése, a virágcsokrok, az
oltárok, amelyekre a körmenet megszakításakor az Oltáriszentséget
kitesszük, az imák és az énekek az egymás közötti versengés formáit
elkerülve, „kizárólag Urunk dicséretére figyelve, kifejezésre
jutassák hitüket Krisztusban”.[173]
163. Az eucharisztikus körmenetek szokásos módon
szentségi áldással fejeződnek be. Az úrnapi körmenet sajátos
helyzetéből adódóan az áldás alkotja az ünnepélyes szertartás
befejezését: a hagyományos záró áldás helyett a legszentebb
Oltáriszentséggel áldja meg a pap a híveket.
A hívek számára nyilvánvalóvá kell váljon, hogy a legszentebb
Oltá-riszentséggel osztott áldás az eucharisztikus jámborságnak nem
egy önmagában álló formája, hanem egy szükségszerűen bővebb kultikus
találkozás záró része. Ezért a liturgikus előírás elveti „a
kizárólag az áldás osztása miatti szentségkitételt”.[174]
Az Eucharisztia imádása
164. Az Eucharisztia kultuszának egyik legelterjedtebb
megnyilvánulása a legszentebb Oltáriszentség imádása, amelyre az
Egyház határozottan buzdítja a híveket és a lelkipásztorokat.
Eredeti formája visszanyúlik ahhoz az imádáshoz, amely
nagycsütörtökön az utolsó vacsora miséjét követi, amikor is kiteszik
az Oltári-szentséget. Különösen kifejezi Urunknak a konszekrált
színekben meglévő állandó jelenléte és áldozata emlékének ünneplése
között meglévő kapcsolatot. A szent színek megőrzése, amely
rendelkezésünkre áll, hogy szükség szerint bármely pillanatban
kiszolgáltathassuk a Szent Út-ravalót, arra a dicséretre méltó
szokásra buzdítja a híveket, hogy összegyűljenek a tabernákulum
előtt és az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztust imádják.[175]
Valójában „Urunk reális jelenlétébe vetett hit ugyanannak a hitnek
külső, nyilvános megvallásához vezet (...). Az áhítat tehát, amely a
szent Eucharisztia előtti térdre borulásra készteti a híveket,
egyben arra serkenti őket, hogy elmélyültebben vegyenek részt a
húsvéti misztériumban és hálával válaszoljanak annak az ajándékára,
aki emberségével Testének tagjait szüntelenül eltölti az isteni
élettel. Krisztus mellett időzve, a hívek a bensőséges viszony
gyümölcseit élvezik, megnyitják előtte szívüket önmagukért és
szeretteikért, a világ békéjéért és üdvösségéért imádkoznak.
Felajánlva, Krisztussal a Szentlélekben, egész életüket az Atyának,
ebből a csodálatos cseréből merítenek, amely által növekszik hit, a
remény és a szeretet. Így tartják ébren tehát, hogy Urunk emléke
ünneplését illő áhítattal végezzék, és gyakran magukhoz vegyék az
Atyától kapott Kenyeret”.[176]
165. A legszentebb Oltáriszentség imádásának,
amelyben a liturgikus formák és népi jámborság megnyilvánulásai
összefonódnak - ezért határaikat nem könnyű világosan körvonalazni
-, különböző formái lehetnek: [177]
- a tabernákulumban elhelyezett legszentebb Oltáriszentség egyszerű
meglátogatása: elsősorban a csöndes imádkozásban megnyilvánuló rövid
találkozás ez Krisztussal, akinek jelenléte megerősít a hitben;
- a liturgikus szabályok szerint a monstranciában vagy a
cibórium-ban kihelyezett Oltáriszentség rövidebb vagy hosszabb ideig
tartó imádása;[178]
- a negyvenórás és az úgynevezett örökimádás, amelyek bevonják a
teljes szerzetesi vagy plébániai közösséget, eucharisztikus
társaságot és lehetőséget adnak az eucharisztikus jámborság számos
formájának meg-jelenítésére.[179]
Az imádás ezen pillanataiban szükséges, hogy a híveket segítse: a
Szentírásnak, az imádság páratlan könyvének használata, a megfelelő
énekek és könyörgések használata, az Imaórák Liturgiája néhány
egyszerű formájának kiaknázása, a liturgikus év változásának
követése és a csöndes imában való időzés. Felhasználásukkal a hívek
fokozatosan megértik, hogy a legszentebb Oltáriszentség imádása
alatt más jámborsági gyakorlatok - Szűz Mária és a szentek
tiszteletére - nem végez-hetők.[180]
Mindazonáltal, a Máriát Krisztushoz kapcsoló szoros kötelék miatt, a
rózsafüzér, amelyben a megtestesülés és a megváltás misztériumain
elmélkedhetünk, segíthet, hogy az imádság mélyebb krisztológiai
értelmet kapjon.[181]
Krisztus Szent Szíve
166. A pünkösd utáni második vasárnapot követő pénteken az Egyház
Jézus Szentséges Szíve főünnepét ünnepli. Krisztus Szíve, a
liturgikus szertartás mellett, a jámborság egyéb megnyilvánulásainak
is tárgya. Kétségkívül a Megváltó Szíve iránti áhítat, mind ez ideig
az egyházi jámborság egyik legelterjedtebb és legkedveltebb
megjelenési formája.
A Szentírás fényében vizsgálva, a „Krisztus Szíve” kifejezés magát
Krisztus misztériumát jelöli, létének teljességét, személyének
legbensőbb énjét és lényegét: hogy Isten Fia, a teremtetlen
bölcsesség; végtelen szeretet, az egész emberiség üdvösségének és
megszentelődésének forrása. „Krisztus Szíve” egyenlő Krisztussal, a
megtestesült és megváltó Igével, aki a Szentlélekben őszintén
kinyújtja istenemberi szeretetét az Atya és testvérei, az emberek
felé.
167. Mint ahogy azt a római pápák gyakran
hangoztatták, a Szentírás ad szilárd alapot a Jézus Szíve iránti
áhítatnak.[182]
Jézus, aki egy az Atyával (vö. Jn 10,30), aki mint „szelíd és
alázatos szívű” (Mt 11,29) nyilatkoztatja ki önmagát, meghívja
apostolait, hogy bensőséges közösségben éljenek vele, hogy
vezérfonálként tekintsenek alakjára és szavaira. Bizonyos értelemben
azt lehet mondani, hogy a Jézus Szíve iránti áhítat nem más, mint a
tekintet kultikus kifejeződésekben megnyilvánuló interpretálása,
amelyet, a prófétai és evangéliumi szavak szerint, minden idők
keresztény közössége a kereszten átszúrtra szegez (vö. Jn 19,37; Zak
12,10), azaz Krisztus lándzsával átdöfött mellkasára, amelyből vér
és víz folyt ki (vö. Jn 19,34) Ez annak a csodálatos szakramentumnak
szimbóluma, amely maga az Egyház.[183]
A János-evangéliumi szöveg, melyben Jézus megmutatja kezeit és
oldalát tanítványainak (vö. Jn 20,20), és meghívja Tamást, nyújtsa
ki kezét és tegye az oldalába (vö. Jn 20,27), jelentős hatást
gyakorolt a Jézus Szíve iránti egyházi jámborság kialakulására és
fejlődésére.
168. A föláldozott, de győzedelmes húsvéti
bárányt (vö. Jel 5,6) bemutató szövegek az Atyák elmélkedéseinek
állandó tárgyává váltak, akik felfedték tanbeli gazdagságát és
meghívták a híveket, lépjenek be Krisztus misztériumába, az ő
oldalán megnyílt ajtón keresztül. Erről Szent Ágoston a következőket
írja: „A belépés könnyen elérhető: Krisztus az ajtó. Amikor oldalát
lándzsával megnyitották, számodra is megnyílt. Emlékezz, mi folyt ki
belőle; tehát válassz, hol tudnál belépni. Urunk oldalából, aki a
kereszten függött és meghalt, amikor lándzsával megnyitották, vér és
víz folyt ki. A vízben van a te megtisztulásod, a vérben pedig a
megváltásod”.[184]
169. A középkor különösen is termékeny időszaka
volt a Megváltó Szíve iránti áhítat fejlődésének. Az életszentségben
és tanbeli hűségben oly kiváló személyek, mint Szent Bernát (†1153)
és Szent Bonaventúra (†1274), Szent Lutgárda (†1246) és magdeburgi
Szent Matild (†1282) misztikusok, a helftai kolostor szent
testvérei, Gertrúd (†1302) és Matild (†1299), Saxoni Szent Lajos
(†1378), Sziénai Szent Katalin (†1380) elmélyítették Krisztus
Szívének misztériumát, amelyben „menedékházat” találtak, ahol
meghúzódhatnak, amely az irgalom és találkozás helye, Urunk végtelen
szeretetének eredete, a forrás, amelyből a Szentlélek vize árad, az
ígéret földje, az igazi paradicsom.
170. Az újkorban Urunk Szent Szívének kultusza
újabb fejlődésen ment keresztül. Abban az időben, amikor a
janzenizmus az isteni igazságosság merev szigorúságát hangoztatta, a
Krisztus Szíve iránti áhítat hatékony ellenszerré vált, hogy a
hívekben felszítsa a krisztusi szeretetet és a végtelen irgalmába
vetett bizalmat, amelynek a Szív a jele és záloga. Szalézi Szent
Ferenc (†1622), aki Krisztus Szíve mellett határozottan állást
foglal és életének, apostoli küldetésének irányvonalává teszi, mely
nem más mint az alázat, a szelídség (vö. Mt 11,29), az irgalmas és
gyengéd szeretet; Alacoque Szent Margit Mária (†1690), akinek Urunk
folyamatosan megmutatta Szívének gazdagságát, Eudes Szent János
(†1680), aki a Szent Szív liturgikus kultuszának előmozdítója,
Colombiere Szent Kolos (†1682), Bosco Szent János (†1888) és számos
más szent is a Szent Szív iránti áhítat jeles apostolai voltak.
171. A Megváltó Szíve iránti áhítatnak számos
formája létezik. Közülük néhányat a Szentszék jóváhagyott és
kifejezetten ajánlott. Többek között:
- a személyes felajánlás, mely XI. Piusz szerint, „a Szent
Szív kultuszára vonatkozó vallásgyakorlatok között kétségkívül a
legfontosabb”;[185]
- a család felajánlása, amelyen keresztül a család
középpontja, amely a házasság szentségének erejénél fogva, már
részese Krisztus és az Egyház közötti szeretet és egység titkának,
az Úrnak szentelődik, hogy ő uralkodjon minden egyes tagjának
szívében;[186]
- a Jézus Szíve litánia, amely különösképpen is gazdagodott
biblikus tartalommal és búcsúkkal, 1891-ben nyert kiterjesztést az
egész Egyházra;
- az elégtétel aktusa, imaformula, amellyel a hívő Krisztus
végtelen jóságára emlékezve, irgalomért esedezik és szándékában áll
kijavítani a legszentebb Szív elleni vétségeket;[187]
- a kilenc első pénteknek gyakorlata, amelynek gyökere az a
„nagy ígéret”, amit Jézus Alacoque Szent Margitnak tett. Egy olyan
időszakban, amikor a hívek nagyon ritkán járultak szentáldozáshoz, a
kilenc első pénteknek a gyakorlata jelentősen hozzájárult a bűnbánat
és az Eucharisztia szentsége gyakori vételének felújításához.
Napjainkban az első péntek iránti áhítat, amennyiben lelkipásztori
szempontokból megfelelően gyakorolják, tényleges spirituális
gyümölcsöket adhat. Mindazonáltal szükséges, hogy a hívek megfelelő
tájékoztatást kapjanak arról, hogy ezen gyakorlatokba ne helyezzenek
olyan bizalmat, ami egy hiú hiszékenységhez vezethet, hisz az
üdvösség rendjében ez semmissé teszi a tevékeny hit elfojthatatlan
szükségletét és az evangéliumnak megfelelő életvitel
kötelezettségét. Tény, hogy a vasárnapnak abszolút elsődleges értéke
van, „minden ünnepnap őse”,[188]
amelyet, az Eucharisztia ünneplésékor a hívek tevékeny részvételének
kell jellemeznie.
172. A Szent Szív iránti áhítat az Egyház
jámborságának nagymérvű történelmi megnyilvánulása Jegyese és Ura,
Jézus Krisztus felé. Krisztus és az ő megváltói műve iránt olyan
magatartást követel meg, amelynek alapja a megtérés és a megújulás,
a szeretet és az önzetlenség, az apostoli tevékenység és a
megszentelődés. Ezért folyamatos megújítását az Apostoli Szentszék
és a püspökök ajánlják és támogatják: a nyelvi és ikonográfiai
megjelenésekben; hogy tudatára ébredjenek biblikus gyökereinek és a
legfőbb hitigazságokkal való kapcsolatának; annak a megállapításnak,
amely ugyanannak az áhítatnak sarkalatos eleme, hogy az Isten és a
felebarát iránti szeretet a legfontosabb.
173. A népi jámborság az áhítatnak és
ikonográfiai megjelenítésének az azonosítására hajlik. Ez egy
természetes folyamat, amelynek kétségkívül vannak pozitív elemei,
ugyanakkor helyt adhat egy nem megfelelő szemléletnek is: egy
ikonográfiai ábrázolás, amely már nem felel meg a hívek
értékítéletének, oda vezethet, hogy, függetlenül teológiai
gyökereitől és üdvtörténeti tartalmától, már kevésbé értékelik az
áhítat tárgyát.
Így történt a Szent Szív iránti áhítat esetében is: néhány, olykor
édeskés, a komoly teológiai tartalom kifejezésére képtelen
olajnyomatú kép nem segíti a hívek útkeresését Urunk Szívének
misztériumában.
Napjaink egyik örömteli törekvése a keresztre feszítés eseményével
hozza kapcsolatba a Szent Szív megjelenítését, ahol Krisztus
szeretetének legmagasabb foka nyilvánul meg. A Szent Szív maga a
megfeszített Krisztus, akinek lándzsával megnyitották oldalát,
melyből vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34).
Mária szeplőtelen Szíve
174. A Jézus Szíve ünnep utáni szombaton az Egyház Mária
szeplőtelen szívének emléknapját tartja. A két ünnep közötti
folyamatosság már önmagában is liturgikus jele szoros
összetartozásuknak. Urunk Szívének misztériuma kivetítődik és
visszaverődik az Anya Szívében, aki egyben társ és tanítvány is.
Mint ahogy a Szent Szív ünnepe összegezi Krisztus megváltó
misztériumait és visszavezeti őket a forrásához - vagyis a Szívhez -
úgy Mária szeplőtelen Szívének emléknapja az Anya „szívélyes”
együttműködésének összefoglaló ünneplése Fia megváltó művében: a
megtestesüléstől, halálán és feltámadásán keresztül, a Szentlélek
ajándékáig.
Mária szeplőtelen Szíve iránti áhítat különösen az 1917-es fatimai
jelenések óta terjedt el. XII. Piusz 1942-ben, a jelenések 25.
évfordulóján az Egyházat és az emberiséget Mária szeplőtelen
Szívének oltalmába ajánlotta, és 1944-ben Mária szeplőtelen Szívének
ünnepét kiterjesztette az egyetemes Egyházra.
A Mária Szíve iránti népi jámborság, noha tisztában van a Fiú mint
igaz Isten, és az Anya mint teremtmény közötti áthatolhatatlan
távolsággal, követi a Krisztus Szívéhez kapcsolódó
megnyilvánulásait: az egyén, a család, a vallásos közösségek, a
nemzetek megszentelődését;[189] az
önfeláldozáson, az imákon és az irgalmas cselekedeteken keresztül
véghezvitt engesztelést; az öt egymást követő első szombat
gyakorlatát.
Ami a szentségi áldozásnak az egymást követő öt első szombati
áhítatát illeti, a kilenc első péntekhez kapcsolódó megállapítások
érvénye-sek:[190] kiküszöbölve az
időleges valóságok túlértékelését, és ha az áldozás az Eucharisztia
ünneplésének tartalmához megfelelően kapcsolódik, akkor a jámborsági
gyakorlatnak lehetőséget kell adnia a kiengesztelődésre, hogy Mária
magatartásának példájától ösztönözve, intenzívebben éljük meg az
Eucharisztiában ünnepelt húsvéti misztériumot.
Krisztus drágalátos Vére
175. A kinyilatkoztatott Szentírásban - legyen az akár az Ószövetség
kezdeti szakaszában, vagy az Újszövetség végső és beteljesedett
részében - a vér szorosan kapcsolódik az élethez és ellentétjéhez, a
halálhoz, a kivonuláshoz és a húsvéthoz, a papsághoz és a kultikus
áldozatokhoz, a megváltáshoz és a szövetséghez.
Az ószövetségnek a vérhez és annak megváltói értékéhez kapcsolódó
ábrázolásai Krisztusban érik el beteljesedésüket, különösen
halálának és feltámadásának húsvétjában. Ezért Krisztus Vérének
misztériuma áll a hit és a megváltás középpontjában.
A megváltó vér misztériumához vezet és abból táplálkozik:
- az Ige megtestesülésének eseménye (vö. Jn 1,14) és a körülmetélés
eseménye, ahol az újszülött Jézust beiktatják az Ószövetség népének
tagjai közé;
- a bárány biblikus alakja, amely szempontjaiban és
következményeiben bőséges: „Isten Báránya, ki elveszi a világ
bűneit” (Jn 1,29.36), melyben Izajás „szenvedő szolgájának” képe
jelenik meg, aki magára veszi az emberiség bűnét és szenvedését (vö.
Iz 53,4-5); „a húsvéti bárány” (vö. Kiv 12,1; Jn 12,36), aki Izrael
megváltásának záloga (vö. ApCsel 8,31-35; 1Kor 5,7; 1Pt 1,18-20);
- „a szenvedés kelyhe”, amelyről Jézus említést tesz a közeli
üdvösségszerző halálával összefüggésben és megkérdezi Zebedeus
fiait: „Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?” (Mt
20,22; vö. Mk 10,38) és a haláltusa kelyhe az Olajfák hegyén (vö. Lk
22,42-43), melyet véres verejték kísér (vö. Lk 22,44),
- az eukarisztikus kehely, amely a bor színében az új és örök
szövetség vérét tartalmazza, kiontatott a bűnök bocsánatáért és
Urunk húsvét-jának emléke lett (vö. 1Kor 11,25); a Mester szavai
szerint az üdvösség itala: „aki eszi az én testemet, és issza az én
véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó
napon” (Jn 6,54);
- a halál eseménye, mert Jézus, a kereszten kiontott vérével,
kiengesztelte az eget és a földet (Kol 1,20);
- a lándzsadöfés, mely átszúrta a feláldozott bárányt, kinek
oldalából vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34), a megváltás
eseményének bizonyítéka, az Egyház szentségi életének útmutatója -
vér és víz, Keresztség és Eucharisztia -, a kereszten függő
Krisztusból született Egyház jelképe.[191]
176. Különösen is a vér misztériumához
kapcsolódnak krisztológiai vonatkozásai: a Megváltó, mert
Krisztus, ártatlan és drágalátos vérével megszabadított minket az
ősi szolgaságtól (vö. 1Pt 1,19) és „megtisztít minket minden bűntől”
(1Jn 1,7); a „jövendő javak” Főpapja, hiszen Krisztus „nem
is a bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be
egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett”
(Zsid 9,11-12); a Tanúságtevő (vö. Jel 1,5), aki megtorolja
a mártírok vérét (vö. Jel 6,10), „akiket Isten igéjéért és
tanúbizonyságukért megöltek” (Jel 6, 9); a Király, aki
Isten, a „keresztfán uralkodik”, és azt saját vérének bíborával
ékesítette; a Vőlegény és Isten Báránya, akinek
vérében az Egyház - mint menyasszony - tagjai megmosták ruháikat
(vö. Jel 7,14; Ef 5,25-27).
177. A megváltó Vér emléke, rendkívüli
fontosságának köszönhetően, központi helyet foglal el a kultikus
cselekmény ünneplésekor: mindenekelőtt az eucharisztikus közösség
középpontjában áll, amelyben az Egyház, a kapott kegyelmekért hálát
adva felemeli Istenhez az „áldás kelyhét” (1Kor 10,15; vö.
115-116,13) és odanyújtja híveinek, mint a „Krisztus vérében való
részesedés” (1Kor 10,16) szentségét; s ezt teszi az egyházi év
minden napján. Az Egyház nemcsak Urunk szent Testének és Vérének
főünnepén (Szentháromság vasárnapját követő csütörtök) emlékezik meg
a Vér misztériumáról, hanem számos, más ünnep alkalmával is, hogy
váltságdíjunk (vö. 1Pt 1,18), Vérének kultikus emléke betöltse az év
teljes egészét. Így például a karácsonyi időszak Vesperásában az
Egyház Krisztushoz fordulva énekli: „Mi is, kiknek kicsorduló /
szent véred adott életet, / ma, születésed ünnepén / új dallal
hódolunk neked”.[192] De különösen
a húsvéti Szent Háromnapban válik Krisztus vérének megváltói értéke
és hatása az állandó és imádásra váró emlékezet tárgyává.
Nagypénteken, a kereszthódolat alatt így hangzik fel az ének:
„Lándzsa forrást nyit szívében, s ömlik drága vér és víz: / Ez a
szent hab mos fehérre eget, tengert, földet is!”;[193] és húsvét napján pedig: „Kereszten értünk
szenvedett szent teste lelkünk étele, vérének éltető bora Istenhez
fűzi életünket”.[194]
Egyes vidékeken és helyi naptárakban Krisztus Drágalátos Vérének
ünnepét július 1-jén tartják, amikor is a Megváltó sebeire
emlékeznek.
178. Krisztus Vérének tisztelete a liturgikus
kultuszból kiindulva jut el a népi jámborságig, amelyben széles
teret és ezzel együtt számos megnyilvánulási formát kap. Ezek között
említést érdemelnek:
- Krisztus szent Vérének füzére, amelyben a biblikus
olvasmányokon és az imádságon keresztül jámbor elmélkedés tárgyává
válik Krisztus „vérének hétszeri kiontása”. Ezekről az evangéliumok
egyértelműen vagy értelemszerűen megemlékeznek: a körülmetéléskor,
az olajfák hegyén, a megostorozáskor, a töviskoszorúzáskor, a
Kálváriára tartó ke-resztúton, a keresztre feszítéskor, és a lándzsa
okozta sebből kicsorduló vér vonatkozásában;
- Krisztus Vérének litániát: jelenlegi formáját XXIII. János
pápa 1960. február 24-én hagyta jóvá,[195]
amely egy olyan vezérfonal mentén halad előre, ahol az üdvtörténeti
vonatkozás nyilvánvalóvá válik, és ahol számos biblikus részlettel
és hivatkozással találkozhatunk.
- Krisztus Vére imádásának órája, mely különböző formákban
jelenik meg, de egyetlen célt tűz maga elé: az Eucharisztiában jelen
lévő Krisztus vérét imádja és dicséri, köszönetet mond a megváltás
gyümölcseiért, irgalomért és bűnbocsánatért esedezik, felajánlja a
drága Vért az Egyház javára.
- A Via Sanguinis: a közelmúltban létrehozott jámborsági
gyakorlat, amelynek gyökerei kulturális és antropológiai okok miatt
Afrikából erednek, ahol manapság elsősorban a keresztény
közösségekben terjedt el rendkívüli módon. A Via Sangiunis alatt a
hívek, mint ahogy a keresztút esetében, egyik helyről a
másik felé haladva újraélik azokat az eseményeket, amelyekben az Úr
Jézus üdvösségünkért vérét ontotta.
179. Urunknak, a mi üdvösségünkért kiontott
Drága Vérének tisztelete és annak tudata, hogy mérhetetlen értéket
testesít meg, előmozdította az Egyház által elfogadott ikonográfiai
megjelenítésének elterjedését. Lényegében két alapvető fajtája
különböztethető meg: az első különösen az eucharisztikus kehelyre
helyezi a hangsúlyt, mely az új és örök szövetség Vérét tartalmazza,
míg a második a megfeszített Jézust jeleníti meg, kinek kezeiből,
oldalából és lábaiból a megváltó Vér árad ki. Olykor a Vér, mint a
kegyelem hulláma, amely lemossa a bűnöket, gazdagon öntözi a földet;
néha a kereszt mellett öt Angyal jelenik meg, s mindegyikük egy-egy
kelyhet tart, melyekbe az öt sebből kiáradó vért gyűjtik egybe; ez a
szolgálat gyakran kiegészül egy női figurával is, aki a Bárány
Jegyesét, az Egyházat ábrázolja.
A Boldogságos Szűz Mária mennybevétele,
Nagyboldogasszony
180. Az egyházi év körforgásában kiemelkedik a boldogságos Szűz
Mária mennybevételének főünnepe (augusztus 15.). Mint a hitigazságok
szintézise, Urunk édesanyjának ősi ünnepe ez. Valóban, a mennybe
fölvett Szűz úgy mutatkozik meg, mint:
- „a Megváltás legkiválóbb gyümölcse”,[196]
Krisztus megváltói műve teljességének és hatásának legnagyszerűbb
tanúbizonysága (szoteriológiai jelentés);
- záloga a misztikus test minden tagja eljövendő részvételének a
Feltámadott húsvéti dicsőségében (krisztológiai szempont);
- minden ember számára ő „a végső remény valóra válásának
bizonyítéka: milyen nagy megdicsőülés várja azokat, akiket Krisztus,
miután „részese lett a testnek és a vérnek” (Zsid 2,14; vö. Gal 4,4)
testvéreinek választott”[197]
(antropológiai szempont);
- eszkatológikus ikonja mindannak amivé válni az Egyház „maga is
óhajt és remél”[198]
(ekkleziológiai szempont);
- Urunk ígérete iránti hűségének biztosítéka: mivel hűségesen
beleegyezett az isteni tervbe, bőkezű jutalmat ad alázatos
szolgálóleányának; a boldogság és a teljesség, a szűzi test és a
szeplőtelen lélek megdicsőülésének, a feltámadt Fiúhoz való
tökéletes tagozódás jutalma (mariológiai szempont).[199]
181. A népi jámborságban rendkívül fontos helyet
kap augusztus 15-e. Számos helyen a Szűz legfontosabb ünnepének - az
ünnepek ünnepének
- tartják: ez a nap „Szűz Mária napja”, mint ahogy Spanyolországban
és Latin-Amerikában a Szeplőtelen Fogantatás napja kapja ezt a
címet.
Német nyelvterületeken augusztus 15-éhez kapcsolódik az illatos
füvek megáldásának szokása. Az áldás, amely egykor a Rituale
Romanum-ban[200] is helyet
kapott, a kereszténység előtti kor hitvilága és rítusa
evangelizációs tartalmának tipikus példája: Istenhez kell fordulni,
kinek szavára „a föld füvet hajtott, amely zöldül, és faja szerint
magot hoz, és fát, amely faja szerint gyümölcsöt hoz, a belsejében
maggal (Ter 1,12)”, hogy elnyerjük azt, amit a pogányok mágikus
rítusaikkal szerettek volna megszerezni: elhárítani a mérgező füvek
okozta bajokat és fokozni a gyógyfüvek erejét.
Részben ehhez kapcsolódik az a hagyomány is, hogy szentírási
alapokon különböző, a növényvilágból származó szimbólumokat és
jelzőket kapcsolunk Máriához, mint kalász, szőlővessző, cédrus és
liliom, hogy erényeiért egy illatos virágot lássunk benne, de még
inkább „Jessze törzsökét” (Iz 11,1), akiből a gyümölcs, Jézus
született.
Imahét a keresztények egységéért
182. Szem előtt tartva Jézus imádságát „ahogyan te, Atyám, bennem
vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így
elhigy-gye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21), az Egyház az
Eucharisztiában az egység és a béke ajándékáért is imádkozik.[201] A Római Misekönyv kánonjai
között, a különböző alkalmakra felhasználható misekánonok közül
három is a „keresztények egységéről” szól. Ez a törekvés ugyanúgy
visszaköszön az Imaórák Liturgiájának könyörgései között is.[202]
„A különvált testvérek”[203] eltérő
hozzáálása miatt a népi jámborság megnyilvánulásainak is szem előtt
kell tartania az ökumenikus szempontokat.[204] Valóban „a szívbéli megtérést és
életszentséget, valamint a keresztények egységéért mondott nyilvános
könyörgéseket mintegy az ökumenikus mozgalom szívének kell
tekinteni; jogosan nevezhető lelki ökumenizmusnak is”.[205] A katolikusok és a más
egyházakhoz vagy közösségekhez tartozó keresztények találkozásának
sajátos helye tehát a közös imából áll, hogy kieszközöljék az egység
kegyelmét, hogy megmutassák Istennek közös gondjaikat és
szükségleteiket, vagy hogy hálát adjanak Istennek és esedezzenek
segítségéért. „A közös imára különösen is nagy súlyt kell helyezni a
keresztények egységéért tartott imahéten, illetve a Mennybemenetel
és a pünkösd közötti időszakban.”[206]
A keresztények egységéért végzett imák lehetőséget adnak búcsúk
elnyerésére.[207]
V. FEJEZET
AZ ÚR SZENT ANYJÁNAK TISZTELETE
Néhány vezérelv
183. A Szűz Mária tiszteletéhez kapcsolódó népi jámborság, amely
különböző módokon nyilvánul meg, mélyen megalapozott, kiemelkedő
jelentőségű és egyetemes egyházi jelenség. Abból a hitből és
szeretetből fakad, amellyel Isten népe Krisztus, az emberi nem
Megváltója felé fordul, valamint annak az üdvtörténeti küldetésnek a
megértéséből ered, amelyet Isten a názáreti Máriára bízott, és
amelynek következtében a Szűz nem csak az Úr, a Megváltó édesanyja,
de a kegyelem szintjén minden ember édesanyja.
Hiszen „a hívők könnyen megértik azt az életkapcsolatot, amely a
Fiút Anyjához köti. Tudják, hogy a Fiú Isten, és hogy az Anya az ő
édesanyjuk is. Megértik a Szeplőtelen Szűz szentségét és dicsőséges
meny-nyei királynőként tisztelik, ugyanakkor bizonyosak abban, hogy
végtelenül irgalmas és közbenjár értük, ezért bizalommal esedeznek
pártfogásáért. A legszegényebbek különösen közelállónak érzik őt
magukhoz. Tudják, hogy hozzájuk hasonlóan ő is sokat szenvedett,
szegény, türelmes és szelíd volt. Együttéreznek azzal a fájdalommal,
amit Fia keresztre feszítésekor és kínhalálakor érzett, és együtt
örülnek vele Krisztus feltámadásán. Örömmel emlékeznek meg
ünnepeiről, szívesen vesznek részt körmeneteken, kegyhelyekre
zarándokolnak el, szeretettel énekelnek neki dicsőítő énekeket,
votív ajándékokat ajánlanak föl számára. Nem tűrik, ha valaki
megsérti és ösztönösen bizalmatlanok azzal szemben, aki nem
tiszteli”.[208]
Az Egyház arra buzdítja minden gyermekét, szent szolgálattevőket és
laikus hívőket egyaránt, hogy egyéni és közösségi vallásosságukat
erősítsék azokkal a jámborsági gyakorlatokkal, amelyeket maga az
Egyház is elfogad és ajánl.[209] A
liturgikus tisztelet objektív jelentősége, helyettesíthetetlen
értéke, hathatós példája és normatív jellege ellenére sem meríti ki
mindazokat a lehetőségeket, amelyekkel Isten népe az Úr Szent Anyja
iránti tiszteletét képes kifejezni.[210]
184. A liturgia és a Mária-tisztelethez
kapcsolódó népi jámborság közti kapcsolatot szintén azoknak az
elveknek és normáknak fényében kell szabályozni, amelyeket már
többször említettünk ebben a dokumentum-ban.[211] Az Isten népének Mária-tisztelő jámborsága
szempontjából a liturgiát minden esetben úgy kell tekintenünk, mint
„példaadó formát”,[212] az ihlet
forrását, állandó viszonyítási pontot és végcélt.
185. Mindazonáltal összefoglalóan meg kell
említenünk itt néhány olyan elvet, amelyeket az Egyház
Tanítóhivatala a Mária tiszteletére irányuló népi jámborsággal
kapcsolatban kinyilvánított. Ezeket egyaránt figyelembe kell venni
az újonnan létrehozott jámborsági gyakorlatok megalkotásánál, a már
létezőek felülvizsgálatánál[213]
vagy egyszerűen azok kultikus gyakorlatban való elhelyezésénél is. A
lelkipásztorok máriás áhítat-gyakorlatokra irányuló figyelme azok
nagy jelentőségének tudható be. Ezek ugyanis egyrészt a hívő
közösség vagy a hívő nép Má-ria-tisztelethez kapcsolódó
jámborságának gyümölcsei és kifejeződései, másrészt a hívők „máriás
arculatának” tükre, vagyis figyelemreméltó megnyilvánulása annak a
„stílusnak”, amellyel a hívek a Szent Szűz iránti jámborságukat
kifejezik.
186. A Tanítóhivatal alapvető álláspontja a
jámborsági gyakorlatokkal kapcsolatban az, hogy ezek legyenek
visszavezethetőek annak „az egyetlen kultusznak a medrébe, amely
teljes joggal nevezhető kereszténynek, hiszen Krisztustól nyeri
hathatós erejét, Krisztusban talál tökéletes kifejezésre és Krisztus
által a Szentlélekben az Atyához vezet”.[214]
Ez azt jelenti, hogy a Mária tiszteletéhez kapcsolódó jámborsági
gyakorlatoknak, ha nem is azonos módon és azonos mértékben, de a
következőknek kell megfelelniük:
- ki kell fejezniük a Szentháromság-tani jelleget, amely az
újszövetségi kinyilatkoztatás Istene, az Atya, a Fiú és a Szentlélek
iránt kifejezett tiszteletet jelenti. Ezen kívül a krisztológiai
összetevőt is meg kell jeleníteniük, amely rávilágít Krisztus
egyedülálló és elengedhetetlen közvetítő szerepére, valamint a
szentlelkes dimenziót, mely szerint a jámborság minden őszinte
megnyilatkozása a Szentlélektől ered és a Szentlélekben teljesedik
ki. Emellett ki kell fejezniük az ekkleziológiai jelleget, vagyis,
hogy a megkereszteltek Isten szent népét alkotva az Úr nevében, és a
szentek élő közösségének részeként gyűlnek össze imádságra (vö. Mt
18,20).[215]
- alapvetően a Szentírásra kell támaszkodniuk, melyet a
Szenthagyomány alapján kell értelmezni. A Katolikus Egyház hitének
teljes egészében történő megvallása mellett nem szabad figyelmen
kívül hagyniuk az ökumenikus mozgalom kívánalmait sem. Figyelembe
kell venniük a kulturális megnyilatkozások antropológiai vonásait,
mégpedig oly módon, hogy korszerű emberképet állítsanak elénk, és
választ adjanak annak kihívásaira. Szem előtt kell tartaniuk az
evangéliumi üzenet alapvető eszkatológikus jellegét. Világosan ki
kell fejezniük a missziós küldetést, valamint a tanúságtétel
kötelességét, mely az Úr tanítványaira vár.[216]
A MÁRIA-TISZTELETHEZ
KAPCSOLÓDÓ JÁMBORSÁGI GYAKORLATOK IDEJE
Megemlékezés az ünnepről
187. Szinte minden Mária tisztelethez kapcsolódó jámborsági
gyakorlat egy olyan liturgikus ünnephez köthető, amely a római rítus
általános naptárában vagy az egyházmegyék és a szerzetesi családok
részleges naptáraiban megtalálható.
Ezek a jámborsági gyakorlatok olykor megelőzik az ünnepről való
rendelkezést (például a rózsafüzér esetében), olykor pedig az ünnep
előzi meg jelentősen a jámborsági gyakorlatot (az Angelus Domini
esetében). Ez a tény nyilvánvalóvá teszi számunkra a liturgia és
a jámborsági gyakorlatok közötti kapcsolatot, és hogy ez utóbbiak a
liturgikus ünneplésben találják meg csúcspontjukat. Amennyiben
liturgikus, az ünnep a megváltás történetére hagyatkozik és Szűz
Máriának Krisztus misztériumában való részvételét ünnepli. Ezért a
liturgia szabályainak megfelelően, és az egymással összefüggő
„liturgikus cselekmények” és „jámborsági gyakorlatok” hierarchiáját
figyelembe véve kell megünnepelni.
A Szűz Mária-ünnepek azonban, amennyiben a népi jámborság
megnyilvánulásai, magukban hordoznak olyan antropológiai értékeket
is, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.[217]
A szombat
188. A Szűz Máriának szentelt napok közül a szombat az, amely arra a
rangra emelkedett, hogy Szűz Mária emléknapja lett.[218] Ez az emléknap bizonyíthatóan
a Karoling-korból (IX. század) ered, azt azonban nem tudjuk, mely
okok eredményezték, hogy éppen a szombat lett Szűz Mária napja.[219] Ezzel kapcsolatban számos
elmélet született[220],
mindazonáltal egyik sem teljes mértékben kielégítő a népi jámborság
történetével foglalkozók számára.
Homályos történelmi eredetétől eltekintve, joggal helyezik előtérbe
manapság az emléknap néhány olyan értékét, „amelyekre korunk
lelkisége fogékonyabb. Az emléknap megemlékezés »Szűz Mária
anyai és tanítványi lelkületéről, ami akkor mutatkozott meg, amikor
’nagyszombaton’ Krisztus a sírban feküdt, és ő egyedülállóan erős
hittel és reménynyel, a tanítványok közt egyedül várta éberen az Úr
feltámadását«. Előjáték és bevezetés ez a nap az első számú
ünnep, Krisztus feltámadásának hetenkénti emléknapja, azaz a
vasárnap megünnepléséhez. Hetente ismétlődő ritmusával pedig annak
jele, hogy »Szűz Mária állhatatosan és tevékenyen van jelen az
egyház életében«”.[221]
A népi jámborság is fogékony a szombatnak Szűz Mária napjaként
történő elfogadására. Nem ritka, hogy a hívek vallásos közösségeinek
vagy társaságainak szabályzatai előírják, hogy az Úr Szent Anyja
iránti tiszteletüket minden szombaton különleges módon ki kell
fejezni, mégpedig olyan jámborsági gyakorlatok segítségével, amelyek
kifejezetten erre a napra készültek.[222]
Mária tiszteletére szentelt három-, hét- és
kilencnapos jámborságok
189. Mivel az ünnepek kiemelkedő események, rendszerint háromnapos,
egyhetes vagy kilencnapos felkészülési időszak előzi meg őket. A
„népi jámborság ezen idejének és módjának” a „liturgia idejével és
módjával” összhangban kell lennie.
Ezek a három-, hét- és kilencnapos időszakok nemcsak a Szűz Mária
tiszteletéhez kapcsolódó népi jámborságok gyakorlására alkalmasak,
hanem arra is, hogy megfelelő szemléletet adjunk a híveknek arról,
hogy milyen helyet foglal el és milyen szerepet játszik Mária
Krisztus misztériumában és az Egyházban.
A jámborsági gyakorlatok nem maradhatnak el a Megváltó Édesanyjával
kapcsolatos legújabb biblikus és teológiai kutatások eredményeitől,
sőt anélkül, hogy eredeti jellegüket megváltoztatnánk, lelkipásztori
eszközzé kell válniuk ezek tanúsítására és elterjesztésére.
A három-, hét- és kilencnapos jámborsági időszakok valóban
felkészítenek az ünnepről való megemlékezésre, ha a híveket arra
buzdítjuk, hogy járuljanak a bűnbánat szentségéhez és az
Oltáriszentséghez, és Máriához hasonlóan, aki Krisztus első és
legtökéletesebb tanítványa volt, újítsák meg keresztényi
elkötelezettségüket.
Egyes vidékeken Mária fatimai jelenéseinek emlékére a hívek minden
hónap 13. napján összejönnek, hogy Máriához fohászkodjanak.
Mária hónapjai
190. A keleti és nyugati területen egyaránt elterjedt[223] „Mária-hónap” gyakorlatával kapcsolatban
néhány alapvető útmutatást kell figyelembe vennünk.[224]
A Szent Szűznek szentelt hónapok nyugaton abban az időszakban
terjedtek el, amikor ott kevésbé igazodtak a liturgiához úgy, mint a
keresztény istentisztelet normatív formájához, ezért a Mária-hónapok
a liturgikus istentiszteleti formával párhuzamosan fejlődtek. Ez a
tény néhány olyan liturgikus-lelkipásztori jellegű problémát
eredményezett és eredményez mind a mai napig, amelyek alaposabb
vizsgálatot érdemelnek.
191. Azzal a nyugati szokással kapcsolatban,
amely szerint májusban (a déli félteke néhány országában
novemberben) ünneplik a „Mária-hó-napot”, figyelembe kell venni a
liturgia kívánalmait, a hívek elvárásait és hitbeli érettségét.
Ezenkívül tanulmányozni kell a „Mária-hónapok-nak” a helyi egyházak
„átfogó lelkipásztori” szintjén felmerülő problémáit, hogy
elkerüljük az olyan ellentmondásos lelkipásztori helyzeteket,
amelyek megzavarhatják a híveket. Ilyen lehet például az, ami „május
havának” megszüntetéséhez vezetne.
Legtöbbször az lehet a legmegfelelőbb megoldás, ha a „Mária-hónap”
tartalmát összehangoljuk a liturgikus év azonos időszakának
tartalmával. Így például május havában, amely legtöbbször egybeesik
húsvét ötvennapos időszakával, a jámborsági gyakorlatoknak azt kell
megvilágítaniuk, hogy milyen szerepet játszott Szűz Mária a húsvéti
misztériumban (vö. Jn 19, 25-27) és abban a pünkösdi eseményben (vö.
ApCsel 1, 14), amely az Egyház útját megnyítja. Ez az az út, amelyet
- miután részese lett a Feltámadt örömhírének - az Egyház a
Szentlélek vezetésével jár be. És miután ez az ötven nap éppen a
keresztény beavatás szentségei ünneplésének és misztagógiájának
időszaka, hasznos lehet, ha május hónap jámborsági gyakorlatai arra
a szerepre is rávilágítanak, amit a meny-nyekben megdicsőült Szűz
„itt és most” folytat a földön, a keresztség, a bérmálás és az
Oltáriszentség kiszolgáltatásakor.[225]
Mindenkor hűségesen kell követni a Sacrosanctum Concilium zsinati
útmutatásait arra a feladatra vonatkozóan, hogy „a hívők figyelme
mindenekelőtt az Úr ünnepeire irányuljon, mert ezeken ünnepeljük az
év folyamán a megváltás misztériumait”,[226]
amelyeknek természetesen Szűz Mária is részese volt.
A megfelelő módon végzett katekézis meggyőzi a híveket arról, hogy a
vasárnap, húsvét hetenkénti emléknapja az „első számú ünnepnap”.
Végezetül figyelembe véve, hogy a római liturgiában advent négy hete
a liturgikus évbe harmonikusan beilleszthető Mária-tiszteletre
alkalmas időszakot jelent, a híveket ahhoz kell hozzásegíteni, hogy
mindazokat az Úr Szent Anyjára vonatkozó szempontokat, amelyeket ez
az időszak kínál, megfelelően értékeljék.
NÉHÁNY, A TANÍTÓHIVATAL
ÁLTAL AJÁNLOTT JÁMBORSÁGI GYAKORLAT
192. Az nem áll módunkban, hogy az összes, a Tanítóhivatal által
ajánlott Mária-tisztelethez kapcsolódó jámborsági gyakorlatot
felsoroljuk, itt csak azokra térünk ki, amelyek különleges figyelmet
érdemelnek. Mindezt azért, hogy gyakorlásukkal kapcsolatban némi
útmutatást adjunk és ezzel kapcsolatban esetlegesen bizonyos
módosításokat javasoljunk.
Isten igéjének imádságos hallgatása
193. Az „Isten igéjének szent megünneplésére” buzdító zsinati
útmu-tatatás a liturgikus év néhány jelentős pillanatában
megfelelően alkalmazható a Megtestesült Ige Anyjának tiszteletét
kifejező megnyilvánulásokra is.[227]
Ez tökéletesen megfelel a keresztény jámborság általános irányának,[228] és azt a meggyőződést tükrözi,
hogy a Szűz iránti különleges tiszteletünk jele is, ha úgy
viselkedünk, ahogyan ő az Isten igéjével kapcsolatban (Vö. Lk 2,
19-50) tett. A híveknek az a feladatuk, hogy miként a liturgikus
ünneplés ideje alatt, úgy a jámborsági gyakorlatok során is hittel
hallgassák az Igét, szeretettel fogadják be és őrizzék meg
szívükben, elmélkedjenek szavain, és ajkukkal hirdessék azt, a
mindennapi életben pedig hűségesen valósítsák meg és e szerint
alakítsák életüket.[229]
194. „Az igeliturgikus ünneplés tartalmi és
szerkezeti felépítésének köszönhetően olyan kultikus összefüggéseket
kínál, amelyek egyszerre képesek kifejezni az őszinte jámborságot,
és megfelelő alkalmat nyújtanak a Máriával kapcsolatos módszeres
katekézis végzésére is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az
Ige ünneplésének nem kell túlságosan intellektuális jellegűnek vagy
kizárólag kateketikai természetűnek lennie, hanem énekeiben, az
imádságok szövegeiben és a hívek részvételi módjában teret kell
adnia a népi jámborság azon egyszerű, családias kifejezésmódjainak,
amelyek közvetlenül az ember szívéhez szólnak”.[230]
Az „Angelus Domini”
195. Az Úrangyala az a hagyományos imádság, amellyel a hívek
napjában három alkalommal, azaz hajnalban, délben és napnyugtakor
emlékeznek meg arról, amikor Gábor angyal köszöntötte Máriát. Az
Úrangyala tehát arról az üdvtörténeti eseményről emlékezik meg,
amely által az Atya terve szerint az Ige a Szentlélek
közreműködésével Szűz Mária méhében testté lett.
Az Úrangyalának imádkozása a keresztény nép jámborsági
gyakorlatai közt mélyen meggyökeresedett; ezt a római főpásztorok
példája is alátámasztja. A változó idők szele bizonyos területeken
hátrányosan befolyásolja az Úrangyalának imádkozását,
számos más helyen azonban nincsenek ilyen akadályok, ezért nem
szabad lemondani arról, hogy megpróbáljuk fenntartani és terjeszteni
ezt a jámbor szokást, legalább három Üdvözlégy Mária elimádkozását
szorgalmazva. Az Úrangyala imádság „egyszerű felépítése,
biblikus jellege (...) és a nap különböző szakaszait megszentelő
liturgikus ritmusa miatt a húsvéti misztérium nyitánya (...), mely
az évszázadok távlatában is változatlanul őrzi értékét és megtartja
frissességét”.[231]
„Sőt kívánatos, hogy különösen a vallásos közösségekben és a Szűz
Mária tiszteletére szentelt helyeken bizonyos alkalmakkor tegyük
ünnepélyesebbé az Úrangyalát, például az Üdvözlégy Mária
éneklésével, az angyali üdvözlet evangéliumának felolvasásával”[232] és harangozással.
A „Regina caeli”
196. XIV. Benedek pápa rendelkezése alapján (1742. április 20.)
húsvéti időben az Úrangyala helyett a híres Regina
caeli (Mennynek királyné asszonya) antifónát imádkozzuk. Ez
az imádság valószínűleg a X-XI. századból származik,[233] és örvendezve kapcsolja össze az Ige
megtestesülésének misztériumát (mert kit méhedben hordozni méltó
voltál) a húsvéti eseménnyel (amint megmondotta vala,
föltámadott). Ugyanakkor a Fia feltámadása miatti
„örvendezésre való felszólítás” (örülj, szép Szűz), amellyel
az Egyház közössége Szűz Máriához fordul, ahhoz az „örvendezéshez
való felszólításhoz” kapcsolódik, illetve nyúlik vissza, mellyel
Gábor angyal fordult az Úr alázatos szolgálóeánya felé, amikor arra
kérte, hogy legyen az üdvözítő Messiás anyja („Örvendezz,
kegyelemmel teljes”; Lk 1, 28).
Az Úrangyalával kapcsolatban javasolt módon, bizonyos
alkalmakkor, a Regina Caelit is ünnepélyesebbé tehetjük,
az antifóna éneklésén túl, a feltámadás evangéliumának
felolvasásával is.
A rózsafüzér
197. A rózsafüzér vagy szentolvasó az egyik legszebb az Úr Anyjához
szóló imádságok között.[234] Ezért
„a főpásztorok mindig arra biztatták a híveket, hogy imádkozzák
gyakran a rózsafüzért, ezt a bibliai ihletésű imádságot, mely
azoknak a Krisztus életéből vett üdvtörténeti eseményeknek a
szemlélésére összpontosít, amelyekhez a Szűzanya szorosan
kapcsolódik. Számos lelkipásztor és szent életű ember tanúságtétele
is alátámasztja ennek az imádságnak erejét és értékét”.[235]
A rózsafüzér alapvetően szemlélődő imádság, amelynek elmondása
„olyan nyugodt tempót és szinte elmélkedő jellegű imádkozást kíván,
ami lehetővé teszi az imádkozó személy számára, hogy az Úr életének
misztériumain elmélkedjen”.[236] A
klerikusok és a szerzetesek lelki életének elmélyítésére
kifejezetten ajánlott.[237]
198. Az egyház a rózsafüzér iránti tiszteletét
fejezi ki, amikor a rózsafüzér megáldásának szertartását
ajánlja.[238] Ez a szertartás a
rózsafüzér imádságának közösségi jellegét hangsúlyozza. Ennek során
a rózsafüzérek megáldását azoknak a személyeknek a megáldása kíséri,
akik az Úr életének, halálának és feltámadásának misztériumain
elmélkednek, azt kérve, hogy „képesek legyenek tökéletes összhangba
hozni imádságukat és életüket”.[239]
Az Áldások könyvének javaslata alapján a rózsafüzérek
megáldását üdvös lenne a „hívő nép részvétele mellett” végezni a
Mária-kegyhe-lyekre tett zarándoklatokon, Szűz Mária ünnepein és
különösen a Rózsafüzér ünnepén, október havának lezárásakor.[240]
199. A következőkben olyan javaslatokat teszünk,
amelyek a rózsafüzér sajátos természetét megőrizve még hatékonyabbá
tehetik annak imádkozását.
A rózsafüzér elmondása bizonyos alkalmakkor ünnepélyesebb hangvételt
kaphat: „az egyes titkokra vonatkozó bibliai részek felolvasása, az
imádság egyes részeinek énekes előadása, a különböző részek
szereplők (kiket bölcs belátással jelöltünk ki) segítségével történő
felolvasása, valamint az imádság kezdetének és lezárásának
ünnepélyesebbé tétele által”.[241]
200. Akik rendszeresen végzik a rózsafüzér
egy-egy típusának imádkozását, azok között az egyes misztériumokat
meghatározott napokra szokás kiosztani: az örvendetes hétfőn és
csütörtökön, a fájdalmas kedden és pénteken, a dicsőséges szerdán,
szombaton és vasárnap.
Ha mereven betartjuk, ez a felosztás olykor ellentmondást
eredményezhet az adott titok tartalma és a nap liturgikus tartalma
között, például abban az esetben, ha a fájdalmas olvasó pénteki
imádkozása karácsony napjára esik. Ezekben az esetekben azt kell
szem előtt tartani, hogy „az egyes napok liturgikus szerepe előbbre
való a hét napjai közt történő elhelyezkedésüknél, a rózsafüzér
természetétől pedig egyáltalán nem áll távol, ha végzése során a
liturgikus év kiemelkedő napjain megfelelő módon felcseréljük
egymással a titkokat, hogy ennek következtében a jámborsági
gyakorlat összhangban legyen a liturgikus idővel”.[242] Így tehát a hívek helyesen cselekednek, ha
például január 6-án, Vízkereszt ünnepén az örvendetes titkokat
imádkozzák és „ötödik titokként” a tizenkét éves Jézus templomban
való megtalálása helyett a királyok imádásán elmélkednek. Az ilyen
esetekben nyilvánvalóan a Szentírásra támaszkodva, liturgikus rend
szerint, megfontoltan kell eljárni.
201. A szemlélődés elősegítése érdekében, és
hogy elménk kövesse szavainkat,[243]
a lelkipásztorok és a teológusok ismételten javasolják a záradék
használatát, vagyis a rózsafüzér imádkozásának egy régebbi, ám nem
teljesen kihalt formájának visszaállítását.
A záradék (titok), amely jól illeszkedik a rózsafüzér ismétlődő,
elmélkedő jellegéhez, egy Jézus nevét követő, az adott misztériumra
vonatkozó mondatból áll. Egy minden egyes tizedbe beillesztett
rövid, a Szentíráshoz és a liturgiához hű titok valóban
hozzásegítheti a híveket a rózsafüzér elmélkedő imádkozásához.
202. „Óvakodjunk attól, hogy amikor a rózsafüzér
értékét és szépségét kívánjuk illusztrálni a hívek számára, háttérbe
szorítsunk egyéb nemes imádságokat vagy elfeledkezzünk olyan egyéb
Mária-tiszteletet kifejező imádságokról, amelyeket az Egyház
ugyancsak elfogad.”[244] Arra is
ügyeljünk, hogy azok, akik nem imádkozzák rendszeresen, ne érezzék
úgy, hogy vétkesek. „A rózsafüzér egy nemes imádság, amelyhez
azonban a híveknek őszinte szabadsággal és belső nyugalommal kell
viszonyulniuk, hogy az imádkozásra annak felemelő szépsége indítsa
őket.”[245]
A Mária-litániák
203. A Szűz tiszteletéhez kapcsolódó, Tanítóhivatal által ajánlott
imádságok közt vannak a litániák is. Ezek lényegében a Szűzhöz
folyamodó könyörgések hosszú sorából állnak, melyek egymást monoton
ritmusban követve, dicsőítő és esdő fohászokból álló, vég nélküli
imádságáradatot hoznak létre. Az egyes, általában igen rövid
fohászok két részből állnak: az első rész a dicsőítés („Hűséges
Szűz”), a második a kérés („könyörögj érettünk”).
A római rítus liturgikus könyveiben két litánia szerepel. Az egyik a
Loretói litánia, amely iránt a római főpásztorok gyakorta kifejezték
megbecsülésüket.[246] A másik a Szűz
Mária szentképének megkoronázási szertartásához használt litánia,[247] amelyet bizonyos esetekben
alkalmazni lehet a Loretói litánia helyett[248].
Lelkipásztori szempontból kedvezőtlen lehet a különféle litániák
elburjánzásának megengedése,[249]
ugyanakkor az is, ha a merev korlátozás arról árulkodik, hogy nem
vesszük figyelembe a helyi egyházi- és vallásos közösségek gazdag
változatosságát. Ezért az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
arra buzdít, hogy „vegyünk figyelembe néhány olyan helyi egyházi
közösség és vallásos szervezet által használt régi és új formulát,
amely szigorú felépítésének és a benne lévő fohász szépségének
köszönhetően vált ismertté”.[250]
Ez a buzdítás nyilván csak egyes területekre vagy jól
körülhatárolható közösségekre vonatkozik.
XIII. Leó pápa rendelete következtében, amely előírja, hogy
októberben a rózsafüzér imádságát a Loretói litánia éneklésével kell
lezárni, egyes hívekben az a helytelen meggyőződés alakult ki, hogy
a litániák a rózsafüzér egyfajta kiegészítései. A litániák valójában
önmagukban is megálló kultikus cselekmények. Alkalmasak arra, hogy
kifejezzék Mária iránti hódolatunkat, lehetnek körmeneti énekek,
alkothatják az igeliturgikus ünneplés vagy más kultikus cselekmény
egy bizonyos részét.
Megszentelődés - önfelajánlás Máriának
204. A jámborsági gyakorlatok történetét tekintve számos különböző
egyéni és közösségi megnyilatkozást találunk, amelyben a hívek
„Máriának szentelik, ajánlják vagy Máriára bízzák magukat” (oblatio,
servitus, commendatio, dedicatio). Ezekről az imádságos
könyvekben vagy a Mária-társulatok szervezeti szabályzataiban
olvashatunk, melyekben megtalálhatjuk azokat a felajánlási
formulákat és imádságokat, amelyeket a hívek a felajánlásra
készülve, illetve emlékére végeznek.
A „Máriának szentelt élet” jámborsági gyakorlata iránti
megbecsülésüket a római főpásztorok is gyakran kinyilvánították, és
ismerünk olyan formulákat is, amelyekkel éltek, amikor ilyen irányú
szándékukat nyilvánosan kifejezték.[251]
Monforti Grignon Szent Mária Lajos, az ilyen típusú jámborsági
gyakorlat által áthatott lelkiség jól ismert képviselője, „azt
ajánlotta a keresztényeknek, hogy Mária keze által szenteljék
magukat Krisztusnak, mert ez hatékony eszköz a keresztségi fogadalom
szerinti hűséges életre”.[252]
Krisztus evangéliumának fényében (vö. Jn 19, 25-27) a „Máriának
szentelt élet” kifejezés annak az egyedülálló szerepnek tudatos
elismerését jelenti, amelyet a názáreti Mária Krisztus és az Egyház
misztériumában elfoglal, emellett annak az egyetemes példaadó
értéknek elismerése, amit Mária evangéliumi tanúságtétele jelent.
Ugyanakkor a közbenjárásába vetett hitünknek, hatékony pártfogásának
és az általa képviselt sokrétű anyai szerepnek is elismerése, vagyis
összességében annak, hogy a kegyelem szintjén ő valóban minden ember
édesanyja,[253] és mi mindannyian a
gyermekei vagyunk.
Mindazonáltal megfigyelhető, hogy a „Máriának szentelt élet”
kifejezést túlságosan is széles körben és gyakran helytelenül
használják. Megszokott dolog például azt mondani, hogy „Máriának
szentelik a gyermekeket”, amikor valójában csak arról van szó, hogy
a kicsiket a Szűz oltalmára bízzák, és anyai áldását kérik rájuk”.[254] El kell fogadni azt a több
irányból is érkező javaslatot, amely a „szentelés” kifejezésének
használata helyett olyan meghatározásokat szorgalmaz, mint a
„felajánlás” vagy „oltalomba ajánlás”. Manapság ugyanis a liturgikus
teológia fejlődésének köszönhetően és a különböző terminusok
következetes használatának igénye miatt ajánlatos meghagyni a
„szentelés” kifejezését arra az esetre, amikor olyan önátadásról van
szó, amelynek címzettje maga az Isten, tehát teljes egészében
történő, örökre szóló önátadásról van szó, amit az Egyház
közreműködése garantál, alapja pedig a keresztség és a bérmálás.
Minden jámborsági gyakorlatnál fel kell világosítani a híveket annak
természetéről. Ez ugyanis, bár a teljes és örökre szóló önátadás
jegyeit magán viseli, csupán analogikus módon vethető össze az
„Istennek szentelt” élettel. Nem múló fellángolásból, hanem a
kegyelem dinamizmusát megfelelően értelmező légkörben kialakult,
szabadon meghozott, egyéni elhatározásból kell megszületnie.
Megfelelő módon, azaz liturgikus szellemben kell kifejeződnie:
Krisztus által a Szentlélekben az Atyához szólva, a dicsőséges Szent
Szűz közbenjárását kérve, akire teljesen rábízzuk önmagunkat, hogy
hűségesen megtarthassuk keresztségi fogadalmunkat, és gyermeki
szeretettel viszonyuljunk hozzá. A gyakorlatot az eucharisztikus
áldozat keretein kívül kell véghezvinni, hiszen olyan cselekményről
van szó, amely nem hasonlítható a liturgiához; életünk Máriának
szentelése ugyanis alapvetően különbözik a szentelés egyéb
liturgikus formáitól.
A karmelita skapuláré és egyéb skapulárék
205. A Mária-tisztelethez kapcsolódó jámborsági gyakorlatok közt
különböző skapulárék használatával találkozunk, amelyek közül a
Kármel-hegyi Szűzanya skapuláréja emelkedik ki. Ez valóban
világszerte elterjedt, és kétségtelenül azok közé a jámborsági
gyakorlatok közé tartozik, amelyeket a „Tanítóhivatal ajánlott az
évszázadok folyamán”.[255]
A karmelita skapuláré tulajdonképpen a Kármel-hegyi Szent Szűz
Szerzetesrend rendi öltözetének rövidebb változata, és miután
viselete a karmelita szerzetesrend életén és lelkiségén kívül is
széles körben elterjedt, áhítatformává vált. A skapuláré pedig
egyfajta jelzése az ezzel való rokonságnak.
A skapuláré annak a különleges, gyermeki és bizalommal teli
kapcsolatnak a jele, amely a Szűz, a Kármel-hegyi Szent Anya és
Királynő és azok között a hívek közt van, akik teljes önátadással
rábízzák magukat és bizalommal telve anyai közbenjárásáért
folyamodnak. Ugyanakkor a lelki élet elsődlegességére és az imádság
szükségességére emlékeztet.
A skapulárét az Egyház különleges szertartása keretében adják át,
amelyben kijelentik, hogy ez az esemény „a keresztségi ígéretet
eleveníti fel, mellyel Krisztust öltöttük magunkra és a Szűzanya
segítségével ahhoz segít hozzá, hogy megvalljuk a megtestesült Igét
és dicsőítsük a Szentháromságot és a menyegzős ruhát viselve jussunk
el a mennyei hazába”.[256]
A karmelita skapuláré átadásának az egyéb skapulárék átadásához
hasonlóan „megfelelő komolysággal kell megtörténnie. Nem szabad
többé-kevésbé rögtönzött eseménynek lennie, hanem annak a gondos
felkészülésnek a lezárásának kell lennie, amelynek során a hívő
tudatosította annak a közösségnek céljait és sajátosságait, amelyhez
csatlakozott és azokat a kötelezettségeket, amelyeket ezzel együtt
vállalt”.[257]
A Mária-érmék
206. A hívők szívesen viselnek magukon, általában a nyakukba
akasztva, Szűz Mária képével díszített érméket. Ez tanúsítja
hitüket, ugyanakkor a Szűzanya iránti tiszteletük jele, valamint az
ő anyai védelmébe vetett bizalmuk kifejezése.
Az Egyház megáldja ezeket a Mária-tiszteletet kifejező tárgyakat és
emlékeztet arra, hogy „arra szolgálnak, hogy kifejezzék Isten iránti
szeretetünket és növeljék a Szent Szűzbe vetett bizalmunkat”,[258] ugyanakkor figyelmezteti a
híveket arra, hogy ne feledkezzenek el arról, hogy a Jézus Anyja
iránti áhítat mindenekelőtt „a mindennapi életünkben megmutatkozó
tanúságtételt”[259] követel meg.
A máriás érmék közül rendkívüli elterjedtségének köszönhetően az
úgynevezett „csodás érem” emelkedik ki. Ez Szűz Mária 1830-as
jelenéseihez kapcsolódik, amikor is Mária a Szeretet Leányai
Társulat egy szerény novíciájának, a későbbi Labouré Szent
Katalinnak jelent meg. A medált, amelyet Szűz Máriának a szent
segítségével közvetített utasításai alapján készítettek, gazdag
szimbólumrendszere miatt „Máriás mikrokozmosznak” is hívják.
Felidézi ugyanis a megváltás misztériumát, Krisztus szentséges
Szívének és Mária fájdalommal átjárt Szívének szeretetét, a Szűz
közvetítő szerepét, az Egyház misztériumát, az ég és föld közötti
kapcsolatot, földi életünket és az örök életet.
A „csodás érem” elterjedésének új impulzust adott Szent Maximilián
Kolbe (†1941) és a tőle eredő, illetve az általa inspirált számos
mozgalom. Ő 1917-ben ugyanis a Ferences Testvérek Rendjének ifjú
tagjaként a „csodás érmet” az általa Rómában alapított Szeplőtelen
Szűz Lovagjainak Kegyes Társulata jelképévé avatta.
A „csodás érem” más, Máriát ábrázoló medálokhoz és egyéb
kultusztárgyakhoz hasonlóan nem talizmán, és nem szabad, hogy hiú
hiszékenységhez vezessen.[260] A
Szűz ígérete, amely szerint azok „a személyek, akik ezt viselik,
nagy kegyelmeket kapnak”, a hívektől a krisztusi üzenethez való
alázatos és kitartó hűséget, állhatatos és bizalommal teli imádságot
és ennek megfelelő életvitelt is megkíván.
AZ „AKATHISZTOSZ” HIMNUSZ
207. A nemes, Isten Anyját dicsérő Akathisztosz (azaz állva énekelt)
himnusz a bizánci hagyomány Mária-tiszteletet kifejező jámborságának
egyik legrégebbi és legékesebb kifejezésmódja. A teológiai irodalom
remekműve, amely imádság formájában foglalja össze mindazt, amit az
első századokban az egyetemes Egyház teljes egyetértésben vallott
Máriáról. A himnuszt ihlető források a Szentírás, a niceai (325), az
efe-zusi (431) és a kalcedoni (451) egyetemes zsinatokon hozott
határozatok és a IV-V. század keleti egyházatyáinak gondolatai. Az
Akathisztosz himnusz a keleti egyház liturgikus naptára szerint
nagyböjt ötödik szombatján ünnepélyes formában hangzott el,
ezenkívül pedig még számos más alkalommal is énekelték, hiszen a
klerikusok, a szerzetesek és a hívek által végzett jámbor
cselekedetekhez egyaránt ajánlott.
Ez a himnusz az utóbbi években a római rítusú közösségek, illetve
hívek körében is nagyon elterjedt.[261]
Ismertté válásához leginkább néhány olyan Mária-ünnep járult hozzá,
amely a Szentatya jelenlétében zajlott Rómában és egyházi körökben
nagy visszhangra talált.[262] Ez az
igen régi himnusz[263], amely a még
osztatlan Egyház ősi Mária-tiszteletet kifejező hagyományának érett
gyümölcse, meghívás és felszólítás a keresztények egységére az Úr
Szent Anyjának zászlaja alatt. „A magasztalásnak, az Egyház gazdag
hagyományának különböző módon felhalmozódott sokszínű formája
hozzásegíthetne minket ahhoz, hogy az egyház ismét »mindkét
tüdőjével« lélegezzék: Kelettel és Nyugattal együtt.”[264]
VI. FEJEZET
A SZENTEK ÉS BOLDOGOK TISZTELETE
Néhány vezérelv
208. Szenteknek, de különösen a vértanúknak a Szentírásból eredő
(vö. ApCsel 7, 54-60; Jel 6, 9-11; 7, 9-17), majd a II. századtól[265] már bizonyítékokkal
megerősített kultusza az Egyházban már ősidőktől fogva jelen van. Az
Egyház Keleten és Nyugaton egyaránt tisztelte a szenteket, és
amikor, különösen a reformáció születésének idején, a hagyományos
tisztelet ellen vádak fogalmazódtak meg, fáradhatatlanul megvédte,
megmutatta teológiai gyökereit, és kapcsolatát az alapvető
hitigazságokkal. Szabályozta kultuszának gyakorlatát a népies vagy
liturgikus megnyilvánulásokban, és egy sajátos keresztény
életvitelnek megfelelően, hangsúlyozta Urunk ezen kiváló tanítványai
tanúságtételének példaértékét.
209. A Sacrosanctum Concilium zsinati
konstitúció a liturgikus évről szóló fejezetben hatékonyan bemutatja
a szentek és boldogok tiszteletének jelentését és liturgikus tényét:
„az év körforgásába beillesztette az Egyház a vértanúk és a szentek
emléknapjait, mert ők Isten sokrendbeli kegyelmével eljutottak a
tökéletességre, már elnyerték az örök üdvösséget és így az égben
Istennek tökéletes dicséretét zengik, érettünk pedig közbenjárnak.
Az Egyház a szentek égi születésnapján a Krisztussal együtt szenvedő
és vele együtt megdicsőült szentekben a húsvéti misztériumot
hirdeti. A hívők szeme elé állítja példájukat, mely Krisztus által
az Atyához vonz mindenkit, és a szentek érdemeire hivatkozva esdi ki
Isten áldását”.[266]
210. A szentekkel kapcsolatos egyházi tanításnak
megfelelő értelmezés csak a hitcikkelyek tágabb hatáskörében
lehetséges, amelyek szem előtt tartják:
- „az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházat”,[267] amely szent, hiszen „Jézus
Krisztust, az Atyával és a Szentlélekkel együtt „egyedül szentnek”
hirdeti”;[268] szent az isteni
Lélek szüntelen működése miatt;[269]
szent, mert birtokolja a megszentelődés eszközeit. Az Egyházat
tehát, mindamellett, hogy a bűnösöket is ölében hordozza, „már a
földön ékesíti az igazi, bár még nem tökéletes szentség”;[270] ő „Isten szent népe”,[271] kinek tagjai, az Írások
tanúságtétele szerint is, „szentek” (vö. ApCsel 9, 13; lKor 6, 1,
16, 1).
- a „szentek közösségét”,[272]
ezért az égi Egyház, mely várja a megtisztulást „az úgynevezett
purgatóriumban”[273] és a földi
zarándok Egyház, az „Isten és a felebarát egyazon szeretetében”[274] él; valóban, mindazok, akik
Krisztusból valók és birtokosai az ő lelkének, egyetlen Egyházat
alkotnak, és benne egyesülnek.
- Krisztusnak, mint az egyetlen közvetítőnek tanát (vö. 1Tim 2, 5),
mely ugyanakkor nem zár ki más, alacsonyabb rangú közvetítéseket,
azonban ezek mindig Krisztus mindent magába foglaló közvetítésén
belül mennek végbe.[275]
211. Az Egyház tanítása és liturgiája azokat a
szenteket és boldogokat állítja elénk, akik már „világosan szemlélik
magát a háromságos egy Istent”, ők:[276]
- az életszentség egyetemes elhivatottságának történelmi tanúi; a
krisztusi megváltottság kiváló gyümölcsei; próbái és bizonyítékai
annak, hogy Isten, minden nép között és minden időben, különböző
életkorban és a társadalmi, kulturális feltételek különféle
körülményei közt is, szüntelenül meghívja gyermekeit, hogy elérjék a
krisztusi tökéletességet (vö. Ef 4, 13; Kol 1, 28);
- Urunk jeles tanítványai, akik egyben példái az evangélium szerinti
életformának;[277] a szentté
avatási eljárás során az Egyház elismeri erényeik hősiességét, és
követésükre buzdít minket;
- az égi Jeruzsálem lakói, akik szüntelenül Isten dicsőségét és
irgalmát zengik; bennük már beteljesedett az a húsvéti zarándoklat,
amely a földről az Atyához tart;
- a földön zarándokló hívek barátai és közbenjárói, mert a szentek,
bár elmerülnek Isten színelátásában, ismerik testvéreik
szükségleteit, és pártfogásukba, imáikba foglalva, zarándokújukon
elkísérik őket;
- a helyi Egyházak patrónusai, melyeknek gyakran alapítói (Vercelli
Szent Euszebiosz) vagy kiválói pásztorai (Milánói Szent Ambrus)
voltak; és a nemzetek keresztény hitre térésének apostolaivá (Szent
Tamás és Szent Bertalan Indiában) vagy a nemzeti identitás
kifejeződéseivé váltak (Szent Patrik Írországban); a különböző céhek
és foglalkozások védőszentjei (mint a szabóknak Szent Homobonus);
sajátos élethelyzetekben - a születés (Szent Anna, Nonato Szent
Rajmund) és a halál (Szent József) órájában - vagy egyedi
kegyelmekért (Szent Lúcia a szembetegségben szenvedőknek) stb.
Amikor is az Egyház mindezeket vallja, hálát ad a Atyaistennek és
hirdeti: „Az ő szent életük példakép számunkra, s mert egy családba
tartozunk, közbenjárnak értünk nálad: hogy felháborodva
tanúságtételük által, az előttünk álló pályát győzelmesen fussuk
végig”.[278]
212. Végül pedig fontos megerősítenünk, hogy a
szentek tiszteletének végső célja nem más, mint Isten dicsősége és
az ember megszentelődése, az isteni akaratnak teljességgel megfelelő
életen, és az Úr kiváló tanítványai erényeinek követésén keresztül.
Ezért a katekézisben és a hitelvek átadásának egyéb pillanataiban is
a hívek tudomására kell hozni, hogy a hit fényében kell értelmezni
kapcsolatunkat a szentekkel, és az nem homályosíthatja el az „imádó
tiszteletet, amelyet megadunk az Atyaistennek Krisztus által a
Szentlélekben, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon gazdagítja azt”; „a
szentek hamisítatlan tisztelete nem annyira a külső gyakorlatok
sokaságában rejlik, hanem sokkal inkább tevékeny szeretetünk
erősségében”,[279] amely keresztény
életünk kötelezettségeiben jut kifejezésre.
213. A katekizmus világos és józan nyelvezetével tanítja az Egyház
azt a „hitigazságot, hogy szellemi, test nélküli lények, akiket a
Szentírás általában angyaloknak nevez, léteznek. Ezt a Szentírás
éppoly világosan bizonyítja, mint az egybehangzó Szenthagyomány”.[280]
A Szentírás szerint az angyalok Isten hírnökei, „hatalmas erejűek,
akik teljesítik szavát, mihelyt parancsának hangját meghallják”
(Zsolt 103, 20), megváltói tervének szolgálatában állnak s „azok
szolgálatára küldték őket, akiknek az a hivatása, hogy örököljék az
üdvösséget” (Zsid
1, 14).
214. A hívek ismerik azokat az Ó- és
Újszövetségi szentírási történeteket, amelyek a szent angyalokról
szólnak. Tudják, hogy az angyalok őrzik a paradicsom kapuit (vö. Ter
3, 24), megmentik Hágárt és gyermekét, Izmaelt (vö. Ter 21, 17),
visszatartják Ábrahám kezét, aki föláldozni készül Izsákot (vö. Ter
22, 11), csodálatos születéseket hirdetnek (vö. Bír 13, 3-7),
megvédik az igaz útjait (vö. Zsol 91, 11), szüntelenül dicsérik az
Urat (vö. Iz 6, 1-4), bemutatják Isten előtt a szentek imádságait
(vö. Jel 8, 3-4). Emlékeznek a menekülő és félelemmel teli Illés
prófétának (vö. 1 Kir 19, 4-8), a kemencébe dobott Azarjának és
társainak (vö. Dán 3, 49-60), az oroszlánok vermébe dobott Dánielnek
(vö. Dán 6, 23) adott angyali segítségre. Közel áll hozzájuk Tóbiás
története, ahol Ráfáel, „egy a hét szent angyal közül, akik készen
állunk, hogy az Úr fönséges színe elé lépjünk” (Tób 12, 15), számos
szolgálatot tesz Tóbitnak, fiának, Tóbiásnak és annak feleségének,
Sárának.
A hívek tisztában vannak azzal, hogy az angyalok Jézus életében nem
kevés alkalommal kapnak különleges szerepet: Gábor angyal adja hírül
Máriának, hogy fogan és világra hozza a Magasságbeli Fiát (vö. Lk 1,
26-38), és hasonlóan, egy angyal fedi fel József előtt a Szűz
csodálatos anyaságának eredetét (vö. Mt 1, 18-25); a Megváltó
születésének hírét az angyalok adják hírül a betlehemi pásztoroknak
(vö. Lk 2, 8-14); az „Úr angyala” védi meg a gyermek Jézust Heródes
fenyegetésétől (vö. Mt 4, 11), vigasztalja haláltusájában (vö. Lk
22, 43) és megjelennek a menybemenetelkor, hogy felfedjék annak
értelmét az apostoloknak, mert „ez a Jézus úgy jön el ismét, ahogy
az égbe felmenni láttátok” (ApCsel 1, 11).
A hívek szem előtt tartják Jézus figyelmeztetésének fontosságát,
nehogy egyet is megbotránkoztassanak a benne hívő kicsik közül, mert
„angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát” (Mt 18, 10), és
vigasztaló szavait, mely szerint „öröm lesz Isten angyalai közt egy
megtérő bűnösnek” (Lk 15, 10). Végül pedig tudják, hogy „az Emberfia
eljön dicsőségében és vele együtt az angyalok mindnyájan” (Mt 25,
31), hogy megítélje az élőket s holtakat, és beteljesítse a
történelmet.
215. Az Egyház, akit a kezdetekkor az angyalok
szolgálata oltalmazott és védett (vö. ApCsel 5, 17-20; 12, 6-11),
szüntelenül megtapasztalja „misztikus és hatalmas segítségét”,[281] tiszteli az égi lényeket, és
bizalommal kéri közbenjárásukat.
A liturgikus év folyamán az Egyház megemlékezik az angyaloknak az
üdvtörténetben betöltött szerepéről,[282]
és különösen is megünnepli emléküket: szeptember 29-én, Szent
Mihály, Gábor, Ráfáel főangyalok ünnepén, október 2-án, a Szent
Őrzőangyalok ünnepén; votív szentmisét is celebrál, melynek
prefációja hirdeti, hogy „Isten dicsősége felragyog Angyalaiban”;[283] az isteni misztériumok
ünneplésekor társul szegődik az angyalok karához, hogy hirdesse a
háromszor szent Isten dicsőségét (vö. Iz 6, 3)[284] és segítségül hívja őket, hogy az
eucharisztikus adomány jusson „mennyei oltárodra, isteni fölséged
színe elé”;[285] a szentek
jelenlétében dicsőíti az Urat (vö. Zsolt 137, 1);[286] az angyalok szolgálatára bízza a hívek
imádságait (vö. Jel 5, 8; 8, 3), a bűnbánók fájdalmát,[287] az ártatlanok védelmét a
gonosz támadásaival szemben;[288] a
nap végén könyörög
Istennek, küldje el angyalait, hogy őrizzék a békében imádkozókat;[289] fohászkodik, hogy az égi
lények legyenek a haldoklók támaszai,[290]
a gyászszertartásban pedig azért esedezik, hogy angyalok kísérjék az
elhunyt lelkét a paradicsomba[291]
és őrizzék sírhelyét.
216. Évszázadokon át az angyalok szolgálatával
kapcsolatos hitelvek a hívek jámbor gyakorlataiban nyilvánultak meg:
városok patrónusaivá és különböző testületek védőszentjeivé váltak;
tiszteletükre állítottak olyan ismert kegyhelyeket, mint a
normandiai Mont-Saint-Michel, a piemonti San Michele della Chiusa,
és a pugliai San Michele al Gargano; ünnepeikre himnuszokat alkottak
és jámborsági gyakorlatokat tartottak.
A népi jámborság különösképpen is élővé tette az őrzőangyalok iránti
áhítatot. Már Nagy Szent Bazil (†379) tanítása szerint is „minden
hívő mellett áll egy angyal, aki őrzi és vezeti az élete folyamán”.[292] Az idők folyamán ennek az ősi
tannak a biblikus és patrisztikus gyökerei megszilárdultak, és az
áhítat különböző formáinak adtak életet, egészen Clairvaux-i Szent
Bernátig (†1153), aki az őrzőangyalok iránti áhítat mesterévé és
apostolává vált. Szerinte „az ég semmit sem mellőz, ami hasznukra
válhat”, ezért „mellénk rendeli ezeket az égi lényeket, hogy
őrizzenek, tanítsanak és vezessenek minket”.[293]
Az őrzőangyalok iránti áhítat helyet ad egy sajátos életformának,
amelyet a következők határoznak meg:
- áhítattal telt hála Istennek, aki az emberek szolgálatába állított
ily nagy méltóságú és szent lényeket;
- a jámbor és a méltósággal telt magatartás, amely a szent angyalok
állandó jelenlétének tudatosításából ered;
- a nehéz helyzetekkel szembeni derűs bizalom, mert az Úr az
angyalok szolgálatán keresztül is segíti és vezeti a híveket az
igazság útján;
Az őrzőangyalokhoz szóló imák közül különösen is elterjedt az Angele
Dei fohász,[294] amely sok
családban a reggeli és esti imádság részévé vált, és több helyen
kiegészíti az Úrangyala szavait.
217. A szent angyalok iránti, jogos és üdvös
népi jámborság ugyanakkor helyt adhat különböző deformációknak,
például:
- mint ahogy néha megtörténik, a hívek lelkében téves képzet
fogalmazódik meg, amely szerint a világ és az élet az isteni
nyughatatlanság-nak van alárendelve, a jó és a rossz szellemek, az
angyalok és démonok közötti szüntelen harcnak, melyben az ember a
nála hatalmasabb erők sodrásában él, s mellyel szemben semmire sem
képes. Ez a kényszerképzet, mely elvitatja a hívek felelősségét, nem
felel meg a gonosz elleni harc evangéliumi valós látásmódjának, mely
Krisztus tanítványától őszinte erkölcsi odaadást, alázatot és imát
követel;
- ha az élet hétköznapjai vázlatszerű és leegyszerűsített, szinte
infantilis formában jelennek meg, egyrészt a gonosznak tulajdonítva
a legkisebb nehézségeket is, másrészt pedig, az őrzőangyal
számlájára írva minden sikert és előrehaladást. Ennek azonban semmi
köze sincs a hívő ember fejlődéséhez, amely a krisztusi felnőtté
válás irányába halad. Érdemes megpróbálni sajátos neveket adni az
angyaloknak, kivéve persze Mihályt, Gábort és Ráfáelt, akik már
nevet kaptak a Szentírásban.
218. Isten, bölcs gondviselésében, hogy az üdvösség tervét
véghezvi-gye, a názáreti Józsefre, az „igaz férfira” (vö. Mt 1, 19),
a Szent Szűz jegyesére (vö. uo.; Lk 1, 27) bízott egy rendkívül
fontos küldetést, hogy törvényesen bevezesse Jézust Dávid
nemzetségébe, melyből az ígéret szerint, a Megváltó Messiásnak kell
megszületnie (vö. 2 Sám 7, 5-16; 1 Krón 17, 11-14), illetve, hogy
nevelőapja és védelmezője legyen.
Ennek a missziónak erejénél fogva Szent József aktívan közreműködik
a Megváltó gyermekkorának misztériumaiban: Istentől kapta Mária
anyasága isteni eredetének kinyilatkoztatását (vö. Mt 1, 20-21) és
kiválasztott tanúja volt Jézus betlehemi születésének (vö. Lk 2,
6-7), a pásztorok (vö. Lk 2, 15-16) és a Napkeletről érkező bölcsek
hódolatának (vö. Mt 2, 11); a körülmetélésben eleget tett a
gyermekkel szembeni vallási kötelezettségeinek, bevezette őt Ábrahám
szövetségébe (vö. Lk 2,21) és a Jézus nevet adta neki (vö. Mt 1,
21); a törvény előírásai szerint bemutatta a gyermeket a Templomban
(vö. Lk 2, 22-24; Kiv 13, 2. 12-13), a szegényeknek nyújtott
adománnyal megváltotta őt, és elcsodálkozva hallgatta az agg Simeon
próféciáit (vö. Lk 2, 25-33); Egyiptomba menekülve az Anyát és
gyermekét megóvta Heródes üldözése elől (vö. Mt 2, 13-23); Máriával
és gyermekével minden évben felment Jeruzsálembe a húsvét ünnepére
és tanúja volt a tizenkét éves Jézus elvesztésének a templomban (vö.
Lk 2, 43-50); a názáreti házban élt, ahol atyai tekintélyét (vö. Lk
2, 51) latba vetette a gyermekkel szemben, s bevezette őt a
törvények és az ácsmesterség ismeretébe.
219. Az Egyház tanítása évszázadokon keresztül,
de különösen az újkorban emelte ki Szent József erényeit, amelyek
közt kitűnik: a hit, mely őbenne az Isten megváltói terve iránti
bátor és teljes odaadássá alakul; a szorgos és csöndes
engedelmesség, mely aláveti magát akaratának; a törvény szeretete és
hűséges megtartása; az őszinte áhítat, és kitartás a
megpróbáltatásokban; a szűzi szeretet Mária iránt, az apai feladatok
felelősségteljes gyakorlása, és a tevékeny háttérben maradás.
220. A népi jámborság tisztában van Szent
József pártfogásának egyetemes jellegével, „akinek hűséges
gondviselésére bíztad megváltásunk kezdetének titkát”[295] és „legdrágább kincseidet”.[296] Szent József pártfogására van bízva: az
egész Egyház, melyet boldog IX. Piusz pápa helyezett a szent
Pátriárka különleges oltalmába;[297]
azok, akik a cölibátust választva, a mennyek országáért, Istennek
szentelik magukat (vö. Mt 19, 12): nekik „Szent József a szűzi
teljesség példájaként és védelmezőjeként”[298] mutatkozik meg; a munkások és kézművesek,
kiknek az alázatos názáreti ács lett védőszentjük;[299] a haldoklók, mert egy jámbor hagyomány
szerint Mária és Jézus vette őt körül halála órájában.[300]
221. Urunk életének, különösen születésének és
gyermekkorának misztériumait ünnepelve a liturgia gyakran
megemlékezik Szent József alakjáról és szerepéről: adventkor;[301] karácsonykor, különösen a
Szent Család napján; március 19-i főünnepén; és a május 1-i
emléknapon.
Szent József neve megjelenik a Római kánon Communicantes részében
és a Mindenszentek litániájában.[302]
A haldoklók felajánlásában úgyszintén találkozunk a szent
Pátriárka[303] fohászával, és
ugyanott, amikor a közösség imádkozik a haldokló lelkéért, hogy
mihelyt eltávozik ebből a világból, „Máriával, Isten anyjával, Szent
Józseffel, az összes angyalokkal és szentekkel a Szent
Jeruzsálem békéjében”[304]
lakhelyet találjon.
222. A népi jámborságban is széles teret kap a
Szent József iránti tisztelet: az őszinte néphagyomány számos
megnyilvánulásában; a XVII. századig visszavezethető hagyományban,
amikor is a szerdai napot Szent József kultuszának szentelték, és
ehhez jámborsági gyakorlatokat kapcsoltak, mint például az ő
tiszteletére megtartott Hét szerda; vagy a hívek ajkán
született jámbor fohászok;[305]
imaszövegek, mint pl. a XIII. Leó pápától származó Ad te, beate
Ioseph, melyet naponta a hívek sokasága imádkozik;[306] vagy a Szent József
litániája, melyet X. Piusz[307]
hagyott jóvá; és a Szent József hét bánata és öröme jámborsági
gyakorlat.
223. Az a tény, hogy Szent József ünnepe
(március 19.) a nagyböjtre esik, amikor is az Egyház állhatatosan
készül a keresztségre és Urunk szenvedésének eljövetelére, bizonyos
nehézségeket okoz annak elérésében, hogy a liturgia és a népi
jámborság megfelelő összhangban legyen. Ezért „Szent József
hónapjának” hagyományos gyakorlatait egyeztetni kell az év
liturgikus időszakával. A liturgikus megújulás elmélyítette a
hívekben a nagyböjti időszak jelentésének tartalmát. A népi
jámborság megnyilvánulásaiban végbement szükséges rendezés ellenére
fontos előmozdítani és terjeszteni a Szent József iránti áhítatot,
„jó példája ugyanis nem szorítkozik az élet néhány konkrét
helyzetére, hanem túllépve azokat, az egész keresztény közösség
minden helyzetében és feladatában mindenkinek mintául szolgál”.[308]
224. Az Ó- és az Újszövetség határán kirajzolódik Zakariás és
Erzsébet, akik „mindketten igazak voltak Isten előtt” (Lk 1, 6), és
fiuknak, Jánosnak, az üdvtörténet egyik legnagyobb személyiségének
az alakja. Még anyja méhében felismeri a Szűz Mária kebelében
megfogant Megváltót (vö. Lk 1, 39-45); születését csodák előztek meg
(Lk 1, 57-66); a sivatagban nőtt fel zord és bűnbánó életet élve
(vö. Lk 1, 80; Mt 3, 4); ő a „Magasságbeli prófétája” (Lk 1, 76),
akihez Isten igéje szólt (vö. Lk 3, 2); „elment a Jordán egész
környékére, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára”
(Lk 3, 3); mint az új alázatos és erős Illés, felkészítette a népet
az Úrral való találkozásra (vö. Lk 1, 17); Isten terve szerint a
Jordán folyóban megkeresztelte a világ Megváltóját (vö. Mt 3, 1316);
tanítványainak úgy mutatta be Jézust, mint „Isten Bárányát” (Jn
1,29), „Isten Fiát” (Jn 1, 34), és az új messiási közösség Jegyesét
(vö. Jn 3, 28-30); az igazság melletti hősies tanúbizonyságáért (vö.
Jn 5, 33) Heródes börtönbe vetette és lefejeztette (vö. Mk 6,
14-29); mint ahogy csodálatos születése és prófétai jövendölései,
úgy erőszakos halála is Urunk szenvedésének előfutárává vált. Maga
Jézus dicsőíti tetteiért, amikor azt mondja: „Asszonyok szülöttei
között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Lk 7, 28).
225. A keresztény világban már a kezdetektől
jelen van Szent János kultusza, és korán népies tartalmat kapott.
Azonkívül, hogy megünnepeljük halála napját (augusztus 29.), mint
ahogy ez más szentek esetében is történik, egyedül csak Keresztelő
Szent Jánosnak, Krisztussal és Máriával együtt, ünnepeljük
születését is (június 24.).
A Jézus keresztelésénél betöltött szerepe miatt számos
keresztelőkápolnát szenteltek tiszteletére, és alakja számtalan
keresztelőkút mellett ott található; nehéz rabsága és erőszakos
halála miatt a halálraítéltek, a börtönben sínylődők és a hitükért
büntetést szenvedők patrónusa lett.
Minden valószínűség szerint Szent János születésének napja (június
24.) Mária fogantatásának (március 25.) és Krisztus születésének
(december 25.) napjától függően lett meghatározva: amikor Mária
fogan, és Gábriel angyal az Úr üdvözletét átadja, a Keresztelő
édesanyja már a hatodik hónapban volt (vö. Lk 1, 26-36). Június 24-i
főünnepe mindenképpen az északi félgömb napciklusához kötődik. Akkor
ünnepeljük, amikor a nap, a zodiákus déli irányába kezd alászállni:
ez egyben János alakjának szimbólumává is válik, amikor ő Jézusra
hivatkozva így szól: „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem”
(Jn 3, 30).
János küldetése arról szól, hogy tanúskodjon a világosságról (vö. Jn
1, 7); ezzel adott eredetet vagy keresztény értelmet azoknak az
örömtü-zeknek, melyeket június 23. éjszakáján gyújtanak: az Egyház
megáldja őket és fohászkodik, hogy a hívek, miután átjutottak a
világ sötétségén, megérkezzenek Istenhez, a „megingathatatlan
fényhez”.[309]
A SZENTEKNEK ÉS A
BOLDOGOKNAK KIJÁRÓ TISZTELET
226. A liturgia és népi jámborság közötti kölcsönhatás
figyelemreméltóbbá és intenzívebbé válik a szenteknek és a
boldogoknak kijáró tisztelet kifejezésekor. Ezért összefoglalóan
fontos megemlíteni a tisztelet főbb formáit, melyeket az Egyház a
liturgiában a szentekkel kapcsolatban tesz: fontos, hogy
megvilágítsák és vezessék a népi jámborság megnyilvánulásait.
A szentek ünneplése
227. Egy szent tiszteletére bemutatott ünnep - amikor a szentekről
beszélünk, a boldogok közösségét is, servatis servandi,
értjük ez alatt -kétségkívül a kultusz kiemelkedő megjelenési
formája, amellyel az egyházi közösség adózik neki: sok esetben
magába foglalja az Eucharisztia szertartását. Az „ünnepnap”
meghatározása különösen fontos, gyakran eléggé összetett, kultikus
tény, mert az ehhez kapcsolódó történelmi, liturgikus és kulturális
tényezőket nem könnyű harmonizálni.
A mártírok emlékének ünnepe, szenvedésük napjának évfordulóján,
vagyis amikor a legjobban hasonlítottak Krisztusra és égi
születésnap-jukat[310]
köszöntötték, nemkülönben a conditor Ecclesiae megünneplése,
amely magába foglalja a püspököket, akik kormányozták, úgyszintén
több jeles hitvallót, végül a székesegyházak felszentelésének
évenkénti visszatérése a római egyházban és más helyi egyházakban
fokozatosan vezetett el a helyi kalendáriumok kialakulásához,
amelyben feljegyezték a szent vagy a szentek halálának helyét és
idejét.
A részleges kalendáriumok korán elvezettek az általános
martyroló-giumok kialakulásához. Ilyen a szír martyrológium (V.
század), a Martyrologium Hieronymianum (VI. század), a
Szent Béda-féle (VIII. század), a lyoni (IX. század), az Usuardus
(IX. század) és az Adonisz (IX. század) martyrológiumok.
XIII. Gergely pápa 1584. január 14-én tette közé a liturgikus célra
szánt Martyrologium Romanum hivatalos kiadását. A II.
Vatikáni Zsinat[311] után - amely a
római hagyományhoz fordult, s egyesítve a különböző történelmi
martyrológiumok feljegyzéseit, összegyűjtötte számos Szent és Boldog
nevét, ezáltal a szentségi élet, melyet a Úr Lelke szít az
Egyházban, minden időben és helyen sokféleségének egy páratlanul
gazdag tanújelét adta - II. János Pál tette közzé az első kiadást.
228. A Martyrologium történetével
szorosan összefügg a Római Naptár, amely a szent tiszteletének
napját és ünneplésének fokozatát jelzi.
Jelenleg az Általános Római Naptár[312] kizárólag azokat a szenteket tartja
nyilván, „akiknek jelentősége valóban egyetemes”[313] és a részleges kalendáriumokra hagyja az
egyéb szentek emlékének feljegyzését, legyenek akár nemzeti,
regionális, egyházmegyei vagy szerzetesi jelentőségűek.
Illő megemlíteni és a liturgikus gyakorlatban szem előtt tartani a
szentek ünnepei számának csökkenési okát: azért történt mindez, hogy
„a szentek ünnepei ne kerüljenek túlsúlyba az üdvösséget szerző
misztériumok ünnepeivel szemben”.[314]
Az évszázadok folyamán „az ünnepek, a vigíliák és a nyolcadok
megsokszorozódása illetve a liturgikus év különböző részeinek
fokozatos bonyolultabbá válása gyakran ösztönözték a híveket a
részleges jámborsági gyakorlatok végzésére, és nem kevés alkalommal
eltávolodtak az isteni megváltás alapvető misztériumaitól”.[315]
229. A tények vizsgálatából, amelyek
meghatározták az „Általános szabályok a liturgikus évről és
naptárról” eredetét, fejlődését és különböző felülvizsgálatát,
néhány, elsősorban pasztorális hasznossága miatt fontos alapelv
származik:
- fontos megismertetni a hívekkel a szentek és a Krisztus
misztériumainak ünneplése között fennálló kapcsolatot. Valójában a
szentek ünnepei világítanak rá Isten megváltói tervének konkrét
megvalósulására és a „Krisztusnak szolgálatában véghezvitt
csodatetteit hirdetik”;[316] a
szenteknek mint tagoknak az ünnepe valójában Krisztusnak, a Főnek az
ünnepe;
- célszerű figyelmeztetni a híveket azon szentek ünnepei
jelentésének és értékének fontosságára, akik az üdvtörténetben
sajátos küldetést töltöttek be, és személyes kapcsolatban álltak
Urunkkal, Jézus Krisztussal, mint például Keresztelő Szent János
(június 24.), Szent József (március 19.), Szent Péter és Pál (június
29.), a többi apostol és evangélista, Szent Mária Magdolna (július
22.), a Betániai Szent Márta (július 29.), Szent István (december
26.);
- szükséges buzdítani a híveket, hogy előnyben részesítsék azoknak a
szenteknek az ünnepeit is, akik a helyi egyházakban bőséges
kegyelemmel telve végezték munkájukat, mint a szent patrónusok, vagy
azok, akik elsőkként hirdették a pogány közösségekben az örömhírt;
- végül pedig fontos, hogy a híveknek megfelelően bemutassák az
Általános Naptárban megjelenő szentek „egyetemességének”
szempontjait, nemkülönben a liturgikus szertartás fokozatainak,
(kötelező vagy választható) emléknap, ünnep, főünnep jelentését.
Az ünnepnap
230. A szentek ünnepnapjai mind a liturgia, mind pedig a népi
jámborság szempontjából óriási jelentőségüek. Egy viszonylag rövid
időtávon belül igen sok, részben liturgikus, részben népies kultikus
kifejezés jelenik meg egyszerre - néha bizony egymással konfliktusba
kerülve -, hogy ebből létrejöjjön a „szent napja”.
Az esetleges összeütközéseket a Római Misekönyv és az Általános
szabályok a liturgikus évről és naptárról előírásainak
fényében kell kiküszöbölni, a szent vagy a boldog ünneplésének
rangjához mérten, vagyis attól függően, milyen szerepet tölt be a
keresztény közösségben (a hely főpatrónusa, a templom titulusa vagy
egy vallásos közösség alapítója, patrónusa); továbbá szem előtt kell
tartani az előírásokat abban az esetben is, amikor az ünnepet
vasárnap, vagy pedig a liturgikus év egy különlegesen fontos
időszakában akarják megtartani.[317]
Ezek a normák ne pusztán az Apostoli Szentszék liturgikus tekintélye
iránti tisztelet miatt legyenek betartva, hanem elsősorban a
Krisztus misztériuma iránti hódolat és a liturgia szelleme iránti
hűség megnyilvánulási formái legyenek.
Különösen fontos elkerülni, hogy azok az okok, amelyek befolyásolták
a szent ünnepének más alkalomra helyezését - például nagyböjtből az
évközi időbe - a pasztorális gyakorlatban semmivé váljanak: a szent
liturgikus ünneplése az új dátum szerint, illetve a népi jámborság
környezetében még a régi dátum szerint nemcsak hogy súlyosan
csorbítja a liturgia és a népi jámborság közötti összhangot, hanem,
helyt adva egyfajta kettősségnek, zavart és tájékozatlanságot okoz.
231. Szükséges, hogy a szent ünnepe liturgikus
és pasztorális szempontból is gondosan legyen előkészítve.
Mindez magával hordozza a szentek iránti kultusz pasztorális
céljának korrekt bemutatását, vagyis Isten dicsőítését, aki
„csodálatos szent-jeiben”,[318] a
Krisztus példája és tanítása szerinti életvitelt, mert az ő
misztikus Testének kiemelkedő tagjai a szentek.
Ezenkívül megkívánja a szent alakjának hiteles bemutatását, amelynek
során elsősorban nem a szent életét körbefonó legendás elemeket, még
csak nem is a csodatévő hatalmát, hanem sokkal inkább keresztény
személyiségének értékeit, életszentségének jelentőségét, az
evangéliumról tett tanúbizonyságának hatékonyságát és az Egyház
életét gazdagító személyes karizmáját mutassa be.
232. A „szent napjának” fontos antropológiai
értéke is van. Köztudott, hogy az ünnep az ember életének egy
szükségletére ad választ, s a természetfeletti iránti vágyban
találja meg gyökereit. Az ujjongás és az örömkiáltás
megnyilvánulásain keresztül az ünnep a teremtés és az élet értékének
megerősítése. Amennyiben a hétköznapok egyhangúságának, a
konvencióknak, a pénzkeresés szolgaságának megtörése, úgy az ünnep a
teljes szabadság kibontakozásának, a korlátlan öröm drámaiságának,
az őszinte önzetlenség felmagasztalásának kifejeződése. Amennyiben
kulturális tanúság, felszínre hozza egy nép különleges
gondolkodásmódját, folklórjának hamisítatlan megnyilvánulását.
Amennyiben a szocializáció pillanata, az ünnep lehetőséget ad a
családi érintkezés elmélyítésére és új közösségi kapcsolatok
kiépítésére.
233. Nem kevés olyan vallásos vagy antropológiai
tényező van azonban, amely csapdát állít a „szent napjának”
hamisítatlansága elé.
Vallásos szempontból a „szent ünnepének” vagy a plébániatemplom
„patrónusa ünnepének” eredeti keresztény tartalma - vagyis, a
dicsőség Krisztusnak az ő szentjeiben - gyakran kiüresedett és
kizárólagosan egyfajta társadalmi és folklorisztikus
megnyilvánulássá alakult át, jobb esetben egy kedvező lehetőséggé a
közösség tagjai közötti találkozásra és párbeszédre.
Antropológiai szempontból, meg kell jegyeznünk, mivel nemritkán
történik meg, hogy egyének vagy csoportok, miközben azt hiszik,
„ünnepelnek”, valójában, főleg viselkedésük miatt, eltávolodnak
annak igazi jelentésétől. Az ünnep az isteni uralom alatt álló
teremtésben, és az ő „aktív” pihenésében való emberi részvétel, nem
pedig egykedvű semmittevés; az egyszerű és átadható öröm
megnyilvánulása, nem pedig az önző vágyak féktelen éhsége; az igazi
szabadság kifejezése, nem pedig kétértelmű szórakozások formáinak
keresése, melyek a szolgaság új és szövevényes rendszerét teremtik
meg. Biztosan állítható: az etikai norma áthágása nemcsak hogy
ellent mond Isten törvényének, hanem tönkreteszi az ünnep
antropológiai szövetét is.
Az Eucharisztia ünneplésében
234. Egy szent vagy boldog ünnepnapja nem az egyedüli formája a
liturgiában való jelenlétnek. Az Eucharisztia szertartása is
páratlan alkalmat ad arra, hogy közösségben legyünk a szentekkel.
Az Ószövetség az igeliturgiában gyakran elénk állítja, erényeik és
az Úr törvényének szeretete miatt, a nagy pátriárkák, próféták, és
más jeles személyek alakjait. Az Újszövetségnek elsősorban az
apostolok és azok a szentek a főszereplői, akik a Mester barátságát
és bizalmát élvezték. Mindemellett pedig néhány szent élete
olyannyira visszatükrözi az evangélium lapjait, hogy csupán
felolvasásuk megjeleníti előttünk alakjaikat.
Az Eucharisztia szertartásán belül a Szentírás és a keresztény
hagiog-ráfia közötti tartós kapcsolat lehetőséget adott olyan közös
részek létrehozására, amelyben szervesen megtalálhatók a Biblia azon
lapjai is, amelyek felragyogtatják a szentek életét. Ezzel a szoros
összefüggéssel kapcsolatban jegyezték meg, hogy a Szentírás jelöli
ki és igazgatja azt az utat, amelyen a szentek a szeretet teljessége
felé haladnak, és néha az ige élő magyarázatává válnak.
Az Eucharisztia liturgiájában különböző pillanatokban találkozhatunk
a szentek neveivel. Az áldozatok bemutatásakor említjük „Ábelnek
ajándékát, ősatyánknak, Ábrahámnak áldozatát, és azt a szent és
szeplőtelen áldozati adományt, amelyet Melkizedek mutatott be”.[319] Ugyanez az eucharisztikus ima
lesz a megfelelő hely és idő arra, hogy kifejezzük közösségünket a
szentekkel, tiszteljük emléküket és kérjük közbenjárásukat, mivel „a
szentek közösségében tisztelettel megemlékezünk mindenekelőtt a
dicsőséges, mindenkor Szűz Máriáról, Istenünk és Urunk, Jézus
Krisztus édesanyjáról, valamint Szent Józsefről, a szent Szűz
jegyeséről, Péter és Pál, András [...] vértanúidról és minden
szentedről. Az ő érdemeikért és könyörgésükre add, hogy mindenben
érezzük oltalmadat”[320]
A Mindenszentek litániájában
235. A Mindenszentek litániájának eléneklésével, melynek
egyszerű, eleven és népszerű liturgikus struktúrája Rómában már a
VII.[321] századtól kezdve
megerősítést nyert, az Egyház a nagyobb szentségi ünnepek alkalmával
és azokban a pillanatokban, amikor esdeklését bensőségesebbé akarja
tenni, segítségül hívja a szenteket: húsvét vigíliáján, a keresztkút
megáldása előtt; a keresztség kiszolgáltatásakor; a diakonátus, a
papság és a püspökök szent rendjének felvételekor; a szűzek
konszekrációjakor és a szerzetesek fogadalmainak letételekor; a
templomok és oltárok felszentelésekor; a keresztjáráskor, a stációs
misékben és a bűnbánó körmenetekben; a gonosz kiűzésekor az
exorcizmusban, és amikor Isten irgalmára bízzuk a haldoklókat.
A Mindenszentek litániája, melyben egyaránt megjelennek a
liturgikus és a népies hagyomány elemei, az Egyháznak a szentek
közbenjárásába vetett bizalmának megnyilvánulása és annak az
életközösségnek a tapasztalatai, amelyet az égi Jeruzsálem Egyháza
és földi zarándok Egyház között tölt be. Az egyházmegyék és a
szerzetes közösségek liturgikus naptáraiban szereplő boldogok neveit
segítségül hívhatjuk a litá-niában.[322]
Nyilvánvalóan nem kaphatnak helyet a litániában azoknak a
személyeknek a nevei, akiknek nyilvános kultusza nem nyert
elismerést.
A szentek ereklyéi
236. A II. Vatikáni Zsinat szerint „a hagyományoknak
megfelelően tiszteljük az Egyházban a szenteket, tiszteletben
tartjuk azoknak hiteles ereklyéit és ábrázolásait is”.[323] A „szentek ereklyéi” kifejezés
elsősorban a testet - vagy annak részeit - jelöli, amelyek egykor
ezen a földön, most már az égi hazában élnek, s akik heroikus
szentségi életük miatt Krisztus misztikus testének élő tagjai és a
Szentlélek templomai voltak. (vö. 1 Kor 3, 16; 6, 19; 2 Kor 6, 16).[324] Ezenkívül a szentekhez
kapcsolhatók különböző tárgyak, mint a ruhák, kéziratok, használati
tárgyak és a testükhöz vagy sírjukhoz érintett tárgyak, mint a
lenvászon (brandea) és a szentképek.
237. A megújított Római Misekönyv megerősíti
„a felszentelt oltárok alatt elhelyezett szentek, még ha nem is
mártírok, ereklyéi használatá-nak”[325]
érvényességét. Az oltár alatt elhelyezett ereklyék jelzik, hogy a
tagok áldozata a Fő áldozatából kapja eredetét és jelentését,[326] és az egész Egyháznak - amely
meghívást kapott, hogy tanúságot tegyen hűségéről, ha kell, vérével,
Jegyesének és Urának - a Krisztus egyedüli áldozatában megjelenő
közösségvállalás szimbolikus kifejeződése.
Ehhez a kultikus (kiváltképpen liturgikus) megjelenéshez számos
népies jellegű is kapcsolódik. A hívek szeretik az ereklyéket, de a
tisztelethez kapcsolódó és a kellőképpen megmagyarázott pasztoráció
nem hanyagolhatja el, hogy:
- megvizsgálja az ereklyék eredetének hitelességét; ott, ahol ez
kétséges, az ereklyéket, kellő bölcsességgel, be kell vonni a hívek
tisztelete elől.[327]
- tiltsa az ereklyék túlzott szétdarabolását, amely nincs
összhangban az emberi test méltóságával; a liturgikus szabályok
egyébként figyelmeztetnek, hogy az ereklyék „olyan méretűek
legyenek, amelyekből világosan kitűnik, hogy emberi test részeiről
van szó;”[328]
- figyelmeztesse a híveket, hogy ne váljanak az ereklyék gyűjtésének
megszállottjaivá; a múltban ennek kárhoztatandó következményei is
voltak;
- őrködjön, mert ki kell küszöbölnie minden csalást, az üzerkedés[329] minden formáját és minden
babonás eltorzulást.
A szentek ereklyéivel szemben megnyilvánuló népi jámborság különböző
formáit, úgymint az ereklyék megcsókolása, virágokkal, gyertyákkal
díszítése, áldásosztás és körmenet, beleértve azt a szokást is,
amikor a betegekhez visszük az ereklyéket, hogy vigasztalást és
gyógyulásukhoz megerősítést kapjanak, méltósággal és őszinte hitbéli
szándékkal kell végezni. Mindenképpen kerülni kell, hogy az ereklyék
a szentmise oltárára kerüljenek; ez kizárólag a mártírok Királyának
Vérét és Testét illeti meg.[330]
A szentek képei
238. Különösen a II. Niceai Zsinat „Szent Atyáink Istentől
sugalmazott Tanítóhivatalát és a katolikus Egyház hagyományait
követve” védte meg erőteljesen a szent képmások tiszteletét: „teljes
bizonysággal és gondossággal elhatározzuk, hogy mind a drága és
elevenítő keresztet, mind a tiszteletreméltó és szent - akár
festett, akár mozaikból, vagy bármely más megfelelő anyagból készült
- képeket Isten szent egyházaiban alkalmazni kell szent edényeken és
ruhákon, falakon és táblaképeken, magánházakban és az utak mentén:
mind Istenünknek és Üdvözítőnk, Jézus Krisztusnak, mind
Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek, a
tisztelendő angyaloknak és az összes szenteknek és igazaknak
képeit”.[331]
A Szentatyák felismerték Krisztusban, a megtestesült Ige
misztériumában „a láthatatlan Isten képmását” (Kol 1, 15), a
szentképek kultuszának gyökere: „Isten Fiának megtestesülése, amely
a képek új „rendjét” nyitotta meg”.[332]
239. A képek tisztelete, legyenek azok
festmények, szobrok, dombor-művek vagy egyéb ábrázolások, azonkívül,
hogy erőteljes liturgikus valóság, a népi jámborság kiemelkedő
összetevője: a hívek, úgy a templomban, mint otthonaikban,
jelenlétükben imádkoznak. Virágokkal, gyertyákkal, díszekkel
ékesítik őket; körmenetekben hordozzák, a vallásos hódolat különböző
formáival üdvözlik őket, fogadalmi felajánlásokat tesznek előttük; a
szabadban és az utak mentén emelt házacskákba és fülkékbe helyezik
el őket.
A képek tisztelete ugyanakkor, ha nincs kellőképpen alátámasztva
megfelelő teológiai érvelésekkel, torzulásokhoz is vezethet. Ezért
szükséges, hogy a híveknek megmutassák az Egyháznak az egyetemes
zsinatokon[333] és a Katolikus
Egyház Katekizmusában szentesített tanait, melyek a szent
képek kultuszáról szólnak.[334]
240. Az egyház tanítása szerint a szentképek:
- ikonográfiai másolatai az evangéliumi üzenetnek, amelyben a kép és
a kinyilatkoztatott szó kölcsönösen megvilágítja egymást; az Egyház
hagyománya fontosnak tartja, hogy a képek „összhangban legyenek az
evangéliumi üzenet szavaival”;[335]
- szent jelek, s mint minden liturgikus jelnek, Krisztus a végső
tárgya; a szentek képei valójában a „Krisztusról tanúskodó jelek,
aki megdicsőül bennük”;[336]
- a szent testvérek emlékei, akik „továbbra is törődnek a világ
üdvösségével, s akikkel - mindenekelőtt a szentség ünneplésében - mi
egy
vagyunk”;[337]
- az imádság segítői: a szentképek segítségével történő szemlélődés
megkönnyíti könyörgéseinket és serkenti Istennek az ő szentjeiben
véghezvitt csodatetteinek dicsőítését;
- követésre ösztönöznek, hisz „minél gyakrabban láthatók ugyanis
ezek a megformált képek, azok, akik ezeket szemlélik, annál
könnyedebben emelkednek fel azok előképeinek emlékezetéhez és
óhajtásához”;[338] a hívek
törekednek a szívükbe pecsételni azt, amit szemükkel látnak: „az új
ember igaz képét”, aki a Szentlélek működése által és mivel
hivatásához hűséges maradt, Krisztusban átalakult;
- a katekézis formái, mert „megváltásunk misztériumainak történeti
elbeszélése, amelyet a festmények vagy más ábrázolások kifejeznek,
műveli és erősíti a népet a hitigazságok eszébe juttatásával, és a
rájuk való folytonos emlékeztetéssel”.[339]
241. Különösen fontos, hogy a hívek tudomásul
vegyék a képek keresztény kultuszának vonatkoztatottságát. A képet
valójában nem önmagáért tisztelik, hanem azért, akit ábrázolnak
rajta. A képeket tehát „illő tiszteletben és tiszteletadásban kell
részesítenünk, nem azért, mert azt hisz-szük, hogy valamilyen isteni
erő van bennük, ami miatt tisztelni kell ezeket, vagy hogy valamit
kérnünk kell ezektől, vagy hogy bizalommal kellene csüggeni a
szentképeken, amiként egykor a pogányok tették, akik a bálványokba
vetették reményüket, hanem azért, mert az irántuk tanúsított
tisztelet azokat az előképeket illeti, akiket ábrázolnak”.[340]
242. Ennek a tanításnak a fényében a hívek
elkerülhetik, hogy olyan hibába essenek, amellyel néha találkozni
lehet: hogy a szentképek között összehasonlításokat végezzenek. Az a
tény, hogy néhány képet különleges tisztelet övez, mely egy nép, egy
város, egy nemzet vallásos identitásának és kultúrájának
szimbólumává válik, a kegyelem működésének fényében magyarázható,
amely az iránta megnyilvánuló, a megalapozásában közreműködő kultusz
eredetében és a különböző történelmi-társadalmi tényezőkben
találhatók: a nép, érthetően gyakori és hálás emlékkel adózik ennek
az eseménynek; megerősíti hitét, dicsőíti Istent, védelmezi saját
kulturális identitását, bizalommal emeli fel a szűnni nem akaró
könyörgéseket, melyeket az Úr, szavai szerint (vö. Mt 7, 7; Lk 11,
9, Mk 11, 24) kész meghallgatni; így nő a szeretet, kiterjed a
remény s mélyül a keresztény közösség lelki élete.
243. A szentképek egyaránt beletartoznak a szent
jelek és a művészetek hatósugarába. „A mély vallásosságról tanúskodó
művészeti remekek gyakran visszatükrözik az Istentől eredő és az
Istenhez vezető szépséget.”[341]
Mindazonáltal a szent ábrázolás elsődleges funkciója nem az, hogy
esztétikai élvezetet nyújtson, hanem hogy bevezessen a misztériumba.
Néha az esztétikai szempont fölénybe kerül, és az ábrázolás inkább
válik művészeti „témává”, semmint spirituális üzenet hordozójává.
Nyugaton az ikonográfiai megjelenítést semmi sem szabályozza,
miközben keleten évszázadok óta érvényben vannak a szent kánonok.
Persze ez nem jelenti azt, hogy a latin egyház mellőzte az
ikonográfiai művek ellenőrzését: már több alkalommal megtiltotta a
hittel ellentétes, szégyenletes, a híveket tévedésekre vezető képek
templomi elhelyezését, illetve azokat, amelyek egy testetlen és
embertelen absztrakció megnyilvánulásai; valóban, bizonyos képek
inkább az antropocentrikus humanizmus, mint a hiteles spiritualitás
példázatai. Ugyanakkor a képek eltávolítása a szent helyekről súlyos
károkat okozhat a hívek áhítatában.
A népi jámborság kedveli a szentképeket, melyek saját kultúrájuk
nyomait hordozzák; a realisztikus ábrázolások, a könnyen
meghatározható alakok, a különböző megjelenítési formák, melyekben
felismerhetők az emberi élet összetevői: a születés, a szenvedés, a
házasság, a munka, a halál. Mindazonáltal kerülni kell, hogy a
vallásos művészet a kizárólagos oleográfiában nyilvánuljon meg:
kulturális koroktól függően, az ikonográfia, a liturgikus művészet
és a keresztény művészet között kölcsönös viszony áll fenn.
244. Kultikus jelentése miatt az Egyház megáldja
a szentek képeit, különösen azokat, amelyeket nyilvános tiszteletre
szántak,[342] és kéri, hogy a
szentek példáján felbuzdulva „Urunk nyomdokaiban haladjunk
mindaddig, amíg Krisztus alakjához mérten ki nem alakul bennünk a
tökéletes ember”.[343] A képek
elhelyezéséről a szent helyeken és épületekben az Egyház is
törvényeket alkotott, melyeket gondosan be kell tartani;[344] szobrok és szentképek az
oltáron nem helyezhetők el; a hívek tiszteletének kiállított
ereklyék sem helyezhetők el a az oltár lapján (menzáján).[345] Az ordinárius feladata őrt
állni, nehogy a méltatlan, a babonás vagy téves gyakorlatokat okozó
képek tiszteletadásra legyenek kihelyezve.
A körmenetek
245. A körmenetekben, amelyek egyetemes tulajdonságok
és sokféle vallási és társadalmi érték kultikus megnyilvánulásai, a
liturgia és a népi jámborság közötti kapcsolat különlegesen is
fontossá válik. Az Egyház a Szentírásból merítve (vö. Kiv 14, 8-31;
2 Sám 6, 12-19; 1 Kor 15, 2516, 3), létrehozott néhány liturgikus
körmeneti formát, amelyek változatos tipológiát mutatnak:
- némelyek emlék-körmenetek, és Krisztus üdvösségszerző eseményeire
figyelnek: a február 2-i körmenet, amely Urunk bemutatására
emlékezik (vö. Lk 2, 22-38); a virágvasárnapi, mely a messiás Jézus
jeruzsálemi bevonulására emlékezik (vö. Mt 21, 1-10; Mk 11, 1-11; Lk
19, 28-38, Jn 12, 12-16); a húsvét vigíliai, amely Krisztusnak a
sírhely sötétségéből a feltámadás dicsőségébe való „átkelésének”
liturgikus emléke; ez szintézise és túlhaladása a régi Izrael minden
beteljesített kivonulásának, és szükséges előfeltétele annak a
szakramentális „átkelésnek”, amelyet Krisztus tanítványa, különösen
a keresztség rítusában és a temetés szertartásában visz véghez.
- mások votívak, mint az Urunk Testének és Vérének ünnepén végzett
eucharisztikus körmenet: az Oltáriszentség, miközben az megjelenik
az utcákon, őszinte szeretetet ébreszt a hívekben, hitet és imádatot
kíván meg, ugyanakkor kegyelmet és áldást fakaszt (vö. ApCsel 10,
38);[346] a keresztjárási
körmenetek, amelyek idejét az adott ország püspöki konferenciája
határozza meg, elsősorban az ember munkájára és a termésre Isten
áldását kérő, bűnbánati jelleget is magán viselő, nyilvános
könyörgések; a november 2-i temetői körmenet a Krisztusban elhunyt
hívekre emlékezik.
- megint másokat pedig néhány liturgikus cselekmény teljessé tétele
hívta életre: körmenetek a nagyböjti stációk alkalmából, melyekben a
kultikus közösség a collecta (gyülekező) helyéről a statio
templomához vonul; körmenet, hogy a plébániatemplomba is
eljusson a nagycsütörtök krizmaszentelési miséjében megszentelt olaj
és krizma; a Nagypéntek liturgiájában a kereszthódolatot bevezető
körmenet; körmenet húsvét napjainak keresztségi vesperása
alkalmából, „miközben a zsoltárokat éneklik, a keresztkúthoz
vonulnak”;[347] az Eucharisztia
ünneplésében néhány eseményt kísérő „körmenetek”: a pap és a
ministránsok bevonulása, az Evangélium ünnepélyes hirdetése, az
adományok bemutatása (felajánlási), Urunk Testének és Vérének
vétele; körmenet azokon a helyeken, ahol még érvényben van a Szent
Útravaló betegekhez való ünnepélyes menetben való vitele; a
gyászmenet, mely az elhunytat otthonából a templomba, majd a
temetőbe kíséri; körmenet az ereklyék átvitelének alkalmából.
246. Különösen a középkortól a népi jámborság
széles teret biztosított a votív körmeneteknek, amelyek a barokk
korban érték el csúcspontjukat: egy-egy város, vidék, vagy céh szent
patrónusának tiszteletekor a városok utcáin körmenetekben hordozták
ereklyéiket, szobraikat vagy képmásaikat.
Valódi formáikban a körmenetek a nép hitének megnyilvánulásai,
gyakran a hívők vallásos érzületétek felszítására alkalmas,
kulturális ismertetőjeleket hordoznak. De a keresztény hit
bemutatásakor a „Szentek votív körmenetei” kockázatnak és
veszélyeknek van kitéve: az áhítat fe-lülkerekedése a szentségen,
amely másodrendűvé válik, és a külsőségek eluralkodása a belső
készségeken; a körmenet hibás megítélése, mintha az ünnep
csúcspontja lenne; kereszténység torz ábrázolása, mely a nem
kellőképpen beavatott hívek szemében csupán a „szentek vallása”
lenne; magának a körmenetnek a deformálása, amely ahelyett, hogy a
hit tanúbizonysága lenne, pusztán színházzá és folklorisztikus
pompává válik.
247. Hogy a körmenet továbbra is megőrizze
sajátos jellegét, mely a hit megnyilvánulása, szükséges hogy a
híveket teológiai, liturgikus és antropológiai ismereteken keresztül
megismertessék valós tartalmával.
Teológiai szempontból világosan látni kell, hogy a körmenet
az Egyház állapotának egy jele, mely mint Isten zarándok népe,
Krisztussal és Krisztus mögött, azzal a tudattal, hogy nincs ezen a
világon lakhelye (vö. Zsid 13, 14), a földi város útjain halad az
égi Jeruzsálem felé; jele az Úrba vetett hit tanúbizonyságának is,
melyet a keresztény közösségnek a civil társadalomban kell
kimutatnia; és végül jele az Egyház missziós feladatának, melyet már
az Úr szavai szerint (vö. Mt 28, 19), a kezdetektől zászlajára
tűzött, hogy a világ utcáin hirdesse az üdvösség evangéliumát.
Liturgikus szempontból a körmeneteknek, még az igazán népies
jelleget öltőknek is, a liturgia ünneplésének irányába kell
mutatnia: a templomból templomba haladó menetnek úgy kell
megmutatkoznia, mint a földön élő közösségnek az égi hazában lakó
közösség felé tartó zarándoklata; gondoskodva arról, hogy a körmenet
egyházi vezetés alatt álljon, így elkerülhetők a tiszteletlen és
eltorzult megnyilvánulások; a kezdetekkor adjanak helyet imáknak,
amelyekből ne hiányozzék Isten szava; énekeljenek, lehetőség szerint
zsoltárokat, és használjanak hangszereket, a körmenet alatt vigyenek
magukkal gyertyákat és égő fáklyákat; állítsanak fel stációkat,
amelyek szabályos időközönként váltva egymást az élet
zarán-dokútjának állomásaira hasonlítanak; Istenhez, minden szentség
forrásához szóló doxológiával és a püspök, a pap vagy a diakónus
áldásával fejezzék be a körmenetet.
És végül antropológiai szempontból is nyilvánvalóvá kell
tenni a körmenet lényegét, amely egy „közösen megtett út”: a közös
cél, ugyanannak az imának és egységes éneknek a hatása erősíti a
hívek közötti szolidaritást, és életük zarándokúján segít kijelölni
a körmenetben kiforrott konkrét keresztény feladatokat.
VII. FEJEZET
KÖZBENJÁRÓ IMÁK A HOLTAKÉRT
A holtak feltámadásába vetett hit
248. „Az ember sorsa a halállal szembesítve válik a legnagyobb
rejtéllyé”.[348] De a Krisztusba
vetett hit feloldja a vég nélküli élet rejtélyét. Ő kijelentette,
hogy az Atya küldetését teljesíti, hogy „mindaz, aki őbenne hisz, el
ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3, 16), és ugyanott: „Mert
Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne,
örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon” (Jn 6,
40). Ezért a Nicea-konstantinápolyi hitvallásban az Egyház megvallja
hitét az örök életben: „Várom a holtak feltámadását és az eljövendő
örök életet”.[349]
Isten szavára támaszkodva, az Egyház állhatatosan hiszi és reméli,
hogy „amint Krisztus valóban feltámadt a holtak közül és örökké él,
úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt
Krisztussal”.[350]
249. A holtak feltámadásába vetett hit, mely a
keresztény kinyilatkoztatás egyik legfontosabb eleme, a halál
elháríthatatlan és titokzatos eseményének sajátos látásmódját
feltételezi.
A halál az élet földi szakaszának záróköve, de „nem a létezésnek”,[351] hisz a lélek halhatatlan.
„Életünk csak bizonyos ideig tart, ez alatt változunk és öregszünk.
Halálunk, mint minden más földi élőlény esetében, az élet
természetes vége”;[352] a hit
szempontjából „a halál az ember földi zarándokújának, a kegyelem és
irgalom idejének - amit Isten fölajánl neki, hogy megvalósítsa földi
életét az isteni terv szerint, és hogy döntsön végső sorsáról -
vége”.[353]
A testi halál egyrészt természetes, másrészt viszont úgy jelenik
meg, mint a „bűn zsoldja” (Róm 6, 23). Az Egyház Tanítóhivatala,
megfelelően értelmezve a szentírási szövegeket (vö. Jn 2, 17; 3, 3;
3, 19; Bölcs 1, 13; Róm 5, 12; 6, 23), azt „tanítja, hogy a halál az
ember bűne miatt lépett a világba”.[354]
Az Isten Fia Jézus is, aki „asszonytól született, és a törvény
alattvalója lett” (Gal 4, 4), elszenvedte a halált, mely az emberi
természet sajátja; és halálfélelme ellenére (vö. Mk 14, 33-34; Zsid
5, 7-8) „az Atyja iránti teljes és szabad engedelmességben vállalta
magára. Jézus engedelmessége a halál átkát áldássá változtatta”.[355]
A halál átkelés az igaz élet teljességébe, ezért az egyház,
felforgatva ennek a világnak a gondolkodását és távlatait, a
keresztény ember halálának napját dies natalisnak, égi
születésnapnak hívja, ahol „nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem
jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel
21, 4); és immár új formában, meghosszabbítása az életnek, mint
ahogy a liturgia mondja: „híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg
nem szűnik, és amikor halandó testünk enyészetnek indul, lelkünket a
mennyben örök otthona várja”.[356]
S végül, a keresztény ember halála kegyelmi esemény, hisz
Krisztusban és Krisztus által pozitív értéket és jelentést kap. Ez a
Szentírás tanításában gyökerezik: „Mert számomra az élet Krisztus, a
halál pedig nyereség” (Fil 1,21); „Igaz beszéd ez: ha vele együtt
meghalunk, vele együtt élni is fogunk” (2 Tim 2, 11).
250. Az Egyház hite szerint a „Krisztussal
meghalni” már a keresztségben elkezdődött: benne az Úr tanítványa a
szentségben már „meghalt Krisztussal”, hogy új életet éljen; és ha
Krisztus kegyelmében hal meg, a fizikai halál megpecsételi ezt, és
örökre egyesítve őt a Megváltó Krisztussal, elvezeti a
beteljesülésre.
Az Egyház egyébként pedig az elhunytak lelkéért mondott közbenjáró
imában nem csak a Krisztus békéjében elhunyt tanítvány örök életéért
könyörög, hanem minden elhunytért, akiknek hitét csak egyedül Isten
ismeri.[357]
A KÖZBENJÁRÓ IMA JELENTÉSE
251. Az igaz a halálban Istennel találkozik, aki őt magához hívja,
hogy isteni életének részesévé tegye. De senki sem lehet Isten
barátságának és meghitt közelségének részese mindaddig, amíg meg nem
tisztult személyes bűneinek következményétől. „Az Egyház a
választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a
kárhozottak büntetésétől, pur-gatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi.
Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a
Trienti Zsinaton fogalmazta meg”.[358]
Innen származik a purgatóriumban lévő lelkekért mondott közbenjáró
imák jámbor szokása, amely valójában az Istenhez szóló sürgető
könyörgés, hogy irgalmazzon az elhunyt híveknek, szeretete tüzével
tisztítsa meg, és vezesse be őket az ő életének és fényének
birodalmába.
A közbenjáró imák a szentek közösségébe vetett hit kultikus
megnyilvánulásai. Valóban, „a zarándokló egyház jól ismeri Jézus
Krisztus misztikus testének ezt a közösségét: az első keresztény
időktől kezdve nagy kegyelettel ápolta a holtak emlékét, és
közbenjáró imákat is ajánlott fel értük, mivel „szent és jámbor
gondolat a halottakért imádkozni, hogy megszabaduljanak bűneiktől”
(2 Makk 12, 46)”.[359] Első helyen
az eucharisztikus áldozat ünneplése áll,[360]
és azt követik a jámborság különböző formái: ima, alamizsna,
irgalmassági cselekedetek,[361] az
elhunyt hívek lel-kéért felajánlott búcsúk.[362]
A KERESZTÉNY
GYÁSZSZERTARTÁS
252. A római liturgiában, csakúgy, mint a többi latin és keleti
liturgiában, gyakoriak az elhunyt hívek lelkéért mondott közbenjáró
imák.
A keresztény gyászszertartás, a hagyomány szerint, három eseményt
foglal magába, annak ellenére, hogy gyakran, az élet gyorsan változó
körülményei miatt, kettőre vagy egyre csökkentik őket:[363]
- virrasztás az elhunyt házában, vagy a körülményektől
függően más alkalmas helyen, rokonok, barátok, hívők gyűlnek össze,
hogy közbenjáró imát mondjanak Istennek, meghallgassák „az örök élet
szavait”, hogy ennek fényében legyőzzék a földi világ távlatait és
elméjüket a feltámadt Krisztusba vetett hit hiteles távlatai felé
fordítsák; hogy vigasztalást nyújtsanak az elhunyt hozzátartozóinak;
hogy az apostol szavai szerint, „sírjanak a sírókkal” (Róm 12, 15),
kifejezzék keresztény együttérzésüket.[364]
- az Eucharisztia ünneplése, mely, amennyiben lehetséges,
fölöttébb kívánatos. Benne az egyházi közösség „Isten szavát
hallgatja, mely a húsvéti misztériumot hirdeti, reményt ad a
találkozásra az Isten országában, élőbbé teszi az elhunyt iránti
áhítatot, és egy valóban keresztény élet tanúbizonyságára buzdít”,[365] és az, aki az ünneplést
vezeti, a homília jellemzői szerint magyarázza az Igét, „kerülve a
magasztaló gyászbeszéd formáit és stílusát”.[366] Az Eucharisztiában az Egyház „kifejezi az
elhunyttal meglévő hatékony közösséget: fölajánlja az Atyának a
Szentlélekben Krisztus halálának és föltámadásának áldozatát, és
könyörög, hogy gyermekét tisztítsa meg bűneitől és azok
következményeitől, s vegye föl az égi menyegzős lakoma húsvéti
teljességébe”.[367] A temetési mise
mélyebb olvasata megmutatja, hogy a liturgia hogyan változtatta át
az Eucharisztiát eszkatologikus lakomává, az elhunyt igazi
keresztény refrigeriumává.
- a búcsúztatás, a gyászmenet és az eltemetés: a búcsúzás az
elhunythoz szóló „Isten veled” (ad Deum), az Egyház részéről az
„Istennek ajánlás” a „keresztény közösségtől egy tagjának szóló
utolsó üdvözlés, mielőtt testét a sírba helyezik”.[368] A gyászmenetben az Anyaszentegyház, mely
szakramentálisan földi zarándokútján méhében hordozta a hívőt, várva
a föltámadás napját (vö. Kor 15, 42-44), elkíséri az elhunyt testét
pihenőhelyére.
253. A keresztény gyászszertartás minden
pillanatát méltósággal és vallásos érzülettel kell végezni. Ezért
szükséges, hogy: az elhunyt testéhez, mely egykor a Szentlélek
temploma volt, nagy tisztelettel forduljanak; a temetési felszerelés
legyen ékes, de kerülje a hivalkodást és a pompát; a liturgikus
jelek, mint a kereszt, a húsvéti gyertya, a szenteltvíz és a tömjén,
megfelelő ízléssel kerüljenek használatba.
254. A mumifikációtól, a bebalzsamozástól és a
hamvasztástól eltérően, amelyekben időnként előtűnik az a vélekedés,
amely szerint a halál az ember totális megsemmisülését jelzi, a
keresztény jámborság a hívek eltemetésének modelljeként a földbe
helyezést választotta. Ez egyrészt emlékeztet a földre, ahonnét ered
(vö. Ter 2, 6), és ahová visszatér (vö. Ter 12, 24); másrészt
felidézi Krisztus sírba helyezését, ő a földbe eset gabonaszem, aki
bő termést hozott (vö. Jn 12, 24).
Ugyanakkor napjainkban, az életkörülmények változó feltételei miatt
is, lehetőség van az elhunyt testének elhamvasztására. Ezzel
kapcsolatban az Egyház törvényhozása elrendeli: „Azoknak, akik a
holttest elhamvasztásának gyakorlatát választották, engedélyezhető a
keresztény gyászszertartás, amennyiben választásuk a keresztény
tanítással nem ellentétes okokból ered”.[369]
A választással kapcsolatban figyelmeztetni kell a híveket, hogy ne
otthonaikban őrizzék a családtagok hamvait, hanem adják meg nekik a
szokásos temetési szertartást, míg Isten fel nem támasztja a földben
pihenőket, és a tenger vissza nem adja halottait (vö. Jel 20, 13).
255. Az Egyház, az elhunytak részére, nem csak a temetési szertartás
alkalmával ajánlja fel az eucharisztikus áldozatot, hanem a
harmadik, a hetedik, a harmincadik napon és halálának évfordulóján
is; a halottak lelki üdvéért bemutatott szentmise szertartása a
legkeresztényibb módja annak, hogy megemlékezzünk és
meghosszabbítsuk a közösségvállalást azokkal, akik átlépték a halál
küszöbét. Az Egyház november 2-án pedig szüntelenül felajánlja az
áldozatot minden elhunyt hívőért, és értük imádkozza a zsolozsmát
is.
Mindennap, az Eucharisztia és a vesperás szertartásában, az Egyház
fölemeli könyörgő esdeklését, hogy adja meg az Úr „szolgáinak, akik
a hit jelével előttünk távoztak el [...] és minden Krisztusban
elhunyt hívőnek [...] a boldogságot, a világosságot és a békét.”.[370]
Fontos tehát az Eucharisztia szertartásának fényében nevelni a hívek
érzékét, ahol az Egyház azért imádkozik, hogy a bármely időben és
térben elhunyt összes hívő részese legyen a feltámadt Krisztus
dicsőségének, elkerülve a szentmisének a „saját” halott számára
kisajátítható és individualista szemléletének veszélyét.[371] A halottak lelki üdvéért
bemutatott szentmise szertartása egyben lehetőséget ad a katekézisre
is.
AZ ELHUNYTAK EMLÉKE A NÉPI
JÁMBORSÁGBAN
256. Mint ahogy a liturgia, a népi jámborság is figyel az elhunytak
emlékére és buzdítja önmagát, hogy közbenjáró imákat mondjon értük.
Az „elhunytak emlékének” kérdésében a liturgia és a népi jámborság
kapcsolatát nagy bölcsességgel és pasztorális tapintattal kell
vizsgálni, amennyiben a tanbeli elveket, illetve a liturgia és a
jámborsági gyakorlatok közötti harmonizációt érinti.
257. Mindenekelőtt szükséges, hogy a népi
jámborságot megvilágítsák a keresztény hit alapelvei, mint például
azok halálának húsvéti jelentése, akik a keresztség által Krisztus
halála és feltámadása misztériumának részeseivé váltak (vö. Róm 6,
3); a lélek halhatatlansága (vö. Lk 23, 43); a szentek közössége,
amiért is „az úton levőknek és a Krisztus békéjében elszenderült
testvéreknek egysége a legkevésbé sem szakad meg, sőt erősebb lesz a
lelki javak közösségében, az Egyház mindenkor vallott hite szerint”:[372] „a megholtakért végzett
imádságunk nemcsak őket segítheti, hanem értünk végzett
közbenjárásukat is hatékonnyá teszi”,[373]
a test föltámadása, Krisztus dicsőséges megjelenése, aki „eljön,
hogy megítélje az élőket és a holtakat”;[374]
a mindenki munkája szerinti jutalmazás, az örök élet.
A „halottak kultuszához” közel álló népek szokásaiban és
hagyományaiban kitűnnek a kultúrájukban és sajátos antropológiai
felfogásukban mélyen gyökerező tényezők, amelyek gyakran átitatják a
családi kötelék meghosszabbításának óhaját. Ezeknek a szokásoknak a
vizsgálatakor és értékelésekor óvatosan kell eljárni, s kerülni
kell, hogy ne legyenek nyilvánvalóan az evangéliummal ellentétesek,
és haladéktalanul a pogányság csökevényeinek kell tekinteni őket.
258. Ami a tanbeli szempontokat illeti, kerülni
kell:
- az ősök pogány kultuszában megjelenő elfogadhatatlan tényezőknek
és szempontoknak az elhunyt tisztelete iránti népi jámborságba való
beékelődésének veszélyét;
- a jóslás miatti halottidézést;
- annak a kockázatát, hogy a reinkarnációba vetett hit bármilyen
formája is megjelenjen;
- a lélek halhatatlansága tagadásának veszélyét és azt, hogy a
feltámadás távlatától elválasztódjon a halál eseménye, s így a
keresztény vallás úgy jelenjen meg, mint a halottak vallása;
- idő- és térbeli fogalmak alkalmazását a halottak állapotáról.
259. A modern társadalomban nagyon elterjedt és
ezért gyakran káros következmények oka, s egyben pasztorális és
tanbeli hiba „a halál és jeleinek elrejtése”.
Orvosok, ápolók, családtagok gyakran kötelességüknek érzik
eltitkolni a beteg előtt - aki a kórházi betegápolás fejlődése miatt
szinte mindig otthonától távol hal meg - a halál közelségét. Gyakran
hangoztatták már, hogy az élők nagyvárosaiban nincs hely a holtak
számára: a városi panellakásokban lehetetlen előkészíteni „egy
szobát a temetési virrasztásra”; az utakon, a zsúfolt közlekedés
miatt, nem megengedettek a kavarodást okozó gyászmenetek; a
városokban a temető, amely egykor, legalábbis a falvakban, gyakran a
templom körül vagy mellett helyezkedett el - és Krisztusban az élők
és holtak közösségének a jele volt -mára a perifériára szorult,
egyre távolabb a várostól, nehogy a város fejlődésével esetleg újra
egyesüljön vele.
A modern társadalom elutasítja a „halál láthatóságát”, ezért
próbálja eltüntetni a jeleit is. Ebből következik az a folyamat,
mely bizonyos országokban már elterjedt, hogy különböző kémiai
eljárásokon keresztül megőrzik a halott ember természetességét: a
halott ne úgy nézzen ki, mint egy halott, hanem őrizze meg az élet
látszatát.
A keresztény ember, akinek a halál gondolata nyugodtságot és derűt
ad, bensőleg sem csatlakozik „a halottak iránti intolerancia”
jelenséghez, amely a város életében minden helytől megfosztja a
holtakat, sem pedig a „halál láthatóságának” elutasításához, hisz az
intoleranciát és az elutasítást a valóságtól való felelőtlen
menekülés és egy reményvesztett, a meghalt és feltámadt Krisztusba
vetett hitnek idegen, materialista látásmód gerjeszti.
A keresztény embernek állhatatosan ellen kell állnia „a halállal
történő üzérkedésnek”, amely, kihasználva a hívek érzéseit, csak a
telhetetlen és szégyenteljes haszonlesést keresi.
260. A hagyományoktól és a helytől függően az
elhunytak iránti népi jámborság sokféle formában jelenik meg:
- a kilenced, mint a november 2-i megemlékezés előkészülete és az
oktáva, mint annak meghosszabbítása; mindkettőt a liturgikus
előírások szerint kell megtartani;
- a temető meglátogatása; bizonyos helyeken ez közösségi formában
történik, mint ahogy az összes elhunyt hívőről való megemlékezéskor,
úgy a népmissziók végén, amikor új plébános beiktatására kerül sor;
magánkezdeményezések formáiban, amikor a hívek saját halottaik
sírját látogatják meg, hogy rendbe hozzák és virágokkal, gyertyákkal
díszítsék azokat; ennek a látogatásnak az elhunyt és a hozzátartozó
közötti „élő” kötelék kifejeződésének kell lennie, nem pedig a
puszta kötelesség megnyilvánulásának, amitől az ember szinte
babonásan fél, hogy nem tartják be.
- csatlakozás harmadrendekhez vagy más jámbor társulásokhoz, akiknek
céljuk a „halottak eltemetése” a halál keresztény szemlélete
szerint, közbenjáró imákat felajánlani a halottakért, és tevőlegesen
szolidárisnak lenni az elhunyt hozzátartozóival;
- gyakori közbenjáró imák, amelyekről már szó esett; az irgalmasság
cselekedetein és az alamizsnálkodáson keresztül, a böjt, a búcsúk
felhasználása és főleg imák, mint a De profundis zsoltár,
vagy a Requiem aeternam rövid formulája, amely gyakran
követi az Angelus imát, a szent rózsafüzér titkai és a
családi asztal megáldása.
VIII. FEJEZET
ZARÁNDOKLATOK ÉS KEGYHELYEK
261. A kegyhelyek, legyenek akár a Szentháromság, Krisztus Urunk, a
Szent Szűz, az angyalok, a szentek vagy boldogok tiszteletére
szentelve, azok a helyek, ahol a liturgia és a népi jámborság közti
kapcsolat a leggyakrabban és a legnyilvánvalóbban mutatkozik meg. „A
kegyhelyeken bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség
eszközeit, Isten igéjének buzgó hirdetésével, a liturgikus élet
megfelelő előmozdításával, főleg az Eucharisztia és a bűnbánat
szentségének útján, valamint a népi jámborság jóváhagyott formáinak
ápolásával”.[375]
A kegyhelyek és zarándoklatok közti szoros kapcsolat is a népi
jámborság jellegzetes és elterjedt megnyilvánulása.
A kegyhelyek iránti érdeklődés és a zarándoklatokon való részvétel
manapság, miközben a szekularizáció jelensége miatt vesztett
tekintélyéből, a hívek körében nagy népszerűségnek örvend.
Ezért kívánatosnak látszik, hogy e dokumentum célkitűzéseinek
megfelelően bizonyos útmutatásokat adjunk annak érdekében, hogy a
zarándokhelyeken végzett lelkipásztori tevékenység és a
zarándoklatok során a liturgikus cselekmények és a jámborsági
gyakorlatok közt megfelelő, illetve kedvező viszony alakuljon ki.
A KEGYHELYEK
Néhány vezérelv
262. A keresztény kinyilatkoztatás szerint a legvégső és legfőbb
kegyhely maga a feltámadt Krisztus (vö. Jn 2, 18-21; ApCsel 21, 22),
aki körül a tanítványok közössége összegyűlik és megszerveződik,
hogy az Úr új hajlékává váljon (vö. 1 Pét 2, 5; Ef 2, 19-22).
Teológiai szempontból a kegyhely, amelyet nemritkán valamilyen népi
jámborsági forma hoz létre, az Úr történelemben való tevékeny és
üdvözítő jelenlétének jele. Egyben pihenőhely is, ahol Istennek az
evilági utakon az örök haza felé zarándokló népe új erőt meríthet,
hogy folytassa útját (vö. Zsid 13, 14).[376]
263. A zarándokhelyeknek tehát, miként az
Egyháznak is, óriási szimbolikus jelentőségük van: jelképei „Isten
emberek közti lakhelyére” és az „Úr templomának misztériumára”
utalnak, mely Krisztus testében (vö. Jn 1, 14; 2, 21), az Egyház
közösségében (vö. 1 Pét 2, 5) és a hívő emberekben (vö. 1 Kor 3,
16-17; 6, 19; 2 Kor 6, 16) teljesedik be.
A hit szemével a zarándokhelyek:
- eredetüket tekintve olykor egy-egy olyan csodásnak tartott esemény
emlékhelyei, melyek hosszan tartó áhítat megnyilvánulásainak
forrásai, emellett az isteni ajándékokért hálát adó népi jámborság
kifejezésének is tanújelei;
- a gyakran megnyilvánuló kegyelmi jeleknek köszönhetően az isteni
jelenlétnek, Szűz Mária, valamint a szentek és boldogok itt
megmutatkozó közbenjárásának kiemelt helyei;
- kiemelkedő és gyakran különálló földrajzi elhelyezkedésüknek, és a
zarándokhelyeket rejtő olykor magasztos, olykor szívderítő
természeti környezetnek köszönhetően a világegyetem harmóniájának
jelei és az isteni szépség visszatükröződései;
- az itt elhangzó igehirdetésnek köszönhetően a megtérésre való
hathatós felszólítás, a szeretetteljes életre és az irgalmasság
cselekedeteinek egyre buzgóbb gyakorlására való meghívás, és a
Krisztus követésének megfelelően átformált életre való buzdítás
színhelyei;
- az itt zajló szentségi életnek köszönhetően a hitben való
kiengesztelődés, a kegyelemben való növekedés színhelyei, melyek a
szomorúságban oltalmat és reményt nyújtanak;
- az itt kifejeződő evangéliumi örömhírnek köszönhetően Isten
Igéjének különleges értelmezési helyei, és Isten áldó kezének szinte
érezhető megjelenése;
- eszkatologikus jellegüknek köszönhetően figyelmeztetnek arra, hogy
szítsuk fel magunkban a transzcendencia átérzését, és evilági utunk
során is az örök haza felé törekedjünk (vö. Zsid 9, 11; ApCsel 21,
3);
„A keresztény zarándokhelyek mindig és mindenütt Istennek, Isten
történelembe való beavatkozásának jelei kívánnak lenni. Mindegyikük
a megtestesülés és a megváltás misztériumának emlékhelye”.[377]
264. „Kegyhelynek azt a templomot vagy más szent helyet nevezzük,
ahová különleges vallásos okból számos hívő zarándokol el a helyi
ordinárius engedélyével”.[378]
Annak, hogy egy hely kánonilag elismert egyházmegyei, nemzeti vagy
nemzetközi zarándokhellyé válhasson, előzetes feltétele a helyi
püspöknek, a püspöki koferenciának és a Szentszéknek jóváhagyása. A
kánoni jóváhagyás a zarándokhely hivatalos elismerését jelenti,
valamint a zarándokhely különleges feladatára utal, ami nem más,
mint hogy fogadja Isten népének zarándokait, akik azért gyűlnek itt
össze, hogy imádják az Istent, megvallják hitüket,
kiengesztelődjenek az Atyával, az Egyházzal és testvéreikkel, és
Isten Anyjának vagy a szenteknek közbenjárását kérjék.
Mindazonáltal nem szabad elfelejtenünk, hogy kánoni elismerés
nélkül, helyi szinten gyakran számos más igen szerény kultuszhely
(kisebb vidéki vagy városi kápolna) is játszhat a zarándokhelyekhez
hasonló szerepet. Ezek is a hit „földrajzához” tartoznak, és az
Isten népének,[379] azaz egy olyan
meghatározott helyen élő közösségnek a vallásosságát fejezik ki,
mely hite szerint a mennyei Jeruzsálem felé vezető úton zarándokol
(vö. Jel 21).
A KEGYHELY MINT A KULTIKUS
ÜNNEPLÉS HELYE
265. A kegyhelyeknek kiemelkedő kultikus szerepük van. A hívek
elsősorban azért keresik fel, hogy részt vegyenek az ott zajló
liturgikus szertartásokon és jámborsági gyakorlatokon. A
kegyhelyeknek ez az elismert kultikus szerepe azonban nem szabad,
hogy elhomályosítsa a hívek tudatában azt az evangéliumi tanítást,
amely szerint az őszinte istentisztelet nem annak helyszínétől függ
(vö. Jn 4, 20-24).
Példaadó érték
266. A kegyhelyek felelősei gondoskodjanak arról, hogy az ott folyó
liturgia a szertartások színvonalát tekintve példaértékű legyen. „Az
Egyházi Törvénykönyv szerint is, a kegyhelyek elismert feladatai
közt a liturgiában való növekedés a legfontosabb. Ezt azonban nem
úgy kell értelmeznünk, hogy a szertartások számát növeljük, hanem
azok színvonalát kell minél jobbá tennünk. A kegyhelyek felelősei
teljes mértékben tudatában vannak a fent említett célkitűzés
megvalósításához kapcsolódó személyes felelősségüknek. Tudják, hogy
a kegyhelyekre a hívek a legkülönbözőbb tájakról érkeznek, és
lélekben megerősödve, az ott zajló liturgikus szertartások által
gazdagodva kell hazatérniük. Ezt a megváltó üzenet közlésére való
képesség, az istentiszteleti formák nemes egyszerűsége, és a
liturgikus normák hívő szemlélése segítheti elő. Ezenkívül azzal is
tisztában vannak, hogy egy példaértékű liturgikus cselekmény hatása
nem csak a kegyhelyen zajló szertartásra korlátozódik, hiszen az oda
zarándokló papok és hívők magukkal viszik szülőföldjükre a
kegyhelyen megtapasztalt kultikus élményeket”.[380]
A bűnbánat szentségének kiszolgáltatása
267. A kegyhelyek látogatása számos hívő számára kedvező és gyakran
keresett alkalmat nyújt arra, hogy a bűnbánat szentségéhez járuljon.
Éppen ezért fontos, hogy gondoskodjunk azokról a dolgokról,
amelyekre a szentség kiszolgáltatásához szükség van:
- a szertartás helye: a hagyományos, templomokban
elhelyezett gyóntatószékeken kívül a gyakran látogatott kegyhelyeken
kívánatos olyan, a bűnbánat szentségének kiszolgáltatására
fenntartott hely létesítése, amely alkalmas a bűnbánat szentségére
való közösségi felkészülésre és a szentség kiszolgáltatására, és a
kánoni normákat, valamint a gyónáshoz szükséges bensőségességet is
figyelembe véve a bűnbánónak lehetőséget nyújt arra, hogy
párbeszédet folytasson a gyóntatóval.
- felkészülés a szentségre: a hívőknek gyakran van szükségük
arra, hogy segítsék őket a szentség részét képező cselekedetek
végrehajtásában, mégpedig elsősorban abban, hogy őszinte megtéréssel
tudjanak Isten felé fordulni „hiszen ezen múlik a bűnbánat
szentségének érvényessége”.[381]
Ezért tanácsos az Ordo Paenitentiae[382] javaslatainak megfelelően olyan
előkészületi összejöveteleket tartani, amelyek Isten igéjének
hallgatásával és az arról való elmélkedéssel hozzásegítik a hívőket
ahhoz, hogy a szentségben való részesülés gyümölcsöző legyen
számukra. De legalábbis megfelelő segítséget nyújtanak a bűnbánóknak
ahhoz, hogy ne csak a bűnbánat szentségére készüljenek föl, hanem
mindenek előtt őszinte bűnbánat foganjon meg bennük.
- a megfelelő liturgikus cselekmény megválasztása annak
érdekében, hogy az elvezesse a hívőket a bűnbánat szentsége
közösségi jellegének felfedezéséhez: a kötelezően megszervezett és
előkészített, a bűnök egyéni megvallásával és feloldozásával
több bűnbánó bűnbánati közös szertartása (tehát a bűnbánat
szentségének második formája) nem jelent különleges alkalmat,
hanem teljesen szokványos szertartás, amelyet elsősorban a
liturgikus év meghatározott időszakaiban végzünk. A „közösségi
szertartás ugyanis nyilvánvalóbban fejezi ki a bűnbánat szentségének
közösségi jellegét”.[383] Az egyéni
gyónás nélküli, általános feloldozással járó közösségi bűnbánati
szertartás viszont teljesen rendkívüli és kivételes forma, amelynek
alkalmazása nem igazolható az ünnepi alkalmakon és a zarándoklatokon
összesereglő bűnbánók nagy tömegével.[384]
Az Eucharisztia ünneplése
268. „Az Eucharisztia ünneplése csúcsa és forrása szinte minden
olyan lelkipásztori tevékenységnek, ami a kegyhelyeken zajlik”.[385] Ezért maximális figyelmet kell
fordítani arra, hogy a szertartást példaértékűen végezzük, és hogy
az a híveket elvezesse a Krisztussal való személyes találkozásra.
Gyakran előfordul, hogy több különböző csoport szeretné végezni az
Eucharisztia ünneplését ugyanabban az időben, de egymástól
elkülönülve. Az eucharisztikus misztérium közösségi dimenziójának ez
már nem felel meg attól a pillanattól kezdve, hogy az Eucharisztia
ünneplése a testvéri egység megnyilvánulása helyett a
partikularizmus kifejezésévé válik, és nem tükrözi az egyetemes
Egyház közösségi vonását.
Az eucharisztikus ünneplés sajátos természetének átgondolása, amely
megvilágítja, hogy ez „az isteni kegyelem szentsége, az egység
jelképe és a szeretet bilincse”,[386]
meg kell hogy győzze a zarándokokat vezető papokat arról, hogy a
különböző csoportok inkább egy koncelebrált szertartáson jöjjenek
össze. Ez legyen kellőképpen tagolt, és abban az esetben, ha
különböző nemzetiségű hívek találkoznak, és emiatt a szertartás több
nyelven zajlik, egyszerű dallamú és latin nyelvű énekeket kell
választani, legalább a szentmise ordináriumára és mindenekelőtt
hitünk megvallására és az Úr imádságára.[387]
Az ilyen ünneplés hiteles képet mutathat az Egyház és az
Eucharisztia természetéről, a hívek számára pedig alkalmat adhat
egymás kölcsönös elfogadására és az ebből fakadó kölcsönös
gazdagodásra.
A betegek szentségének közösségi
kiszolgáltatása
269. Az Ordo unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae a
betegek szentségének közösségi kiszolgáltatását elsősorban betegek
zarándoklatának alkalmára javasolja.[388]
Ez teljes mértékben megfelel a szentség természetének és a
kegyhelyek feladatának. Helyénvaló, hogy ahol az Úr irgalmáért
buzgóbban esedeznek, ott legyen hathatósabb az Egyház anyai
közbenjárása azok iránt a gyermekei iránt, akik betegségük vagy
öregségük miatt úgy érzik, hogy halálveszélyben vannak.[389] A szertartást az Ordo
útmutatásai alapján végezzük, amely szerint „ha több pap van jelen,
mindegyikük végezze a kézfeltétel gesztusát és közösen szolgáltassák
ki a szentséget, miközben az imádságot a főcelebráns mondja”.[390]
Egyéb szentségek kiszolgáltatása
270. A kegyhelyeken az Eucharisztián, a bűnbánat szentségén és a
betegek szentségén kívül több-kevesebb gyakorisággal más
szentségeket is kiszolgáltatnak. Ez megkívánja, hogy a kegyhelyek
felelősei az egyházmegyéjük püspöke által kiadott rendelkezések
betartásán túl a következőkre legyenek figyelemmel:
- a kegyhely és a plébániaközösség közötti őszinte egyetértésre és
eredményes együttműködésre törekedjenek;
- körültekintően vegyék figyelembe az egyes szentségek természetét,
így például a keresztény beavatás szentségeit, amelyek hosszan tartó
felkészülést igényelnek, és azt célozzák meg, hogy a megkeresztelt
meggyökeresedjen az Egyház közösségében, szabály szerint a plébánián
kell kiszolgáltatni;
- ezenkívül a kegyhelyek felelőseinek biztosítaniuk kell, hogy
minden egyes szentség kiszolgáltatását megfelelő felkészülés előzze
meg. Nem szabad viszont hozzájárulniuk a házasság szentségének
kiszolgáltatásához, ha azt az ordinárius vagy a plébános nem
engedélyezte;[391]
- körültekintően értékeljenek minden olyan előre nem látható
helyzetet, amellyel kapcsolatban nem lehet előzetes útmutatást adni.
Az Imaórák Liturgiájának szertartása
271. A kegyhelyeken történő megpihenés alkalmas időt és helyet
biztosít az egyéni és közösségi imára, és különleges alkalmat ad
arra is, hogy a híveket elvezesse a zsolozsma szépségének
felfedezésére, és hogy bekapcsolódjanak abba a mindennapos
dicsőítésbe, amelyet az Egyház földi zarándokútja során Krisztus
által a Szentlélekben az Atyához intéz.[392]
A kegyhelyek igazgatói ezért alkalomadtán illesszék be a zarándokok
számára javasolt programok közé a zsolozsma imádságának méltó,
ünnepi szertartását, elsősorban a laudest és a vesperást, és
időnként javasolják a teljes zsolozsmát vagy annak egyes részeit,
mint a kegyhelyekhez kapcsolódó votív szertartást.[393]
A zarándoklatok során, illetve a zarándoklatok úti céljához
közeledve a hívőket kísérő papok ne mulasszák el javasolni legalább
az egyes imaórák liturgiáját.
A szentelmények szertartása
272. Az Egyházban már az ókortól kezdve létezik a különböző
személyek, helyek, ételek és tárgyak megáldásának szokása. Korunkban
a szentelmények a hívők egyes köreinek meggyökeresedett szokásai és
mélyen berögzült elképzelései miatt kényes kérdéseket vetnek föl. Ez
a probléma elég erőteljesen jelentkezik a kegyhelyeken, ahová a
hívek azért látogatnak el, hogy az Úr segítségéért és kegyelméért,
valamint az Irgalmasság Anyjának közbenjárásáért esedezzenek, és a
papoktól a legkülönfélébb áldásokat kérik. Az áldások megfelelő
rendje érdekében a kegyhelyek igazgatóinak a következőkre kell
ügyelniük:
- fontos, hogy gondosan járjanak el a Rituale Romanum[394] által meghatározott alapelvek
időszerű alkalmazásában, amelyek alapvetően arra irányulnak, hogy a
szentelmények annak a hitnek őszinte kifejezései legyenek, hogy
minden jó Istentől származik;
- amennyire csak lehet, megfelelően hangsúlyozzák az áldások
„jellegzetes felépítésének” két fő elemét, vagyis az Isten igéjének
felolvasását, mely értelmet ad a szent jelnek, és az imádságot,
amellyel az Egyház Istent dicsőíti és Isten áldását kéri,[395] amit a szolgálattevő kezében
tartott feszület is jelez;
- célszerű, hogy az egyéni vagy magánjámborság helyett inkább a
közösségi szertartást részesítsék előnyben és a hívőket aktív,
tudatos részvételre buzdítsák.[396]
273. Ezért kívánatos, hogy azokban az
időszakokban, amikor a legtöbb zarándok érkezik, a kegyhelyek
vezetői előre határozzák meg, hogy a nap folyamán melyek lesznek
azok a különleges időpontok, amikor a szentelmények megáldását
végzik.[397] Ezek során az
ünnepélyesen és méltóságteljesen elvégezett rituális cselekmény
segítségével a hívők képesek lesznek megérteni az áldások valódi
jelentőségét, és azt az Isten parancsainak követésére hívó
felszólítást, amelyet „az áldás szertartása megkíván”.[398]
A KEGYHELY MINT AZ
EVANGELIZÁCIÓ HELYSZÍNE
274. Az emberi kommunikáció megszámlálhatatlan forrása ontja nap
mint nap a legkülönbözőbb híreket. A kegyhely viszont az a hely,
ahol az élet üzenete nyilvánul meg folyamatosan. „Az Úr evangéliuma”
(vö. Mk 1, 14; Róm 1, 1) vagy „Jézus Krisztus evangéliuma” (Mk 1,
1), vagyis az a jó hír, ami Istentől származik és Jézus Krisztusról
szól: ő minden ember üdvözítője, akinek halála és feltámadása által
az ég és föld örökre kiengesztelődött.
A kegyhelyekre érkező hívekkel közvetve vagy közvetlenül meg kell
ismertetni az evangéliumi üzenet alapvető elemeit: a hegyi beszéd
programját, Isten atyai jóságának örömhírét és gondviselő
szeretetét, a szeretet parancsát, a kereszt megváltó üzenetét és az
emberi élet természetfeletti rendeltetését.
Sok kegyhely hathatós színhelye az evangélium hirdetésének, ahol
Krisztus üzenete a legkülönbözőbb formákban jut el az emberekhez,
hogy megtérésre intsen, Krisztus követésére hívjon, állhatatosságra
buzdítson, felszólítson az igazságosságra, a béke és a vigasztalás
szava legyen.
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt az együttműködést sem,
amelynek köszönhetően számos kegyhely - nemzetközi missziók
fenntartásával - élen jár az Egyház evangelizációs munkájában.
A KEGYHELY MINT AZ
IRGALMASSÁG
GYAKORLÁSÁNAK HELYSZÍNE
275. A kegyhelyek példaadó szerepe az irgalmasság cselekedeteinek
gyakorlásában is megmutatkozik. Amennyiben Isten irgalmas
jelenlétét, a Szűzanya közbenjárását és a szentek életpéldáját
tükrözi, a kegyhely tulajdonképpen „önmagában is a szeretet melegét
és fényét sugárzó fák-lya”.[399]
Általános értelemben vagy egyszerűbben megfogalmazva „az irgalmasság
cselekedetei az Isten nevében kifejezett szeretetet jelentik”.[400] Ennek konkrét megnyilvánulása
embertársunk elfogadása, az irgalmasság, a szolidaritás, a
megosztás, a segítség és az adományozás.
A hívek nagylelkűségének és a kegyhelyek felelősei buzgalmának
köszönhetően számos zarándokhely kifejezője egyrészről az Isten
szeretetének és a testvéri szeretetnek, másrészről az emberek
egymásra való utaltságának. Ezeken a helyeken erősen
megtapasztalható Isten szeretete és a Szűz anyai közbenjárása,
valamint a szentek együtt érző közelsége, ami például a
következőkben mutatkozik meg:
- olyan szociális feladatot ellátó központok létrehozása és
fenntartása, mint például a kórházak, a rászoruló gyermekeket nevelő
intézmények vagy az idősotthonok;
- „a zarándokok, különösen a legszegényebbek befogadása és vendégül
látása, és a lelki felüdüléshez szükséges feltételek biztosítása
számukra a lehetőségekhez mérten;
- figyelmesség és szerető gondoskodás azokkal az idős, beteg vagy
mozgásukban korlátozott zarándokokkal szemben, akik különös
figyelmet és a lehető legjobb elhelyezést igényelnek; a megfelelő
időpontokban olyan szertartások rendezése számukra, amelyeken
anélkül, hogy elkülönítenénk őket a többi hívőtől, figyelembe
vesszük különleges helyzetüket; ezenkívül tevékeny együttműködés az
érdekükben azokkal a társaságokkal, amelyek nagylelkűen gondoskodnak
szállításukról;
- készenlét és szolgálat mindazok irányába, akik a kegyhelyekre
érkeznek, legyenek műveltek vagy tanulatlanok, szegény vagy gazdag
hívők, honfitársaink vagy külföldiek”.[401]
A KEGYHELY MINT A KULTÚRA
HELYE
276. A kegyhelyek gyakran már önmagukban is „kulturális értéket”
képviselnek. Ezeken ugyanis szinte egybegyűjtve van jelen a környező
népek számos kulturális megnyilatkozása: történelmi és művészeti
emlékek, jellegzetes nyelvi és irodalmi kifejezésformák, sajátos
zenei megnyilatkozások.
Ebből a szempontból a kegyhelyek nemritkán hiteles kiindulópontot
jelentenek egy nép önmeghatározásához. Ha a kegyhelyeken harmonikus
összhang van természet és kegyelem, művészet és jámborság közt,
akkor azok a Tota pulchra misztériuma, az Isten szépségét
szemlélő via pulchritudinis kifejezései is lehetnek.
Ezenkívül egyre inkább megfigyelhető az a törekvés, hogy a
kegyhelyek egyfajta „kulturális központokká” váljanak, vagyis olyan
helyek legyenek, ahol tanfolyamokat és konferenciákat szerveznek,
különleges kiadói kezdeményezéseket vállalnak, vallásos tárgyú
előadásokat, koncerteket, kiállításokat és más művészeti, irodalmi
rendezvényeket szerveznek.
Az itt folyó kulturális életre úgy kell tekintenünk, hogy az az
emberiség előrehaladását szolgálja, és hasznosan kiegészíti a
kegyhelyek elsődleges feladatát, az istentiszteletek lebonyolítását,
az evangelizációs tevékenységet és a szeretet gyakorlását. A
kegyhelyek felelősei mindemellett ügyeljenek arra, hogy a kulturális
jelleg ne kerüljön fölénybe a vallásossal szemben.
A KEGYHELY MINT AZ
ÖKUMENIKUS TÖREKVÉSEK HELYSZÍNE
277. A kegyhelyek, amennyiben az igehirdetés, a megtérésre való
felszólítás, a közbenjárás, a magas fokú liturgikus élet és a
szeretet gyakorlásának helyszínei, olyan „lelki javak”, amelyekben
az Ökumenikus Direktórium[402]
útmutatásainak megfelelően bizonyos mértékben megosztozhatunk
azokkal a testvéreinkkel és nővéreinkkel, akik nincsenek teljes
közösségben a Katolikus Egyházzal.
Ennek fényében a kegyhelyeknek az ökumenikus törekvések
helyszíneinek is kell lenniük, ahol érzékelik a Krisztusban, vagyis
az egyedüli Úrban és Megváltóban hívő emberek egységére törekvő
erőteljes és sürgető igényét.
Ezért a kegyhelyek vezetőinek segíteniük kell a zarándokokat annak a
„lelki ökumenizmusnak” a megismerésében, amiről az Unitatis
redintegratio[403] zsinati
dokumentuma és az Ökumenikus Direktórium[404] szól. Ezek szerint a keresztényeknek mindig
szem előtt kell tartaniuk az imádságban, az eucharisztikus
ünneplésben és a mindennapi életben megmutatkozó egységre való
törekvést.[405] A kegyhelyeken
ezért az ilyen célból végzett imádságot hathatósabbá kellene tenni
olyan különleges időszakokban, mint a keresztények egységéért
végzett imahét ideje vagy Urunk menybemenetelének és pünkösdnek
ünnepe, amelyben arra emlékezünk, amikor a keresztény közösség
Jeruzsálemben összegyűlt, hogy imádkozzon és a Szentlélek
eljövetelét várja, hogy megerősítse egységében és egyetemes
küldetésében.[406]
Ezenkívül a kegyhelyek vezetői, amikor csak lehetőségük van rá,
szorgalmazzák a különböző felekezetekhez tartozó keresztények közti
imádságos összejöveteleket! Ezeken a nagy gonddal és
együttműködéssel előkészített találkozásokon az Isten igéjének kell
előtérbe kerülnie, de értékelni kell a különböző keresztény
felekezetek egyéni imáinak kifejezéseit is.
A lehetőségnek megfelelően olykor fontos lehet, hogy különleges
figyelmet fordítsunk más vallások tagjaira is, vannak ugyanis nem
keresztény vallású emberek által látogatott kegyhelyek is, ahová
azért látogatnak el, hogy a keresztények sajátos értékeit
megismerjék. Minden, a kegyhelyeken zajló kultikus cselekménynek
összhangban kell lennie a katolikus identitással, és soha sem szabad
titkolni, hogy mi tartozik az Egyház hitéhez.
278. Az ökumenikus törekvés a Szűz Máriának
szentelt kegyhelyek esetében sajátos színezetet kap. Természetfeletti
szinten Szűz Mária, aki világra hozta minden nemzet
Megváltóját, és az első és legkitűnőbb tanítványa volt,
természetesen Fia tanítványainak egységét és egyetértését segíti
elő, amiért a Katolikus Egyház az egység Anyjaként köszönti.[407] Történelmi síkon azonban
Mária alakja, az üdvtörténetben elfoglalt szerepének különféle
értelmezései miatt, gyakran a keresztények közötti ellentét és
megosztottság oka volt. El kell ismernünk azonban, hogy a
Máriáról jelenleg is folyó ökumenikus párbeszédnek már gyümölcsöző
eredményei vannak.
279. A zarándoklat - egyetemes vallásos elmény[408] - a népi jámborság egyik legtermészetesebb
megjelenési formája, mely szoros kapcsolatban áll nélkülözhetetlen
összetevőjével, a kegyhelyekkel:[409]
a zarándoknak szüksége van a kegyhelyre, a kegyhelynek pedig a
zarándokra.
280. A Szentírásban, vallásos szimbólumaik miatt, kiemelkednek a
pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob zarándoklatai Szichem (vö. Ter
12, 6-7; 33, 18-20), Bétel (vö. Ter 28, 10-22; 35, 1-15), és Mamre
(vö. Ter 13, 18; 18, 1-15) helyekre, ahol Isten megmutatta magát és
kötelezettséget vállalt, hogy nekik adja az „ígéret földjét”.
Az Egyiptomból kivonuló nép számára a Sínai-hegy, mely helye a Mózes
szeme előtti teofániának (vö. Kiv 19-20), szent hellyé változik, és
a sivatagi átkelés értelme Izrael számára a megígért föld felé tartó
hosszú utazást jelenti: Isten által megáldott zarándoklat, aki,
jelenlétének jelképeiben, a frigyládában (vö. Szám 10, 33-36) és a
szentélyben (vö. 2 Sám 6, 7) népével tart, a felhőn keresztül pedig
vezeti és védelmezi őket a pusztában (vö. Szám 9, 15-23).
Jeruzsálem, a szentély és a frigyláda székhelye a zsidók
zarándokvárosa lett, az óhajtott „szent utazás” legfontosabb
végcélja (Zsolt 84, 6), ahol a zarándok „hangos ujjongással és
hálaadással, az ünneplő sokasággal” tart egészen „Isten házáig”,
hogy megjelenjen színe előtt (vö. Zsolt 84, 6-8).[410]
Évente három alkalommal a zsidó férfiaknak „meg kell jelenniük az Úr
színe előtt” (vö. Kiv 23, 17), vagyis el kell menniük a jeruzsálemi
Templomba, amely így három zarándoklatnak ad helyet, mégpedig a
kovásztalan kenyér (Pészah - húsvét), a Hetek (pünkösd) és a Sátoros
ünnep alkalmából; mint minden zsidó család, Jézus családja is (vö.
Lk 2, 41) elment a szent városba, hogy megünnepelje az évenkénti
húsvét ünnepét. Jézus, nyilvános működése alatt is rendszeresen
fölment Jeruzsálembe (vö. Jn 11, 55-56); ugyanakkor ismert, hogy
Lukács evangélista Jézus megváltói tettét misztikus zarándoklatként
értelmezi (vö. Lk 9, 51-19, 45), melynek szándékos célja Jeruzsálem,
a messiási város, mely húsvéti áldozatának és az Atyához való
megtérésének a helye: „Eljöttem az Atyától, és idejöttem a világba;
most újra elhagyom a világot, és elmegyek az Atyához” (Jn 16, 28).
Az Egyház pedig egy jeruzsálemi zarándoklat alkalmával, amikor „az
ég alatt található mindenféle nemzetből való istenfélő zsidó”
(ApCsel 2, 5) jött össze, hogy megünnepelje a pünkösdöt, megkezdte
missziós útját.
281. Amióta Jézus betöltötte önmagán a Templom misztériumát (Jn 2,
22-23), és mintegy megtéve a végső kivonulást, visszatért az Atyához
(vö. Jn 13, 1), a tanítványai számára többé már nem létezik kötelező
zarándoklat: egész életük vándorlás az égi kegyhely felé, és az
Egyház tisztában van azzal, hogy csupán „földi zarándok”.[411]
Mindazonáltal az Egyház, a Krisztus tanítása és a zarándoklat
spirituális értékei között létező összhang miatt nemcsak hogy
törvényesnek tekintette ezt a jámborsági formát, hanem évszázadokon
keresztül támogatta.
282. Néhány kivételtől eltekintve az első három
évszázadban a zarándoklat nem vált a keresztény kultusz
megnyilvánulási formájává: az Egyház tartott a pogány és zsidó
vallásos gyakorlatok befolyásának veszélyétől, amelyekben a
zarándoklatok gyakorlatának kiemelkedő szerep jutott.
Ugyanakkor ezekben a századokban alapozódik meg, s kap keresztény
értelmet a zarándoklat gyakorlata: a mártírok kultusza, kiknek
sírhelyei köré gyűltek össze a hívek, hogy tiszteljék Krisztus eme
jeles tanúinak porhüvelyét; így, logikusan és fokozatosan, a „jámbor
látogatás” „fogadalmi zarándoklattá” vált.
283. A konstantini béke után a szent helyek
azonosításával és Urunk szenvedése ereklyéinek megtalálásával együtt
a keresztény zarándoklat feltárta megvalósulásának módját:
különösképpen fontos Palesztina meglátogatása, amely, Jeruzsálemtől
kezdve, „szent helyei” miatt, teljes egészében Szentfölddé válik.
Tanúbizonyságot tesznek róla híres zarándokok beszámolói, mint a IV.
századi Itineraruim Burdigalense és az Itinerarium
Egeriae.
A „szent helyek”-en bazilikákat építenek - Anastasis
a Szent Sírhelyen, Martyrium a Kálvária hegyén -,
melyek határozott felhívást jelentenek a zarándokoknak. A Megváltó
gyermekkorának és nyilvános működésének helyei is célállomásai
lesznek a zarándoklatoknak, amelyek még az Ószövetség szent helyeire
is kiterjednek (például a Sínai-hegy is keresztény zarándokhellyé
válik).
284. A zarándoklatok aranykora: a középkor;
azonkívül, hogy elsődleges vallásos funkciójukat betöltötték,
különleges hatást valósítottak meg a nyugati kereszténység
helyreállításával, a különböző népek keveredésével, és az európai
civilizációk értékeinek kicserélődésével kapcsolatban.
Számos zarándokközpont létezik. Mindenekelőtt Jeruzsálem, amely,
függetlenül az iszlám hódítástól, továbbra is egy hatalmas
spirituális vonzáshely marad sőt, a keresztes háborúk oka is,
melynek eredete éppen a Krisztus sírhelye meglátogatásának lehetővé
tétele volt. Urunk szenvedésének ereklyéi - a tunika, a lepel, a
kendő, a szent lépcső - is számtalan hívőt és zarándokot vonzanak
magukhoz. A „rómaiak” Rómába zarándokolnak, hogy tiszteletüket
tegyék az apostolok, Péter és Pál emléke előtt (ad limina
Apostolorum), hogy meglátogassák a bazilikákat és a
katakombákat, hogy elismerjék Péter utódainak az egyetemes Egyház
szolgálatában tett tevékenységét. A IX-XIV. század, de napjaink is;
egyik leggyakrabban látogatott zarándokhelye Santiago de Compostela,
ahol különböző vidékek „vándorlásai” futnak össze, amely a
zarándoklat egy sajátos látásmódja következtében vallásos,
karitatív, társadalmi zarándoklattá válik. A zarándokhelyek között
megemlíthetjük még Szent Márton sírhelyét, Tours-t; Canterbury-t,
ahol Becket Szent Tamás szenvedett mártíromságot, amely egész
Európában nagy visszhangot váltott ki; a pugliai Monte Gargano, a
piemonti S. Michele della Chiusa, a Szent Mihály arkangyalnak
szentelt normandiai Saint-Michel; a híres Mária-kegyhelyek, mint
Walsingham, Rocamadour és Loreto.
285. Az újkorban a váltakozó kulturális hatások,
a protestáns mozgalmak okozta események és a felvilágosodás
következtében a zarándoklatok hanyatlásnak indulnak: „a távoli
vidékékre irányuló vándorlások” „spirituális zarándoklatokká”,
„belső utazássá” vagy „szimbolikus menetté”, válnak, mely, mint a keresztút
esetében, egy rövid útvonalból áll.
A XIX. század második felétől újjáélednek a zarándoklatok, de egyben
megváltozik arculatuk: azok a kegyhelyek válnak a zarándoklatok
céljaivá, melyek egy nemzet kulturális és hitbeli önazonosságának
kifejeződései; ilyenek például Altötting, Antipolo, Aparecida,
Assisi, Caacupé, Chartres, Coromoto, Czestochowa,
Ernakulam-Angamaly, Fatima, Guadalupe, Kevelaer, Knock, La Vang,
Loreto, Lourdes, Mariazell, Marienberg, Montevergine, Montserrat,
Nagasaki, Namugongo, Padova, Pompeji, San Giovanni Rotondo,
Washington, Yamoussoukro, stb.
286. Függetlenül az évszázadok során elszenvedett hatásoktól, a
zarándoklat ma is megtartja azokat az alapvető jegyeket, melyek
lelkiségét meghatározzák.
Eszkatologikus dimenzió. Eredeti és lényeges: a zarándoklat,
mint „vándorlás a szentély felé”, az Isten országa felé tartó
vándorlás pillanata és hasonlata; valójában a zarándoklat segít
tudatára ébredni annak az eszkatologikus távlatnak, melyben a
keresztény, a homo viator mozog: a hit sötétsége és a
látomás szomjúhozása, az idő rövidsége és a vég nélküli élet
vágyakozása, a vándorlás verejtéke és a pihenés áhítozása, a
szám-kivetettség sírása és az otthon örömének óhaja, a mindennapi
tevékenység nyugtalansága és a nyugodt szemlélődés sóvárgása között.[412]
A kivonulás eseménye, vagyis Izrael vándorlása az ígéret földjére,
visszatükröződik a zarándoklat lelkiségében is: a zarándok tudatában
van annak, hogy „nincs itt maradandó városunk” (Zsid 13, 14), ezért
a kegyhely közvetlen célján túlmenően az élet sivatagán keresztül
közeledik az Ég, az Ígéret földje felé.
A bűnbánat dimenziója. A zarándoklat egyben a „megtérés
vándorút-ja”: a kegyhely felé haladva a zarándok megtesz egy utat,
mely a saját bűnének tudatára ébredésétől és azoknak a kötelékeknek
a megismerésétől, melyek múlékony és haszontalan dolgokhoz kötik őt,
a belső szabadság eléréséhez és az élet mély értelmének a
megismeréséhez vezet.
Mint ahogy már elhangzott, a kegyhelyek meglátogatása, a hívek
számára a bűnbánat[413] szentségén
keresztül megadja a gyakran keresett kiengesztelődés lehetőségét,
ezért a múltban - de napjainkban is - a zarándoklatokat úgy
értelmezték és ajánlották mint bűnbánati cselekedetet.
Ezzel együtt, amikor a zarándoklat őszinte formát ölt, a hívő a
kegyhelyről „élete megváltoztatásának” szándékával tér haza, hogy
azt határozottan Isten felé irányítsa és egy szilárd transzcendens
perspektívát adjon neki.
Az ünnepi dimenzió. A zarándoklatokban a bűnbánati dimenzió
együtt lélegzik az ünnep dimenziójával: ez is a zarándok szívében
lakozik, ahol az ünnep nem kevés antropológiai motívuma találkozik
A keresztény zarándok öröme valójában Izrael jámbor zarándokának
boldogsága: „Örvendeztem, amikor azt mondták nekem: „az Úr házába
megyünk”„ (Zsolt 122, 1); egy sajátos pillanat távlatait tekintve,
ez a hétköznapok egyhangúságának megtörése; az élet terheinek
megköny-nyítése, mely különösen a szegényekre nehezedik súlyos
keresztként; lehetőség a keresztény testvériség kifejezésére, az
együttélés és a barátság pillanatainak megélésére és a gyakran
elfojtott ösztönös megnyilvánulások felszabadítására.
Kultikus dimenzió. Lényegét tekintve a zarándoklat egy
kultikus esemény: a zarándok a kegyhely felé vándorol, hogy
szembetalálkozzon Istennel, hogy jelenlétébe helyezve önmagát,
imádatával kifejezze hódolatát előtte és szívébe zárja őt.
A kegyhelyeken a zarándok számos, a népi jámborság és a liturgia
érdekkörébe tartozó kultikus tevékenységet végez. Imádsága különböző
formákat ölt: dicséret és imádat az Úrnak, jóságáért és
szentségéért; köszönet a kapott adományokért; felmentés
kérése az Úrral szembeni kötelezettségben vállalt fogadalom
alól; esdeklés a mindennapi életben szükséges kegyelmekért;
az elkövetett bűnök miatti bocsánatkérés.
A zarándok imája gyakran fordul a magasságos Istennél hatékony
közbenjárók, Szűz Mária, az angyalok és a szentek felé. Ami azt
illeti, a kegyhelyeken tisztelt szent képmások jelei Szűz Mária és a
szentek jelenlétének Urunk mellett, aki „mindenkor él, hogy értünk
közbenjárjon” (Zsid 7, 25), és aki mindig jelen van a nevében
összegyűlt közösségben (vö. Mt 18, 20; 28, 20). A zarándokhely
kegyképe, legyen az Krisztus, a Szent Szűz, az angyalok vagy
szentek, Isten gondviselő szeretetének és jelenlétének a szent jele;
az imádság tanúja, mely nemzedékről nemzedékre fölhangzik előtte,
mint a szükségben és a bánatban szenvedő esdeklése, és mint a
hálatelt örömujjongása annak, aki kegyelmet és irgalmat talált.
Apostoli dimenzió. A zarándok útvonala, bizonyos
szempontból, újra bemutatja Jézus és tanítványainak vándorlását,
melyet Palesztina útjain tettek meg, hogy hirdessék az örömhírt.
Ebből a szempontból a zarándoklat egyben hithirdetés is, és a
zarándok nem más mint „Krisztus utazó követe”.[414]
Közösségi dimenzió. A kegyhely felé tartó zarándok nemcsak
a „szent zarándokúton” (vö. Zsol 84, 6) együtt vándorlókkal van hit-
és szeretetközösségben, hanem az Úrral is, aki mellette lépked, mint
egykor az em-mauszi tanítványok mellett (vö. Lk 24, 13-35); a
közösségen keresztül az égben tartózkodó és a földön zarándokló
Egyházzal; a hívekkel, akik évszázadokon keresztül imádkoztak a
kegyhelyen; a természettel, amely körülveszi a kegyhelyet, s
megcsodálja annak szépségét; az emberiséggel, akinek szenvedése és
reménye valóban megnyilatkozik a kegyhelyeken, és akinek szelleme és
művészete számtalan jelt hagyott benne.
287. Mint ahogy a kegyhely az imádság helye, úgy a zarándoklat az
imádság útja. Minden egyes állomásán az imádságnak éltetnie, Isten
szavának világítania és vezetnie, táplálnia és segítenie kell a
zarándoklatot.
A zarándoklat mint kultikus megnyilvánulás eredményes kimenetele és
a belőle származó spirituális gyümölcsök a szertartás rendezett
lefolyásából és egyes részeinek megfelelő kihangsúlyozásából
erednek.
A zarándoklat indulása alkalmas pillanata az imádságnak,
melyet a plébániatemplomban vagy más alkalmas helyen végeznek, és
Eucharisztia bemutatásából vagy a zsolozsma imádságából[415] vagy a zarándokok sajátos
megáldásából áll.[416]
A vándorlás utolsó fázisát az egyre intenzívebb imádság
hatja át; az tanácsolható, hogy amennyiben a kegyhely már jól
látható közelségbe került, az utolsó lépéseket gyalog tegyük meg,
körmenetben, imádkozva és énekelve, meg-megállva az út szélén
felállított kápolnák mellett.
A zarándokok fogadtatása helyt adhat egyfajta belépő vagy
„küszöbliturgiának”, amikor is, a hitben, megvalósul a zarándokok és
a kegyhely gondozói közötti találkozás, ahol lehetséges, ez utóbbiak
a találkozáskor a zarándokokkal együtt tegyék meg az utolsó
lépéséket.
A kegyhelyen tartózkodás alkotja a zarándoklat
legintenzívebb pillanatait és a megtérés kötelezettsége jellemzi
leginkább, alkalomadtán a kiengesztelődés szentségével megerősítve;
a zarándoklat célját és a kegyhely jellegzetességeit tekintve az
imádság különleges megnyilvánulásai, mint a hála, a könyörgés vagy
közbenjárás; a zarándoklat koronájának tekintett Eukarisztia
megünneplése.[417]
A zarándoklat befejezése is illően, imádsággal történjék,
ugyanabban a templomban vagy kegyhelyen, ahonnan elindult;[418] a hívek megköszönik Istennek a
zarándoklatban kapott ajándékokat, és kérik az Úr segítségét, hogy
amikor hazatérnek otthonaikba, odaadóbb kötelezettségben éljék
keresztény hivatásukat.
A meglátogatott kegyhelyekről a zarándokok már ősidőktől fogva
szeretnek „emlékeket” magukkal vinni. Gondoskodni kell arról, hogy a
különböző tárgyak, képek, könyvek a szent hely hiteles szellemét
közvetítsék. Ezenkívül arra is figyelni kell, hogy az árusok sátrai
ne a kegyhely szent terében legyenek felállítva, s ne úgy tűnjön,
mintha egy vásáron vennénk részt.
288. Ez a Direktórium számos útmutatást, javaslatot, irányt mutat,
hogy a liturgiával összhangban elősegítse és megvilágítsa a népi
jámborság és vallásosság sokszínű valóságát.
A különböző hagyományokat és körülményeket figyelembe véve, mint a
változatos természetű és lelkületű jámborsági gyakorlatok, a
Direktórium alapvető előfeltételeket javasol, emlékeztet az
irányelvekre és tanácsokat ad, a gyümölcsözőbb pasztorációs
munkavégzés érdekében.
Szem előtt tartva a helyi hagyományokat, a népi jámborság és
vallásosság megnyilvánulásait, a püspökök feladata, munkatársaik,
különösen a kegyhelyek vezetőinek segítségével egyetemben
szabályokat alkotni, és gyakorlati javaslatokat tenni.
Jegyzetek:
[1] SC 10.
[2] Vö. SC 12 és 13.
[3] Vö. SC 13.
[4] Vö. A Szent Rítuskongregáció:
Eucharisticum mysterium (1967. IV. 25.), 58-67; VI. Pál: Marialis
cultus apostoli buzdítás (1974. II. 2.), 24–58; Evangelii nuntiandi
apostoli buzdítás (1975. XII. 8.), 48; II. János Pál: Catechesi
tradendae apostoli buzdítás (1979. X. 16.), 54; Familiaris consortio
apostoli buzdítás (1981. XI. 22.), 59–62; A Kléruskongregáció,
Direttorio Generale per la Catechesi [A katekézis általános
direktóriuma] (1997. VIII. 15.), Libreria Editrice Vaticana, Cittá
del Vaticano 1997, 195–196. pont.
[5] Lásd például: III Conferencia
General del Episcopado Latino-Americano, Documento de Puebla,
444–469, 910–915, 935–937, 959–963; Conferencia Episcopal de España,
Documento pastoral de la Comisión episcopal de Liturgia,
Evangelización y renovanción de la piedad popular, Madrid, 1987;
Liturgia y piedad popular, Directorio Litúrgico-Pastoral,
Secretariado Nacional de Liturgia, Madrid, 1989; Conferencia General
del Episcopado Latino-Americano, Documento de Santo Domingo, 36, 39,
53.
[6] II. János Pál, Vicesimus quintus
annus apostoli levél (1988. XII. 4), 18.
[7] II. János Pál, Pastor Bonus
apostoli konstitúció (1988. VI. 28), 70.
[8] Vö. LG 21; Christus Dominus
dekrétum, 15; Püspöki Kongregáció: Directorium de pastorali
ministerio Epsicoporum. Typis Polyglottis Vaticanis 1973, 75–76, 82,
90–91; ET, ca. 835, 2; II. János Pál: Vicesimus quintus annus
apostoli levél, 21.
[9] Vegyük tekintetbe például, hogy az
Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 48. pontjában, amely errôl a
tárgykörrôl szól, miután kiemelte értékgazdagságát, VI. Pál így
fogalmaz: „ezen okok miatt, szívesebben nevezzük népi jámborságnak,
vagyis a nép vallásának, semmint vallásosságnak”; a Catechesi
tradendae apostoli buzdítás 54. pontja a „népi jámborság” kifejezést
használja; az ET 1234-es kánonjának 1. paragrafusa a „népi
jámborság” kifejezést használja; II. János Pál pápa a Vicesimus
quintus annuas apostoli levélben a „népi jámborság” kifejezést
használja; ellenben a Katolikus Egyház Katekizmusa az 1674–1676.
pont alatt a „népi vallásosság” kifejezést alkalmazza, bár felbukkan
a „népi jámborság” is (1679); míg a szent liturgiáról szóló zsinati
konstitúció helyes alkalmazásával kapcsolatos IV. Instrukció (37–40.
pont), az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció által közreadott
Varietates legitimae (1994. I. 25.) 45. pontjában a „népi
ájtatosság” kifejezést használja.
[10] Vö. SC 13.
[11] Vö. SC 13.
[12] SC 13.
[13] Vö. Trienti Zsinat, Decretum de
invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus
(1563. XII. 3.), in DS 1821–1825; XII. Piusz, Mediator Dei
enciklika, in AAS 39 (1947) 581–582; SC 104; LG 50.
[14] 14 II. János Pál, La Serenában
(Chile) mondott szentbeszéde, 2. pont, in Insegnamenti di Giovanni
Paolo II, X/1 (1987), Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano
1988, 1078. o.
[15] VI. Pál, Evangelii nuntiandi
apostoli buzdítás, 48.
[16] SC 7.
[17] Istentiszteleti és Szentségi
Kongregáció, Varietates legitimae c. IV. Instrukció a szent
liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásáról (37-40.
sz.), 48.
[18] Vö. ET. 826. kánon, 3. §.
[19] Vö. SC 118.
[20] Vö. II. Niceai Zsinat, Definitio
de sacris imaginibus (787. X. 23.) in: DS
601; Trienti Zsinat, Decretum de invocatione, veneratione et
reliquiis Sanctorum,
et sacris imaginibus (1563. XII. 3.), in: DS 1823–1825.
[21] Vö. SC 124–125.
[22] Vö. ET. 1188. kánon.
[23] Vö. II. János Pál, Vicesimus
quintus annus kezdetû apostoli levél, 18. Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció: Varietates legitimae. nn 37–40. IV istruzione
per una corretta applicazione della Costituzione conciliare sulla
sacra Liturgua [IV. Instrukció a szent liturgiáról szóló zsinati
konstitúció helyes alkalmazásához], 45.
[24] Vö. ET, 826. kánon, 3. §.
[25] Népi jellegre vezethetôk vissza
például az Oblatio casei et olivarum [A sajt és olajbogyó
felajánlása] (n. 6) és a Benedictio fructuum [A gyümölcsök
megáldása] (n. 32), in B. Botte (ed.), La tardition apostolique de
Saint Hippolyte. Essai de reconstitution, Achendorff, Münster
Westfalen, ed. 1989. 18. és 78. o.
[26] Ismeretesek a bizonyosan a népi
kultúrából származó megnyilvánulások, amelyek a vértanúk
tiszteletéhez kapcsolódtak: a sírnál égetett mécsesek, levélés
virágfüzérek, amelyek ünnepélyes külsôt kölcsönöztek a szent
helynek; a vértanú sírjára hintett illatanyagok; különbözô tárgyak,
fôként a brandea, palliola, sanctuaria, nomina néven nevezett
textilek, amelyeket a tisztelettel övezett sírhoz érintettek, s
amelyeknek nagy értéket tulajdonítottak, hiteles ereklyeként
tiszteltek; ilyen a vértanúk sírja melletti refrigerium gyakorlata.
[27] A De Nativitate Mariae címû
híres apokrif irat (II. század), amit Protoevangelium Iacobi-ként is
ismernek, valamint az ugyancsak a II. században gyökerezô De
Dormitione Mariae apokrif iratok szintén tanúsítják az ókori
keresztény közösségeknek az Istenanya iránti tiszteletét.
Mindkettôben szerepet kap a tudósok véleménye szerint a
néphagyomány, és jelentôs szerepük volt a Mária-tisztelet
fejlôdésében.
[28] „(Úgy láttuk jónak,) hogy a
könyörgésekben senki se nevezze meg sem az Atyát a Fiú helyett, sem
a Fiút az Atya helyett. S amikor az oltárnál állnak, mindig az
Atyához intézzék a könyörgést. S ha valaki máshonnan ír le magának
imádságo(ka)t, addig ne használja az(oka)t, amíg elôbb meg nem
beszéli képzettebb (vagy: jobban informált?) testvérekkel.”
KARTHÁGÓI ZSINAT III, 23. kánon, in: I. D. Mansi, Sacrorum
Conciliorum nova et amplissima collectio, III, Florentiae 1759, col.
884; „Azt is jónak láttuk, hogy mindenki azokat a könyörgéseket
végezze, amelyek jóváhagyást nyertek a zsinaton, azokat a
prefációkat, felajánlásokat, kézrátételeket, s ne ragadjanak
magukhoz más, a hittel teljesen ellenkezôket: hanem azokat mondják,
amelyeket a mûveltebbek gyûjtöttek össze, dicantur”; Codex canonum
Ecclesiae Africae, 103. kánon (uo., col. 807).
[29] In: DS 600–603.
[30] Ennek szövege megtalálható in:
Annales Camaldulenses, IX, Venezia 1773, coll. 612–719.
[31] Vö. Concilio Lateranense V,
[Bulla reformationis Curiae], in: Conciliorum Oecumenicorum Decreta,
a Bolognai Vallástudományi Intézet gondozásában, Edizioni Dehoniane,
Bologna 1991, 625. o.
[32] Így a Decretum de sacramentis
(DS 1600–1630) és a Decretum de ss. Eucharistia (DS 1635–1650)
határozatok, és számos traktátus: a Doctrina de sacramento
paenitentiae (DS 1667–1693), a Doctrina de sacramento exrtremae
unctionis (DS 1694-1700), a Doctrina de communione sub utraque
specie et parvulorum (DS 1725–1730) és a Doctrina de ss. Missae
sacrificio (DS 1738-1750), amelyben az Eukarisztiával és annak
tiszteletével kapcsolatos katolikus tanításnak a foglalatát
találjuk, a Decretum super petitione concessionis calicis
(DS 1760), a Doctrina de sacramento ordinis (DS 1763–1770), a
Decretum de sacramento matrimonii (DS 1797–1800), a Decretum de
purgatorio (DS 1820), a Decretum de invocatione, veneratione et
reliquiis Sanctorum et sacris imaginibus (DS 1821–1825), amely
utóbbinak tág alkalmazása van a népi jámborság területén.
[33] In: Conciliorum Oecumenicorum
Decreta, id. mû, 784–796. o.
[34] 1568. július 9-én V. Pál pápa a
Quod ad nobis kezdetû bullával kihirdette a Breviarium Romanum ex
decreto SS. Concilii restitutumot; 1570. július 14-én a Quo primum
tempore bullával a Missale Romanum ex decreto sacrosancti Concilii
tridentini restitutumot; 1614. június 16-án pedig V. Pál a
liturgikus könyvek reformjának befejezéseként, az Apostolicae Sedi
apostoli levéllel a Rituale Romanumot.
[35] A Sacra Congregatio Rituum
létrehozása V. Sixtus nevéhez fűződik, aki ezt 1588. január 22-én
tette meg az Immensa aeterni Dei kezdetû apostoli konstitúcióban.
[36] A Missale Romanumot kihirdetô
bulla kifejezetten állítja, hogy az Apostoli Szentszék szakértôi „ad
pristinam Missale ipsum sanctorum Patrum normam ac ritum
restituerunt”.
[37] Tra le sollecitudini kezdetû
„Motu proprio” (1903. XI. 22.), in: Pii X Pontificis Maximi Acta, I,
Akademische Druck u. Verlaganstalt, Graz 1971, p. 77.
[38] Vö. XII. Piusz, Allokúció az I.
Nemzetközi Pasztorál-Liturgikus Kongreszszus résztvevôihez
(Roma–Assisi, 1956. IX. 22.) in: AAS 48 (1956) 712; SC 43.
[39] Többek közt Lambert Beauduin
(†1960), Odo Casel (†1948), Pius Parsch (†1954), Bernard Botte
(†1960), Romano Guardini (†1968), Josef A. Jungmann (†1975),
Cipriano Vagaggini (†1999), Aimé-Georges Martimort (†2000).
[40] In: AAS 39 (1947) 521–600.
[41] Vö. SC 7, 10, 13.
[42] Vö. SC 13.
[43] Vö. II. János Pál, La Serená-ban
(Chile) mondott szentbeszéd, 2., in: Insegnamenti di Giovanni Paolo
II, X/1 (1987), id.mû, 1078.
[44] SC 10.
[45] SC 7.
[46] Vö. SC 5–7.
[47] SC 2.
[48] Vö. fent, 9.
[49] Vö. HITTANI KONGREGÁCIÓ,
„Orationis forma” c. levél a katolikus Egyház püspökeihez a
keresztény meditáció egyes vetületeirôl (1989. X. 15.): AAS 82
(1990) 362–379.
[50] SC 13.
[51] III CONFERENCIA GENERAL DEL
EPISCOPADO LATINO-AMERICANO, Documento de Puebla, 465 e.
[52] Vö. Uo.
[53] Vö. II. JÁNOS PÁL, Vicesimus
Quintus Annus apostoli levél, 15.
[54] II. JÁNOS PÁL, abban az
Üzenetben, amelyet az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
plenáris üléséhez intézett (2001. szeptember 21-én), miután
hangsúlyozta a liturgia központi és pótolhatatlan szerepét az Egyház
életében, arra figyelmeztetett: „a népi jámborság természetes
megkoronázása a liturgikus ünneplés, amely felé tartania kell, hogy
abba torkolljék, ezt pedig megfelelô katekézissel lehet elérni”, in:
Notitiae 37 (2001) 403. Vö. még KLÉRUS KONGREGÁCIÓJA, A katekézis
általános direktóriuma, id. mû, 195-196.
[55] SC 12.
[56] Vö. fent. 2.
[57] II. János Pál, a „de Zapopan”
Szûzanya kegyhelyén mondott szentbeszéd, 2, in: AAS 71 (1979) 228.
[58] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus
apostoli buzdítás, 31; II. JÁNOS PÁL beszéde Basilicata és Puglia
tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 4, in: AAS
74 (1982) 211–213.
[59] II. János Pál, a La Serená-ban
(Chile) mondott szentbeszéd, 2, in: Insegnamenti di Giovanni Paolo
II, X/1 (1987), i. mû, 1078.
[60] VI. PÁL: Evangelii nuntiandi
apostoli buzdítás, 48.
[61] Vö. II. JÁNOS PÁL: Catechesi
tradendae apostoli buzdítás, 54.
[62] III. CONFERENCIA GENERAL DEL
EPISCOPADO LATINO-AMERICANO:
Documento de Puebla, 913.
[63] VI. PÁL: Evangelii nuntiandi
apostoli buzdítás, 48.
[64] III. CONFERENCIA GENERAL DEL
EPISCOPADO LATINO-AMERICANO.
Documento de Puebla, 913.
[65] Vö. uo., 912.
[66] Vö. II. JÁNOS PÁL: a „de
Zopopan” Szûzanya kegyhelyén mondott szentbeszéd, 2, in: AAS 71
(1979) 228–229; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO
LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 283.
[67] II. JÁNOS PÁL, Catechesi
tradendae, 54.
[68] II. JÁNOS PÁL beszéde a
Latin-Amerikai Püspöki kar IV. Általános Konferenciáján, Santo
Domingóban (1992. X. 12), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II,
XV/2 (1992), Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1994,
323.
[69] III. CONFERENCIA GENERAL DEL
EPISCOPADO LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 913.
[70] Uo., 960.
[71] II. JÁNOS PÁL beszéde Abruzzo és
Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3,
in: AAS 78 (1986) 1140.
[72] II. JÁNOS PÁL beszéde Popayanban
(Kolumbia), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II, IX/2 (1986),
Libreria Editrice Vaticana, Città del Vaticano 1986, 115.
[73] Vö. II. JÁNOS PÁL: Vicesimus
quintus annus apostoli levél, 18; beszéde Abruzzo és Molise
tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3, in: AAS
78 (1986) 1142; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO
LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 458–459; ISTENTISZTELETI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano [Iránymutatások és javaslatok a Mária-év megünneplésére]
(1987. IV. 3.), 68.
[74] II. JÁNOS PÁL beszéde Abruzzo és
Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez, 3,
in: AAS 78 (1986) 1142.
[75] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ: Varietates legitimae. IV. iránymutatás a szent
liturgiáról szóló zsinati konstitúció helyes alkalmazásához (37–40.
pont), 9–20.
[76] SC 12.
[77] Vö. Institutio generalis de
Liturgia Horarum, 9.
[78] Ami a liturgiát illeti,
figyelembe veendô az Institutio generalis de Liturgia Horarum
következô figyelmeztetése (27): Dicséretes dolog, ha a család, az
Egyház házi szentélye, az ismert imádságokon kívül alkalomadtán a
zsolozsmát is mondja, s így még bensôségesebben illeszkedik az
Egyházba”.
[79] II. JÁNOS PÁL: Familiaris
consortio apostoli buzdítás, 61.
[80] Vö. ET, 301 és 312. kánon.
[81] Vö. SC 13; LG 67.
[82] Vö. SC 13.
[83] II. JÁNOS PÁL, Szentbeszéd az
Igeliturgiában, La Serena (Chile), in Insegnamenti di Giovanni Paolo
II, X/1 (1987), id. mû, 1079.
[84] Vö. SC 13.
[85] SC 13.
[86] Vö. ET, 23. kánon.
[87] Vö. EI, Aliae concessiones,
50–77.
[88] Vö. SC 7.
[89] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ:
Orientamenti e proposte per la
celebrazione dell’Anno mariano, körlevél, (1987. 04. 03.), 54.
[90] Vö. VI. PÁL: Marialis cultus
apostoli buzdítás 31, 48.
[91] Olasz Katolikus Püspöki
Konferencia, PÜSPÖKI LITURGIKUS BIZOTTSÁG: Il rinnovamento liturgico
in Italia [A liturgikus megújulás Olaszországban], lelkipásztori
jegyzet (1983. IX. 23.) 18, in: Enchiridion CEI 3, Edizioni
Dehoniane, Bologna 1986, 886.
[92] Vö. VI.PÁL, Marialis cultus
apostoli buzdítás. 31; III. CONFERENCIA GENERAL DEL EPISCOPADO
LATINO-AMERICANO: Documento de Puebla, 915.
[93] Vö. PÜSPÖKI KONGREGÁCIÓ:
Directorium de pastorali ministerio Episcoporum, id. mû, 91; VI.
PÁL: Marialis cultus apostoli buzdítás, 24–38.
[94] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT, Dei
Verbum konstitúció, 2.
[95] DS 150; MISSALE ROMANUM: Ordo
Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[96] Uo.
[97] SZENT CIPRIÁN: De oratione
dominica, 23: CSEL 3/1, Vindobonae 1868, 285.
[98] Vö. SC 5–7.
[99] Vö. SC 13; LG 67.
[100] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT: Dei
Verbum konstitúció, 25.
[101] Uo.
[102] A témával kapcsolatban vö. J.
RATZINGER: Commento teologico [Teológiai kommentár], in: HITTANI
KONGREGÁCIÓ: Il messaggio di Fatima [A fatimai üzenet]. Libreria
Editrice Vaticana, Città del Vaticano 2000, 32–44.
[103] Uo., 35.
[104] A KULTÚRA PÁPAI TANÁCSA: Per
una pastorale della Cultura [A kultúra pasztorációja]. Libreria
Editrice Vaticana, Città del vaticano 1999, 28: „A népi jámborság a
hit valódi inkulturációjának egyik legfôbb kifejezôdése, mert ebben
ötvözôdik a hit és a liturgia, az érzések és a mûvészetek, miközben
megnyilvánul a saját identitás a helyi hagyományokban. Így »Amerika,
amely hagyományosan a népek olvasztótégelye volt, a Tepeyac-i
Szûzanya mesztic arcvonásaiban, a guadalupei Szûzanyában a
tökéletesen inkulturálódott evangelizáció nagy példáját látta«
(Ecclesia in America, 11). (…) A népi ájtatosság teszi lehetôvé egy
nép számára, hogy kifejezze hitét, Istenhez és a gondviseléshez, a
Szûzanyához és a szentekhez, a felebarátokhoz, és a holtakhoz,
valamint a teremtéshez fûzôdô kapcsolatát, és erôsíti az Egyházhoz
tartozásának tudatát”.
[105] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ: Varietates legitimae. IV istruzione per una
corretta applicazione della Costituzione conciliare sulla sacra
Liturgia (nn 37–40) [IV. Instrukció a szent liturgiáról szóló
zsinati konstitúció helyes alkalmazásához], 45.
[106] Vö. SC 7, 13.
[107] Vö. fent 61-64.
[108] Vö. fent 74.
[109] SC 102.
[110] VI. PÁL: Misterii paschalis
apostoli levél, in: AAS 61 (1969) 222.
[111] SC 106. Vö. CALENDARIUM
ROMANUM ex decreto Sacrosancti Oecumenici Concilii Vaticani II
instauratum auctoritate Pauli PP. VI promulgatum, Typis Polyglottis
Vaticanis 1969, Normae universales, 4.
[112] Vö. uo, 58.
[113] II. JÁNOS PÁL: Dies Domini
apostoli levél (1998. V. 31.), 80.
[114] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT:
Gaudium et spes, 34, 35, 67.
[115] Vö. VI. PÁL: Marialis cultus
apostoli buzdítás, 4.
[116] Uo.
[117] II. JÁNOS PÁL: Az Úr angyala
imádsága 1999. január 24-én, Mexikóvárosban.
[118] DS 150; MISSALE ROMANUM, Ordo
Missae Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[119] Vö. Institutio generalis de
Liturgia Horarum, 215.
[120] Vö. Actus consecrationis
familiarum, in EI, Aliae concessiones, 1, p. 50.
[121] Vö. RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo benedictionis filiorum, Ed. Typica, Typis
Polyglottis Vaticanis 1985, 174–194.
[122] Vö. Ibid., Ordo benedictionis
desponsatorum, 194–204.
[123] Neminem fugit, XIII. Leó
apostoli buzdítása (1892. június 14.), in Leonis XIII Pontificis
Maximi Acta, XII, Typographia Vaticana, Romae 1893, pp. 149-158,
megerôsítve II. János Pál Pontificium Consilium pro Laicis (1987.
november 25.) dekrétuma által.
[124] Vö. EI, Piae invocationes, p.
83.
[125] Prudentius, Cathemerinon XII,
130; CCL 126, Turnholti 1966, p. 69; LITURGIA HORARUM: die 28
dicembris, Ss. Innocentium, martyrum, Ad Laudes, Hymnus «Audit
Tyrannus anxius».
[126] Vö. EI, Aliae concessionis,
26, p. 71.
[127] MISSALE ROMANUM, die 1
ianuarii, In octava Nativitatis Domini, Sollemnitas sanctae Dei
Genitricis Mariae, Collecta.
[128] Vö. Ibid. In Vigilia
paschali, Praeparatio cerei.
[129] Vö. EI, Aliae concessiones,
26 p. 70.
[130] görög Liturgia a Hypapante,
azaz a Találkozás ünnepének nevezi. A Megváltó a Nunc dimittis (Lk
2, 29–32) szavai szerint Simeon és Anna személyében találkozik a
megváltásra váró emberiséggel, mely az ünnep liturgikus énekében is
visszacseng: „Új fény támadt, pogányoknak üdvösség. Kiválasztott
nemzetednek dicsôség”.
[131] RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo benedictionis mulieris ante partum, cit.,
219–231.
[132] Ibid., Ordo benedictionis
mulieris post partum, 236–253.
[133] VI. Pál, Marialis cultus
apostoli buzdítás, 7.
[134] MISSALE ROMANUM, Feria IV
Cinerum, Collecta.
[135] Vö. ET, 989. és 920. k.
[136] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, Editio Typica, Typis
Polyglottis Vaticanis 1972. nn. 224–229.
[137] Vö. EI Aliae concessiones,
13, pp. 59–60.
[138] Ilyen a Zarándok könyvében
található „Via Crucis”, melyet a Jubileumi Bizottság az 1975-ös
szentév ünneplésére készített
[139] Effajta a Szentatya, II.
János Pál által 1991, 1992 és 1994-ben, a Colosseumban használt Via
Crucis forma.
[140] Vö. XIII. Leó: Deiparae
Perdolentis apostoli levél, in Leonis XIII Pontificis Maximi Acta,
III, Typographia Vaticana, Romae, 1884, pp. 220–222.
[141] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ,
Körlevél a húsvéti ünnepek elôkészítésérôl és megünneplésérôl (1988.
I. 16.), Római Dok. 21., Szent István Társulat, Bp. 2002., 27. sz.
[142] Uo., 28. sz.
[143] Szt. Ágoston, Epistula 55,
24: CSEL 34/2, Vindobonae 1895, p. 195. Vö. Szt. RÍTUSKONGREGÁCIÓ,
Maxima redempionis nostrae mysteria általános dekrétum, in AAS 47
(1995) 338.
[144] ld 33. lj.
[145] A körmenetet és az
Oltáriszentség eltételének szertartását ne végezzék azokban a
templomokban, ahol nagypénteken nem emlékeznek meg Urunk
szenvedésérôl: Vö. ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare
sulla preparazione e celebrazione delle feste pasquali, 54.
[146] Vö. ISTENTISZTELETI
KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione
delle feste pasquali, 55; RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Eucharisticum mysterium,
útmutató az Eucharisztia kultuszához, 49, in AAS 59 (1967) 566–567.
[147] Vö. ISTENTISZTELETI
KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione
delle feste pasquali, 55.
[148] Vö. Uo., 56. sz.
[149] Vö. SC 5; SZENT ÁGOSTON,
Enarratio in Psalmum 138, 2: CCL 40, Turnholti 1956, p. 1991.
[150] ISTENTISZTELETI KONGREGÁCIÓ,
Lettera circolare sulla preparazione
e celebrazione delle feste pasquali, 72.
[151] Ibid., 73.
[152] RUPERTO DI DEUTZ, De
glorificatione Trinitatis, VII, 13: Pl 169, 155D.
[153] Vö. LITURGIA HORARUM, Commune
beatae Mariae Virginis, II Vesperae, Preces; Collectio missarum de
beata Maria Virgine, I, Form. 15: Beata Maria Virgo in Resurrectione
Domini, Praefatio.
[154] Vö. fent n. 143.
[155] Vö. RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo benedictionis mensae, cit., 782–784, 806–807.
[156] Vö. Ibid., Ordo benedictionis
annuae familiarum in propris domibus, 68-89.
[157] Vö. Az Istentiszteleti és
Szentségi Kongregáció közleménye (2000. 5. 5.).
[158] II. János Pál, Dives in
misericordia enciklika, 8.
[159] Vö. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉNEK
PÁPAI TANÁCSA, Directoire pour l’application des Principes et des
Normes sur l’Oecuménisme (1993. 3. 25.), 110: AAS 85 (1993) 1084.
[160] Vö. ISTENTISZTELETI
KONGREGÁCIÓ, Lettera circolare sulla preparazione e celebrazione
delle feste pasquali, 107; pünkösd vigíliájának módjai, a biblikus
szövegek, az imák – amelyek a Római Misekönyv különbözô nyelvû
kiadványaiban már megtalálhatók – a Notitia-ben vannak kijelölve, 24
(1988) 156–159.
[161] II. JÁNOS PÁL, Szentbeszéd az
Igeliturgiában, La Serena (Chile), in Insegnamenti di Giovanni Paolo
II, X/1 (1987), cit., p. 1087.
[162] Vö. EI, Aliae concessiones
26, pp. 70–71.
[163] Vö. Gal 5, 16. 22; II.
VATIKÁNI ZSINAT, Ad gentes, 4; Gaudium et spes,
[164] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris
missio enciklika, 78: in AAS 83 (1991) 325.
[165] CCC 234.
[166] Ibid., 233.
[167] Ibid.,234.
[168] Vö. nn. 76–80.
[169] RITUALE ROMANUM, De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, Editio
Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1973, 80.
[170] Ibid., 101; vö. ET, 944. k.
[171] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit.,
101–108.
[172] Vö. ibid., 101–102.
[173] Ibid., 104.
[174] Ibid., 81.
[175] Vö. XII. PIUSZ, Mediator Dei
enciklika, in AAS 39 (1947) 568–572; VI. PÁL, Mysterium fidei
enciklika, in AAS 57 (1965) 769–772; SZENT RÍTUSKONGREGÁCIÓ,
Eucharisticum mysterium, útmutató az Eucharisztia kultuszához, nn
49–50, in AAS 59 (1967) 566–567; RITUALE ROMANUM, De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., 5.
[176] SZENT RÍTUSKONGREGÁCIÓ,
Eucharisticum mysterumi, nn. 49–55.
[177] Az imádáshoz és az
eucharisztikus körmenetekhez kapcsolódó búcsúkról, vö. EI, Aliae
concessiones, 7, pp. 54–55.
[178] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit.,
82–90; ET, 941. k.
[179] Vö. ET, 942. k.
[180] Vö. Válasz az Eucharisticum
mysterium útmutató 62. p. dubiumra, in Notitiae 4 (1968) pp.
133–134; a Rózsafüzérrôl, Vö. a következôt.
[181] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus
apostoli buzdítás, 46; Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
levele (1997. 1. 15.), in Notitiae 34 (1998) 506–510; Vö. még az
Apostoli Penitenciária leiratát, 1996. március 8., in Notitiae 34
(1998) 411.
[182] Vö. XIII. LEÓ, Annum sacrum
enciklika (1899. 5. 25.), az emberi nem megszentelôdése a Szent Szív
kultuszában, in Leonis XIII Pontificis Maximis Acta, XIX.
Typographia Vaticana, Romae 1900, pp. 71–80; XII. PIUSZ, Haurietis
aquas enciklika, in AAS 48 (1956) 311–329; Szent István Társulat
1999; VI. PÁL, Investigabiles divitas Christi apostoli levél, (1965.
2. 6.), in AAS 57 (1965) 298–301; II. JÁNOS PÁL, Üzenet, az emberi
nem Jézus isteni Szívének történt felajánlásának centenáriuma
alkalmából (1999. 6. 11.), in L’Osservatore Romano 1999. június 12.
[183] SC 5; vö. SZENT ÁGOSTON,
Enarratio in Psalmum 138, 2: CCL 40, cit., p. 1991.
[184] SZENT ÁGOSTON, Sermo, 311, 3:
PL 38, 1415.
[185] XI. PIUSZ, Miserentissimus
Redemptor enciklika, in AAS 20 (1928) 167.
[186] Vö. EI, Aliae concessiones,
1, p. 50.
[187] Vö. EI, Aliae concessiones,
3, pp. 51–53.
[188] SC 106.
[189] A Mária szeplôtelen Szívének
történô szentelôdések között kitûnik az egész világ felajánlása,
melyet XII. Piusz 1942. október 31-én tett (vö. AAS 34 [1942] 318),
majd II. János Pál, az Egyház püspökeivel teljes közösségben, 1984.
március 25-én megújított (vö. Insegnamenti di Giovanni Paulo II
VII/1 [1984], Libreria Editrice Vaticana, Citta del Vaticano 1984,
pp. 774–779.
[190] Vö. fent n. 171.
[191] Vö. SC 5.
[192] LITURGIA HORARUM, Tempus
Nativitatis I, Ad Vesperas, Hymnus „Christe Redemptor omnium”.
[193] MISSALE ROMANUM, Feria VI in
Passione Domini, Adoratio sanctae Crucis, Hymnus „Crux fidelis”.
[194] IMAÓRÁK LITURGIÁJA, húsvéti
idô I, Esti dicséret, „Ím, vár a Bárány asztala:” himnusz.
Hasonlóképpen az „Örök Királyunk,” választható himnuszban:
Kereszthalált az emberek üdvéért haltál kegyesen, és ontottad szent
véredet üdvünknek váltságdíjaként.
[195] A szöveg, AAS 52 (1960)
412-413; vö EI Aliae concessionis 22, p. 68.
[196] SC 103.
[197] VI. PÁL, Marialis cultus
apostoli buzdítás, 6.
[198] SC 103.
[199] Vö. VI. Pál, Marialis cultus
apostoli buzdítás, 6.
[200] Vö. RITUALE ROMANUM Pauli V
Pontificis Maximi iussu editum … SS.mi D. N. Pii Papae XII
auctoritate auctum et ordinatum, Editio iuxta Typicam, Desclée,
Romae 1952, pp. 444-449.
[201] Vö. MISSALE ROMANUM, Ordo
Missae, Dimine Iesu Christe ima, a kiengesztelôdés elôtt.
[202] Lásd például: az I. hét
hétfôi és vasárnapi, ill. a III. hét szerdai vesperásának
könyörgései; a IV. hét szerdai laudesének invokációja.
[203] Vö. II. VATIKÁNI ZSINAT,
Unitatis redintegratio dekrétum, 3.
[204] Vö. VI. Pál, Marialis cultus,
apostoli buzdítás, 32–33.
[205] II. VATIKÁNI ZSINAT, Unitatis
redintegratio, 8.
[206] A KERESZTÉNY EGYSÉG
ELÔSEGÍTÉSÉNEK PÁPAI TANÁCSA, Directoire pour l’application deux
Principes et des Normes sur l’Oecuménisme (1993. 3. 25.), 110: AAS
85 (1993) 1084.
[207] Vö. EI, Aliae concessiones,
11, p. 58.
[208] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, (1987. 04. 03.), 67.
[209] Vö. LG 67; Presbyterorum
Ordinis dekrétum, 18; Optatam totius dekrétum, 8; Apostolicam
actuositatem dekrétum, 4; ET. 276. k. 2. §. 5; 663, 2–4. §; 246, 3.
§.
[210] Vö. KEK 971. 2673–2679.
[211] Vö. fenn 47–58; 70–75.
[212] Vö. VI. Pál Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 1; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, 7; Collectio missarum de beata Maria Virgine,
Praenotanda, 9–18.
[213] Vö. VI. Pál Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 24.
[214] Ibid, Intr.
[215] Vö. fent, 25–39;
ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte
per la celebrazione dell’Anno mariano, Körlevél, 8.
[216] Vö. Ibid, 8.
[217] Vö. lentebb, n. 232.
[218] A Missale Romanum különbözô
formulákat tartalmaz azokra a szertartásokra, amelyek a Boldogságos
Szûz Mária tiszteletére az évközi idôben szombatonként a reggeli
órákban végezhetôek, vagyis akkor, amikor engedélyezettek a szabadon
választott tartalmú megemlékezések; Vö. Collectio missarum de beata
Maria Virgine, Preanotanda 34–36. A Liturgia Horarum hasonlóképpen
tartalmazza az évközi idô szombati napjaira, amikor engedélyezett, a
Szûz Mária tiszteletére végzett szertartást.
[219] Vö. Alcuin, Le sacramentaire
grégorien, II. ed. J. Deshusses, Editions Universitaries, Fribourg,
1988, 25–27, 45 o.; PL 101, 455–456.
[220] Vö. Umberto de Romanis, De
vita regulari, II, XXIV, Quare sabbatum attribuitur Beatae Virgini,
Typis A. Befani, Romae 1889, 72–75. o.
[221] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, 5.
[222] Ilyen például boldog Manuel
García Navarro atya, késôbb karthauzi szerzetes (†1903) által
összeállított Felicitación sabatina a Maria Immaculada.
[223] A bizánci rítus szerint
augusztus hónapja, melynek liturgiája Mária elszenderülésének ünnepe
(augusztus 15.) köré csoportosul, a XIII. századtól valódi
„Mária-hónapot” jelent. A kopt rítus szerint a „Mária-hónap”
lényegében egybeesik kiahk (december–január) hónapjával, és
értelemszerûen a karácsony ünnepére épül. Nyugaton a legkorábbi
adatok a Szûz Mária tiszteletére szentelt május hónap meglétérôl a
XVI. századból származnak. A XVIII. században már bizonyíthatóan élt
a mai értelemben vett „Mária-hónap” hagyománya, ebben a korszakban
azonban a lelkipásztorok – a bûnbánat szentségét és az
eucharisztikus áldozatot kivéve – nem annyira a liturgiára, mint
inkább az ájtatossági gyakorlatokra helyezték a hangsúlyt és ezek
felé irányították híveik figyelmét is.
[224] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, 64–65.
[225] A keresztény beavatás
szentségeirôl és Máriáról néhány útmutatást vö. ibid. 23–31.
[226] SC 108. Vö. SC 35, 4.
[227] Vö. SC 35, 4.
[228] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 30.
[229] Vö. ibid. 17; Collectio
missarum de Beata Maria Virgine, Praenotanda ad lectionarium, 10.
[230] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, 60.
[231] Vö. VI. PÁL, Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 41.
[232] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, körlevél, 61.
[233] Az antifóna a Beneventói San
Lupo apátságának Antifónás könyvében (XIII. század) található meg,
Vö. R. J. Hesbert (ed.), Corpus Antiphonalium Officii, II, Herder,
Róma, 1965, XX–XXIV o; III, Herder, Róma, 1968, 440. o.
[234] Vö. EI, Aliae concessionis,
17, 62. o. Az Ave Maria magyarázatához Vö. KEK 2676–2677.
[235] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, Körlevél, 62.
[236] Vö. VI. PÁL Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 47.
[237] Vö. ET. 246. k., 3. §; 276,
2. §. 5; 663, 4. §; KLÉRUS KONGREGÁCIÓ, Direttorio per il ministero
e la vita dei presbiteri, Libreria Editrice Vaticana, Cittá del
Vaticano, 1994, 39.
[238] Vö. RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo benedictionis coronarum Rosarii, 1183–1207.
[239] Ibid.
[240] Vö. ibid. 1183–1184.
[241] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, Körlevél, 62, a.
[242] Uo. 62, b.
[243] Vö. SC 90.
[244] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione
dell’Anno mariano, Körlevél, 62, c.
[245] VI. PÁL, Marialis cultus
kezdetû apostoli buzdítása, 55.
[246] A Loretói litánia elsôként az
1874-es kiadás függelékében szerepel a Rituale Romanumban, Az
engedélyezett búcsúkról vö. EI Aliae concessionis, 22, 68. o.
[247] Vö. Ordo coronandi imaginem
beatae Mariae Virginis, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis
1981, n. 41, 27–29. o.
[248] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione
dell’Anno mariano, Körlevél, 63, c.
[249] A XVI. században különösen
elterjedtek az olyan litániaformulák, amelyek gyakran rossz ízlésrôl
tanúskodtak és kevéssé érthetô ájtatosságot tükröztek. A túlzó és
ellenôrizhetetlen litániák elterjedésének meggátolása érdekében
1601. IX. 6-án VIII. Kelemen pápa a Tanítóhivatal részérôl kiadta a
Quoniam multi kezdetû szigorú dekrétumot, amely szerint csak a
breviáriumokban, misekönyvekben, püspöki szertartáskönyvekben és
rituálékban található hagyományos litániák és a Loretói litánia
tekinthetô engedélyezettnek (vö. Magnum Bullarium
Romanum, III, Lugduni 1656, 1609.).
[250] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione
dell’Anno mariano, Körlevél, 63. d.
[251] Vö. a II. János Pál pápa
által a jubileumi évben, 2000. X. 8-án Rómában, az ott összegyûlt
püspökök társaságában kinyilvánított Atto di affidamento alla Beata
Virgine Maria.
[252] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris
Mater kezdetû enciklikája, 48.
[253] Vö. LG 61; II. JÁNOS PÁL 1,
Redemptoris Mater kezdetû enciklikája, 40–44.
[254] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione
dell’Anno mariano, Körlevél, 86.
[255] LG. 67; Vö. VI. PÁL levele
Silva Henríquez kardinálishoz, a San Dominigo-i mariológiai
kongresszus pápai legátusához, AAS 57 (1965) 376–379.
[256] RITUALE ROMANUM, De
benedictionibus, Ordo benedictionis et impositionis scapularis,
1213.
[257] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione
dell’Anno mariano, Körlevél, 88.
[258] RITUALE ROMANUM, De
benedictionisbus, Ordo benedictionis rerum
quae ad pietatem et devotionem exercendam destinatur, 1168.
[259] Ibid.
[260] Vö. LG 67; VI. PÁL, Marialis
cultus kezdetû apostoli buzdítása, 38; KEK 2111.
[261] Az Akathisztosz himnuszon
kívül egyéb különbözô keleti eredetû imádságok is vannak vö. EI,
Aliae concessionis, 23, 68–69. o.
[262] Az Akathisztosz énekével
emlékeztek meg 1981. június 7-én a római S. Maria
Maggiore-bazilikában az I. Konstantinápolyi Zsinatról (381) és az
Efezusi Zsinatról (431). Ez a himnusz hangzott el Szûz Mária
Mexikóban, Guadalupe városában történt jelenésének 450. évfordulóján
1981. XII. 10–12-én. Az 1988-as Mária-évben március 25-én a S. Maria
sopra Minerva-bazilikában II. János Pál az Akathisztosz énekével
vezette a hajnali áhítatot a szláv-bizánci rítus szerint. Az
Incarnationis Mysterium bullája a szentév búcsúi gyakorlatai
közt kifejezetten említi az Akathisztosz himnuszát, melynek görög,
szláv, magyar, ukrán, román és arab nyelven történô eléneklésére a
2000. XII. 8-án, a római S. Maria Maggiore-bazilikájában II. János
Pál pápa által celebrált ünnepélyes szertartás adott alkalmat,
amelyen a különbözô bizánci katolikus egyházak képviselôi is jelen
voltak.
[263] Ismeretlen szerzô alkotása,
melynek eredetét a mai tudományos kutatás leginkább a Kalcedoni
Zsinatot követô évekre teszi, latin verzióját a velencei Kristóf
püspök adta ki 800 körül, aki igen nagy hatást gyakorolt a középkori
ájtatosságra nyugaton, és Kostantinápolyi Germanus néven ismert
(†733).
[264] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris
Mater kezdetû enciklikája, 34.
[265] Vö. CAESAREAI EUSZEBIOSZ,
Egyháztörténet, V, XV, 42–47; Sch 31, Paris 1952, pp. 189–190.
[266] SC 104.
[267] DS 150, MISSALE ROMANUM, Ordo
Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[268] II. JÁNOS PÁL, Divinitus
perfectionis magister apostoli konstitúció, in AAS 75 (1983) 349.
[269] Vö. LG 4.
[270] Ibid., 48.
[271] Ibid., 48.
[272] Apostoli Hitvallás, in DS 19.
[273] KEK 1472.
[274] LG 49.
[275] Vö. ibid.
[276] FIRENZEI ZSINAT, Decretum pro
Graecis, in DS 1305.
[277] Vö. MISSALE ROMANUM, Die
1nov. Omnium sanctorum sollemnitas, Praefatio.
[278] Ibid., Praefatio i de
Sanctis.
[279] LG 51.
[280] KEK 328.
[281] Uo., 336.
[282] Például a húsvét ünnepén,
Urunk születésének hírüladásakor (március 25.), karácsonykor
(december 25.), mennybemenetelkor, a Szeplôtelen Fogantatás ünnepén
(december 8.), Szent József (március 19.), Szent Péter és Pál
apostol (június 29.), Nagyboldogasszony (augusztus 15.), és
mindenszentek (november 1.) ünnepén.
[283] MISSALE ROMANUM, Praefatio de
Angelis
[284] Vö. Ibid., Prex eucharistica,
Sanctus.
[285] Ibid., Prex eucharistica I,
Supplices te rogamus.
[286] Vö. S. BENEDETTO, Regula, 19,
5: CSEL 75, Vindobonae 1960, p. 75.
[287] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
Paenitentiae, Editio Typica, Typis Polyglottis Vaticanis 1974, 54.
[288] Vö. IMAÓRÁK LITURGIÁJA, Okt.
2. Szent ôrzôangyalok, Esti dicséret, „Ôrzôangyalokat áld ma víg
énekünk” himnusz.
[289] Vö. uo., Befejezô imaóra
Vasárnap és fôünnepeken a II. Esti dicséret után, „Látogasd meg”
könyörgés.
[290] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, cit., 147.
[291] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
exsequiarum, Editio Typica, Typis Poliglottis Vaticanis 1969, 50.
[292] NAGY SZENT BAZIL, Adversus
Eunomium, III, 1: PG 29, 656.
[293] CLAIRVAUX-I SZENT BERNÁT,
Sermo XII in Psalmum „Qui habitat”, 3: Sancti Bernardi Opera, IV,
Editiones Cistercienses, Romae 1966, p. 459.
[294] Vö. EI, Normae et
concessiones, 18, p. 65.
[295] MISSALE ROMANUM, Die 19
martii, Sollemnitas s. Joseph sponsi beatae Mariae Virginis,
Collecta.
[296] RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Quemadmodum
Deus dekrétum, in Pii IX Pontificis Maximi Acta Pars Prima, vol. V,
Akademisce Druck- u. Verlagsanstalt, Graz 1971, p. 282; vö. II.
JÁNOS PÁL, Redemptoris Custos apostoli buzdítás, 1, in AAS 82 (1990)
6.
[297] Szent Józsefnek az egyetemes
Egyházra kiterjesztett patronátusa 1870. XII. 8-án történt a
Quemadmodum Deus dekrétummal, vö. fent
[298] XIII. LEÓ, Quamquam pluries
enciklika, (1889. VIII. 15.), in Leonis XIII Pontificis Maximi Acta,
IX, Typographia Vaticana, Romae 1890, p. 180.
[299] Vö. XII. PIUSZ, Allocutio ad
adscriptos Societatibus Christianis Operariorum Italicorum (A. C. L.
I.) (1955. V. 1.), in AAS 47 (1955) 402–407, melyben
kinyilvánította, hogy Szent József, a munkás ünnepét május 1-re
vezeti be (vö. RÍTUSKONGREGÁCIÓ, Decretum [1956. IV. 24.], in AAS 48
[1956] 237); II. JÁNOS PÁL, Redemptoris Custos, apostoli buzdítás,
22–24, in AAS 82 (1990) 26–28.
[300] Vö. SZIÉNAI SZENT BERNÁT, De
sancto Joseph sponso beatae Virginis, art. II. cap. III, in S.
Bernardini opera omnia, t. VII, Typis Collegii sancti Bonaventurae,
Ad Claras Aquas 1959, p. 28.
[301] Különösen azokon a napokon,
amikor a Megváltó genealógiája a liturgia központi témája (Mt 1,
1–17): december 17., vagy az angyal megjelenése Józsefnek (Mt 1,
18–24): december 18; Dom. IV Avv. A: mindkét perikópa aláhúzza, hogy
Jézus, a Messiás, „Dávid fia” (Mt 1, 1) éppen Józsefen keresztül,
aki Dávid nemzetségének tagja volt (vö. Mt 1, 20; Lk 1, 27. 32).
[302] Vö. CALENDARIUM ROMANUM,
Litaniae Sanctorum, cit., 1969, pp. 33–39.
[303] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae. cit., 143.
[304] Ibid.,146.
[305] Vö. EI, Piae invocationes, p.
83.
[306] Vö. EI, Aliae
concessiones,19, p. 66.
[307] Vö. EI, Aliae concessiones,
22, p. 68.
[308] II. JÁNOS PÁL, Redemptoris
Custos apostoli buzdítás, 30, in AAS 82 (1990) 31.
[309] Vö. RITUALE ROMANUM Pauli V
Pontificis Maximi iussu editum… Pii XII auctoritate ordinatum et
auctum. Tit. IX, cap. III, 13: Benedictio rogi Vigilia Nativitatis
S. Ioannis Baptistae.
[310] A mártírok halálának napját a
hagyomány „dies natalis”-nak hívja. A használat már az V. századra
visszavezethetô. Vö. SZENT ÁGOSTON, Sermo 310, 1: PL 38, 1412–1413.
[311] MARTYROLOGIUM ROMANUM ex
decreto Sacrosanti Oecumenici Concilii Vaticani II instauratum
auctoritate Ioannis Pauli PP. II promulgatum, Editio Typica, Typis
Vaticanis 2001.
[312] Az Általános Római Naptárat
VI. Pál tette közé 1969. II. 14.-én a Mysterii paschalis apostoli
levéllel, in AAS 61 (1969) 222-226.
[313] SC 111.
[314] Uo.,
[315] VI. PÁL, Mysterii paschalis,
1, in AAS 61 (1969) 222.
[316] SC 111.
[317] Vö. CALENDARIUM ROMANUM,
cit., Normae universales, 58–59; ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, De Calendaris particularibus, 8–12, in AAS 62 (1970)
653–654.
[318] LITURGIA HORARUM, Commune
sanctorum virorum, Ad Invitatorium.
[319] MISSALE ROMANUM, Prex
eucharistica I, Supra quae propitio.
[320] Ibid., Communicantes. A nap
szentjére, vagy a patrónusra történô megemlékezésnek helye van a
Prex eucharistica III-ban is.
[321] Vö. Ordo Romanus XXI, in A.
Andrieu (ed.). Les „Ordines Romani” du Haut Moyen-Age, III,
Spicilegium Sacrum lovaniense, Louvain 1951, p. 249. A búcsúkról vö.
EI, Aliae concessiones, 22, p. 68.
[322] Vö. ISTENTISZTELETI ÉS
SZENTSÉGI KONREGÁCIÓ, Notificatio de cultu Beatorum, 13, in Notitiae
35 (1999) 446.
[323] SC 111; vö. TRIENTI ZSINAT,
Decretum de invocatione, veneratione et
reliquiis Sanctorum, et sacris imaginibus (1563. december 3.), in DS
1822.
[324] Vö. ibid.
[325] Institutio generalis Missalis
Romani, 302.
[326] Vö. PONTIFICALE ROMANUM, Ordo
dedicationis ecclesiae et altaris, Editio Typica, Typis Polyglottis
Vaticanis 1977, cap. IV, Praenotanda, 5.
[327] Vö. ibid., cap. II,
Praenotanda, 5.
[328] Ibid.
[329] Vö. ET, 1190. k.
[330] Vö. SZENT AMBRUS, Epistula
LXXVII (Maur. 22), 13: CSEL 82/3, Vindobonae 1982, pp. 134–135;
PONTIFICALE ROMANUM, Ordo dedicationis ecclesiae et altaris, cit.,
cap. IV, Praenotanda, 10.
[331] II. NICEAI ZSINAT, Definitio
de sacris imaginibus (787. X. 23.), in DS 600.
[332] KEK 1159.
[333] Vö. II. NICEAI ZSINAT,
Definitio de sacris imaginibus (787. X. 23.), in DS 600–603; TRIENTI
ZSINAT, Decretum de invocatione, veneratione et reliqiis sanctorum,
et sacris imaginibus (1563. december 3.), in DS 1821–1825; SC 111.
[334] Vö. nn. 1159–1162.
[335] II. NICEAI ZSINAT, Definitio
de sacris imaginibus, in Conciliorum Oecumenicorum Decreta, cit., p.
135 (a DS-ben nem jelenik meg).
[336] KEK 1161.
[337] Uo.
[338] II. NICEAI ZSINAT, Definitio
de sacris imaginibus, in DS 601.
[339] TRIENTI ZSINAT, Decretum de
invocatione, veneratione et reliquiis Sanctorum, et sacris
imaginibus, in DS 1824.
[340] Ibid., 1823.
[341] RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo ad benedicendas imagines quae fidelium
venerationi publicae exhibentur, cit., 985.
[342] Vö. RITUALE ROMANUM, De
benedictionibus, Ordo benedictionis imaginis Sanctorum, cit.,
1018–1031.
[343] Ibid., 1027.
[344] Vö. ET, 1188 k.; Instituto
generalis Missalis Romani, 318.
[345] Vö. PONTIFICALE ROMANUM, Ordo
dedicationis ecclesiae et altaris, cit., cap. IV, Praenotanda, 10.
[346] Vö. RITUALE ROMANUM, De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam, cit., ET,
944 k.; fent n. 162.
[347] Institutio generalis de
Liturgia Horarum, 213.
[348] II. VATIKÁNI ZSINAT, Gauduim
et spes konstitúció, 18.
[349] DS 150: MISSALE ROMANUM, Ordo
Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[350] KEK 989.
[351] SZENT AMBRUS, De excessu
fratris I, 70: CSEL 73, Vindobonae 1955, p. 245.
[352] KEK 1007.
[353] Ibid., 1013.
[354] Ibid., 1008; vö. TRIENTI
ZSINAT, Decretum de peccato originali (1546. június 17.), in DS
1511.
[355] KEK 1009.
[356] MISSALE ROMANUM, Praefatio
defunctorum, I.
[357] Vö. Ibid., Prex eucharistica
IV, Commemoratio pro defunctis.
[358] KEK 1031; vö. DS 1304; 1820;
1580.
[359] LG 50.
[360] Vö. II. LYONI ZSINAT,
Professio fidei Michaelis Paleologi (1274. VII. 6.), in DS 856;
SZENT CIPRIÁN, Epistula I, 2: CSEL 3/2, Vindobonae 1871, pp.
466–467; SZENT ÁGOSTON, Confessiones, IX, 12, 32: CSEL 33/1,
Vindobonae 1896, pp. 221–222.
[361] Vö. SZENT ÁGOSTON, De cura
pro mortuis gerenda, 6: CSEL 41, Vindobonae 1900, pp. 629-631;
ARANYSZÁJÚ SZENT JÁNOS, Homiliae in primam ad Corinhos, 41, 5: PG
61, 494–496; CCC 1032.
[362] Vö. EI, Normae de
Indulgentiis, 3, o. 21; Aliae concessiones, 29, pp. 74-75.
[363] Vö. RITUALE ROMANUM, Ordo
exsequiarum, cit., Praenotanda, 4.
[364] A virrasztás, melyet az
angolszász környezet „wake”-nek hív, mindamellett, hogy teljes
történelmi-teológiai jelentésének megértése már nem lehetséges, a
halottak feltámadásába vetett hit aktusa, mely az evangélium
asszonyainak virrasztását követi, akik illatos kenôcsöket vittek,
hogy bekenjék Krisztus testét. Így váltak a feltámadás elsô tanúivá.
[365] RITUALE ROMANUM, Ordo
exsequiarum, cit., Praenotanda, 11.
[366] Ibid., 41.
[367] KEK 1689.
[368] RITUALE ROMANUM, Ordo
exsequiarum, cit., Praenotanda, 10.
[369] Ibid., SACRA CONGREGATIO
SANCTI OFFICII, De cadaverum crematione, 2–3, in AAS 56 (1964)
822–823; ET 1184 k. 1. §. 2.
[370] MISSALE ROMANUM, Prex
eucharistica I, Commemoratio pro defunctis.
[371] A halottak miséjével
kapcsolatban cf. Institutio generalis Missalis Romani, 355.
[372] LG 49.
[373] CCC 958.
[374] DS 150; MISSALE ROMANUM, Ordo
Missae, Symbolum Nicaeno-Constantinopolitanum.
[375] ET, 1234. k. 1. §.
[376] Vö. VÁNDORLÓK ÉS ÚTON LÉVÔK
LELKIGONDOZÁSÁNAK PÁPAI TANÁCSA, Il Santuario, Memoria, presenza e
profezia del Dio vivente (1999. V. 08.), Libreria Editrice Varicana,
Cittá del Vaticano 1999.
[377] II. JÁNOS PÁL, Allocuzione ai
rettori dei santuari francesi (1981. 01. 22.) in: Insegnamenti di
Giovanni Paolo II. IV/1. (1981), Libreria Editrice Vaticana, Cittá
del Vaticano 1981, 138.
[378] ET 1230. k. Az engedélyezett
búcsúkról Vö. EI Alie concessiones, 33, 1. §. 4. 77. o.
[379] Vö. II. JÁNOS PÁL Redemptoris
Mater kezdetû enciklikája, 28.
[380] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, Körlevél, 75.
[381] 17RITUALE ROMANUM, Ordo
Penitentiae, 6 a.
[382] Vö. ibid., Appendix II,
Specimina celebrationum paenitentialium, 1–73.
[383] Ibid., Praenotanda, 22.
[384] Vö. ET, 961. k. 2. §.
[385] Collectio missarum de Beata
Maria Virgine, Praenotanda, 30.
[386] SC 47.
[387] Vö. Institutio generalis
Missalis Romani, 41.
[388] Vö. 83.
[389] Vö. ET 1004. k.
[390] RITUALE ROMANUM, Ordo
unctionis infirmorum eorumque pastoralis curae, 90.
[391] Vö. ET 1115. k.
[392] Vö. Institutio generalis de
Liturgia Horarum, 27.
[393] Vö. ibid. 245.
[394] RITUALE ROMANUM, De
Benedictionis, Praenotanda, 1–34.
[395] Vö. ibid. 22–24.
[396] Vö. ibid. 24. a.
[397] Vö. ibid. 30.
[398] Vö. ibid. 15. Comitato
Centrale per l’Anno Mariano, I santuari mariani, 4. (1987. 10. 7-i
körlevél)
[399] Comitato Centrale per l’Anno
Mariano, I santuari mariani, 4. (1987. 10. 7-i körlevél)
[400] Ibid.
[401] ISTENTISZTELETI ÉS SZENTSÉGI
KONGREGÁCIÓ, Orientamenti e proposte per la celebrazione dell’Anno
mariano, Körlevél, 76.
[402] Vö. A KERESZTÉNYEK EGYSÉGÉÉRT
PÁPAI TANÁCS, Directoire pour l’application des Principes et des
Normes sur l’Oecuménisme (1993. III. 05.): AAS 85 (1993) 1039–1119.
[403] N. 8.
[404] N. 25, in: AAS 85 (1993)
1049.
[405] Vö. ibid. n. 27. 1049. o.
[406] Vö. ibid. n. 110. 1084. o.
[407] Vö. Collectio missarum de
beata Maria Virgine, 38: „Sancta Maria, mater unitatis”; Szent
Ágoston, 192. Sermo, 2: PL 38, 1013; VI. PÁL, Szentbeszéd Jézus
templomban való bemutatásának ünnepére (1965. II. 02.) in:
Insegnamenti di Paolo VI, III, (1965), Tipografia Poliglotta
Vaticana, Cittá del Vaticano, 1966, 68. o; II. JÁNOS PÁL,
Szentbeszéd a Jasna Góra-i Mária-kegyhelyen (1979. VI. 04.), in:
Insegnamenti di Giovanni Paolo II, II/1 (1979), Libreria Editrice
Vaticana, Cittá del Vaticano 1979, 1418. o; Magyarázat az Úrangyala
imádságához (1986. 06. 12.), in: Insegnamenti di Giovanni Paolo II,
XI/2 (1988), Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano 1989,
1997. o.
[408] VÁNDORLÓK ÉS ÚTON LÉVÔK
LELKIGONDOZÁSÁNAK PÁPAI TANÁCSA, Il Pellegrinaggio nel Grande
Giubileo del 2000 (1998. IV. 25.), Libreria Editrice Vaticana, Cittá
del Vaticano 1998.
[409] A Kódex szerint a zarándokok
búcsújárása a kegyhely fogalmának integráns eleme: „Kegyhelyeknek
azt a templomot vagy más szent helyet nevezzük, ahová különleges
vallásos okból számos hívô zarándokol el a helyi ordinárius
jóváhagyásával.” (1230 k.).
[410] A jeruzsálemi zarándoklatról
egyértelmû tanúságot tesz a zarándokénekek gyûjteménye (Zsolt
120–124), azok számára, akik a szent városba tartanak. Keresztény
értelmezésükben az egyház örömmét éneklik meg, amely ezen a földön
zarándokol az égi Jeruzsálem felé.
[411] MISSALE ROMANUM, Prex
eucharistica III, Intercessiones.
[412] Vö. SZENT ÁGOSTON, Tractatus
CXXIV in Iohannis Evangelium, 5: CCL 36, Turnholti 1954, p. 685.
[413] Vö. fenn 267.
[414] II. VATIKÁNI ZSINAT,
Apostolicam actuositatem dekrétum, 14.
[415] Vö. RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo ad benedicendos peregrinos, cit., 407.
[416] Vö. ibid., 409–419.
[417] Vö. fent nn. 265–273.
[418] Vö. RITUALE ROMANUM, De
Benedictionibus, Ordo benedictionis peregrinorum ante vel post
reditum, cit., 420–430.
Szentírási helyek jegyzéke
A szentírási idézetet a Direktóriumban a jelzett szám alatt lehet
megtalálni.
Amikor egy szentírási utalásról van szó, azt dőlt szám jelzi.
Ószövetségi könyvek
|
Újszövetségi
könyvek |
Teremtés könyve
1,12 181
2,6 254
2,9 109
2,17 249
3,3 249
3,19 249, 254
3,24 214
8,1-15 280
12,6-7 280
13,18 280
21,17 214
22,11 214
28,10–22 280
33,18–20 280
35,1–15 280
Kivonulás könyve
12,1 175
13,2.12-13 218
14,8–31 245
19,6 76
19-20 280
19-24 76
23,17 280
Leviták könyve
11,44–45 76
12,1–8 120
19,2 76
Számok könyve
9,15–23 280
10,33–36 280
Második Törvénykönyv
8,3 126
Sámuel II. könyve
6,12–19 245
7,5-16 218
7,6 280
Királyok I. könyve
19,4–8 214
Krónikák I. könyve
17,11–14 218
Tóbiás könyve
12,15 214
Makkabeusok II. könyve
12,46 251
Zsoltárok könyve
42,5 280
84,6-8 280, 286
89[88],2 154
91,11 214
103,20 213
122,1 286
137,1 215
Bölcsesség könyve
1,13 249
Sirák fia könyve
17,1 159, 254
Izajás könyve
6,3 215
6,1–4 214
7,14 118
9,5 108
9,6 118
11,1 181
52,13–53,12 137
53,3 136
53,4–5 175
Dániel könyve
3,49-50 214
6,23 214
Zakariás könyve
12,10 167
Malakiás könyve
3,20 98
|
Máté evangéliuma
1,18–25 214
1,19 218
1,20–21 218
1,21 105, 218
1,23 118
2,1 106
1,11 118, 218
2,13–20 214
2,13–23 218
2,16–17 113
3,2 96
3,4 224
3,13–16 224
3,17 106
4,4 126
4,11 214
6,6 82
6,1–6.16–18 124
7,7 242
8,1 23
11,29 167, 170
18,10 214
18,20 186, 286
19,12 220
20,22 175
21,1–10 245
22,16 77
22,32 80
25,31 214
26,47–56 137
28,19 36 157
28,19–20 247
28,20 286
Márk evangéliuma
1,1 274
1,14 274
2,18–22 25
6,14–29 224
10,38 175
11,1–11 245
11,24 242
14,32 131
14,33–34 249
16,1–8 214
Lukács evangéliuma
1,6 224
1,17 224
1,26.36 225
1,27 218
1,28 102, 196
1,26–38 214
1,31–33 102
1,36 225
1,39–45 224
1,51 193
1,57–66 224
1,76 224
1,78 98
1,80 224
2,1–7 137
2,6–7 218
2,7 97
2,8–14 214
2,14 108
2,15–16 218
2,19 193
2,21 175, 218
2,22–24 121, 218
2,22–38 245
2,22–40 122
2,25–33 218
2,32 120
2,34–35 136, 137,
145
2,35 136
2,41 280
2,41–42 112
2,43–50 218
2,51 218
2,52 107
3,2 224
3,3 224
4,4 126
4,28–29 137
7,28 224
9,23 133
11,9 242
12,49–50 133
15,10 214
18,1 23
18,38 23
19,28–38 245
22,42–43 175
22,43 214
22,44 131
23,33 131
23,42 23
23,43 257
23,53 142
24,13–35 286
24,49 153
24,49 155
János evangéliuma
1,7 225
1,11 137
1,14 175, 263
1,29 175, 224
1,34 224
1,36 175
2,11 106
2,18–21 262
2,21 263
2,22–23 281
3,16 77, 248
3,18 77
3,28–30 224
3,30 225
4,20–24 265
4,23 85
4,34 77
5,33 224
6,40 248
6,54 175
6,63 23
10,30 167
11,55–56 280
12,12–16 245
12,24 254
12,36 175
13,1 281
13,34 23
14,6 77, 158
14,26 78, 153
16,13–15 153
16,13–25 78
16,28 280
17,21 182
19,5 129
19,25–27 145, 203
19,34 129, 142, 167,
173, 175
19,37 167
19,40–42 131
20,20 167
20,27 167
20,28 23 |
Apostolok Cselekedetei
1,11 214
1,14 155, 191
2,1–4 156
2,5 280
2,1–13 79
2,42–47 86
4,12 56
5,17–20 215
7,59 23
7,54–60 208
8,31–35 175
9,13 210
10,38 245
12,1–5 137
12,6–11 215
Rómaiaknak írt levél
1,1 274
1,5 76
5,12 249
6,2–6 55
6,3–10 257
6,4 77
6,23 249
8,9 77
8,14 78
8,15–17 78
8,24–25 96
8,26–27 78
8,32 77
12,1 48, 78,
85
12,15 252
12,12 23
16,26 76
Korintusiaknak írt I. levél
2,10 78
3,16 236
3,16–17 263
5,7 175
6,1 210
6,19 236, 263
10,16 177
10,31 23
11,17–32 23
11,24 80
11,24–26 23
11,23–26 55
11,25 175
15,25–16,3 245
15,42–44 252
16,1 210
Korintusiaknak írt II. levél
6,16 236, 263
8,9 108
Galatáknak írt levél
4,4 180, 249
4,10 23
Efezusiaknak írt levél
2,19–22 262
4,13 77, 211
5,8 153
5,25–27 176
Filippieknek írt levél
1,21 259
2,5 78
Kolosszeieknek írt levél
1,13 153
1,15 238
1,20 136, 175
1,28 211
2,12 77
2,16 23
2,16–19 23
3,17 23
Tesszalonikaiaknak írt I. levél
2,13 23
5,17 23
Timóteusnak írt I. levél
2,5 56, 77,
158, 210
Timóteusnak írt II. levél
2,11 249
Zsidóknak írt levél
1,1-2 77
1,14 213
2,14 180
4,14 77
7,25 286
8,6 77
9,11 263
9,11–12 176
9,15 77
12,24 77
12,28 28
13,14 247, 249,
262, 286
Szent Péter levele
1,18 177
1,18–20 175
1,19 176
2,5 46, 48, 262, 263
2,25 77
3,15 86
Szent János I. levele
1,2 108
1,7 176
3,2 96
Jelenések könyve
1,5 77, 176
1,8 116
1,28 80
4,8 159
5,6 168
5,8 215
6,9 176
6,10 176
6,9–11 208
7,9–17 208
7,14 176
8,3 215
8,3–4 214
20,13 254
21 264
21,3 263
21,4 249
21,22 262
22,13 116 |
A személy és helységnevek
mutatója
A kifejezés a Direktóriumban a jelzett szám alatt található. Ha a
jegyzetben van utalás rá, egy * csillag követi a számot.
Adonisz 227
Alcuin 188*
Altötting 285
Ambrus, Szent 237*, 249*
Anna, Szent 211
Antipolo 285
Aparecida 285
Assisi 285
Ágoston, Szent 140*, 142*, 167*,
168*, 227*, 251*, 278*, 286*
Aetheria ?? Eteria ?? 283
Bertalan, Szent 211
Baszileiosz, Nagy Szent 216
Beauduin, Lambert 46*
Béda, Szent 227
Benedek pápa, XIV. 42, 196
Bernardin, Sziénai Szent 220*
Bonaventura, Szent 169
Botte, Bemard 46*
Caacupé 285
Canterbury 284
Casel, Odo 46*
Chartres 285
Coromoto 285
Cyprianus, Szent 81*,
Czestochowa 285
De’ Nobili Róbert 45
Ernakulum Angamaly 285
Euszebiosz, Caesareai 208*
Eusebius, Vercelli Szent 211
Fatima 174, 189, 285
Ferenc, Assisi Szent 104
Ferenc, Szalézi Szent 170
Garcia, Navarro Manuel 188*
Gargano 284
Germanosz, Konstantinápolyi 207*
Gertrúd, Szent 169
Giustiniani, Paolo 37
Gergely pápa, XIII. 227
Gergely pápa, Nagy Szent 27
Greccio 104
Guadalupe 102, 207*, 285
Guardini, Romano 46*
Guéranger, Prosper 44
János pápa, XXII. 157
János pápa, XXIII. Boldog 178
János, Keresztelő Szent 224-225,
229
János, Bosco Szent 170
János, Aranyszájú Szent 251*
János, Eudes Szent 170
János Pál pápa, II. 2, 3*, 6*, 9*, 21*, 50*,
59*, 61*, 63*, 64*, 65*, 66*, 68, 71*, 95*,
102*, 139*, 154*, 156*, 167*, 174*, 204*, 207,
210*, 220*, 223*, 227, 263*, 264*, 278*
József, Szent 211, 218-223, 229
István, Szent 229
Jungmann, Josef 46*
Katalin, Sziénai Szent 169
Katalin, Labouré Szent 206, 251*
Kálvária 283
Kolos la Colombiére, Szent 170
Kelemen pápa, VIII. 203*
Kristóf, Velencei 207*
Kevelaer 285
Kowalska, Fausztina Szent 154
Knock 285
La Vang 285
Lénárd, Porto Mauriziói Szent 132
Leó pápa, XIII. 112*, 136*, 167*, 203, 220*, 222
Lyon 227
Loreto 284, 285
Lourdes 285
Lúcia, Szent 211
Ludolfo (Rudolf), Sassoniai 169
Lajos, Monforti Grignon Szent 204
Lutgarda, Szent 169
Margit, Alacoque Mária Szent 170, 171
Mária, Magdalai Szent 229
Mariazell 285
Marienberg 285
Márta, Szent 229
Martimort, Aimé Georges 46*
Márton, Szent 284
Maximilián, Mária Kolbe Szent 206
Matild, Helftai Szent 169
Matild, Magdeburgi Szent 169
Montevergine 285
Montserrat 285
Muratori, Ludovico Antonio 42
Nagasaki 285
Namugongo 285
Newman, John Henry 44
Omobono, Szent 211
Orbán pápa, IV. 160
Pádua 285
Pál pápa, V. 39*
Pál pápa, VI. 2*, 6*, 61*, 73*, 74*, 75*, 94*, 101*, 123*, 164*,
165*, 167*, 180*, 182*, 184*, 185*, 186*, 193*, 195*, 197*,
202*,205*, 207*, 228*, 278*
Parsch, Pius 46*
Patrik, Szent 211
Péter és Pál, Szentek 229; római emlékezetük 284
Pius pápa, V. Szent 39*
Pius pápa, IX. Boldog 220
Pius pápa, X. Szent 46, 222
Pius pápa, XI. 171
Pius pápa, XII. 8*, 46, 164*, 167*, 174, 220
Pompei 285
Prudentius 113*
Querini, Pietro 37
Rajmund, Szent 211
Ricci, Matteo 43
Ratzinger, Joseph 90*, 91*
Rocamadour 284
Rosmini, Antonio 44
Ruperto, di Deutz 147*
Saint-Michael (Mont) 216, 284
San Giovanni Rotondo 285
San Michele al Gargano 216, 284
San Michele della Chiusa 216, 284
Santiago de Compostela 284
Szent Sír 283
Sixtus pápa, V. 39*
Tamás apostol, Szent 211
Tamás, Becket Szent 284
Umberto de Romanis 188*
Usardo 227
Vagaggini, Cipriano 46*
Walsingham 284
Washington 285
Yamoussoukro 285
A BOLDOGSÁGOS SZŰZ HÉT FÁJDALMA áhítatgyakorlat 136.
Lásd még „Via Matris”
„A HÉT FÉLELEM ÉS ÖRÖM” jámborsági gyakorlat Szent József
tiszteletére 222.
„A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSA” magán-kinyilatkoztatások 90; a Szentháromság titka 157*; a máriás
jámborság 183* az Üdvözlégy Máriához való magyarázat 197*; a
hiszékenység veszedelme 206*; a tisztítóhely 210* és 251; az angyalok 213* és 215*; a szentképek
238*, 239, 240*; a holtak feltámadásának hite
248*; a halál 249*; a halottak lelki üdvössége 251*, 252 és 257*.
A SZENVEDÉS MEGJELENÍTÉSE jelentése 144.
ADAPTÁCIÓ a liturgikus formák és a népi jámborság között a 4.
sz.-ban 24; az ~ folyamata és egy jámborsági gyakorlat
inkulturációja 92.
ADVENT összhang az ~ liturgiájával 96-105; adventi koszorú 98;
adventi körmenetek 99; az Idők 100; Szűz Mária emlékezete 101-102 és 191; kilenced
karácsonyra 103; a jászol 104;
~ lelkülete és a népi jámborság 105.
ADVENTI IDŐ Lásd Advent.
ADVENTI KOSZORÚ elkészítése és használata 98.
ÁHÍTATGYAKORLATOK a kifejezés elfogadása (a belső magatartásból való
buzgó külső gyakorlatok) 8.
„AKATHISZTOSZ” Isten Anyjának himnusza a bizánci liturgiában 207.
ALAMIZSNA mint a halottakért való közbenjáró ima 251.
ÁLDÁS/ÁLDÁSOK az ~ szertartásának fejlődése a középkorban,
amelyekben összehasonlítják a keresztény hit elemeivel, a különböző
vallások szemszögéből 32-33;
az ~ pasztorális vonatkozása a kegyhelyeken 272-273; a gyermekek meg~-a 112;
a házaké 118, 152; a
gyertyáké 120; az édesanyáé 121;
a tojásoké 150; asztali áldás 68,
109, 150, 260; a családoké 152;
szentségi áldás 163; füveké 181;
rózsafüzér 198; érmeké 206;
tűzé 225; szentek ereklyéivel 237; szentképekkel 244; a
zarándokok ~ 287.
ANGYALOK az Egyház tanítása, a Szentírás és a Hagyomány tanúsága 213-214; az ~ tisztelete és hozzájuk való
naponkénti könyörgés, körülmények és különleges feltételek 215; a hívek jámborsága az ~ iránt, különösen az
Őrző~ felé 216; lehetséges visszaélések 217.
ANTROPOLÓGIA a szimbólum antropológiai indíttatása és a jámborság
kifejezései 12; antropológiai értékek a Mária
ünnepeken 187 és a Szentek ünnepein 232-233; a körmenet antropológiai értéke 247.
APOKRIF az apokrif irodalom elterjedése a középkorban és hatása az
ikonográfiára 30; ~ Mária életéről 23*.
APOSTOLI SZENTSZÉK HIVATALAI Szt. Rítuskongregáció: Quemadmodum Deus
220*; Maxima redemptionis nostrae mysteria dekrétum 143*;
Eucharisticum mysterium instrukció 2*, 141*, 164*; Hittani
kongregáció: Orationis forma levél 57*; (Szent Officium legszentebb
Kongregációja) De cadaverum crematione instrukció 254*; Püspöki
kongregáció: Direttorio per il ministero pastorale dei Ves-covi 5*,
75*; Papi kongregáció: Direttorio per il ministero e la vita dei
presbiteri 197*; Direttorio Generale per la Catechesi 2*, 59*;
Istentiszteleti kongregáció: De Calendariis particularibus
instrukció 231*; Istentiszteleti kongregáció: Lettera circolare
sulla preparazio-ne e celebrazione delle feste pasquali 138*, 139*,
140*, 141*, 145*, 146*, 156*; Orientamenti e proposte per la
celebrazione dell’anno mariano körlevél 66*, 73*, 183*, 184*, 186*,
188*, 190*, 191*, 194*, 195*, 197*, 199*, 200*, 202*, 203*, 204*,
205*, 266*, 273*; Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció:
Varietates legitimae instrukció 6*, 12*, 21*, 66*, 92*;
Notificazione sul culto dei Beati 236*; Apostoli Penitenciária:
Enchiridion Indulgentiarum 72*; Kultúra Pápai Tanácsa: Per una
pastorale della Cultura 91*; Elvándorlók és Útonlévők Pápai Tanácsa:
Il Santuario. Memoria, presenza e profezia del Dio vivente 262*;
Ilperegrinaggio nel Grande Giubileo del 2000 279*; Keresztények
Egysége Pápai Tanácsa: Directoire pour l’appli-cation des Principes
et des Normes sur l’Oecuménisme 155*, 182*, 277*.
APOSTOLI SZENTSZÉK megnyilatkozásai a népi jámborság tárgyában 2. Lásd még Apostoli Szentszék Hivatalai,
Tanítóhivatal.
APRÓSZENTEK ~ ünnepének értékelése 113.
ASZTAL ~i áldás a családban 68, 109, 150, 260.
ATYA (ISTEN) Isten atyaságának misztériuma 79-80.
„AZ ÉDESANYA ÓRÁJA” nagyszombati máriás jámborsági gyakorlat 147.
„AZ ELHAGYATOTT ÓRÁJA” nagypénteki máriás jámborsági gyakorlat 145.
„AZ ÚRANGYALA” kapcsolata Urunk születésének hírüladása
(Gyümölcsoltó Boldogasszony) ünnepével 187; az
~ jelentése és formája 195; Isten Angyala 216 és az Örök nyugodalmat összekapcsolásáról 260.
BABONA a ~ rítusai elfogadhatatlanok a népi jámborságban 12; őrködni, nehogy olyan képeket helyezzenek ki
tiszteletnyilvánításra, melyek babonasághoz vezethetnek 244.
BÉKE imádság a ~ért és „Béke világnapja” 117.
BÉRMÁLÁS a Szentlélek ajándéka 156; a
keresztség és a ~ mint az Istennek való szenteltség alapja 204.
BETEGEK KENETE ünneplése a kegyhelyeken 269.
BETEGEK körmenet a Szent Útravaló a ~ nek történő kiszolgáltatásakor
245; a kegyhely a ~ iránt megnyilvánuló
szeretet helye 275. Lásd még Betegek kenete.
BIZÁNCI RÍTUS megemlékezés Szűz Máriáról adventban 101;
augusztus hónapban 190*; Akathisztosz himnusz 207.
BOLDOGOK mikor lehet a Mindenszentek litániájában megnevezni őket 235. Lásd még Szentek.
BÖJT a szent időkhöz kötve 25; a nagyböjti ~
gyakorlata 126.
BÚCSÚK ~ és jámborsági gyakorlatok 72; az
elhunytak lelkéért ajánlott ~ 251.
BŰNB(OCS)ÁNAT SZENTSÉGE a nagyböjt penitenciális jellege és a ~ 125; az egyház előírása, hogy legalább évente
egyszer meg kell gyónni a súlyos bűnöket 125;
a ~ és az elsőpéntek 171; az egy ünnepet
megelőzően tartott triduumok és kilencedek (novénák) alkalmat kell
szolgáltassanak a ~ elvégzésére 189; a ~
ünneplése (helye, előkészítése, rituális cselekmények) a
kegyhelyeken 267; a zarándoklat bűnbánati
jellege és a kegyhely, mint a ~ elvégzésének helye 286.
CSALÁD a ~ mint a népi jámborság alanya 68; a
Szent Család ünnepe és a keresztény ~ saját rítusainak és
imagyakorlatainak eseményei (a Szent Családra való rábízás, a
gyermekek megáldása, a házastársi kötelességek megújítása, a
jegyesek kölcsönös ígéretének kinyilvánítása) 112;
asztali áldás 68, 109, 150, 260; a családok
évenkénti megáldása otthonaikban 152; a ~
felajánlása Jézus Szentséges Szívének 68, 171; Isten igéjének olvasása és elmélkedés a
~ban 68; a ~ és a jámborsági gyakorlatok 72.
CSALÁDOK FELAJÁNLÁSA (rábízása) ~ a Szent Családra 112;
Jézus Szívére 171.
DE PROFUNDIS zsoltár a megholtakért 260.
DÉMONOK téves fogalmak 217.
DIAKÓNUSOK a ~ ébersége a liturgikus élet és a népi jámborság
előmozdításában 1; a Direktórium címzettjei
között vannak 5.
DIREKTÓRIUM természete 4; célja 4;
felépítése 4; címzettjei 5;
szóhasználata 6-10.
EGYETEMES PAPSÁG és a népi jámborság 85-86.
EGYHÁZ az ~ figyelme a népi jámborságra 1; a
liturgia és a népi jámborság az ~ tanítóhivatalának a
megvilágításában 2, 60-75; az ~ kifejezi hitét az imádság formáiban 16; az ~ mint Isten népe 44;
a népi jámborság hozzátartozik az ~ kultikus életéhez 50; az ~ kultikus közösség 81-86;
a keresztény kultusz „ekkleziológiai alapelve” 84;
az egyházi tekintély részéről való elismerés és a
magán-kinyilatkoztatások 90; az ~ parancsa a
súlyos bűnöket legalább évenként egy alkalommal meggyónni és a
szentáldozáshoz legalább évenként járulni 125;
az ~ ikonja Máriában 147, 180;
az ~ jegyesének ábrázolása 179; az ~
Tanítóhivatala és a máriás jámborsági ájtatosságok 185-186;
a népi jámborság alkalom arra, hogy Máriának ekkleziológiai látására
neveljen 189; az Akathisztosz magába foglalja
az első századok ~-ának hitét Máriáról 207; az
~ tanítása a szentekről 208-212; az
angyalokról 213-214; a szentképekről 240; az ~ hite az örök életben 248.
,
EGYHÁZI INTÉZMÉNYEK ~ a Direktórium címzettjei 5;
a jámborsági gyakorlatokat vallásos családokban végzik 72; szombati megemlékezés Szűz Máriáról vallásos
közösségekben 188; a rendek és ~ által
használt Mária-litánia formulák 203.
ELÉGTÉTEL AKTUSA az irgalom kiesdéséért való imaforma és Jézus
Szívét ért sértések engesztelése 171.
ÉLET az ~ ajándékának értéke és védelme 105, 113.
ELSŐ PÉNTEK a kilenc egymást követő ~ gyakorlata 42,
171.
ELSŐ SZOMBAT az öt egymást követő ~ máriás jámborsági gyakorlata 174.
ÉNEK az ~ jelentősége és értéke a népi jámborságban, összekapcsolva
a zenével és a testmozgásokkal 17; népénekek
alkotása a XIX. században 45.
EREKLYÉK áhítat és tisztelet a szentek ereklyéi iránt 15, 236-237; körmenetek a ~
kel 245; a szenvedés ~i 283-284.
ÉREM votív ~et hordani 15; néhány testvérület
megkülönböztető jele 69; máriás érmék, „Csodás
Érem” 206.
EUCHARISZTIA a jámborság tettei és az áhitat helye az eucharisztikus
ünneplésen kívül 13; a szenvedésről szóló
áhítat, amelynek az ~-ban való teljes részvételre kell vezetnie 80; Krisztus húsvétjának emlékezete 81; általános papság és az ~ 85;
a legalább évenkénti egy alkalommal való szentáldozás parancsa 125; az ~ iránti áhítat alapjának valósága 160; eucharisztikus körmenetek és az ~ imádása
162-165; az ~ ünneplése a hónap első
péntekjeinek 171 és első szombatjainak
gyakorlatában 174; az Egyház minden misében
kéri az egység és a béke ajándékát 182; a
triduumok és a novénák előkészítenek az ~-hoz való járulásra 189; az ~ és egy szent ünnepe 227;
szentek és az ~ ünneplése 234; a megholtakért
végzett eucharisztikus áldozat ünneplése 251;
a temetéseken 252 és a könyörgésben 255; az ~ a kegyhelyeken 268;
az ~ ünneplése zarándokút kezdetén, mint annak csúcsa és a
kegyhelytől való elbocsátáskor 287.
EUCHARISZTIKUS ÁHÍTAT jelentése és alkalmazása 160-163.
Lásd Szentségimádás.
EVANGELIZÁCIÓ a XV. és a XVI. században az ~ a misszionáriusok
jámborsági gyakorlataival történt 36; a népi
jámborság jelentősége az ~ban 64; a népi
jámborság ~a 2, 21, 66, 80; a kegyhely az ~
helyszíne 274.
ÉVKÖZI IDŐ liturgikus jelentése és a kapcsolódó népi jámborság 57-182.
FÁJDALMAS a fájdalmas Szűzanya útjának és „hét fájdalmának”
jámborsági gyakorlata 136-137; Mária
fájdalmának emlékezete 145; a Fiú
szenvedéséhez Mária társulása jámbor gyakorlatok 145;
Mária fájdalmas Szívére való hivatkozás a „a csodás éremben” 206.
FATIMA a ~i jelenések és Mária Szeplőtelen Szívének áhítata 174; minden hónap 13-i, Mária iránti
tiszteletből való összejövetelek ~ára emlékeztetnek 189; ~ kegyhelye 285.
FELAJÁNLÁS (rábízás) MÁRIÁNAK ~ Mária Szeplőtelen Szívének 174; Máriának történő felajánlásnak, rábízásnak
és odaajándékozásnak az értelme 204;
FELAJÁNLÁS JÉZUS SZÍVÉNEK személyes és a család ~ 68,
171.
FELELŐSSÉG ~ és illetékesség a népi jámborsággal kapcsolatban 21.
FELVILÁGOSODÁS a „műveltek vallása” és az „egyszerű nép vallása” a
~-ban 42.
GERGELY (NAGY SZENT) utalás a liturgia és a népi jámborság közötti
termékeny kapcsolatra 27.
GESZTUSOK mint a népi jámborság jelei 15.
GUADALUPE (-i Miasszonyunk) ünnepe 102;
szentélye 207*, 285.
GYERMEKEK Aprószentek ünnepe és a kisgyermekek és gyermekek védelme
113.
HABITUS felölteni egy saját ~-t 15; néhány
harmadrendben megkülönböztető jel 69; a
skapuláré redukált formája a ~-nak 205.
HALÁL a ~ keresztény értelme a hit fényénél 248-250;
a ~ elrejtése 259. Lásd még Hamvasztás,
Halottak, Temetés.
HALDOKLÓK a ~ Szent József oltalmába ajánlása 220-221;
a ~nak a szentek közbenjárására bízása 235.
HALOTTAK NAPJA november 2. és a halottakért való könyörgések 245, 255 és 260.
HALOTTAK a népi gyakorlat ősi nyomai a ~ emlékezete tekintetében 23; könyörgések és engesztelések a ~-ért a
középkorban 32; a ~ emlékezete és könyörgések a
liturgiában és a népi jámborságban 248-260;
körmenet a temetőbe november 2-án és a temetés alkalmával 245; a temető meglátogatása 260;
a halál keresztény értelme 249; az
Eucharisztia ünneplése 251-252 és 255; a tisztítóhelyen szenvedő lelkek 251; könyörgések 251-255;
a temetés (virrasztás, Eucharisztia, búcsú) 252-254;
halotthamvasztás 254; megemlékezés a ~-ról az
Imaórák Liturgiájában 255; népi jámborság a ~
iránt 256-260 és a veszélyek elkerülése 258-259; a halottak kultuszának szokásai és a
hozzá tartozó hagyományok 257; a lélek
halhatatlansága 257-258; a ~-ért való
kilenced, nyolcad 260.
HAMVASZTÁS gyakorlata és a kánoni törvényhozás 254.
HAMVAZÓSZERDA értelme és sajátossága 125.
HÁROMSÁG (Legszentségesebb) a kultikus élet szentháromságos volta 76-80; liturgikus főünnep és a kapcsolódó
áhítatgyakorlatok 157-159.
HÁZASSÁGKÖTÉS a ~-kor elfogadott házastársi elkötelezettségek
megújítása 112.
HELYEK zarándoklat „szent ~ re” 32, 283; a népi jámborság megnyilvánulásának ~ és
terei (templom, kegyhely, otthon, a mindennapi élet és a munka
helyszínei, utcák és terek) 19; a ~ -re
vonatkoztatott szentség iránti érzék a IV. és V. sz-ban 25; ~ megszentelése 33.
HELYI ORDINÁRIUS a ~ feladata a nyilvános imaszövegeknek és
jámborsági gyakorlatok jóváhagyása 16; a ~
felelősségi körébe tartozik a népi jámborság megnyilatkozásának
felügyelete 21 és 92; a ~
jóváhagyása szükséges egy zarándokhely vagy zarándoklat kánoni
elismeréséhez 264 és 279.
HÉTNAPOS IDŐSZAKOK a Mária ünnepekre történő felkészülés 189.
„HÉT SZERDA” jámborsági gyakorlat Szent József tiszteletére 222.
HOLTAK FÖLTÁMADÁSA az egyház hite 248-250.
„HOZZÁD, SZENT JÓZSEF” XIII. Leó pápa imádsága Szent Józsefhez 222.
HÚSVÉT húsvét vasárnapja és a népi jámborság 148-151. Lásd még
húsvéti idő, húsvéti szent három nap.
HÚSVÉT ÜNNEPÉNEK MEGHIRDETÉSE Vízkereszt ünnepén különböző helyen
lévő szokás 118.
HÚSVÉTI IDŐ liturgikus jelentése és a kapcsolódó népi jámborság 152-156.
HÚSVÉTI SZENT HÁROMNAP a liturgikus év csúcspontja 80,
140-151; Krisztus Vére misztériumának
jelentősége a ~-ban 177.
IDŐSEK a betegek kenete az ~-nek 269; az idős
zarándokok befogadása a kegyhelyeken 275.
IDŐSZAKOK ~, melyek a népi jámborság különböző megnyilvánulásait
kísérik 20; a „szent ~k” gyakorlatának
megerősödése 25; ~, melyek a liturgikus év
saját ritmusa mellett alakulnak ki 32; téli
napforduló 100.
IGELITURGIA az Isten igéjének hallgatása Boldogságos Szűz
tiszteletében 191-194.
IKONOGRÁFIA Lásd Képek.
IMÁDSÁG a személyes ~ ősi formái 23; imakönyvek
41; személyes és magán- ~, imamódok 82-83; a Szentlélektől áthatott ~, az ~ megnyit
Isten és a felebarát felé 156; az ~ módjai az
Oltáriszentség előtt 165; a szentképek az ~
segítői 240; a kegyhelyen végzett zarándok- ~
286.
IMAÓRÁK LITURGIÁJA az Egyház Istendicsőítő imája 81;
Olvasmányos imaóra karácsony vigíliáján az éjféli mise előtt 110; az ~ felépítésének ismerete és a
szentségimádás 165; ~ a megholtakért 255; ~ kegyhelyeken 271;
~ zarándoklat kezdetén és annak folyamán 271,
287.
INKULTURÁCIÓ applikáció és ~ a IV. századtól 24-27;
~ a XVI-XVII. században 36 és 43;
a népi jámborság koordinátákkal szolgálhat egy valódi ~ számára 58; ~ és népi jámborság 91-92.
Lásd még Kultúra.
„ISTEN ANGYALA” az őrangyal megszólítása, gyakran az Úr Angyala
kíséretében 216.
ISTEN IGÉJE ~ olvasása és átelmélkedése a családban 68;
~ és a népi jámborság 87-89; Urunk
szenvedéstörténetének olvasása a nagyböjtben 130;
~ ünneplése és a máriás jámborság 193-194; ~
hallgatása az áldások szertartásában 272. Lásd
még Szentírás.
ISTENI IRGALMASSÁG áhítatgyakorlat húsvét II. vasárnapjára 154.
JÁMBORSÁG (-I GYAKORLAT) jelentése 7; leírása és
sajátosságai 70-72; ~ és búcsúk 72; liturgia és ~ 73-74;
megújításuk 75; v.mely ~ alkalmazása és
inkulturációja 92; máriás ~-ok és a
Tanítóhivatal 185-186 és 192-207;
a máriás ~-ok időszakai 187-191.
JÁNOS PÁL PÁPA, II. útmutatásai a népi jámborságról 2; a családról
68; példák a Keresztútra, melyeket személyesen vezetett 139*; Szűz
Mária Szeplőtelen Szívének ajánlás 174; 204*,
Akathisztosz himnusz 207; Dokumentumok: A
franciaországi zarándokhelyek rektoraihoz intézett beszéd 263*;
Abruzzo és Molise tartományok „ad limina” látogatásra érkezett
püspökeihez intézett beszéd 65*, 66*; Basilicata és Puglia
tartományok „ad limina” látogatásra érkezett püspökeihez intézett
beszéd 61*; Beszéd a Latin-Amerikai Püspöki kar IV. Általános
Konferenciáján, Santo Domingóban 64*; Az Úrangyala alkalmával
mondott beszéd Mexikóvárosban 102; Az
Úrangyala alkalmával mondott beszéd 278*; Popayanban tartott beszéd
65*; Divinitus perfectionis magister apostoli konstitúció 210*;
Pastor Bonus apostoli konstitúció 3*, 21;
Catechesi tradendae apostoli buzdítás 2*, 6*, 61*, 64*; Familiaris
consortio apostoli buzdítás 2*, 68; Redemptoris
Custos apostoli buzdítás 220*, 223*; Vicesimus quintus annus
apostoli levél 2*, 6*, 21*, 59*, 66*; Dies Domini apostoli levél
95*; Dives in misericordia enciklika 154*; Redemptoris Mater
enciklika 204*, 207*, 264*; Redemptoris missio enciklika 156*;
Üzenet, az emberi nem Jézus isteni Szívének történt felajánlása
centenáriumának alkalmából 167*; La Serenában (Chile) mondott
szentbeszéd 9*, 50*, 61*, 71*, 156*; A „de Zapopan” Szűzanya
kegyhelyén mondott szentbeszéd 61*, 63*; Szentbeszéd a Jasna Góra-i
kegyhelyen 278*.
JÁNOS PÁPA, XXII. Szentháromság ünnepét kiterjesztette a latin
egyházra 157.
JÁNOS PÁPA, XXIII. (Boldog) Jézus Vérének litániáját jóváhagyta 178.
JANZENIZMUS a ~ befolyása a tiszta liturgiához való visszatéréséért
42; a ~ és a Jézus Szíve-tisztelet 170.
JÁSZOL karácsonyi szimbólum 104; élő betlehem
109.
JEGYESEK kölcsönös jegyesi ígéretek 112.
JELENÉSEK a magán-kinyilatkoztatásokkal összefüggésben 90; Fatimai ~ 174 és 189.
JÉZUS KRISZTUS ~ misztériuma a kultikus élet középpontjában 77-80; ~ gyermekkorának misztériumai és áhítata 34, 79, 108;
~ nevének emléknapja 107; ~ szenvedésének
misztériumai és áhítata 34, 41,
62, 79, 129,
144; a nagyböjtben és Nagypénteken
szenvedéstörténetének olvasása és elmélkedés 130,
142; a Keresztrefeszített és a Kereszt iránti
tisztelet és áhítat a nagyböjtben és Nagypénteken a
kereszthódolatkor 127-129, 142-143,
159; a halott Krisztus körmenete nagypénteken 142-143; húsvétvasárnap a Feltámadt képével
körmenet 149; Szent Szív (főünnepe és áhítata)
42, 166-173, 206; ~ Vérének áhítata és kultusza 175-179; krisztológiai címek 176;
a hívek halála Krisztus misztériumának fényénél 250.
***Lásd Keresztség (az Úr) Jézus Szíve, Vasárnap, Urunk megjelenése,
Eucharisztia, karácsony, húsvét, Urunk szenvedése, Urunk bemutatása,
Krisztus Vére, Nagyszombat, Keresztút, A Világosság útja.
JÉZUS SZÍVE ~ tisztelete a XVIII. században 43;
liturgikus főünnep és tisztelet 166-173; a ~
tisztelet szentírási alapja 167; patrisztikai
megfontolások 168 és az Atyáké 168-170; a tisztelet formái 171-172
és ikonográfia 173; utalás ~-re a csodás érmen
206.
JÓSLÁS nem lehet hívni a halottakat jósló praktikák miatt 258.
JÓZSEF (SZENT) a Szent Család ünnepe 112; ~ a
liturgiában és a népi jámborságban 211, 218-223, 229; ~ pártfogása
220; ~ munkások és kézművesek példaképe 220; a haldoklók ~ oltalmába ajánlása 220-221; XIII. Leó imádsága ~hez 222; Litánia ~hez és más jámborsági gyakorlatok
222; a nagyböjt és ~ főünnepe 223.
KARÁCSONYFA a ~ szimbóluma 109.
KARÁCSONYI IDŐ Lásd karácsony.
KARIZMA kapcsolat a szolgálat és a népi jámborság megnyilvánulása
körüli ~ között 84.
KATEKÉZIS a középkorban a ~ hiánya a keresztény istentisztelet
helyes kifejezését fenyegette 33; a ~ hatása a
missziókban a jámbor áhítatgyakorlatok (pii esercizi) által is 36; a ~ előmozdítása, a kamalduli Giustiniani és
Querini által 37; a „Catechismus ad parochos”
(Katekizmus a plébánosoknak) nevelői feladata 39;
a felnőttek ~e vasárnaponként a katolikus Reformkorban 42; a ~ fenntartja az egészséges kapcsolatot a
liturgia és a népi jámborság között 49; a ~ a
vasárnap keresztény lelkületéről 95; a jámbor
áhítatgyakorlatok kateketikai eszközök 189; a
~ és a szentek tisztelete 212-213; a ~ a
szentképekről 239; a megholtakért végzett
könyörgések és a ~ végső dolgok 255.
KATOLIKUS MEGÚJULÁS történeti szakasza 41-43.
KEGYHELY/EK a népi jámborság szempontjából jelentős helyek 19; ~ a XIX. sz.-ban 45; ~ a
Szent Angyalok tiszteletére 216; a ~ jelentése
és jelentősége 261-279; ~ és az irgalmasság
gyakorlása 275; ~ mint a kultikus ünneplés
helye 265-273; (példaszerűség 266; Eucharisztia 261, 268; keresztény beavatás 270;
Imaórák Liturgiája 271; Házasságkötés sz. 270; Bűnbánat sz. 261, 267; Szentelmények 272;
Szentségek 270; Betegek kenete 269); ~ és kultúra 276; ~
és ökumenizmus 277-278; egy ország hitbeli és
kulturális identitásának kifejeződése 285; ~
és evangelizáció 274; egy ~ kánoni elismerése
264; a ~ emléktárgyai 287;
a ~ teológiai és szimbolikus értéke 262-263;
a zarándokok fogadása és elbúcsúztatásuk 287.
KEGYHELYEK IGAZGATÓI a Direktórium címzettjei 5;
őrködjenek a képtisztelet mikéntje felett 18; a
liturgikus ünneplésekkel kapcsolatos felelősségük és feladataik 270-272; a püspök munkatársai
288.
KELET a ~ liturgiája, ikonográfiája és himnuszirodalma a középkorban
28; Szűz Mária az adventi időszakban a ~i
keresztények liturgikus naptárában 101; Urunk
bemutatásának ünnepe (Hypapante=Talál-kozás) a bizánci ~en 120; a Triszhagion elterjedése 159;
Szűz Mária hónapjai ~en 190; az Akathisztosz
himnusz 207; szentek tisztelete 208; ikonográfia 243. Lásd
még Bizánci rítus, Kopt rítus.
KÉPEK érinteni és megcsókolni a ~-t 15; a ~
értéke és jelentősége a népi jámborságban, használatuk, őrködés
előállításuk és használatuk felett 18; a
képromboló eretnekség elleni harc és az ikon kultikus jelentése 28; az apokrif irodalom hatása az ikonográfiára 30; a konfra-ternitások (testvérületek)
áhítatgyakorlatában 41; a Szent Szív
ikonográfiája 172-173, Krisztus Vérének
ikonográfiája 179; a szentek ikonográfiája 244; egy Szűz Mária kép megkoronázási
szertartása 203; az egyház tanítása a szent-
tiszteletéről 238-244; a szent~-kel való
körmenetek és tiszteletük 239; a ~
tiszteletének relatív volta és helyes gyakorlata 241-242;
a ~ mint a művészet és kultúra kifejeződései 243;
az ikonográfia 243; a ~ megáldása 244; a ~ elhelyezése 244;
a kegyhelyeken tisztelt ~ 286; ~: mint
zarándokemlék 287.
KERESZT a ~ tisztelete 127-128; a győzelem, az
áldás jele 128; a ~ hódolat 159.
KERESZTELŐ SZENT JÁNOS a liturgiában és a népi jámborságban 224-225, 229.
KERESZTÉNY BEAVATÁS ~ és az általános papság 85;
~ és nagyböjt 124; a ~ ünneplése és a
misztagógia a húsvéti időben 191.
KERESZTÉNY ÓKOR a Liturgia és a népi jámborság kapcsolata a ~-ban 23-27.
KERESZTÉNYEK EGYSÉGE imahét a ~ért 155, 182; felhívás a ~re és az Akathisztosz 207; a kegyhelyek szerepe 277-278.
Lásd még Ökumenizmus.
KERESZTJÁRÁS ~i körmenet 245.
KERESZTRE FESZÍTETT a ~ tisztelete 127-129.
KERESZTSÉG az Úr megkeresztelkedésének ünnepe 119;
a ~ és a Boldogságos Szűz Máriának való konszekrálás és rábízás; a ~
és a Krisztusban való meghalás értelme 250.
Lásd még Keresztény beavatás.
KERESZTSÉGI VESPERÁS húsvétvasárnap 245.
KERESZTVETÉS imádságok elkezdésekor 157; az
áldás gesztusa 272.
KILENCED (NOVÉNA) kialakulásuk a középkorban 32;
~ a konfrater-nitások gyakorlatában 69;
kilenced az elhunytakért 260; a Szeplőtelen
Szűz ~e 101-102; Mária-ünnepek ~ei 189; karácsony ~e 103;
pünkösd ~e 155.
KONFRATERNITÁSOK a ~ kialakulása, fejlődése és célja a középkorban 31 és a Tridenti Zsinat utáni korban 41; a ~ a népi jámborság alanyai és azok a
jámborság, az áhítat és a szeretet megnyilvánulásai 69;
a jámborsági gyakorlatok megvalósítása a ~-ban 72;
Krisztus szenvedésének bemutatására való megbízás 144;
a ~ és az elhunytak iránti jámborság 260.
KOPT RÍTUS megemlékezés Szűz Máriáról adventban 101;
190*
KOR > JELENKOR Liturgia és a népi jámborság a ~-ban 44-46.
KOR > MODERN Liturgia és a népi jámborság a ~-ban 34-43.
KOR > TRIDENTI ZSINAT UTÁNI KOR Liturgia és a népi jámborság a
~-ban 39-41.
KÖRMENETEK (PROCESSZIÓK) jelentései és módjai 245-247;
adventi ~ 99; Urunk bemutatásának ünnepén
(Gyertyaszentelőkor) tartott ~ 120; nagyheti ~
138; pálma és olajágakkal (barkával) tartott ~
139; nagycsütörtökön 141;
nagypénteken 142-143, 245;
húsvétkor (feltámadási ~) 149; eucharisztikus
~ 162-163 és 245; ereklyés
~ 237, 245; ~
szentképekkel 239; szent olajokkal 245; keresztjárási körmenetek 245;
nagyböjti stációs 245; keresztségi vesperások
~ 245; Szent Útravaló ~ 245;
temetői ~ 245; votív ~ 246.
KÖZBENJARÓ IMÁDSÁG a halottakért végzett ~ miértje és mikéntje 248-260; a ~ jelentése és különböző formái 251 és 255. Lásd még
Halottak, Temetés.
KÖZÉPKOR a népi jámborság és a liturgia kapcsolata 28-33.
KRISZTUS lásd Jézus Krisztus.
KRISZTUS SZENT VÉRÉNEK KORONÁJA áhítatos elmélkedés a Szent Vér
hétszeri kiontása felett 178.
KRISZTUS VÉRÉNEK TISZTELETE ÉS ÁHÍTATA 175-179;
szentírási alapjai 175-176; a liturgiában 177; a népi jámborságban 178;
az ikonográfiában 179. Lásd még Krisztus Teste
és Vére, „Via Sanguinis”.
KRISZTUS VÉRÉNEK IMÁDÁSA ~-nak órája és célja 178.
KULTIKUS ÉLET a keresztény kinyilatkoztatás fényében 76-80.
KULTÚRA az evangélium és a ~ találkozása a népi jámborságban 63, 91-92; a ~ értékeinek
megítélése 95, 243; a
szent képek hordozzák a ~ nyomait 257; a ~
helye a kegyhely 276. Lásd Inkulturáció. Lásd
még XII. Piusz, VI. Pál, II. János Pál, Apostoli Szentszék
Hivatalai, Püspöki Konferenciák Dokumentumai, „Marialis cultus”,
„Sacrosantcum Concilium”.
Lásd Temetés, Búcsú, Könyörgések.
LEÓ XIII. Deiparae Perdolentis apostoli levele 136*; Neminem fugit
apostoli levele 112; Annum sacrum enciklikája
167; Quamquam pluries enciklikája 220; az októberi rózsafüzérről 203;
imádság Szent Józsefhez 222.
„LIBELLUS AD LEONEM X.” 37*
LITÁNIÁK Jézus Szíve ~ 171; Jézus Vére ~ 178; Szűz Mária ~ 203;
Szent József ~ 222; a szentek ~ 235.
LITURGIA a ~ és a népi jámborság összefüggése és kapcsolata
egymással 2, 47-58; a ~
elsőbbsége 11; aránytévesztések a ~ és a népi
jámborság közötti kapcsolatban 48-49; a
Tanítóhivatal tanítása a ~ és a népi jámborság közti egyensúlyról 60-75; ~ és jámborsági gyakorlatok 73-74; az Egyház mint istentiszteleti közösség 81; a ~ végzésében nem merül ki az Egyháznak az
istentisztelet területén végzendő feladata 82.
LITURGIKUS ÉV a ~ elsőbbsége az áhítatgyakorlatoknál 11, 94; a ~ ünneplése és a
népi jámborság 94-182; a „Mária hónapok”
összehangolása a ~-vel 191; a Szentek és
Boldogok tisztelete a ~-ben 209. Lásd Advent,
Vasárnap, Karácsony, Nagyböjt, Virágvasárnap, Pünkösd, Nagyhét,
húsvéti Szent Háromnap, HÚSVÉTI IDŐ, Évközi idő.
LITURGIKUS HAGYOMÁNYOK az egyes liturgikus családok kialakulása és
fejlődése 26.
LITURGIKUS KÖNYVEK Breviarium Romanum 39*; Calendarium Romanum 95*,
221*, 228*, 230*; Collectio missarum de Beata Maria Virgine 149*,
184*, 188*, 193*, 268*, 278*; Institutio generalis de Liturgia
Horarum 67*, 68*, 110*, 245*, 271*; Institutio generalis Missalis
Romani 237*, 244*, 255*, 268*, Liturgia Horarum 113*, 149*, 177*,
188*, 215* , 231*; Missale Romanum 39*, 40*, 79*, 80*, 108*, 115*,
116*, 124*, 177*, 182*, 188*, 210*, 211*, 215*, 220*, 234*, 248*,
249*, 250*, 255*, 257*, 281*; De Benedictionibus 112*, 121*, 150*,
152*, 198*, 205*, 206*, 243*, 244*, 272*, 273*, 287*; De sacra
communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam 161*,
162*, 163*, 164*, 165*, 245*; Martyrologium Romanum 227; Ordo
coronandi imaginem Beatae Mariae Virginis 203*; Ordo dedicationis
ecclesiae et altaris 237*, 244*; Ordo exsequiarum 215*, 252*, 254;
Ordo Paenitentiae 215*, 267; Ordo unctionis
infirmorum eorumque pastoralis curae 130,
215*, 221*, 269; Rituale Romanum 181*, 225*.
LITURGIKUS MOZGALOM a ~ fejlődése a XX. sz-ban, irányelvei és
mozgatói 46.
MAGÁN-KINYILATKOZTATÁSOK milyen jelentőséget tulajdonítsunk nekik 90.
„MARIALIS CULTUS” VI. Pál pápa apostoli buzdítása a
Mária-tiszte-letről 2*, 61*, 73*, 74*, 75*, 101*, 123*, 165*, 180*,
182*, 184*, 185*, 186*, 195*, 197*, 201*, 207*.
MÁGIA a népi jámborság és szertartások összeegyeztethetetlensége a
~-val, a babonával és a spitirizmussal 12.
MÁJUS alapvető útmutatások a Mária-hónap gyakorlatával kapcsolatban
190-191.
MÁRIA ELSZENDERÜLÉSE keleti főünnep augusztus 15-én 23* és 190*.
MÁRIA SZEPLŐTELEN SZÍVE liturgikus emléknap és tisztelet 174; utalás ~-re a csodás érmen 206.
MARTIROLÓGIUM az Úr születése örömhírének éneke, a római
mar-tirológium formulája szerint 111; a ~ egy
olyan liturgikus használatra szánt könyv, mely számos szent és
boldog nevét közli 227.
MEGSZENTELT ÉLET és Urunk bemutatásának ünnepe 122.
MEGÚJÍTÁS a jámborsági gyakorlatok ~nak kritériumai és alapelvei 12, 75, 76-92.
MISSZIÓ az „Ad gentes” ~k Afrikában, Amerikában és Távol-Keleten 36; ~k és helyi kultúra 43;
Epifánia ünnepének missziós jellege 118; „a
missziókért felajánlott fájdalmak napja” 156;
jámborsági gyakorlatok és ~s elkötelezettség 186;
a kegyhelyek az evangelizáció helyei és támogatják az „ad gentes”
missziókat.
MISZTÉRIUMJÁTÉKOK a középkorban 32; a szenvedés
misztériuma 144.
MODERN JÁMBORSÁG (Devotio moderna) befolyása 34-35.
MUNKA a Szentlélek segítségül hívása valamely munka vagy tevékenység
elkezdésekor 156; Szent József, a munkások és
kézművesek példaképe 220.
MŰVÉSZET a szentképek és a művészeti örökség 18;
a barokk kultúra 41; az inkulturáció és a
művészi kifejezések 92; a szentképek művészi
értéke 243; ~ a kegyhelyeken 276.
NAGYBÖJT liturgia és népi jámborság a ~ben 124-139;
a passió olvasása 130; Hamvazószerda 125; hódolat a Megfeszített előtt 127; Keresztút (Via Crucis) 131-135;
a Fájdalmas Anya útja (Via Matris) 136-137,
nagyhét 138-139, a ~ és Szent József ünnepe 223; ~ és a szentek ünneplése 230.
NAGYBÖJTI IDŐ Lásd Nagyböjt.
NAGYCSÜTÖRTÖK az Eucharisztia imádása és őrzési helye 141 és 164.
NAGYHÉT a liturgikus ünneplések és a népi jámborság
megnyilvánulásainak párhuzamos kettőssége, és ezek harmonizálása 138-139. Lásd még Pálma (Barka) Nagycsütörtök,
Nagypéntek, Nagyszombat, Húsvét.
NAGYPÉNTEK liturgikus jelentése és a népi jámborság megnyilvánulásai
142-145; Körmenet a „meghalt Krisztussal” 142-143; a szenvedés megjelenítése 144; a Fájdalmas Szűz emléke 145;
az „impro-périák” 159.
NAGYSZOMBAT ~ jelentése 146; Az Édesanya Órája
jámborsági gyakorlat 147.
NAPTÁR/AK összefüggés a máriás jámborsági gyakorlatok és az
általános vagy részleges egyházmegyei kalendárium ünneplései,
valamint a szerzetescsaládok között 187; a
szentek ünneplése a részleges és az általános Római ~ban 227-229; a szentek ünnepléseivel kapcsolatos
tanácsok és normák a Római ~ban 229.
NEGYVENÓRÁS SZENTSÉGIMÁDÁS eucharisztikus áhítat 165.
NÉPI JÁMBORSÁG angyalok 213-217; liturgikus év
94-182; a szövegek és
formulák jóváhagyása 16; áldások 272-273; ének 17; az Egyház
81-84; Sacrosanctum Concilium konstitúció 50-58; kultúra 63; Krisztus
(Jézus) Szíve 166-173; megholtak 248-260; ökumenizmus 12, 155, 182, 277-278; Eucharisztia 160-165;
evangelizáció 2, 21, 66, 80; család 68; képzés 59; képek és
ikonográfia 18, 238-244;
inkulturáció 58, 66, 91-92; a ~ nyelvezete 14-20;
a liturgia és a ~ kapcsolata 2, 13,
47-58, 94; helyek 19, 33; Tanítóhivatal 60-75; Szűz Mária 183-207;
zene 17; Isten Igéje 87-89;
zarándoklatok 70-74; veszélyek, kockázatok 65-66; személyes jámborság 23;
jámborsági gyakorlatok 70-74; teológiai
alapelvek 11-13; 76-92;
körmenetek 245-247; az Apostoli Szentszék és a
Püspöki Konferenciák nyilatkozatai 2; ereklyék 236-237; felelősség 21;
magán-kinyilatkoztatások 90; megújítás 12; 75; 76-92;
egyetemes papság és ~ 85-86; szentek 208-247; kegyhelyek 262-279;
mai helyzet 1, 47-59; a ~
tárgya 67-69; történeti áttekintés: keresztény
ókor 23-27; a legújabb kor 44-46;
újkor 34-43; középkor 28-33;
a ~ kiemelt témái 62; szent idők 20, 32; terminológia 6, 9; szövegek 16; Szentháromság 76-80, 157-159; a ~ értékei 61-64;
a ~ értékelése 12.
NÉPI VALLÁSOSSÁG fogalma 5, 10.
NÉPMISSZIÓK eredete és gyakorlata, és a népi jámborságra gyakorolt
hatása 41-42.
NÉPNYELV ~ és a népi jámborság a középkorban 32;
a népnyelv alkalmazását kérik a XVI. sz. elején 37;
a Biblia népnyelvű használatának engedélyezése 42.
NEVELÉS papok és a hívek ~e 11; a ~ jelentősége
a népi jámborságra 59. Lásd Katekézis.
NYELVEZET a népi jámborság nyelvezete a népi jámborság verbális-és
gesztusnyelvi kifejezései, időpontjai és helyei 14-20.
OLTÁR ereklyék elhelyezése az ~ alatt a dedikáláskor 237; az ~ lapjára nem szabad kitenni ereklyét,
vagy szentnek szobrát 237 és 244.
ORBÁN PÁPA, IV. az egész latin egyházra kiterjeszti Corpus Domini
(Úrnapja) ünnepét 160.
ORDINÁRIUS az ő feladata, hogy őrt álljon a képek nyilvános
tiszteletének helyes volta érdekében 244.
ÖKUMENIZMUS a keresztények egységéért való imahét 182,
még a pünkösdi novénában is 155; ökumenikus
kritérium a népi jámborság kifejezéseiben 182;
~ és a máriás jámborsági gyakorlatok 186, és
az Akathisztosz himnusz 207; a kegyhelyek az
ökumenikus törekvések helyszínei 277-278.
ÖRDÖGŰZÉS a Szentek litániája az ~-ben 235.
ÖRÖKIMÁDÁS eucharisztikus jámborság kifejeződése 165.
ÖSSZEHANGOLÁS ~ a Liturgia és a népi jámborság között, amely a
Direktórium tárgya 4; az ~ nem szembehelyezkedés
és nem egyenlőség 50, 58,
74; a Direktórium II. részének célja példákkal
megmagyarázni.
PÁL PÁPA, V. hirdette ki a Rituale Romanumot (1614) 39*.
PÁL PÁPA VI. Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás 2*, 6*, 9*, 61*;
Marialis cultus apostoli buzdítás 2*, 61*, 73*, 74*, 75*, 101*,
123*, 165*, 180*, 182*, 184*, 185*, 186*, 193*, 195*, 197*, 202*,
207*; Investigabiles divitias Christi apostoli levél 167*; Mysterii
paschalis apostoli levél 94*, 228*, Mysterium fidei enciklika 164*;
levél Silva Henríquez kardinálishoz 205*; Homília Jézus templomban
való bemutatásának ünnepére 278*.
PÁLMA (illetve virágos ág, barka) virágvasárnapi körmenet 139.
PAPSÁG a népi jámborság témája a ~ figyelmét igényli 1;
nekik szánták ezt a direktóriumot 5.
PÉNTEK a Szenvedés emlékezete 130. Lásd még
Első péntek.
PIUSZ IX. (Boldog) Szent József pártfogásába ajánlotta az Egyházat 220.
PIUSZ X. (SZENT) tanítás a liturgiáról és a népi jámborságról és a
„Tra le sollicitudini” Motu proprio 46; jóváhagyta a Szent József
litániát 222.
PIUSZ XI. a Szent Szívnek való felajánlás (Miserentissimus Redemptor
enciklika) 171.
PIUSZ XII. a jámborsági gyakorlatok védelmére kel 46;
a „liturgikus mozgalomról” (allokúció az I. Nemzetközi Lelkipásztori
Liturgikus Kongresszus résztvevőihez, Róma-Assisi, 1956.) 46*; az
Egyházat és az emberiséget Mária Szeplőtelen Szívének oltalmába
ajánlotta 174; Szent József ünnepe május 1-jén
220; Haurietis aquas enciklika 167*; Mediator
Dei enciklika 8*, 46, 164*.
„PLANCTUS MARIAE” nagypénteki máriás jámborsági gyakorlat 145.,
POLGÁRI ÉV VÉGE (december 31.) az imádság formái 114.
PROTESTANTIZMUS a protestantizmus születése 38;
kifejlődése, terjedése 41; ellenvetései, vádjai
208.
PURGATÓRIUM a kiválasztottak végső megtisztulásának állapota 210, 251.
PÜNKÖSD kilencede 155; ~vasárnap 156.
PÜSPÖK/ÖK feladatai és felelőssége a népi jámborsággal kapcsolatban
1, 3, 5,
18, 21; a Püspöki
Konferenciák megnyilatkozásai (pronuncia-menti) a népi jámborsággal
kapcsolatban 2; a Direktórium címzettjei 5; egyházmegyei kegyhely elismerése a megyéspüspök
részéről 264; és ~i rendelkezések ezzel
kapcsolatban 270; a ~ feladata, hogy szem
előtt tartva a helyi hagyományokat szabályokat és iránymutatást
adjon a népi jámborsággal kapcsolatban 288.
Lásd még Helyi Ordinárius.
PÜSPÖKI HELYNÖKÖK a Direktórium címzettjei 5.
PÜSPÖKI KONFERENCIA/ÁK a ~ magyarázatai a népi jámborságról 2; a ~ és a jámborsági gyakorlatok egyes
nemzeteket vagy nagyobb régiókat illetően 92; a
~ illetékessége a nyilvános könyörgésekre 245
és a nemzeti kegyhely elismerése 264. Lásd a ~
dokumentumait.
PÜSPÖKI KONFERENCIÁK DOKUMENTUMAI Conferencia General del Episcopado
Latino-Americano, Documento di Puebla 2*, 58*, 61*, 62*, 63*, 64*,
66*, 74*; Documento de Santo Domingo 2*; Conferencia Episcopal de
Espaa, Comisión Episcopal de Liturgia, Evangelización y renovación
de la piedad popular 2*; Secretariado Nacional de Liturgia, Liturgia
y piedad popular, Directorio Litúrgico-Pastoral 2*; Conferenza
Episcopale Italiana, Commissione per la Liturgia, Nota pastorale Il
rinnovamento liturgico in Italia 74*.
RÁBÍZÁS MÁRIÁRA Lásd Felajánlás Máriának.
„REGINA CAELI” A Szent Szűz húsvéti köszöntése 151,
196.
REINKARNÁCIÓ ~s hiedelmek veszélye 258.
RÓMAI RÍTUS jelen direktórium elsősorban a ~t tartja szem előtt 5; a ~nak a Tridenti zsinat utáni reformja 39.
RÓZSAFÜZÉR a középkorban 32; utalás a
Szentírásra 89; ~ és a Legszentségesebb
Oltáriszentség imádása 165; a ~ jámborsági
gyakorlatának értelme, értéke és leírása 197-202;
a ~ társulatok tagjainak megáldása 198; a
Loretói litánia nem a ~ egyfajta kiegészítése 203.
RÓZSAFÜZÉR a ~ megáldása 198.
„SACROSANCTUM CONCILIUM” a II. Vatikáni Zsinat tanítása a Szent
Liturgiáról: 7*, 11*, 18*, 46, 50-59,
67*, 70*, 71*, 72*, 73*, 81*, 83*, 94*, 95*, 171*, 175*, 180*, 201*,
209*, 228*, 229*, 237*, 268*.
SKAPULÁRE jelentése és a hozzá kapcsolódó áhítatgyakorlatok 205.
SPIRITIZMUS a ~ rítusai elfogadhatatlanok a népi jámborságban 12.
„SUB TUUM PRAESIDIUM” tiszteletreméltó imádság az Istenanyához 23.
SZEKTÁK ellenségeskedése a népi jámborsággal szemben 1;
az egészséges népi vallásosság ellenszer a ~ ellen 64.
SZENT CSALÁD liturgikus ünnepe 112.
SZENT FOGALMA az időre és a helyekre vonatkoztatva 25.
SZENT PATRÓNUS/OK (VÉDŐSZENT/EK) a konfraternitások és közösségek
életében 31 és 118; a
város és különböző testületek ~ai 216; a helyi
egyház ~ának ünneplése 229; egy közösség vagy
egy hívő család ~a 230; a ~ tiszteletére
végzett körmenet 246.
SZENT SZÍV Lásd Jézus Szíve.
SZENTEK a ~ emlékünnepeinek fejlődése 27; ~ és
a konfraternitások 41; a ~ tiszteletének
jelentése és tanítása 208-212; a ~ iránt
megnyilvánuló kultusz a népi jámborságban 226-247;
a ~ ünneplése 227-229; az ünnepnap
(előkészület, vallási és antropológiai értéke) 230-233;
~ és az eucharisztikus ünneplés 234; litániák
235; képek 236; ereklyék
236-237; körmenetek 245-247;
és a zarándokközpontok
284. Lásd még Angyalok, Keresztelő Szent János,
Aprószentek, Szent József, Védőszent/ek.
SZENTELMÉNYEK jelentése 81; ünneplése a
kegyhelyeken 272. Lásd még Áldások.
SZENTELTVÍZ hintése a vasárnapi misében 119;
húsvét vigíliáján ~-zel való asztali áldás 150;
a ~ használata a temetéseken 254.
SZENTHÁROMSÁG liturgikus ünnepe és áhítatgyakorlatai 157-159.
SZENTÍRÁS a ~ elégtelen ismerete a középkorban 30;
a ~tól történő elszakadás a katolikus megújulás idején 41; ~ ra történő utalás a vallásos érzés
kifejezésekor 87; és a jámborsági
gyakorlatokban 186; a ~ra történő utalás a
szentségimádáskor 165; Jézus Szíve
tiszteletének ~i alapjai 167; Jézus Vére
tiszteletének ~i alapjai 175; a ~ és a
hagiográfia kapcsolata 234; Lásd még Isten
igéje.
SZENTLÉLEK a ~ munkál a keresztény kultuszban 78-80
és 85; ~ és a szentségek 79;
a ~ és a népi jámborság megnyilvánulásai, jelentősége, kifejezett
volta és szerepe 80, 83 és
156. Lásd még Kilenced (pünkösdi) Pünkösd,
„Veni Creator Spiritus”, „Veni Sancte Spiritus”.
SZENTSÉGEK a Szentlélek munkálkodása az egyház ~iben 79; szentségi üdvrend 81; ~
ünneplése a kegyhelyeken 267-270.
SZENTSÉGIMÁDÁS az eucharisztikus közösség helyettesítése, ritka a
középkorban 32; szentségkitétel és ~ december
31-én 114; nagycsütörtöki mise után 141; az Eucharisztia iránti tisztelet
kifejezése, célja és a ~ formái 164-165. Lásd
eucharisztikus ájtatosság (Devozione eucaristica).
SZENTSÉGKITÉTEL Lásd Szentségimádás.
SZENTSÉGLÁTOGATÁS eucharisztikus áhítat 165.
SZERETET a jámborság formái és a ~ 6; a ~ a népi
jámborság egyik értéke 61; a ~ gyakorlása a
társulatokban és az egyesületekben 69; a
gyermekkorhoz kötött formák 113; Jézus
Szívének ~ 166; a kegyhelyek a ~ helyei 263 és 275.
SZERZETESI ELÖLJÁRÓK a Direktórium címzettjei 5;
határkörök néhány, egy-egy rendhez kötődő jámborsági gyakorlattal
kapcsolatban 92.
SZOKÁS a jámborsági gyakorlatok ~a 72.
SZŰZ MÁRIA ~ tisztelete 183-207; önfelajánlás
~nak 204; Fájdalmas Anya (liturgikus emléknap
és áhítat) 136 és 145;
Akathisztosz himnusz 207; Angelus Domini 31 és 195; ~ mennybevétele
(Nagyboldogasszony) (főünnep és áhítat) 180-181;
Adventi időszak és ~ 101-102; Kármel-hegyi
Szűzanya 205; Máriának szentelés 204; ~ Szeplőtelen Szíve (liturgikus emléknap és
áhítat) 174 és 206; a ~
tisztelet ökumenikus dimenziója 207 és 278; Oltáriszentség és ~ 165;
Fatima 174, 189, 285; Guadalupe 102 és 285; ikonográfia 23;
keresztény beavatás és ~ 191; Szeplőtlen
Fogantatás (főünnep és kilenced) 102 és 181; ~ litániái 203; ~
Istenanyasága (főünnep)
115-117; ~ érmék 206; ~
hónapjai 190-191; kilenced 189;
az Elhagyatott órája és a Planctus Mariae: nagypénteki jámborsági
gyakorlatok 147; Isten Szava és ~ 193-194; húsvét és ~ 149,
151,
191; a Boldogságos Szűz iránti tisztelet korai
megnyilvánulásai 23; a középkorban 32; a tridenti zsinat után 41;
máriás jámborsági gyakorlatok 185-186, 192-207; és azok ideje 187-191;
Urunk bemutatása (a február 2-i ünnep és áhítatgyakorlatok) 120-121; Regina caeli 196;
Rózsafüzér 197-202; ~ szombatja 188; ~kegyhelyek
284-285; votív skapuláré 205;
hétnapos jámborságok 189; háromnapos
jámborságok 189; Via Matris, nagyböjti
jámborsági gyakorlat 136-137.
SZŰZ MÁRIA HÓNAPJAI eredete, megjelenése, iránymutatások 190-191.
SZŰZ MÁRIA MENNYBEVÉTELE főünnep, nálunk Nagyboldogasszony 180 és a népi jámborság kifejezői 181.
SZŰZ MÁRIA SZOMBATJA a „öt első szombat” gyakorlata és Szűz Mária
Szeplőtelen Szívének tisztelete 174; Szűz
Máriáról szóló szombatonkénti megemlékezés a liturgiában és a népi
jámborságban 188.
TÁNC néhány népi hagyományban vallásos kifejezés 17.
TANÍTÓHIVATAL (MAGISZTÉRIUM) a ~ tanítása a liturgiáról és a népi
jámborságról 60-75; a népi jámborság értékei 61-64; a ~ óv a különböző veszélyektől 65-66; a jámborsági gyakorlatok jóváhagyása
72; a ~ és a jámborsági gyakorlatok 70-74; 192-207; ~ és a
Mária tiszteletére irányuló jámborsági gyakorlatok 185-186;
a népi jámborság megújítása 75.
TÁRSULÁSOK/Társulatok a ~ születése a középkorban 31;
a hívek ~ alárendeltjei a népi jámborságnak 69;
a ~ és a jámborsági gyakorlatok 72; a
Mária-szombat 188; a Máriának való
konszekrálás és rábízás 204; „A Szent Család
Társulat” 112; ~ és az elhunytak iránti
jámborság 260; ~ és a zarándokok gondozása a
kegyhelyeken 275.
„TE DEUM” december 31-én éneklik 114; a ~ és a
Triszhagion 159.
TÉLI IDŐ jelentése és értékelése 100.
TEMETÉS könyörgés, hogy az elhunyt lelkét az angyalok kísérjék a
paradicsomba 215; gyászmenet a temetőbe 245; a ~ szertartása (virrasztás, Eucharisztia,
búcsúvétel és temetés) 252-254. Lásd Halottak.
TEMETKEZÉS elhantolással ill. hamvasztással 252-254.
Lásd még Temetés.
TEMETŐ körmenet a ~be november 2-án és az elhunyt elkísérése 245; a ~ meglátogatása 260.
TEREK mint a népi jámborság megnyilatkozásának helyszínei 19.
TERMINOLÓGIA a népi jámborság formái, gyakorlatai és
megnyilvánulásainak ~ja 6-10.
TÖRTÉNELEM liturgia és népi jámborság az évszázadok során 22-46 (a keresztény Ókor 23-27;
Középkor 28-33; Újkor 34-43;
Legújabb kor
44-46); az üdvösség története 76;
a zarándoklat történeti fejlődése
281-285.
„TRADITIO APOSTOLICA” népi jellegű elemek is megtalálhatók benne 23.
TRIDUUMOK sajátos áhítatgyakorlatok időszaka 32;
Mária-ünnepek előkészületeként 189.
TRISZHAGION a Szentháromság tiszteletére végzett jámborsági
gyakorlat 159.
ÚJÉV január 1-hez kapcsolódó imák szándékai és szokások 116-117.
URUNK BEMUTATÁSA (GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASZ-SZONY) liturgikus ünnep
és annak hatása a népi jámborságra 120-123.
URUNK MEGJELENÉSE (VÍZKERESZT) az ünnep eredete 25,
Krisztus egyetlen húsvéti misztériumához kötődő 27;
~ főünnepe 25, 27, és
háttere a népi jámborságban 118.
URUNK SZENVEDÉSE ~nek misztériuma és az áhítatgyakorlatok 34, 41,
62, 79, 80,
124, 127, 129; ~ olvasása a keresztény hívő halálának
órájában és nagyböjtben 130; a Keresztút (Via
Crucis) 131-135, ~ megjelenítése 32 és 144.
URUNK SZÜLETÉSE eredete 25 és 27;
liturgikus időszak és a népi jámborság kifejeződései 106-119; karácsonyfa 109;
karácsonyi vacsora 109; karácsony lelkisége 108; éjféli mise 111;
karácsony éjszakája
109-111; jászol 104 és 109.
URUNK TESTE ÉS VÉRE főünnepe 160-163 és 177; az ünnep elrendelése
160; az eucharisztikus körmenet 162-163 és 245.
„ÜDVÖZLÉGY MÁRIA” Az Úrangyala 195 és a
rózsafüzér 197 imádsággal való összefüggésben.
ÜNNEP az ~ ideje 20; az -napok létrejötte 33; Mária ~ és a jámborsági gyakorlatok 187; egy szent ~ben összetartozó elemek 227; az előkészület és ünneplés 230-234; az ~ vallásos és antropológiai értéke 232-233.
VASÁRNAP a ~ újszövetségi eredete 25; a ~
értéke és védelme, még a népi jámborság megnyilvánulásainak
szembeállításában is 95, 171;
katekézis a ~ értékéről 95, 191;
a főünnepek és ünnepek vasárnapra való áthelyezése körüli irányelve
95, 230; a szombati napi
máriás megemlékezés vasárnapra helyezése 188;
Virág- és Szenvedés- 139; Húsvét~ 149-151; Pünkösd~ 156.
VÉRTANÚK népi szokások a vértanúk tiszteletében 23;
a ~ emléknapjai
25; zarándoklatok a ~ sírjaihoz 32 és 282; a ~ tisztelete,
annak megnyilvánulásai 208 és 227.
„VENI CREATOR SPIRITUS” január elsején énekelt himnusz 116; a Szentlélek segítségül hívása 156.
„VENI SANCTE SPIRITUS” a Szentlélek segítségül hívása 156.
„VIA CRUCIS” KERESZTÚT elősegíti a Szentírás ismeretét 89; a ~ jámborsági gyakorlata (eredete,
jelentése, mikéntje) 131-135; Nagypénteken 142; kapcsolata a „Via lucis”-szal 153.
„VIA LUCIS” (A FÉNY ÚTJA) jámborsági gyakorlat a húsvéti időben 153.
„VIA MATRIS” „A Fájdalmas Anya útja” a jámborsági gyakorlat
jelentése, jól illeszkedik a nagyböjt sajátos gondolataival 136-137.
„VIA SANGUINIS” jámborsági gyakorlat Krisztus Vérének tiszteletére
178.
VIATICUM (SZENT ÚTRAVALÓ) a megőrzött Krisztus Test 141, 164; körmenetben
viszik a ~t a betegeknek 245.
ZARÁNDOKLAT ~ok a középkorban 32; a ~
hagyománya, jelentése és menete 279-287;
zarándokközpontok 284; a ~ lelkisége
(eszkatologikus, bűnbánati, ünnepi, kultikus, apostoli és közösségi
dimenziók) 286; egy kegyhelyre történő ~:
elindulás, a vándorlás utolsó fázisa, fogadtatás, a kegyhelyen
tartózkodás, befejezés 287; az Imaórák
Liturgiájának imádkozása a ~ alatt 271;
bibliai 280 és keresztény ~ 281-285.
ZENE az egyes népek lelkületének természetes kifejeződése 17; a zene szerepe a Lélekkel való kapcsolatban 80. Lásd még Ének.
ZSIDÓ vallás a zsidó hagyományból fakadó személyes- és népi
jámborság formái 23; ok a szembenállásra az
első századok zarándokgyakorlata kapcsán 282.
ZSINAT Kalcedoni 207; III. Karthágói 26*; I.
Konstantinápolyi 207*; Efezusi 210*; Firenzei 210*, 251; V. Lateráni 38; II.
Lyoni 251*;
I. Niceai 207; II. Niceai 238
(a szentképek meghatározása 18*, 28,
238*, 239*, 240*); Trentói 38, 39,
251 (Dekrétum a szentek segítségül
hívásáról, tiszteletéről és ereklyéiről és a szentképekről 8*,
18*, 38*, 236*, 239*, 240*, 241*; Dekrétum az eredeti bűnről
349*; Dekrétum a tisztítóhelyről 38*; Dekrétum a
szentségekről 38*; Dekrétum a legszentebb
Oltáriszentségről 38*; Dekrétum a teljes reformációról 38; Dekrétum a kehely megengedésének kérésről
38*; Tanítás a két szín alatti áldozásról és a gyermekek
áldozásáról 38*; Tanítás a Betegek kenetének szentségéről
38*; Tanítás a házasság szentségéről 38*; Tanítás
az egyházi rend szentségéről 38*; Tanítás a bűnbocsánat
szentségéről 38*; Tanítás a szentmiseáldozatról 38*;
II. Vatikáni 1, 2, 12, 46, 60,
70, 227, 228,
236 (Dokumentumok: Ad gentes 156*; Apostolicam
actuositatem 183*, 286; Christus Dominus 5*; Dei
Verbum 76*, 87*, 88*; Gaudium et spes 100*, 156*,
248*; Lumen gentium 5*, 70*, 83*, 183*, 204*, 205*, 207*,
210*, 212*, 251*, 257*; Optatam totius 183*; Presbyterorum
Ordinis 183*; Sacrosanctum Concilium 7*, 11*, 18*,
46, 50-59, 67*, 70*, 71*, 72*, 73*, 81*, 83*, 94* 95*, 171*, 175*,
180*, 201*, 205*, 228*, 229*, 237*, 268; Unitatis redintegratio
182*, 277).
SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
az Apostoli Szentszék Könyvkiadója Budapest 2005
Fordította: Domokos György
Lektorálta: Pákozdi István és Verbényi István
ISBN 963 361 754 5 XXXI. kötet ISBN 963 361 615 2 összkiadás
1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató
|