Irányelvek a cigánypasztorációban Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának
dokumentuma
Róma, 2005. december 8.
TARTALOMJEGYZÉK
Rövidítések
A dokumentum bemutatása
Előszó
1. fejezet: Nem eléggé ismert, gyakran mellőzött népesség
Egy hosszú út
Az elutasítás: kultúrák
szembenállása
Egy sajátságos mentalitás
Egy nagy változás
Egy valóság, amely választ
kíván
2. fejezet: Az Egyház szerető gondoskodása
Isten szövetsége és az
emberiség vándorlása
Vándorló élet és
keresztény távlat
Az Egyház katolicitása és
a cigányok lelkigondozása
3. fejezet: Evangelizáció és inkulturáció
Az inkulturációra törekvő
evangelizáció
A cigány kultúra
megtisztítása, felemelése és beteljesedése Krisztusban
Kulturális kölcsönhatás
4. fejezet: Evangelizáció és emberi támogatás
Az emberi család egysége
A cigányok emberi és
polgári jogai
Egy sajátos kisebbség a
többi kisebbség között
A teljes fejlődés
feltételei
A promóció keresztény
távlatai
5. fejezet: A cigánypasztoráció sajátos szempontjai
Az ilyen típusú
lelkipásztorkodás jellegzetes szempontjai
Közeledés
és a kommunikáció módjai
Szentségi
lelkipásztorkodás
A
zarándoklatok
A cigánypasztoráció előtt álló kihívások
Átmenet
a gyanúból a bizalomba
A különféle hiedelmektől a hitig
Egyháziasság,
ökumenizmus és vallásközi párbeszéd
Az
elvilágiasodás
6. fejezet: Lelkipásztori struktúrák és munkatársak
A Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
A Püspöki Konferenciák és
a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúrái
A püspökök és a
cigánypasztoráció
Személyi joghatóság alá
tartozó pasztorális struktúrák lehetősége
A felelős püspök
Az országos iroda
A lelkészségek/missziók
A
lelkészek/misszionáriusok
A cigány közösségek
szolgálatában álló lelkipásztori munkatársak
A híd-közösségek
A cigány lelkipásztori
munkatársak
Befejező óhaj
Jegyzetek
RÖVIDÍTÉSEK
AAS – Acta Apostolicae Sedis
AG – Ad gentes, a II. Vatikáni Zsinat határozata az Egyház
missziós tevékenységéről
CCEO – Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (1990)
CD – Christus Dominus, a II. Vatikáni Zsinat határozata a
püspökök lelkipásztori hivatásáról
CIC – Codex Iuris Canonici
IM – Incarnationis mysterium, II. János Pál pápának a 2000.
év nagy jubileumát meghirdető bullája
LG – Lumen gentium, a II. Vatikáni Zsinat hittani
rendelkezése az egyházról
PG – Pastores gregis, II. János Pál szinódus utáni apostoli
buzdítása a püspökök szolgálatáról
PL – Patrologia latina, Migne
RM – Redemptoris missio, II. János Pál apostoli levele a
missziós küldetés örök érvényéről
UR – Unitatis redintegratio, a II. Vatikáni Zsinat
határozata az ökumenizmusról
II. János Pál pápa Pastor Bonus[1]
kezdetű apostoli konstitúciójával a Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsára bízta azt a feladatot, hogy
„hatékony és megfelelő lelkipásztori segítséget nyújtson – ha
szükséges akár bizonyos pasztorális egységek felállításán keresztül
– mind a menekülteknek, mind a száműzötteknek, a vándorlóknak, a
nomádoknak s minden úton lévő embernek”. A cigányok egyfajta
speciális lelkipásztori gondoskodást igényelnek az Egyház véleménye
szerint, amelynek az evangelizálásukra és emberi támogatásukra kell
irányulnia.
Ami ennek a feladatnak a megvalósítását illeti, hacsak a közelmúltat
nézzük, meg kell említeni a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának
Pápai Tanácsa szervezésében 2003-ban Budapesten megrendezett V.
Cigánypasztorációs Világkongresszust[2],
amely alkalmul szolgált a cigánypasztoráció teológiai és egyháztani
szempontjainak kiszélesítésére és elmélyítésére. Ettől kezdve a
jelen dokumentum tervezetei több szakember – köztük néhány cigány is
–, lelkipásztori munkatárs és püspök kezén mentek keresztül,
beleértve természetesen a Tanács tagjait és konzultorait is. Végül a
Római Kúria számos intézményének is lehetősége volt arra, hogy
tanulmányozza a dokumentumot és elmondja észrevételeit. Mindez
azért, hogy a cigánypasztoráció az Egyház egyetemes küldetésének
tágabb keretei közé kerüljön.
Az Irányelvek szükségessége világos volt már a megújított
evangelizációs munka kezdetekor, de csak most ért meg az idő a
kiadására. A dokumentum nemcsak azokhoz szól, akik közvetlenül
érintve vannak a cigánypasztorációban – cigányok és nem cigányok
egyaránt –, hanem az egész Egyházhoz (vö. Irányelvek, 4).
Jóllehet a dokumentum a cigányokra vonatkozik (akik roma, szinta,
manus, kalé, gyitan, yenich stb. neveken ismertek) mutatis mutandis
érvényes a más hasonló életformát folytató vándorló csoportokra is.
Mindenesetre a nomád életmód nem az egyetlen jellemzője a
cigányságnak, már csak azért sem, mert manapság már jó néhányan
félig vagy teljesen letelepedett életet élnek. Ezért az ő néprajzi
sajátosságaikra, kultúrájukra és ősi hagyományaikra is tekintettel
kell lennünk. Azon vidékek helyi egyházai, ahol élnek cigányok,
útmutatást, ötleteket találhatnak ebben a dokumentumban,
természetesen az egyes csoportok körülményei, szükségletei és
igényei szerint alkalmazva azokat (uo. 5).
Ugyanakkor szeretnénk felhívni a figyelmet arra is, hogy a
hagyományos cigány élet- és gondolkodásmód világában a fejlődés
számos örömteli jele tapasztalható, mint például a tanulás és a
szakképzettség iránti egyre növekvő igény, az egyesületek és pártok
alapításában megnyilvánuló társadalmi és politikai tudat növekedése,
az egyre növekvő részvétel az egyes országok helyi és országos
közigazgatásában, a nők részvétele a társadalmi és polgári életben,
az állandó diakonátusra, papságra és szerzetesi életre jelentkező
cigányok egyre nagyobb száma stb. Ebben a persektívában vigasztalást
jelent szem előtt tartani az elmúlt évtizedekben a Katolikus Egyház
oldaláról mutatott igyekezetet, hogy előmozdítsa a cigányok
társadalmi helyzetét és lelkipásztori ellátását. Különösen is
köszönhető ez VI. Pál és II. János Pál pápák megnyilatkozásainak.
Büszkeséggel töltötte el az egész cigány társadalmat, amikor 1997.
május 4-én részt vehettek Ceferino Jiménez Malla[3] spanyol vértanú boldoggá avatásán, aki az első
oltárra emelt cigány (uo. 21).
„A születéstől a halálig minden ember homo viator, úton lévő ember”[4] – mondta Isten Szolgája II. János
Pál pápa –, s el kell ismernünk, hogy ez mint egy képen/ikonon
világosan látható a cigányok életmódján is. De tény, hogy a cigány
népességgel való kapcsolatokból nem hiányzik sem a közömbösség, sem
az ellenállás. A cigányokkal szemben már berögződött előítéletekből
átlépünk az elutasítás jeleinek kimutatásába, melyek gyakran nem
váltanak ki reakciót vagy tiltakozást azokból, akik mindezeknek
tanúi. Mindez, főleg a múlt században, sok szenvedést okozott és az
üldözések alapjául szolgált. E tapasztalatnak föl kellene ráznia
mindannyiunk lelkiismeretét, felszítva az összetartás érzését ezzel
a népességgel. Az Egyház elismeri a cigányok saját identitáshoz való
jogait, és azon fáradozik, hogy igazságosabb bánásmódot tudjon
kivívni a számukra, tiszteletben tartva a kultúrát és az egészséges
hagyományokat. A jogok és kötelességek azonban szigorúan együtt
járnak, így a cigányoknak is vannak kötelességeik a többi népekkel
szemben.
Ez a dokumentum is jele annak, hogy az Egyház szívén viseli a
cigányság sorsát, akiknek szükségük van egy sajátságos lelkipásztori
ellátásra, amely vigyáz, figyel kultúrájukra. A cigány kultúrának is
át kell mennie a halál és a feltámadás húsvéti misztériumán, ami
természetesen minden kultúra számára szükséges. Az evangelizáció
egyetemes történelme világosan mutatja, hogy a keresztény üzenet
terjedését mindig kísérte a kultúrák megtisztításának folyamata,
amelyet úgy tekintettek, mint szükséges felemelést. Tehát nem
hasznos a cigány kultúra minden szempontjának megkülönböztetése és a
vonatkozó evangéliumi tanácsok figyelembevétele nélküli védelme. A
megtisztítás ugyanakkor nem kiüresítést jelent, hanem a körülvevő
kultúrával történő bizonyos fokú integrálódást. Az inkulturáció
folyamatáról van itt szó igazából (uo. 39). Vagyis a cigányok és a
nem cigányok közötti kiengesztelődés és közösség a kultúrák
törvényes egymásra hatását is elősegíti.
Ezenkívül a nevelés, a szakképzés, a személyes kezdeményezések és a
felelősség, amik az emberi fejlődés elemei, mind elengedhetetlen
előfeltételei annak, hogy a cigányok méltó életszínvonalra jussanak.
A cigány közösségekben is elő kell mozdítani a férfiak és nők közti
jogegyenlőséget a diszkrimináció minden formájának kiirtásával. A
fejlődés megkívánja a nők méltóságának tiszteletét, a női kultúra
felemelését, megőrizve azt az erős családi szellemet, amely jelen
van a cigányok között (uo. 40). Ennek érdekében minden olyan
törekvést, amely arra irányul, hogy a cigány kultúrát beolvassza a
többségi kultúrába, el kell ítélni (uo. 53).
Ebben a kontextusban veti fel a dokumentum azt, hogy amennyiben
elsődlegesen az állam felelőssége az emberi fejlődés segítésére
irányuló tervek kezdeményezése, hasznos, sőt szükséges lenne az
Egyházat is bevonni ezekbe a kezdeményezésekbe, helyet adva ezzel a
cigányok szerepvállalásának is. Az Egyház alapvető küldetéséhez
tartozik, hogy informálja a közhivatalokat ezeknek a népeknek a
nehézségeiről, tudva azt, hogy „egy nép fejlődése elsődlegesen nem a
pénzen, az anyagi segítségen, a technikai struktúrákon múlik, hanem
a lelkiismeret formálásán, a mentalitás és a szokások érlelődésén.
Az ember a fejlődés fő eleme, nem pedig a pénz vagy a technológia.”[5] (uo. 55-56).
Visszatérve a cigányok evangelizálására, az a jelen Irányelvekben
úgy jelenik meg, mint az egész Egyház küldetése, hiszen egyetlen
keresztény sem maradhat közömbös, amikor az egyházi közösséggel
kapcsolatosan peremre szorítást tapasztal. A cigánypasztoráció,
éppen sajátos mivolta következtében, figyelmes és elmélyült
felkészülést kíván mindazoktól, akik részt vesznek benne, míg a
keresztény közösségeknek a befogadókészség jeleit kell mutatniuk
(uo. 57). Alapvető ez a kapcsolat a különleges és az egyetemes
között.
A cigányok könnyebben fogadják be Isten Igéjét, ha az azt hirdető
már kimutatta, hogy megosztja velük a mindennapi élethelyzeteket. A
katekézisben fontos, hogy teret engedjünk a dialógusnak, amely
lehetővé teszi a cigányok számára, hogy kifejezzék, mit jelent
számukra és hogyan élik meg az Istennel való kapcsolatukat. Ezért le
kell majd fordítani a liturgikus szövegeket, imakönyveket és a
Szentírást a különböző régiók etnikai csoportjai által használt
nyelvekre. Hasonlóan a zene is – amit a cigányok nagyra tartanak és
maguk is játszanak – hasznos lelkipásztori segédeszköz. Támogatni és
fejleszteni kell mind a találkozások, mind a liturgikus szertartások
alkalmával. Ugyanez vonatkozik a modern technika által kínált összes
audiovizuális segédeszközre (uo. 60-61).
Az Irányelvekből kitűnik, hogy a cigányok életében fontos szerepe
van a zarándoklatoknak, amennyiben ideális lehetőséget nyújtanak a
családok számára, hogy összejöjjenek. Gyakran a „szent helyek”, a
zarándoklatok céljai a család történetéhez kötődnek. Ezért egy
eseményt, egy fogadalmat, egy imádságos utat úgy élnek meg, mint „az
(ő) Szentjük Istenével” való találkozást, amely megerősíti egy-egy
csoport hűségét is. A zarándoklatok ezenkívül még a katolicitás
élményét is nyújták a résztvevőknek, amely a „Szenttől” elvezeti
őket Krisztushoz és az Egyházhoz (uo. 70-71).
Végül, ami annak veszélyét illeti, hogy a cigányok a szekták
áldozataivá válnak – amit megerősít néhány sajnálatos tény –, a
dokumentum kifejezi azon meggyőződését, hogy az új egyházi
mozgalmaknak fontos szerepük lehet a cigánypasztorációban. A rájuk
különösen is jellemző erős közösségi szellem, a nyitottság, a
rendelkezésre állás és a tagok szívélyessége következtében konkrét
lehetőségeket kínálhatnának fel a cigányok befogadására, elősegítve
így az evangelizációt. Ebben az értelemben a cigányok katolikus
egyesületei is, akár a nemzetiek, akár a nemzetköziek, fontos
szerepet játszhatnak, feltéve ha mindvégig kapcsolatban és
közösségben maradnak a helyi egyházak pásztoraival és a Vándorlók és
Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsával (uo. 77-78).
Bízunk benne, hogy ezek az Irányelvek válaszul szolgálnak mindazok
várakozásaira, akik szükségesnek tartották egy a vándorló
testvéreink és nővéreink érdekében kifejtett lelkipásztori
szolgálattal kapcsolatos dokumentum megjelenését.
Stephen Fumio Hamao bíboros
a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának elnöke
Agostino Marchetto
astigi-i címzetes érsek a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának
Pápai Tanácsának titkára
1. A Krisztustól az Egyházra bízott küldetés arra irányul, hogy
„minden embert elvezessen Krisztus hitére, szabadságára és békéjére,
élete példájával és az igehirdetéssel, a szentségekkel és a kegyelem
többi eszközével, könnyűvé és biztossá téve számukra a Krisztus
misztériumában való teljes részesedés lehetőségét” (AG 5). A
küldetésnek ez az egyetemessége arra ösztönzi az Egyházat, hogy
megpróbálja elérni még a földrajzilag legtávolabb élőket is,
ugyanúgy mint azokat, akik bár az ősi keresztény tradíciójú
vidékeken élnek, még nem, vagy csak részben hallották az
evangéliumot hirdetni, vagy nem érték még el a teljes közösséget az
Egyházzal.
2. A cigányok jó része ezen emberek közé sorolható. Évszázadok óta
keresztény hagyományokkal rendelkező vidékeken élnek, de gyakran
peremre szorítva. Szenvedés, diszkrimináció, gyakran üldözés
bélyegzi meg életüket, mégsem váltak soha Istentől elhagyatottakká,
aki „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság
ismeretére” (lTim 2,4). Az isteni gondviselés – főleg az utolsó
évtizedekben – egyre nagyobb figyelmet ébresztett e nép iránt,
megindítva sok lelkipásztori munkatárs szívét és lelkét, akik az ő
evangelizálásukra szentelték életüket, megtapasztalva eközben a meg
nem értés bizonyos fokát is.
Ez az odafigyelés idővel kiterjedt a különböző vidékeken élő
cigányokra, egyre inkább bevonva a munkába a helyi egyházak
lelkipásztorait, megszervezve azt országos és egyházmegyei szinten
egyaránt. Több nemzetközi összejövetelt is szerveztek a cigányok
érdekében kifejtett lelkipásztori tevékenység tanulmányozása és
előmozdítása érdekében, miközben a civil szférában is egyre nőtt a
cigányokra való odafigyelés. Megjelent tehát egy lelkipásztori
valóság, mely kétségtelenül beletartozik az Egyház küldetésébe, s
mivel a Szentlélek ébresztette, az Egyház határozott formát akar
neki adni, miközben azon fáradozik, hogy segítse, bátorítsa, s hogy
minden szükséges anyagi, emberi és lelki erőforrást biztosítson
hozzá.
3. A végzett lelkipásztori szolgálatból és a gondolatok, illetve
tapasztalatok kicseréléséből megszületett az elképzelések, elérendő
célok, legyőzendő nehézségek, megszerzendő erőforrások együttese,
amelyek végül egy a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai
Tanácsa által készített munkatervben álltak össze. Erről a tervről
azután kikértük több, a cigányok evangelizálásával foglalkozó
lelkipásztori munkatárs, köztük cigányok véleményét és tanácsát is,
akik jelentősen gazdagították és átformálták azt. Ezután hosszas
reflexiót követően érkeztünk el a végső változathoz, figyelembe véve
a közvetlenül nem is érintett egyházi intézmények állásfoglalásait
is, azért, hogy a cigánypasztorációt az Egyház egyetemes
küldetésének szélesebb keretei közé illesszük.
4. Ezen dokumentum közzétételével egyértelműen meg kívánjuk
erősíteni az Egyháznak a cigányság érdekében végzett szolgálatát. Új
módokat is javaslunk, amelyek segítségével a polgári társadalmak és
a helyi egyházak egyre nyitottabbakká válhatnak e testvéreink
irányába. Ezenkívül felállítunk néhány általános lelkipásztori
követelményt és elérendő célt. Ez a dokumentum mérföldkövet jelent a
cigányok evangelizálásának és az érdekükben kifejtett munka
történetében VI. Pállal való pomeziai találkozásuk után[6].
A dokumentum nem csupán a cigánypasztorációban ténykedő
lelkipásztorokhoz és munkatársakhoz szól, hanem az egész egyházi
közösséghez, amely nem mehet el érzéketlenül ezen kezdeményezés
mellett, illetve szól magukhoz a cigányokhoz is. A cigányok és nem
cigányok közötti teljes közösség eléréséhez vezető út, amely még
éppen csak hogy elkezdődött, vagy számos országban még megvívandó
csatát jelent, mindenkitől megkívánja a gondolkodás, a szív és a
magatartás nagy megtérését. Ez képezi a közösség megteremtésének
első mozgatórugóját, tudva, hogy az elutasítás és az igazságtalanság
bármiféle megnyilvánulásának gyökere a bűn keserű valósága.
5. Szem előtt tartva, hogy a cigány népesség alapvetően különbözik a
többitől, a helyi egyházakra hárul az a feladat, hogy a hely és idő
követelményei szerint alkalmazzák az Irányelvekben található
kritériumokat, kezdeményezéseket és javaslatokat. A megismerés terén
nagy bölcsességre van szükség, hogy ne uniformizáljunk egykönnyen
egy önmagában színes valóságot. Ez a dokumentum is, amikor a
cigányokról beszél, a különböző népcsoportokból összeálló egész
cigány népességre vonatkozik. Emiatt következetesen többes számot
kellene használni, amikor a nyelvről, a hagyományról vagy a cigány
identitást meghatározó egyéb elemekről esik szó. De ez nem mindig
lehetséges, sőt egyes esetekben egyenesen leszűkítést jelentene,
mert tényleg vannak különféle elemek, amelyek egy sajátos
világszemlélet kialakulását eredményezik és alapvetően meghatározzák
az identitást.
A „cigány” terminust alkalmazzuk ebben a dokumentumban arra, hogy
megnevezzük ezeket a népcsoportokat a maguk egészében és
összetettségében, amely vonatkozik útonlévő és letelepedett
testvéreink összességére, tiszteletben tartva személyiségüket és
kultúrájukat. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a most tapasztalt
konkrét valóság nem homogén a maga teljes egészében, hanem több
népcsoportot foglal magában, úgy mint a romák, szinták, manusok,
kalék, gyitánok, yénisek stb. Többen közülük azt szeretik, ha a
saját népcsoportjuk alapján ismerik el és nevezik őket. A gagé (egyes
számban gağó) kifejezéssel a cigányok a nem cigányokat
illetik. Ebben az értelemben használja a szót ez a dokumentum is,
minden faji megkülönböztetés nélkül.
6. Meg kell még említeni, hogy számos országban élnek „nomádok”,
akiknek eredete pásztor, halász, vadász vagy más (pl.
vándorkereskedő) csoportra nyúlik vissza, akiknek életmódja és
antropológiai jellemzőik különböznek a szó szoros értelmében vett
cigány népességétől. Ennek ellenére azon helyi egyházak, melyekben
élnek „nomádok”, szintén találhatnak lelkipásztori ötleteket ezekben
az Irányelvekben, természetesen az egyes csoportok
szükségleteihez és igényeihez alkalmazva azokat.
Nem eléggé ismert, gyakran mellőzött népesség
Egy hosszú út
7. A cigányság egy „mozgásban lévő népességet” alkot, amelynek
világképe a nomád társadalomban találja meg a maga alapjait, s amely
a maga mélységeiben nehezen érthető meg egy letelepedett életforma
szemszögéből. A cigányság többnyire még a szájhagyomány világában
él; az ő kultúrájuk nem írott kultúra és nincs fennmaradt emléke
vándorlásuknak sem. Valójában nem tartoznak a szó szoros értelmében
az útonlévők klasszikus kategóriájába, ahová hagyományosan
besoroljuk őket. Az eredetükről és fejlődésükről szóló
tanúbizonyságok külső forrásból származnak és felületesek. A cigány
valóság igazából csak napjainkban vált a kutatás és a tanulmányozás
tárgyává. A népszámlálásokkal szemben tanúsított örök ellenállásuk –
amely gyakran egy-egy deportálás előjátéka – és az a tény, hogy a
letelepedett cigányokat a népszámláláskor általában nem mint
cigányokat veszik számba, nagyon megnehezíti létszámuk és földrajzi
eloszlásuk megismerését.
8. Mindezek mellett azt lehet azonban mondani, hogy a nagyszámú
családoknak köszönhetően a cigány népesség állandóan növekszik,
annak ellenére, hogy manapság megfigyelhető egyfajta csökkenő
tendencia a családtagok számát tekintve.
A közösségekre jellemző, hogy a lepusztult negyedekben, elhagyott
földeken, bádogvárosokban, kevésbé megszervezett települések
közelében, gağó városok külterületén, ill. falvakban
telepszenek le. A nagyobb jövedelemmel rendelkező családok viszont
vásárolt területen vetik meg a lábukat, ahol „felépítenek egy
sátort” lakókocsijuk számára. És itt vannak még a letelepedettek,
magasabb műveltséggel és iskolai fokozatokkal, akik könnyen
beleépülhetnek a társadalomba.
Napjainkban a cigányok egy újabb migrációjának vagyunk tanúi,
mégpedig annak, hogy a közép-európai szegényebb országokból és a
Balkánról az iparosodottabb országokba vándorolnak. A lakosok
többször elutasítással fogadják őket, gyakran zavart okozva a
közügyek intézői között is. Ugyanakkor nyugati testvéreik is sokszor
félelemmel vagy szintén elutasítással viseltetnek irányukban.
Mindazonáltal a múlthoz képest ma már nagyobb a befogadókészség és a
polgári hatóságok is nagyobb érzékenységet tanúsítanak.
Az elutasítás: kultúrák szembenállása
9. A vándorlásra való hajlam minden ilyen népre jellemző, és mint
mentalitás még azokra is, akik már régebben letelepedtek. Igazából
ők alkotják a többséget. Ez az életforma, mely természeténél fogva
törvényes, ellenállást váltott ki azon országok lakosai körében,
ahová a cigányok megérkeztek. Ez az ellenállás aztán erős meg nem
értésben mutatkozott meg, ami a cigány történelem és hagyományok
hiányos ismeretének köszönhető.
Annak ellenére, hogy megvan az állampolgárságuk abban az országban,
ahol letelepedtek, gyakran másodosztályú állampolgárokként tekintik
és kezelik őket. A sztereotípiák, amikbe beskatulyázták őket,
megdönthetetlen igazságokként élnek a köztudatban. Ez a tudatlanság
vagy félreismerés növel egyfajta rejtett ellenállást, ugyanakkor
veszélyezteti és meghamisítja a nemzetiségek közötti elengedhetetlen
párbeszédet.
10. Az a tény, hogy sokan úgy tekintették a cigányokat, mint
ártalmas idegeneket és követelőző koldusokat, gyakran azt
eredményezte, hogy a közvélemény a cigányok kitiltását, kiutasítását
követelte. Ez a történelem során többször vezetett üldöztetésekhez,
amelyeket egészségügyi intézkedésekként igazoltak. E népek
történelmét megbélyegzik a testi bántalmazások, börtönök,
elhurcolások, kényszerített letelepedések, rabszolgaság és az
egyenesen a kiirtásukra irányuló intézkedések.
11. A cigányság üldöztetése nagyjából egybeesik a nagy nemzetállamok
megalakulásával. A XX. században ismert volt a nácik és mások által
véghezvitt fajüldözés, amely a zsidókkal együtt őket is sújtotta. A
cigányok koncentrációs táborokba hurcolása, ezrek és ezrek megölése
általában csak elszigetelt tiltakozásokat váltott ki. Napjainkhoz
egyre közelebb érve, egyes országok politikai instabilitása csak
nehezített a cigányok helyzetén. Ennek jele a balkáni háború, amely
drámai helyzeteken keresztül bemutatta, hogy a lakosság nagy része
még elutasítja a cigányokat. Több országban fizikai erőszakot
elkövetőkként tartották számon őket, ami mint egy ördögi kör, csak
növeli a velük szemben tanúsított meg nem értést és erőszakot.
Egy sajátságos mentalitás
12. A cigány identitást kétségkívül nehéz megrajzolni, azért is,
mert dinamikus, változik, és gyakran csak a cigányok és a gağó-k
közti zavaros kapcsolatok fényében látjuk. Ugyanakkor nem lehetséges
egy ősi területre való utalás sem, ahol megtalálhatnánk a gyökereit.
Szintén nehéz elkülöníteni egy komplex és viszonylag egységes
népcsoportot, amelytől kiindulva eljuthatnánk a cigányság
eredetéhez. Mindemellett elemek együtteséről lehet beszélni, melyek,
összességükben véve, a létmód bizonyos jellemzőit alkotják, mely nem
annyira szabályozott, nincs keretekkel körülvéve, hanem igazából úgy
fogják fel, mint egy mentalitást vagy egzisztenciális magatartást.
Állítható, hogy a cigány életformát alapvetően meghatározza egy a
vándorlásra, bolyongó életre való hajlam, amivel egy gağó,
mégha migráns is, nem rendelkezik. Ő ugyanis adott alkalommal
elszakad lakóhelyétől, mert úgy gondolja, hogy jobbat talált, nem
tervezi, hogy ezt is elhagyva tovább fog vándorolni. A cigány
viszont természeténél fogva hajlamos az útrakelésre, a mozgásra.
13. Mindez igaz akkor is, ha – ahogy azt már említettük – a
cigányság nagy része ma már teljesen vagy félig megtelepedett
életformát folytat. Ez az új életforma azonban nem vezeti arra, hogy
feladja a gağó-któl különböző életfelfogását. A beolvasztás,
a saját identitásuktól való elszakítás miatti félelem megerősíti
bennük az asszimiláció és – bizonyos értelemben véve – az integráció
iránti ellenállást is. Az elszigeteltség, az őket körülvevő
kultúrákkal való szembenállás, az elszenvedett üldözések, a gağó-k
részéről tanúsított meg nem értés mind-mind rányomta bélyegét a
cigány identitásra, és a mások iránti bizalmatlanságban, magukba
zárkózási tendenciában, illetve abban a tudatban jut kifejezésre,
hogy a túléléshez csak saját magukra számíthatnak, egy velük
ellenséges társadalomban.
14. A cigányság életének középpontjában a család áll. Cigánynak
lenni azt jelenti, hogy életszerűen és erősen belenőttek a családba,
ahol a közösségi lelkiismeret és a kollektív tudat formál minden
személyt és neveli a gyerekeket, annak ellenére, hogy a gağó-k
világa veszi őket körül, de ugyanakkor távol is tartja magától. A
családok idős tagjait nagyra tartják és tisztelik, mert ők
rendelkeznek az életbölcsességgel. A halottakat sokáig megőrzik
emlékezetükben, és bizonyos értelemben mindvégig eleven marad az ő
jelenlétük. A cigányok tiszteletben tartják még a „kiterjedt
családot” is, amely különböző családok hálózatából áll öszze, és
amelyen belül nagy szolidaritást és vendégszeretetet tanúsítanak
egymás, de főleg a saját népcsoportjuk tagjai iránt.
A szabadnak lenni és maradni vágya, a tér és idő fölötti uralom
annak érdekében, hogy meg tudják valósítani önmagukat a családon és
saját népükön belül, mélyen benne gyökerezik a cigány mentalitásban.
A szabadságot, mint a létezés alapfeltételének vágyát és értékelését
világszemléletük sarkalatos pontjainak tekinthetjük.
15. A vallásosság szintén fontos szerepet játszik a cigányság
életében. Az Istennel való kapcsolatot természetesnek veszik és a
családokat, főleg a fájdalmas és nyugtalanító helyzetben lévőket
oltalmazó Mindenhatóval fenntartott érzelmi és közvetlen viszonyként
értelmezhető. Ez a vallásosság rendszerint beépül annak az országnak
a vallásába, ahol a cigányok tartózkodnak, legyen az evangélikus,
református, katolikus, ortodox, muzulmán vagy más, legtöbbször
anélkül, hogy bármilyen kérdést is feltennének a különbségekkel
kapcsolatban.
Egy nagy változás
16. A XX. század folyamán a cigányság körében
növekedett a letelepedési tendencia, ami számos helyen
megkönnyítette a gyerekek iskoláztatását, s ez az írástudó cigányok
számának növekedését eredményezte. A gağó világgal való
szaporodó kapcsolatok hozzájárultak ahhoz, hogy a cigányok körében
is egyre többen kezdték használni a társadalom új technikai
eszközeit, mint pl. a közlekedési eszközöket, a televíziót, az
informatikai eszközöket stb.
Következésképpen az átmenet a hagyományos szekértől az autóval
vontatott lakókocsiig paradox módon a féligletelepedett életformát
választók számának növekedéséhez vezetett. Az autó lehetővé teszi,
hogy egy napon belül nagyobb távolságokat tegyenek meg anélkül, hogy
az asszonynak és a gyerekeknek szükségszerűen el kellene kísérniük a
családfőt vagy azokat a férfiakat, akik szakmai elfoglaltságaikat
végzik. A hosszabb egy helyben tartózkodás ezenkívül lehetővé teszi
a rendszeres iskolába járást azon családok gyerekei számára, ahol a
szülők elhatározták, hogy haladnak a korral és nem akarnak többé az
írástudatlanság miatti kisebbségi érzéstől szenvedni.
Néhány országban már egyre elterjedtebbé válik a cigányok bevonása
olyan munkákba, melyeket korábban csak a gağó-k végezhettek,
főleg a művészet terén. Egyre gyakoribbá válnak a cigányok és a gağó-k
között kötött házasságok, és a nők jogainak elismerése terén is
jelentős előrelépés tapasztalható, de még sok tennivaló van addig,
hogy a férfival egyenrangúként kezeljék őket.
17. Annak ellenére, hogy olykor a különböző klánok között
feszültségek támadnak, illetve, hiányzik az a szokás, hogy
folyamatosan és pontosan mozgósítsák és egyesítsék erőiket egy cél
elérése érdekében, néhány országban a cigányoknak mégis sikerült
egyesületeket létrehozni a saját javukra történő közös üzletelés
érdekében. Nem ritka, amikor gağó barátaik felajánlják
segítségüket, hogy hallhatóvá tegyék a cigányok hangját, és lehetővé
tegyék, hogy a cigányok saját kezükbe vegyék sorsuk irányítását.
Ezek az egyesületek egyre hatékonyabban lépnek fel azon törvényhozás
ellen, amely korlátozza a mozgásszabadságot, vagy amely semmibe
veszi az ő identitásukat, csorbítva törvényadta jogaikat. Az
egyesületekbe tömörülés természetesen nem mindenhol megy végbe
ugyanazzal a lendülettel, de ez már egyfajta mozgás, amely létezik,
növekszik és támogatást igényel.
18. Mindazonáltal ez a fejlődés még csak kezdődő és országról
országra változik. A cigányság általános helyzetéről, melyet
megbélyegez egy több évszázados elszigeteltség, azt mondhatjuk, hogy
a gağó társadalomban – főleg a múlt században – végbement
nagy változásokhoz képest elmaradott helyzetben vannak. Mindez
súlyos következményeket von maga után mind gazdasági, mind
munkaügyi-foglalkoztatottsági téren. Egy jellemzően falusi
társadalom korábbi feltételei lehetővé tettek egyfajta együttélést a
cigányok és a gağó-k között, köszönhetően mesterségeiknek,
melyek a lótenyésztéshez, fémmegmunkáláshoz, kisiparos ténykedéshez,
a zenéléshez és a vándorszínészkedéshez kapcsolódtak. Ma ellenben a
befogadó társadalom technikai-ipari átalakulása kevés gazdasági
teret enged a számukra, s így kénytelenek felhagyni a hagyományos
mesterségekkel, amelyeket már elavultaknak tartanak, és csekély
hasznot hozó tevékenységekben – néha a törvényes keretek határain
vagy azokon is túl – keresni a fennmaradás eszközeit.
19. Ugyanakkor nem szabad alábecsülni az elvilágiasodás hatását sem,
amely a gağó társadalomról folyamatosan hárul a cigányságra.
Így a hagyományos vallásosság egy olyan kultúra erőteljes nyomása
alá kerül, mely hátat fordít Istennek, és tagadja őt. Amikor a
cigányság nem talál befogadásra a keresztény közösségben, könnyen a
szekták és az ún. „új vallási mozgalmak” áldozatává válhat. Mindez
új és sürgető felszólítást intéz felénk: mindezek ellenére tárjuk ki
karjainkat egy nép felé, amely egyre jobban vágyik az Istennel való
találkozásra.
A jólét mai bálványozása, ami túlsúlyban van a gağó
társadalomban, természetesen nem ösztönöz saját kényelmünk
feladására, sem arra, hogy segítsük ezen rászoruló testvéreinket,
akiknek szükségük van arra, hogy kilépjenek a szegénységből, az
elszigeteltségből és megtalálják helyüket a mai társadalomban.
Egy valóság, amely választ kíván
20. Az eddig mondottak mind rendkívül fájdalmassá teszik a vándorló
életet élőkkel szemben tanúsított közömbösség és ellenállás
megtapasztalását. Csak fokozatosan és nagyon lassan váltak egyes
közösségek befogadókká, de még mindig kevesen vannak ahhoz, hogy a
cigányok fel tudják fedezni az Egyház anyai és testvéri arcát. Az
elutasítás jelei fennmaradnak és állandósulnak, és sajnos általában
gyenge reakciót és tiltakozást váltanak ki azokból, akik tanúi ezen
jeleknek.
Viszont e helyzetnek fel kellene ráznia a katolikusok
lelkiismeretét, felkeltve bennük a cigánysággal való együttérzést.
Az Egyház hivatottnak érzi magát, hogy elismerje a cigányságnak a
történelem folyamán megtett vándorlását és ugyanakkor megszólítva
érzi magát a cigány kultúra által. El kell ismernie az „együttélni
akaráshoz” való jogukat, kérve és támogatva egy irányukban
tanúsított igazságosabb bánásmód iránti érzékenységet, a kultúrák
kölcsönös tiszteletében, Krisztus nyomában haladva, válaszolva ezen
Isten-kereső népesség elvárásaira.
2. FEJEZET
Az Egyház szerető gondoskodása
21. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a múlt század második felétől
egyes lelkipásztorok részéről fokozatos közeledés volt tapasztalható
a cigányság irányába, megkezdve bizonyos országokban a cigányság
érdekében végzett rétegpasztorációs munkát. A II. Vatikáni Zsinat
felhívja a püspökök figyelmét, hogy „különös gondot kell fordítani
azokra a népekre, akik életkörülményeik miatt nem részesülnek eléggé
a plébánosok szokásos, közös lelkipásztori gondozásában, vagy azt
teljességgel nélkülözik” (CD 18). Ezek közé sorolja a zsinati
dokumentum a nomádokat is. Egy ilyen különös érdeklődést erősített
meg VI. Pál pápa, amikor a cigányokkal történt híres pomeziai
találkozás alkalmával ezt mondta: „az Egyház szívén hordoz titeket”!
Az ő körülményeik között megélt keresztény méltóság újabb elismerést
kapott Zefferino Giménez Malla, „Pelé” (1861-1936) boldoggá avatása
alkalmával, aki a kalósz vándorló csoporthoz tartozó spanyol cigány
volt.
Az evangelizáció, az őszinte kiengesztelődés és a cigány-gağó
közösség útjának nem lehet más a kezdete, mint egy biblikus
kitekintés, amelynek fényében a cigány világ is keresztény értelmet
kap. Érdemes tehát ezen a ponton egy figyelmes szentírásolvasást
tartani, hogy elvezessen bennünket a cigánypasztorációnak az Egyház
egyetemes küldetésébe való helyes beillesztésére.
Isten szövetsége és az emberiség vándorlása
22. A pásztor alakjának és túlnyomórészt vándorló életének fontos
helye van a bibliai kinyilatkoztatásban. Izrael népének eredeténél
feltűnik Ábrahám, aki megkapja Istentől az utasítást: „Vonulj ki
földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre,
amelyet majd mutatok neked” (Ter 12,1). Ábrahám „elindult anélkül,
hogy tudta volna, hová megy” (Zsid 11,8), és ettől kezdve életét a
folytonos költözködés jellemezte, egyik helyről a másikra (Ter
13,3), miközben „sátorban lakott” (Zsid 11,9) jövevényként (vö. Ter
17,8), tudva azt, hogy közvetlen leszármazottjai is „idegenek
lesznek egy országban, amely nem az övék” (Ter 15,13). A vándorló
ember képe Istennek Ábrahámmal kötött szövetségének megerősítésében
úgy szerepel mint az emberi fél különleges jellemzője: „járj előttem
és légy tökéletes” (Ter 17,1).
23. Isten később a választott népet Mózesre bízza, aki „felnőtt
korában a hitében tagadta, hogy a fáraó leányának a fia. Inkább
vállalta, hogy az Isten népével együtt elszenvedi a sanyargatást,
mint hogy a bűn múló előnyét élvezze” (Zsid 11,24-25). Mózes azt a
küldetést kapta Istentől, hogy szabadítsa ki a zsidókat az egyiptomi
rabszolgaságból, és hogy vezesse el őket az Ígéret földjére. Mindez
egy hosszú vándorláson keresztül valósult meg, miközben „kietlen
földön bolyongtak a pusztán, nem találtak utat lakható hely felé”
(Zsolt 107,4).
Éppen e vándorlás közben kötötte meg Isten a szövetséget népével a
Sínai-hegyen. Mindez a szövetség ládájának képében válik láthatóvá,
mely jelképezi a szövetséget, és amely a néppel együtt „vándorol”,
elkíséri a népet az Ígéret földjére vezető úton. Ebben a helyzetben,
mégha a zsidók szenvednek is az éhségtől és a szomjúságtól, a
környező népek ellenségeskedése és elutasító magatartása miatt,
mégis észreveszik Isten gondoskodását és megtapasztalják
kiválasztottságukat, mely később így fejeződik ki a zsoltárban:
„Istenünk, te néped előtt vonultál, amikor a pusztában áthaladtál:
megremegett akkor a föld, Isten színe előtt szétfolytak az egek,
Istennek, Izrael Istenének színe előtt” (Zsolt 68,8-9). Ennek az
időnek az emléke, mely nagyban rányomta bélyegét Izrael szellemére,
eleven maradt a későbbi időkben is, és azok a zarándoklatok idézték
fel, melyek annak a városnak a templomába vezettek, ahol a szövetség
ládáját őrizték.
24. A vándorlás ugyanakkor jellemző minden Istennel kapcsolatban
álló ember magatartására.
A zsoltáros szerint „az az ember boldog, akinek útja szeplőtelen,
aki az Úr törvénye szerint él, és az ő útján halad” (Zsolt 119,1.3)
„zarándoksága házába” (Zsolt 119,54). „Aki bűn nélkül él” (Zsolt
15,2) [más forrás szerint: „halad előre az úton” (a fordító
megjegyzése)], az megtapasztalja, hogy Isten „felüdíti lelkét, és az
igaz úton vezérli” (Zsolt 23,3). Ezen a vonalon haladva, Szent Pál
emlékeztet mindannyiunkat arra, hogy „amíg e testben vándorként
élünk, távol járunk az Úrtól” (2Kor 5,6).
Krisztus misztériuma is vándorlásként van bemutatva a Szentírásban,
mely Isten Fiának a világrajövetelében és az Atyához való
visszatérésében áll. Jézus földi életének már a kezdetekor jelen van
a vándorlás, hiszen Egyiptomba kellett menekülnie Heródes elől, majd
visszatért Názáretbe. Lukács evangéliuma emléket állít annak is,
hogy Jézus évenként fölment a jeruzsálemi templomba (vö. Lk 2,41).
Egész nyilvános működése igazából állandó átvonulás egyik vidékről a
másikra, ahogy arra ő maga is utal: „az Emberfiának nincs hova
lehajtania a fejét” (Mt 8,20). János evangéliuma húsvét misztériumát
egyenesen úgy vezeti be mint Jézus órájának elérkeztét, „amikor a
világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1). Jézus tudatában
volt annak, hogy „az Istentől jött és Istenhez tér vissza” (Jn
13,3). A Fiúnak, aki a Szentlélek által az Atyától küldetett, ez a
vándorlása felhív minden embert arra, hogy induljon el az Atyához
vezető „húsvéti vándorúton”.
25. A vándorlás tehát még nem ért véget, hiszen „az Egyház története
nem más, mint egy véget nem érő zarándoklat eleven naplója” (IM 7).
Az ószövetségi hagyomány és Jézus életének folytatásaként – aki
„szegényen és üldözötten vitte végbe a megváltás művét” – az
Egyházat is, mely úton van az Atya felé, „ugyanerre az útra szólítja
a hivatása, ami az, hogy az üdvösség gyümölcseit szétossza” (LG 8).
Mint „új Izrael, amely a mostani világban él, keresve a jövendő és
maradandó hazát (vö. Zsid 13,14)” (LG 9), az Egyház „folytatja
zarándoklását a világ üldözései és Isten vigasztalása közepette”[7] a „megpróbáltatásokon és bajokon
keresztül, de fölkészíti rájuk Isten erős kegyelme” (LG 9). Az
Egyház, eszkatologikus jellegéből következően mozgékonyságot mutat,
melyet a beteljesedés felé irányultság vezérel.
Következésképpen az egyes keresztény helyzete is olyan, mint egy
Isten országa felé vezető nagy zarándoklat: „A születéstől a halálig
minden ember homo viator, úton lévő ember” (IM 7).
Vándorló élet és keresztény távlat
26. Ebből következik, hogy a vándorló élet – akár annak
konkrétan megvalósuló formájában, akár mint életszemlélet – állandó
figyelmeztetés, hogy „nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendő
hazánkat keressük” (Zsid 13,14). Úgy jelenik meg, mint a bibliai
kinyilatkoztatás nagyon is szilárd jele, mely megtalálja a maga
különböző megvalósulási formáit az Egyház életében. Ezek közé
sorolandó a cigányság által képviselt életforma, akár a történelem
folyamán megjelent különböző, akár a mai körülmények közt megélt
formáiban.
27. A cigányok életmódját bizonyos értelemben meghatározó értékek
közül jó néhányhoz hasonlót találunk a Szentírásban is. A
későbbiekben azután a cigányok története, melyre az üldöztetés,
száműzetés, ellenségesség, elutasítás, szenvedés és diszkrimináció
nyomta rá bélyegét, állandó vándorlássá alakult, amely
megkülönbözteti a cigányt a többiektől, és megőrzi őt saját nomád
hagyományában, olyannyira hogy általában nem is engedi, hogy a
környező népek hatással legyenek rá. Ez olyan identitást alakított
ki, amelynek megvan a külön nyelve, kultúrája és vallásossága, közös
hagyományokkal, a szoros összatartozás érzésével. Így a cigányoknak
és hagyományuknak köszönhetően az emberiség egy igazi kulturális
örökséggel gazdagabb, amely főként a nomád életen keresztül
hagyományozódott át. „Bölcsességük nincs könyvekben leírva, de ettől
még nem kevésbé ékesszóló.”[8]
28. Az emberektől gyakran magukra hagyatva, de Istentől soha, a
cigányok a Gondviselésbe vetették bizalmukat, egy olyan mély
meggyőződéssel, hogy azt már „természetük” alkotóelemének lehet
tekinteni. Alapjában véve a cigányság életformája élő tanúbizonysága
egy belső szabadságnak, amely mentes a konzumizmusnak és annak a
hamis biztonságérzetnek a kötelékeitől, amely az ember önhittségén
alapul. Mindamellett nem merül feledésbe az a népi bölcsesség sem,
miszerint: „Segíts magadon, Isten is megsegít”.
A cigányok vándorlása örökös és szimbolikus utalás az örökkévalóság
felé vezető útra. A cigányok annak a vándorlásnak egy különleges
módját élik át, amit az egész Egyháznak is meg kell valósítania, s
amit úgy lehet megfogalmazni, hogy a másik, az igazi, az egyetlen
Haza felé vezető út, miközben mindenkinek azon kell lenni, hogy
teljesítse mindennapi munkáját és kötelességeit is.
Az Egyház katolicitása és a cigányok lelkigondozása
29. Az Egyháznak különleges gondoskodást kellene tanúsítania a
cigánysággal szemben. Mint Isten vándorló népének egy sajátos
csoportja, különleges lelkipásztori magatartást érdemel és megilleti
értékeinek megbecsülése. De még inkább elmondható, hogy az Egyház
katolicitásának és küldetésének belső természete is megköveteli egy
ilyen lelkipásztorkodás megszervezését. Krisztussal, aki az Egyházat
útjára indította, megszűnt a megkülönböztetés minden fajtája. Ó „a
mi békességünk, a kettőt eggyé forrasztotta, és a közéjük emelt
válaszfalat ledöntötte, az ellenségeskedést kiküszöbölte saját
testében. Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré
teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel
kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte” (Ef
2,14-16).
30. Az Egyházban, amely az Úr küldetésének eszköze, s amelyen
keresztül Krisztus állandóan jelen van, „minden ember meghívást kap,
hogy Isten népét alkossa” (LG 13). Az Egyháznak az a hivatása, hogy
jelen legyen a föld minden népe körében, mivel az Úr valamennyi nép
köréből toborozza országának tagjait, amely jellege szerint nem
földi, hanem mennyei ország (vö. LG 13). Ebbe az országba mindenkit
be kell fogadni, anélkül hogy helyet kapna a peremre szorítás vagy
az idegenkedés. Az Egyház különösen is ott áll a „szegények és
elnyomottak mellett, és szívesen hoz áldozatot értük (2Kor 12,15).
Részt vesz az emberek örömeiben és fájdalmaiban, ismeri életük
törekvéseit és kínzó kérdéseit, s együtt szenvedi meg haláluk
gyötrelmeit.” (AG 12.)
31. Az Egyház katolicitása, jóllehet magában foglalja a küldetést,
hogy minden embert minden helyzetben megszólítson, nem csupán
térbeli, hanem inkább belsőleg és döntően minőségi jellegű, azzal a
képességgel, hogy behatoljon a különböző kultúrákba és magáévá tegye
minden nép bánatait és reményeit, evangelizálva s mindeközben
gazdagítva őket az emberiség kulturális javainak sokféleségével. Az
egy és egyetlen evangéliumot a különböző kultúrák és hagyományok
figyelembevételével úgy hirdeti, hogy az Egyház „beilleszkedése
egészen olyan mint Krisztusé, aki beleolvadt azoknak az embereknek a
társadalmi és kulturális miliőjébe, akik között élt” (AG 10).
32. Egy ilyen keresztény meggyőződés számára saját egyházi
identitásának elárulását jelentené, ha küldetésének teljesítése
közben helyet adna a diszkrimináció bármilyen formájának is.
Alapítójának nyomán – aki Isten Küldötte, s azért jött, hogy
„örömhírt vigyen a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, látást a
vakoknak, hogy felszabadítsa az elnyomottakat és hirdesse:
elérkezett az Úr esztendeje” (Lk 4,18-19) – az Egyház keresi azokat
az egyre megfelelőbb eszközöket, melyek segítségével eleven és
hatékony módon tudja hirdetni az evangéliumot a cigányoknak. Az új
evangelizációról van itt szó, amire oly gyakran felszólított minket
II. János Pál pápa.
33. A küldetés egyetemes dimenziójából fakad az az egyházi képesség,
hogy keressük és kifejlesszük a szükséges erőforrásokat, hogy
segíteni tudjunk azokon a különféle szociális formákon, amelyeken
keresztül a cigányok megszervezik létüket. Az üdvösség mindenki
előtt nyitva áll. Szeme előtt tartva a páli figyelmeztetést – „jaj
nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16) – az Egyháznak
nem szabad sajnálnia az erőfeszítéseket és az áldozatokat azért,
hogy valóban minden embert elérjen. Ezt a történetet ugyanakkor
bizonyos kezdeményezések és kreativitás jellemzi annak érdekében,
hogy az evangélium hirdetését – ami gyakran szembe találja magát az
idő múlása miatt már elavult mentalitással és struktúrákkal – egyre
hatékonyabbá tegye.
Azok a körülmények, amelyekben a cigányok manapság élnek, alávetve a
társadalom változásainak, a vad materializmusnak és a hamis
ajánlatoknak, bár utalnak a Transzcendensre, mégis sürgős felhívást
jelentenek az Egyház számára, hogy megtegyen mindent annak
érdekében, nehogy a cigányokat elnyelje egyfajta materializmus, mely
elnyom minden Istenre való hivatkozást. Ugyanakkor felhív arra is,
hogy az Egyház megakadályozza a cigányok saját népük körébe
zárkózását, illetve azt, hogy a szekták áldozatául essenek, vagy
elveszítsék saját vallási örökségüket.
3. FEJEZET
Evangelizáció és inkulturáció
34. A kívánt új evangelizáció, s a cigányok és a gağó-k
közötti kiengesztelődés és közösség érdekében érdemes megfelelően
értékelni a „cigány különbséget”, elismerve teljesjogú létüket,
anélkül hogy felégetnénk a cigány és a gağó kultúra között
már létező hidakat. Az egészséges és helyes értékelés azért is
fontos, hogy megfelelő kapcsolatot lehessen kialakítani az
evangelizáció, az inkulturáció és az emberi segítségnyújtás között.
Az inkulturációra törekvő evangelizáció
35. Ahhoz, hogy az üdvösség az egész embert elérje, az evangelizáció
nem tekinthet el azoktól a kulturális, nyelvi, hagyománybeli,
művészeti és más vonatkozásoktól, melyek formálják az emberi
identitást és a népeket a maguk teljességében. Mindeközben az Egyház
„semmit sem vesz el egy-egy népnek ideigvaló értékeiből, sőt
ellenkezőleg: felkarolja és átveszi a népek tehetségeit, szellemi
kincseit, szokásait, amennyiben jók; és éppen átvételükkel
megtisztítja, erősíti és nemesíti azokat” (LG 13). Az evangelizáció
hamisítatlanul katolikus lelkülete ezen túl egymás kölcsönös
gazdagításához is vezet, hiszen „minden egyes rész átadja sajátos
ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak. Így az egész is és
minden egyes rész is gyarapszik minden tag kölcsönös önközlése
által” (LG 13).
36. Ebben a látásmódban megtalálja a maga megfelelő értelmezését a
cigánypasztoráció néhány irányvonala, ami nemcsak azt jelenti, hogy
elfogadjuk a cigányság saját identitásra irányuló törvényes
követeléseit és azon jogát, hogy mint saját identitással rendelkező
népesség, épüljön be az egyházi és polgári társadalom életébe, hanem
hagyományuk valós értékeinek szeretetteljes és hatékony
nagyrabecsülését is jelenti, amelyeket nemcsak tisztelni, hanem
védelmezni is kell. Sőt még inkább, ebből az üdvösségtörténeti
szempontból nézve, érdemes belülről tanulmányozni ennek a népnek a
kultúráját, mint olyan elemet, melyet be kell építeni az isteni
üdvözítő szándékba.
37. A sajátos cigány világszemlélet és életforma nem egykönnyen
hasonlítható az emberiség más szociális valóságához. A cigány
valóság tehát teljes mértékben azon valóságok közé tartozik,
amelyekre az emberiességben tapasztalt Egyház missziós tevékenysége
során alkalmazta az axiómát, mely szerint „az egyes körülmények és
fokozatok szerint mindig más és más a tennivaló és az alkalmas
eszköz” (AG 6). Ebből következik, hogy alkalmas lelkipásztori
ellátást kell kidolgozni a cigányok részére, melyet nem lehet
leegyszerűsíteni arra, hogy a többi krisztushívő közé való
integrálódásra késztetjük őket. Lelkipásztori ellátásuknak
közvetlenül és mindenekelőtt evangelizálásukra és emberi fejlődésük
elősegítésére kell irányulnia.
Észre kell vennünk, hogy az Egyháznak a lelkipásztorkodás
szempontjából megszervezett rendes és területi intézménye általában
nem teszi lehetővé a cigányok számára, hogy hatékonyan és tartósan
beépüljenek az egyházi életbe és közösségbe. Ezért előrelátó
éleselméjűségre van tehát szükség, amikor a lelkipásztorkodás
hagyományos formáit a cigányok sajátságos helyzetére alkalmazzuk.
38. A cigányok sajátságos kultúrája nem tesz elfogadhatóvá számukra
egy egyszerűen „kívülről jövő” evangelizációt, amit könnyen
lerohanásként értelmeznek. Az igazi katolicitás útján járva,
bizonyos értelemben az Egyháznak magának is cigánnyá kell válnia a
cigányok körében, azért hogy ők is teljesen részt tudjanak venni az
Egyház életében. Mindez az értékeit megosztó szeretettől és
barátságtól áthatott lelkipásztori magatartás szükségességét veti
fel. Fontos, hogy a lelkipásztori munkatársak, legalább egy bizonyos
időre, részt vállaljanak a cigányok életéből, megosztva velük
életkörülményeiket. Különösen is érvényes, amit az Egyház a missziós
területeken szolgálatot tevőktől kér, vagyis hogy „ismerjék meg az
embereket, akik között élnek, építsék ki a kapcsolatot velük, hogy
azok őszinte és türelmes párbeszédükből tanulják meg, milyen
kincseket osztott ki a népeknek a bőkezű Isten” (AG 11).
A cigány kultúra megtisztítása, felemelése és beteljesedése
Krisztusban
39. Az evangélium és a cigány kultúra valódi találkozása
természetesen nem törvényesítheti e kultúrának minden összetevőjét.
Az evangelizáció egyetemes története világosan mutatja, hogy a
keresztény üzenet terjedését mindig a kultúrák megtisztításának
folyamata kísérte, amelyet úgy tekintettek, mint az adott kultúra
fölemelésének szükséges elemét. Nem kellene meglepetést okoznia a
ténynek, hogy az ilyen kultúra „elfogadása” mellett az Egyház arra
irányítja lelkipásztori tevékenységét, hogy legyőzze azokat a
keresztény életszemlélettel össze nem egyeztethető szemléleteket,
melyek valamilyen módon akadályt képezhetnek a cigányok és a gağó-k
közti megbékélés útján. A minimalista magatartás ezekkel az
akadályokkal kapcsolatban, vagy mindannak megkülönböztetés nélküli
védelmezése, ami a cigány kultúrában jelen van, nem használ az
evangelizáció ügyének.
40. Ebben az összefüggésben azt is meg kell jegyezni, hogy a saját
hagyományok őrzésének nem szabad alibiként szolgálnia egy elzárkózó
magatartás igazolására és a gağó társadalom jogos
fejlődésének elutasítására. A cigányok és a gağó-k közti
megbékélés és közösség magában foglalja a kultúrák törvényszerű
kölcsönhatását, és ebben a fejlődésben meg kell mutatkoznia bizonyos
kezdeményezésnek a cigányok oldaláról is. Hiszen a társadalom
általános megjelenése manapság nem teszi lehetővé a fejlődés
áramlásától elszigetelődő kultúra megkívánt fejlődését. Jóllehet
nyilvánvalóan sok szociálisan igazságtalan helyzet létezik, melyek a
bűnben gyökereznek, el kell ismerni, hogy a szociális elmaradottság
nem mindig magyarázható a többi társadalmi réteg rossz szándékának
következményeként, hanem belejátszik a saját szociális
berendezkedésük is, amelynek a fejlődés feltételeként integrálódnia
kell.
41. Napjaink társadalmának egy másik jellemzője az oktatás, a
szakképesítés, a személyes kezdeményezések és felelősség
felvállalásának szükségessége ahhoz, hogy felemelkedjünk legalább
egy elfogadható életszínvonalra. Ezek olyan értékek, melyeket
fontosnak kell tartani és elő kell mozdítani, főleg a szülők
részéről. A cigányság nagy része sajnos ma még olyan örökséget hoz
magával, amelyből ez a tudat még hiányzik, ami az elszigeteltségük
következménye is. Sokszor nem lehet és nem is kell felelőssé tenni
őket ezért, mégis, e hiányt meg kell szüntetni, főként a jövendő
nemzedékek tekintetében.
Az igazságtalan megkülönböztetés minden formájának eltörlése mellett
elő kell segíteni a férfiak és nők közötti jogegyenlőséget. Mindez
persze nem jelentheti a család intézményének erőszakkal való
kiforgatását a maga eredeti jelentéséből, ahogy az akkor történik,
amikor a jogegyenlőséget rosszul értelmezzük, nem elfogadva a férfi
és nő közötti különbséget a kölcsönösség egy ilyen kultúrájában. Az
egyenlőség megköveteli a nők méltóságának tiszteletben tartását, a
női kultúra felemelését, a társadalmi előmozdítást stb.
42. A cigányok körében oly mélyen meggyökereződött erős családi
érzék nem engedheti meg, hogy az elszenvedett személyes vagy
kollektív bántalmak generációról generációra áthagyományozódó örökös
sértésekké váljanak, melyek időben meghosszabítanák a családok
és/vagy klánok közötti ellenségeskedést.
A munka területén tanúsított őszinteség és egyenesség szintén olyan
polgári és keresztény érték, amelyet nem lehet nem megkövetelni.
Azokkal a tevékenységekkel pedig, amelyek a törvényesség határán
vagy azon kívül vezetnek „könnyű vagyonszerzéshez”, határozottan fel
kell hagyni. Figyelembe kell venni mindazt a kárt, amit ez okoz mind
a cigányságot körülvevő népek, mind maga a cigányság körében,
amennyiben hozzájárul a gağó-k előítéleteinek növekedéséhez.
Kulturális kölcsönhatás
43. A cigány kultúra megtisztítása nem jelentheti annak
kiüresítését. De legitim értékeinek tiszteletben tartása és
nagyrabecsülése mellett határozottan arra kell irányulnia, hogy
beépüljön a cigányokat körülvevő társadalom kultúrájába, mely
utóbbinak befogadó magatartást kell tanúsítania. Mind a keresztény
szeretet oldaláról nézve, mind pedig a polgári élet követelményeit
tekintve a cigány és a gağó kultúra nem találkozása vagy
szembenállása olyan tény, amelyet le kell győzni, s amely a
gondolkodásmód komoly megváltoztatását igényli mind polgári, mind
egyházi téren.
44. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik a gağó
iskolákban folyó oktatás. Valójában az általában használt iskolai
szövegek a cigány népességről azt a történelmi és szociológiai
szemléletet tükrözik, mely nemzedékről nemzedékre átadott
előítéletek összesssége, ezért a velük szemben tanúsított
bizalmatlanság így folyamatosan csak tovább növekszik. Ugyanígy a
tömegkommunikációs eszközökön keresztül terjedő információk is
ritkán juttatják el a nagyközönséghez a cigány kultúra pozitív
értékeit, mivel manapság inkább a negatív hírek közlése jellemző
csupán, amelyek még inkább hozzájárulnak a cigányokról alkotott kép
rombolásához. A napjainkban egyre erőteljesebb buzgólkodás a
kisebbségek tiszteletben tartásáért meg kellene hogy találja a maga
helyét ezeken a területeken is, a diszkrimináció bármilyen formája
nélkül. Ami ezen a téren érvényes az összes kisebbségre, azt a
cigányokra is alkalmazni kell. A megnyílás és informálás nagy
munkájára van még szükség ahhoz, hogy felrázzuk a lelkiismereteket,
tájékoztassuk és megváltoztassuk a bizalmatlanságtól áthatott
magatartásformákat, amelyeket a cigányokra vonatkozó elfogult
híradás táplál.
4. FEJEZET
Evangelizáció és emberi támogatás
Az emberi család egysége
45. Isten Ádámban mint Teremtő nyilatkoztatja ki magát, aki Atyja
minden férfinak és nőnek, akik az emberiség egyetlen nagy családját
alkotják. Isten minden személyt a maga képére és hasonlatosságára
teremtett (vö. Ter 1,27), és arra hívott, hogy egymással
együttműködjenek. Istennek az emberrel való kapcsolata, amely az
ember méltóságának az alapja, még akkor is létfontosságú marad,
amikor azt szerencsétlen módon nem ismerik el.
Az élet ajándékában Isten vég nélkül kinyilvánítja teremtő
szeretetét, ahogy Krisztus is szavaival és tetteivel, szenvedése és
kereszthalála által kinyilatkoztatta az egész emberiségnek, ennek a
teremtő szeretetnek állandó jelenlétét, mely egyben megváltó
szeretet is. Ennek köszönhetően az egész emberiség Isten
gyermekeiből tevődik össze, akik egymásnak Isten Fiában fivérei és
nővérei. Az egész emberiség arra hivatott, hogy egy nagy családot
alkosson, melyet gazdaggá tesznek mindenki ajándékai és minden nép
jellemzői. Mindannyiunkat arra hív Isten, hogy testvérként éljünk,
tanúságot téve arról, hogy Isten Országa már jelen van a Föltámadott
személyében és az Ő Egyházában, amely annak az Országnak csírája és
kezdete (vö. LG 5).
A cigányok emberi és polgári jogai
46. Az emberi család egysége megmutatkozik abban is, hogy elismerjük
minden ember méltóságát és szabadságát, bármilyen népcsoporthoz,
valláshoz tartozzon is, bármelyik országból származzon is, a
szolidaritás kapcsolatában mindenki mással. A személy végtelen
értékű, mivel Krisztus mindenkiért feláldozta életét. Ő ennek az új
emberiségnek az elsőszülöttje, amelyet az Atya végtelenül szeret. A
feltámadás diadala után, mellyel legyőzte a gyűlöletet és a halált,
kiárasztotta a Szentlelket, az igazság és a szeretet Lelkét, a
szabadság és a béke Lelkét, aki kiengesztel minket ellenségeinkkel,
kiragad bennünket a közömbösségből, és az emberi család minden
tagjának felebarátjává tesz.
47. Minden személy egyedi és helyettesíthetetlen, és arra hivatott,
hogy kölcsönös tiszteletben megvalósítsa saját képességeit jogainak
és kötelességeinek teljesítésében, munkája megélésében. Ahhoz, hogy
ez mindennapi életté váljon, minden személyes és kollektív döntésnek
az emberi személytől kell kiindulnia, mely kapcsolatban áll a
többiekkel, figyelembe véve a politikai és gazdasági rend
feltételeit. A felebaráti szeretet elsőbbségének, melyet Krisztus
megélt és hirdetett, a keresztényeket rá kell vezetnie minden ember
feltétel nélküli szeretetére, és Ővele együtt a szolga helyének
elfoglalására. Így harcolt Ő is – erőszak nélkül – a hatalom azon
kísértése ellen, mely uralma alá hajtja testvéreink közül különösen
is a legsebezhetőbbeket, egészen a teljes megsemmisítésig.
48. Ezért tehát azon feladat felvállalása, melynek célja, hogy a
cigányokat – akik különösen is sebezhetőek – az emberi család teljes
jogú tagjaiként tartsák számon és fogadják el, fontos és sürgető. Az
igazi és tartós béke azonban, melynek ragyognia kellene mint az
„isteni család” (Szentháromság) visszfénye, nem érhető el az
igazságosság és a fejlődés kontextusán kívül. A cigány népesség
körében őrizni kell a méltóságot, tiszteletben kell tartani a
kollektív identitást, támogatni kell minden olyan kezdeményezést,
mely elősegíti a fejlődést[9] és
védelmezni kell jogaikat.
Egy sajátos kisebbség a többi kisebbség között
49. Ahhoz, hogy kellőképpen megértsük a cigányság gyakran drámai
történelmét, nemcsak a társadalom kebelén betöltött kisebbségi
helyzetüket kell szem előtt tartanunk, hanem azokat a sajátosságokat
is, melyek a többi kisebbséggel összehasonlítva jellemzik őket. Az ő
sajátosságuk főleg abban rejlik, hogy nem egy pontosan elhatárolt
területen élnek, nem is egy meghatározott országból származnak, és
ezért nem is kapnak onnét semmilyen támogatást. A polgári védelem és
a politikai garanciák ezen hiánya nagyon kritikussá teszi a cigányok
életét. Míg a más népektől származó menekülteknek sikerült az
emberek jó részét megmozgatnia, addig a cigányok érkezése inkább
elutasítást váltott ki. Mégis, a cigány menekülthullámok világosan
mutatják, hogy ők is szegény országokból származnak, ahol a
diszkriminációt gyakran ismételt erőszakos cselekmények kísérik.
Csak úgy lehet a cigányokat kimenteni a nyomorból és az
elutasítottságból, ha a kormányok együtt határoznak meg egy közös,
globális és mindannyiuk által megvalósított politikát.
50. Mindez különösen is fontossá teszi, hogy növekedjék a nemzetközi
szervezetek cigányok irányában tanúsított érdeklődése. Ugyanakkor a
kormányoknak is feladata, hogy tartsák tiszteletben a többi
kisebbség között ezt a kisebbséget, és ismerjék el, fáradozzanak
elkötelezetten a mindmáig elterjedt rasszizmus és idegengyűlölet
megnyilvánulásainak kiirtásáért, amely hátrányos megkülönböztetés
formájában jelentkezik a foglalkoztatás, a lakhatás és az oktatás
területén egyaránt.
Az Egyház is arra hivatott, hogy a Vándorlók és Utazók
Lelkigondozásának Pápai Tanácsán, illetve a Szentszéknek a
nemzetközi szervezetekhez akkreditált képviselőin és megfigyelőin
keresztül emelje fel szavát annak érdekében, hogy az országos és
nemzetközi szervezeteknek a cigányok érdekében meghozott döntéseit a
helyi szervezetek befogadják és azok a mindennapi életben meg is
valósuljanak.
A teljes fejlődésfeltételei
51. Az oktatás a fejlődés alapja és elengedhetetlen követelménye.
Ebben a tekintetben, míg a múltban a cigányok főleg vándorló
életmódja megnehezítette a fiatal nemzedékek rendszeres iskolázását,
mára a legyőzendő nehézség inkább már az oktatás módjának
megválasztása. Bevonásuk – már amennyiben lehetséges – az oktatás
hagyományos rendszerébe, hozzájárul az esetleges hiányok pótlásához.
Ahol viszont a vándorló vagy félig letelepedett életmód lehetetlenné
teszi a rendszeres oktatást, a kormányoknak, a cigány szervezeteknek
és az Egyháznak is azon kell fáradoznia, hogy más módon valósítsák
meg a cigány gyerekek oktatását.
52. Hasonlóan gondolni kell a fejlődés egyéb elemeire is, amelyeket
a cigányoknak is meg kellene kapniuk, úgy mint a fiatalok
szakképesítése, az egészségügyi szolgáltatások elérhetősége, rendes
lakáskörülmények, szociális ellátás stb. Viszont, ha nem vesszük
figyelembe a cigányok történelmét, akkor előfordulhat, hogy a
szociális segítségnyújtás abban fog állni, hogy próbálunk legyőzni
egy társadalmi eltévelyedést. Ez könnyen oda vezethet, hogy a
cigányokat társadalmon kívülieknek tekintjük, akiket a lehető
leghamarabb vissza kell vezetni a társadalom folyammedrébe. Így
cselekedve tagadnánk azt a diszkriminációt, melyet a cigányok
századokon át elszenvedtek, ugyanakkor semmibe veszne saját
kultúrájuk elismerése is.
Ellenben az emberi személyt kell a központba állítani, legyen az
bárki, még akár a maga kollektív dimenziójában is, főleg ha az
életkörülmények azt törékennyé tették. Mindebből következik néhány
kritérium, amelyeket szem előtt kell tartanunk, amikor hozzálátunk a
cigányokat segítő tervek megvalósításához. Ha a cigányokat
rendszeresen a segélyre szorulók kategóriájába száműzzük, veszélybe
sodorjuk a tervek céljait. Természetesen a körülmények alkalmasint
követelhetnek megfelelő segélynyújtást, de az emberi segítségnek
ennél tovább kell lépnie, mindaddig, amíg a cigányok maguk válnak
felelőssé abban, hogy megtalálják a fejlődésükhöz szükséges
forrásokat.
53. A fejlődés útjainak felvázolása feltételezi még az integráció és
az asszimiláció közti jelentéskülönbség megfelelő megértését. Az
elsőt határozottan támogatni kell egészen a cigány hagyományoknak és
életnek a többi kultúra koncertjébe történő teljes beillesztéséig,
tiszteletben tartva természetesen sajátságaikat. Ellenben
határozottan elutasítandó minden olyan törekvés, mely a cigány
kultúra asszimilálására törekszik, amely nem jelent mást, mint a
cigány kultúra teljes megsemmisítését, feloldva azt a többségében. A
gağó társadalomba beilleszkedő cigánynak továbbra is
cigánynak kell maradnia, megőrizve saját identitását.
Szükséges még az is, hogy belülről ismerjük meg a közösségek
helyzetét. Sokszor azonban a közhatalmat gyakorlók elhamarkodott
döntéseket hoznak az alkalmazás mértékéről. Ez az embertelen
események következményének tudható be, melyek felborzolják a
közvéleményt, vagy a cigány szervezetek ténykedésének és azoknak a
személyeknek, akik feljelentik az embertelen körülményeket, melyek
közt ezek a családok élnek. Komolyan kell dolgozni, közösen az
érdekeltekkel, figyelembe véve a cigányok életmódját, hagyományait
és sajátosságaikat.
54. Ebben az összefüggésben fontos szerepet kap a cigányok
egyesületekbe szerveződése, mint egy hasznos beszélgetőtárs a
fejlődés útjainak kijelölésében. Segíteni kell ezeket az
egyesületeket abban, hogy hatáskört szerezzenek maguknak és
komolyságot a kezdeményezésekben, hogy képviseljék az egész
cigányságot és hogy a közhatalmat gyakorlók kikérjék véleményüket,
amikor bizonyos szélesebb hatáskörű terveket készítenek, melyek a
cigányok lakáskörülményeinek, tartózkodási helyeiknek,
iskoláztatásuknak, a letelepedettek, félig-letelepedettek és az
útonlevők helyzetének javítására irányulnak.
A promóció keresztény távlatai
55. Akkor is, ha az emberi segítségnyújtásra irányuló
konkrét tervek elindítása elsősorban az állam feladata, hasznos és
egyenesen fontos lehet az Egyház intézményeinek bevonása a konkrét
tervekbe, helyet adva ezáltal a cigányok részvételének is. Szorosan
hozzátartozik az Egyház alapküldetéséhez, hogy jelezze a polgári
hatóságok felé ennek a népnek ínséges helyzetét.
56. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy „egy nép fejlődése
elsődlegesen nem a pénzen, az anyagi segítségen, a technikai
struktúrákon múlik, hanem a lelkiismeret formálásán, a mentalitás és
a szokások érlelődésén. Az ember a fejlődés fő eleme, nem pedig a
pénz vagy a technológia.” (RM 58.)
5. FEJEZET
A cigánypasztoráció sajátos szempontjai
57. A cigányok evangelizálása az egész Egyház küldetése, hiszen
egyetlen keresztény sem maradhat közömbös a peremre szorulás vagy az
egyházi közösségtől való eltávolodás jelensége előtt. Akkor is, ha a
cigánypasztorációnak van bizonyos sajátossága és az abban
résztvevőktől alapos és sajátságos felkészülést kíván, a befogadó
magatartásnak ki kell nyilvánulnia az egész katolikus közösség
részéről. Isten egész népének érzékenyebbé kell válnia nemcsak az
ellenségeskedés, az elutasítás vagy a közömbösség leküzdésére, hanem
a cigány testvéreink és nővéreink iránt tanúsítandó nyilvánosan
pozitív magatartás elérésére is.
Az ilyen típusú lelkipásztorkodás jellegzetes szempontjai
58. A cigánypasztoráció megfelelő megindításában az antropológiai
dimenziónak nagy jelentősége van azért is, mert a cigányok különösen
is nyitottak egy-egy esemény „érzelmi” vonatkozását tekintve, főleg
ha annak családi vonatkozása is van. A történelemhez való viszonyuk
mindvégig alapvetően érzelmi marad. Ez gyakorlatilag azt jelenti,
hogy a térben és időben való tájékozódásuk nem földrajzi helyekhez
vagy naptári dátumokhoz, hanem főként egy-egy találkozás, munka,
szerencsétlenség, ünnep érzelmi intenzitásához kötődik. Reakcióik a
legtöbbször azonnaliak, inkább szemmel láthatók, könnyen
felismerhetők, semmint elméleti szempontok által vezetettek. Mindez
szükségessé teszi a megkülönböztetés, a kezdeményezés és a
kreativitás jelenlétét a cigánypasztoráció megindításában.
Közeledés és a kommunikáció módjai
59. A cigány mentalitás következtében a pasztorációs
munka akkor lesz igazán hatásos, ha kis csoportokon belül történik.
Ezeken belül sokkal könnyebb a kapcsolatok személyesebbé tétele, a
hitbeli tapasztalatok megosztása, miközben mindenki ugyanazokon az
eseményeken vesz részt, az evangélium fényében elemezve azokat, és
elbeszélik az Úrral történt személyes találkozásaikat. Ilyen
csoportokban a cigányok saját magukkal, saját kultúrájukkal találják
szemben magukat, és elismerést talál „szerepvállalásuk” és laikusi
felelősségük. A személytelenítő névtelenség ellenben sokat ronthat a
lelkipásztorkodás sikeres kimenetelén.
60. Isten Igéjét, amit a lelkipásztorkodás különféle alkalmaival
hirdetnek, a cigányok könnyebben befogadják, ha azt olyasvalaki
hirdeti, aki szolidáris velük szemben, s az életben ezt már
konkrétan meg is mutatta. Szükségesnek látszik, hogy a katekézis
alkalmával helyet biztosítsunk a beszélgetés számára, amely megadja
a lehetőséget a cigányoknak, hogy kifejezzék, mit jelent számukra és
hogyan élik meg Istennel való kapcsolatukat. Gyakran a megélt
helyzetek többet mondanak a gazdag elméleteknél, ahol mindig megvan
a veszély, hogy elvesznek azokban.
61. Mérlegelni kell a liturgikus szövegek, a Szentírás, az imádságok
szövegeinek a különböző régiókban élő más-más népek által beszélt
nyelvekre való lefordításának szükségességét is. Hasonlóan a
cigányok által nagyra értékelt és alkalmazott zene a lelkipásztori
találkozások és a szertartások alkalmával nagyon is hasznos eszköz,
amit érdemes támogatni és fejleszteni. Végül, mivel a cigányok képi
emlékezőképessége nagyon is fejlett, a tanításkor használt
szemléltető vagy videós segédanyagok, fényképekkel, a modern
technológia által felkínált minden lehetséges formában értékes, ha
egyenesen nem elengedhetetlen segítséget tudnak nyújtani, ha azokat
jól alkalmazzuk a cigány mentalitáshoz.
Szentségi lelkipásztorkodás
62. A szentségek kérése a családok részéről olyan
környezetben helyezkedik el, amely érinti az Egyház és a cigányok
kölcsönös viszonyát. Előszeretettel fordulnak a Rasaj-hoz (pap) vagy
a plébánián szolgálókhoz, akik befogadóknak és nyitottaknak
mutatkoztak velük szemben, kétségkívül azért, mert ők már
megosztottak velük fájdalmas pillanatokat vagy veszélyes
élethelyzeteket. Mielőtt azonban elhamarkodott válasz születne, meg
kell vizsgálni a cigány család és a helyi keresztény közösség közti
kapcsolatot. Ez az értékelés meghatározza a kérés jogosságát és bele
kellene vésődnie a szentségi felkészítésbe és annak lefolyásába.
63. Általában a keresztség a leggyakrabban kért szentség.
Fejleszteni kellene a család és az újonnan megkeresztelt lelki
kísérését, hogy sikeresen eljussanak a keresztény beavatás
teljességére. Viszont az a válasz, amit akkor kapnak, amikor először
kérik a keresztséget, meghatározó és egy egész életen át visszatérő
lesz.
A keresztségre felkészítő beszélgetéseket a cigányság mindennapi
életére kell alapozni. Ellenkező esetben fennáll a veszély, hogy a
használt vallásos nyelvezetnek semmi köze az életükhöz és csak
külsőleg érinti meg őket. A keresztapát vagy a keresztanyát gondosan
kell kiválasztani, hiszen ez egy olyan feladat, amely a családdal
fenntartott folyamatos, kiváltságos kapcsolatot foglal magában. Épp
ezért hasznos, ha ők is jelen vannak a felkészítő beszélgetéseken,
mégha ez nem is mindig érhető el könnyen.
64. Kerülni kell a keresztség kellő felkészültség nélküli
kiszolgáltatását, ugyanúgy mint a gağó számára érvényes
követelmények erőszakolását, mintha a cigányok a területi közösség
„szokásos” tagjai lennének. Ha a keresztség kiszolgáltatója nem
rendelkezik kellő felkészültséggel a cigánypasztoráció terén,
érdemes kikérnie a legközelebbi cigánylelkész tanácsát. A szentség
kiszolgáltatásakor figyelni kell a nyelvezetre, hogy táplálni és
fejleszteni lehessen ezáltal is a szülők, keresztszülők és az egész
jelen lévő család hitét. Nem biztos, hogy minden szó, amit egy gağó
használ, érthető egy cigány számára is. A használt képeknek nem
ugyanaz a hatása egy más látásmódú világban.
Mindenesetre a keresztség kiszolgáltatása Isten egész népének
jelenlétében kellene hogy történjen. Mint ahogy más katolikusok, a
cigány család is a maga más mivoltában csatlakozik a keresztségre
való előkészülethez és a szentség ünnepléséhez. Így meg lehet
tapasztaltatni a katolicitást, ami új kapcsolat kezdete lehet a
cigányok és a gağó-k között, annál inkább, ha a felkészítés
alatt kialakult kapcsolat megmarad a jövőben is, megosztva így velük
az életüket.
65. Fontosnak tűnik, főleg a fiatalok esetében, egy bérmálási
előkészítő. Ez a szentség gyakorlatilag ismeretlen a cigányok előtt.
Ez magában foglalja – katekumenális módon – a keresztény beavatás
folyamatában mutatkozó hiányosságok pótlását, arra nevelve őket,
hogy szabadon és tudatosan kapcsolódjanak az Egyházhoz. A bérmálás,
miközben bevezeti a megkereszteltet a Szentlélek életében való
teljes részvételbe, elvezeti őt Isten megtapasztalására és a hitről
való tanúságtételre, ugyanakkor feltárja előtte az Egyházhoz való
tartozás és a missziós felelősségvállalás jelentését. Ugyanakkor
fontos, hogy a szentség másik „alanyának”, a közösségnek a szerepét
is hangsúlyozzuk, „intergenerációs” formában bevonva azt a
katekézisbe, hogy az „ő bérmáltjainak” ünnepe alkalmával ő maga is
egy új pünkösdöt tudjon megélni, hivatásában és evangelizációs
küldetésében megerősítve a Szentlélek leheletével.
66. A Krisztusban és az Egyházzal való közösség forrása és csúcsa az
Oltáriszentség, Krisztus halálának és föltámadásának emlékezete. Ezt
a szentséget a cigányok még nem értették meg teljes mértékben. Egyes
csoportoknál fontos szerepe van a szent lakomának, amit általában a
család védőszentje tiszteletére vagy a halottak békéjéért tartanak.
Egy ilyen összejövetelen dicsőítik Istent a kapott kegyelmekért és
megosztják az ételt, elsősorban a kenyeret és a bort, melyeket
általában megáld a vendéglátó család feje. A lakoma közösségének ezt
a tapasztalatát, mellyel a cigányok megerősítik a saját
közösségükhöz való tartozásukat, átjárhatja egy állandó utalás
Istenre, az életnek értelmet és értéket adó javak forrására. Ez a
tapasztalat kiindulópontja lehet a cigányoknak az imádságban
összegyűlt keresztény közösségbe való bevezetésének. Mindez főleg az
Eucharisztia liturgiájában valósulhat meg, ahol meg lehet magyarázni
és ünnepelni a szentséget, mint az egy kenyér megosztását az Atya
asztalánál, a húsvéti titokban való részesedést, melyet az
Eucharisztiában ünneplünk, ami nem más, mint Krisztusnak – aki
értünk ajándékká vált – emlékezete. Ezt viszonozzuk, amikor
önmagunkat is a szeretet által ajándékká tesszük a másik számára.
67. A bűnbánat vagy kiengesztelődés szentségének – bár szentségi
formájában mellőzik – megvannak fogódzó pontjai mind a cigányok azon
szokásában, hogy állandóan és nyilvánosan bocsánatot kérnek Istentől
a hiányosságaikért, mind pedig abban a felfogásban, illetve
magatartásmódban, amivel a hagyomány rendszabályozza a
kiengesztelődést, amikor visszafogadja a közösség egy tagját, akit
korábban „tisztátalannak” nyilvánítottak és az etikai kódex
megsértése miatt kizártak maguk közül. A szentség ily módon a
megtérés látható jelévé válik, melyben az egyik oldalon maga Jézus
az, aki az Egyház szolgálatán keresztül az Atya irgalmas
megbocsátását ajándékozza, mely elszakíthatatlan a testvérekkel való
kiengesztelődéstől; a másik oldalon pedig kifejeződik az ember
válasza, melyet a Szentlélek kegyelme támogat, amely megnyílik az
Istenhez radikálisan csatlakozó helyes erkölcsi magatartás felé.
68. Ami a házasságot illeti, meg kell fontolni, hogy az a
hovatartozástól függő különböző rítusokkal, de ugyanazon lényeggel
belevésődött a cigány kultúrába és hagyományba. Akik házasságra
lépnek, vállalnak minden házastársi jogot és kötelességet a közösség
előtt, mely jóváhagyja a kötelék érvényességét, mint egy állandó
állapotot, amelyen belül az etikai és természetes értékek –
szabadság, hűség, felbonthatatlanság és termékenység – lényegileg
megőrződnek. A házastársak egysége teljesen különbözik tehát egy
egyszerű szexuális kapcsolattól, és úgy jelenik meg, mint egy
különleges esemény, mely közel áll a házasságról szóló katolikus
tanításhoz. Ebből kifolyólag a megkeresztelt számára jelentős alapja
lehet egy későbbi szentségnek, azzal a „formával”, melyet az Egyház
megkíván. A család, mely a cigány kultúra és szociális háló szíve és
alapja, szentségileg így megújítva termékeny talaja lehet kis
keresztény közösségek létrejöttének, abban a reményben, hogy
fokozatosan eljutnak az Egyház életében való teljes részvételre a
karizmák és a szolgálatok sokféleségében.
69. A betegek kenete nem csupán nem gyakorolt szentség a cigányok
körében, hanem teljesen félreismert mint Krisztus által rendelt
szentségi jel és az egész Egyház betegekért végzett imája. A
szentség elutasítása annak a hibás értelmezésnek tudható be, hogy
összekapcsolják a halállal. Ebből fakad a szenvedésről szóló olyan
evangelizáció szükségessége, melyben a beteg egyesül Krisztussal,
aki magára vállalta az emberiség szenvedéseit (vö. Mt 8,17) s úgy
éli meg betegségét mint bizalomteli ráhagyatkozást az Atyaistenre,
és őszinte nyitottságot a többiek szenvedéseire. Így alkalmassá
válik a gyógyulás ajándékának befogadására, amit Isten tud
létrehozni a lélek mélyén, kiárasztva annak hatásait a testre is. A
szentség hatékony kiindulópontot találhat a betegekkel, főleg a
haldoklókkal való törődésben, akiket a kórházból „haza” visznek,
hogy még élvezhessék a család és a közösség szeretetét és
gyengédségét.
A temetés szertartását, melyhez makacsul ragaszkodnak attól való
félelem miatt, hogy a halott nem érzi magát kellőképpen tisztelve,
meg kell tisztítani és tökéletesíteni kell a húsvéti misztérium és a
halottak hagyományos kultusza fényében, melyet az összes csoportok
különféle módon megélnek közösségi szellemben, intenzíven és
nagylelkűen.
A zarándoklatok
70. A cigányok körében a zarándoklat a jámborságnak nagyrabecsült
kifejezése. Gyakran a „szent helyek”, melyek a „szenttel” való
találkozás helyei, a család történetéhez kötődnek. Egy eseményt, egy
fogadalmat, egy imádságos utat úgy élnek meg, mint a „Szent
Istenével” való személyes találkozást, amely megerősíti egy-egy
csoport hűségét is. Ha az Egyház, a lelkészek, a szerzetesek, a
szerzetesnők és a laikusok jelenlétének köszönhetően, megértve a
cigányok imádságát, közösen végzi azt velük, kiszolgáltatja nekik a
keresztség szentségét, megáldja házasságukat, akkor a zarándoklat a
katolicitás olyan tapasztalatát nyújthatja a résztvevők számára,
mely elvezeti őket a „Szenttől” Krisztus személyéhez és a gağók-kal
való egyházi kapcsolatokhoz.
Az ilyen zarándokhelyeken előkészített és kiszolgáltatott
keresztséget nagyobb elmélyültséggel és őszinteséggel lehet
ünnepelni, mert sokkal családiasabbnak tűnnek és mert már előzetesen
maguk a cigányok választották. Ilyen események alkalmával el lehet
mélyíteni a Krisztusba vetett hitet a felnőttek számára tartott
katekéziseken keresztül az ő vallásosságukból kiindulva.
71. A keresztúti ájtatosságot is – melyet főleg a zarándoklatok
alkalmával végeznek ismételten – nagyra becsülik. Úgy élik meg mint
egy bűnbánati szertartást, amit a cigányok könnyen megelevenítenek,
már azért is, mert Krisztus keresztútjának állomásai szívükhöz
szólnak, utalva az élet szenvedéseire és meghíva őket, hogy
munkálkodjanak a cigányok és a gağó-k közti kiengesztelődés
érdekében. De a rózsafüzér ájtatos elimádkozása is része
zarándoklatuknak.
Papok, szerzetesek, szerzetesnők és laikusok jelenléte, akik néhány
napon keresztül a cigányok közelében élnek, különféle
összejöveteleket és beszélgetéseket tesz lehetővé, melyek alkalmul
szolgálhatnak a cigányok számára, hogy átvegyék a szót és tanúságot
tegyenek hitükről, táplálkozva az evangéliumból, melyet megosztanak
egymással. Ezek az összejövetelek alkalmat adnak továbbá a hívő vagy
kevésbé hívő gağók-kal való találkozásra, akik
gyakran megváltoztatják a közvéleményben a cigányokról kialakult
negatív képet és véget vetnek általánosított előítéleteknek.
72. Ezért fontos a zarándoklatok, főként a nemzetközi zarándoklatok
előmozdítása, mert ezeken keresztül megtapasztalhatják a megélt
katolicitást. Hasonlóan támogatni kell a helyi zarándoklatokat,
melyek könnyebben elérhetők a szegényebb családok számára is.
Jóllehet ezeknek a kevésbé ismert zarándoklatoknak általában nincs
formáló szerepe, mégis megízleltethetik az evangéliumot, táplálva
ezzel mindenki hitét. Az ilyen kisebb zarándoklaton részt vevő
családok tanúságtétele, akik felejthetetlen pillanatokat és új
találkozásokat éltek meg, hozzájárul a nagy zarándoklatok
megrendezéséhez.
73. Végül szükséges, hogy a mindenki számára nyitott szentélyekért
felelős közösségek koordinálják a cigány zarándoklatokat, és hogy
felvegyék a kapcsolatot a cigánypasztorációért felelős csoport
képviselőjével, főleg abban az esetben, ha az adott helyen kevésbé
ismert a cigány kultúra és hagyomány. Ilyen módon elemezni lehet
azon hely vagy város lakosai és a környékbeliek reakcióit is, ahol a
szentély található, hogy jobban megismerjük a helyzetet és megtegyük
a szükséges tennivalókat. Ha nincs megfelelő előkészület, a családok
elszállásolása vagy a karavánok érkezése feszültségeket kelthet,
melyek negatív emlékei sokáig tartanak.
A cigánypasztoráció előtt álló kihívások
Átmenet a gyanúból a bizalomba
74. A szeretettel történő közeledés ténye és az Örömhír hirdetésének
vágya nem elég ahhoz, hogy a bizalom légkörét megteremtse a cigány
és a gağó lelkipásztori munkatárs között, mert az eddig
történteknek súlya van, és az oly sok átélt nehézség, szenvedés után
a cigányság gyanúval tekint bárki olyan ember kezdeményezésére, aki
megpróbál behatolni az ő világukba. Ezen a kezdeti magatartáson csak
akkor tudunk felülemelkedni, ha az összetartás konkrét jeleit
mutatjuk, akár az élet megosztásán keresztül is.
A kölcsönös megbocsátás minden jele és minden cselekedete megerősíti
a bizalmat és az összetartást, elősegítve a cigányok és a gağó-k
közti jó viszony kialakulását. Ebbe az összefüggésbe épülnek bele
II. János Pál pápa 2000. március 12-i szavai, amikor bocsánatot kért
a cigányoktól mindazokért a bűnökért, melyeket a történelem folyamán
az Egyház tagjai elkövettek ellenük[10].
A különféle hiedelmektől a hitig
75. Hasonlóan ahhoz, ahogy a gağó-k közt történik, sok
cigány is meg van ugyan keresztelve, de nincs evangelizálva. Az
„Istenben való hit” egyedül nem elég a keresztény tanítás szerint,
hanem el kell jutni Jézus Krisztusnak és az ő üzenetének a hiteles
befogadására. A babonáktól a hitre való eljutás végbemehet
katekumenátus-szerű utak végigjárásán keresztül, amelyek elvezetik a
megkereszteltet az Úrral való örömteli találkozásra.
A keresztény hit érettségére való eljutást célzó erőfeszítéseknek ki
kellene irtaniuk azokat a megtévesztő hiszékenységeket, melyek
gyakran a tenyérjóslás gyakorlásához, és általánosabban, a
babonasághoz vezetnek. Ugyanakkor ki kell javítani a liturgikus
cselekményeket körülvevő hibás értelmezéseket. Ebben az
összefüggésben kell helyes vágányra terelni a hibás vagy nem
tökéletes szándékkal történő szentségkiszolgáltatásra irányuló
kéréseket, mint pl. a gyermek testi egészsége érdekében kért
keresztség.
Egyháziasság, ökumenizmus és vallásközi párbeszéd
76. Az érett hit egyben egyházi hitet is jelent, amit stabil módon
az Egyház kebelén élünk meg. Míg a más keresztény felekezetekkel és
vallásokkal való kapcsolat a gazdagodás egy lehetősége, addig azt
kell mondani, hogy egyáltalán nem vezet a hitben való növekedéshez,
ha az ember megváltoztatja egy konkrét egyházhoz vagy egyházi
közösséghez való tartozását, mivel közöttük és a Katolikus Egyház
között jelentős különbségek vannak nem csupán történelmi,
szociológiai, pszichológiai és kulturális téren, hanem főképpen a
kinyilatkoztatott igazság értelmezésében (vö. UR 19). Kerülni kell a
két vagy több egyházhoz való egyidejű tartozást, amely egy
abnormális törést jelentene a hit és a hitnek a kultuszban való
ünneplése között.
77. Élesen meg kell továbbá különböztetni a keresztény vallásokat a
szektáktól és az „új vallási mozgalmaktól”. Ezen utóbbiak
alkalmasint magukhoz csalogatják – gyakran egyenesen nem evangéliumi
prozelitizmustól áthatott módon – a cigányok velük született
vallásosságát, de ezek nem képeznek eredetien egyházi valóságot.
Mindent meg kell tenni azért, hogy a cigányok ne essenek bele a
szekták kelepcéjébe.
Szem előtt kell tartani azt a tényt is, hogy a gyakori migráció a
cigányokat kapcsolatba hozza más felekezetekhez vagy valláshoz
tartozó gağók-kal és cigányokkal. Ebből kifolyólag a
cigánypasztorációt megfelelő ökumenikus és vallásközi távlatba kell
helyezni, mind az evangélium bemutatása, mind a más felekezetekhez
vagy valláshoz tartozókkal való kapcsolatok terén.
78. Az új egyházi mozgalmaknak, melyeket a Szentlélek ébreszt az
Egyházon belül, fontos szerepük lehet a cigánypasztorációban. A
rájuk különösen is jellemző erős közösségi szellem, a nyitottság, a
rendelkezésre állás és a tagok szívélyessége következtében konkrét
lehetőségeket kínálhatnának fel a cigányok érzelmi vallásosságának
kifejezésére, elősegítve így az evangelizációt, egy kölcsönös
munkában.
Hasonlóan fontos lenne a cigánypasztoráción belül helyet biztosítani
az országos és nemzetközi katolikus egyesületeknek, melyek a
körülményekhez igazodva állandóan kapcsolatban maradnak és
együttműködnek a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai
Tanácsával, a helyi egyházak pásztoraival és a nomádokkal foglalkozó
országos vezetőséggel.
Az elvilágiasodás
79. Azt lehet tapasztalni, hogy a szekularizáció, mely
sok mai társadalomban jelen van, a cigányokat is egyre jobban
megérinti, főleg azokat, akik jobban beépülnek a gağó társadalomba.
Ennek az összeütközésnek az a sajátossága, hogy kevésbé
felkészülteknek találja a cigányokat, mivel a társadalmon belül a
többiektől elkülönült helyzetük mindeddig megóvta őket ettől a
veszélytől. Most pedig szinte egyszerre éri őket a hatás. Az
elvilágiasodásnak egészen különös hatása van a fiatalok világára,
akiket könnyebben magukkal ragadnak azok a távlatok, amiket kínál, s
mindez a család kebelén megélt vallásosság kárára. A cigány fiatalok
egyre gyakrabban lépnek kapcsolatba a gağó fiatalokkal, akik
gyakran nem mutatnak semmiféle vallásos érdeklődést, felkeltve ezzel
a cigányokban olyan kérdéseket, melyek szüleik számára ismeretlenek.
A szülők nincsenek felkészülve arra, hogy megválaszolják ezeket a
kérdéseket, amiket azelőtt senki sem tett fel, mivel Isten léte
„természetes” volt. Mindez sürgőssé teszi a cigány fiatalok
lelkigondozását, melynek elsőbbséget kell biztosítani.
6. FEJEZET
Lelkipásztori struktúrák és munkatársak
80. A szeretet elsőbbségét megtartva, mely felgyújtja az egyes
személyekben és intézményekben azt a vágyat, hogy segítsünk minden
embert – beleértve a cigányokat is – a Krisztussal való teljes
közösségre, meg kell gondolni, melyek a cigányokért, cigányok között
és cigányokkal együtt végzett lelkipásztorkodás megfelelő
struktúrái, melyeket létre kell hozni ott, ahol még nem léteznek,
vagy ahol már léteznek, hogyan lehet azokon javítani. Tekintettel
arra, hogy a cigányság bonyolult és többformájú valóságával találjuk
szemben magunkat, és hogy az egyes helyi egyházak helyzete nagyon
változatos, az itt leírt általános kritériumokat az adott helyi
körülményeknek megfelelően kell alkalmazni. Különbséget kell tenni
ezen túl aközött, ami a helyi szinten valósul meg, illetve ami
kiterjed egy egész nemzetre vagy régióra vagy akár az egyetemes
Egyházra, akkor is, ha jól meg van szervezve az irányítás és a
szükséges hierarchikus közösség.
A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
81. II. János Pál pápa 1988. június 28-án megjelent Pastor Bonus[11] kezdetű apostoli konstitúciójával
a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsára bízta azt a
feladatot, hogy „pasztorális gondoskodással forduljon azon emberek
különleges szükségletei felé, akik arra kényszerültek, hogy
elhagyják saját hazájukat, vagy akiknek egyáltalán nem is volt
hazájuk; hasonlóan (a Tanács) azon van, hogy kellő figyelemmel
kísérje azokat a kérdéseket, melyek ezt a témát érintik” (art. 149).
A Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsának feladata,
hogy „hatékony és megfelelő lelkipásztori segítséget nyújtson – ha
szükséges, akár bizonyos pasztorális egységek felállításán keresztül
– mind a menekülteknek, mind a száműzötteknek, a vándorlóknak, a
nomádoknak s mindazon népeknek, akik úton vannak” (art. 150 § 1). Ez
a Dikasztérium újabb jele az Egyház azon gondoskodásának, melyet az
elmúlt évtizedekben folyamatosan tanúsított a Római Kúrián belül
működő különböző intézmények és hivatalok felállításával.
82. A kapott feladat megvalósítása a lelkipásztorkodás animálásának,
előmozdításának és irányításának mindennapi munkájában nyilvánul
meg, illetve abban a számos tevékenységben, melyet a nomádok
érdekében kifejtett apostoli munka keretében végeznek. A Pápai
Tanács a Püspöki Konferenciákhoz, a Keleti Katolikus Egyházak
megfelelő Hierarchikus Struktúráihoz – tiszteletben tartva az
érintett Kongregáció hatáskörét – és a Püspöki Konferenciák
regionális és kontinentális föderációihoz, valamint egyes
egyházmegyékhez/eparkiákhoz fordul annak érdekében, hogy ezt a
lelkipásztori gondoskodást megfelelően ösztökélni és biztosítani
lehessen a maga konkrét megvalósulási formájában. A helyi egyházak
konkrét tapasztalatainak terjesztése és megosztása érdekében a
Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa kongresszusokat,
találkozókat és nemzetközi szemináriumokat szervez, és lehetőség
szerint maga is részt vesz a mások által szervezetteken. Ezenkívül
kapcsolatot tart különböző nemzetközi szervezetekkel, melyek
érintettek az emberi segítségnyújtásban és a nomád népek
lelkigondozásában.
A Püspöki Konferenciák és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő
Hierarchikus Struktúrái
83. Tekintve a cigánypasztoráció sajátos jellegét,
speciális szerep jut benne a cigányok által lakott országok Püspöki
Konferenciáinak és a Keleti Katolikus Egyházak megfelelő
Hierarchikus Struktúráinak, melyeknek a vándorlók és útonlévők
lelkigondozására létrehozott bizottságon keresztül különös figyelmet
kell fordítaniuk a cigányságra. Az emberi és anyagi erőforrások
szétosztásakor a Püspöki Konferenciáknak és a Keleti Katolikus
Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráinak ügyelniük kell arra,
hogy a cigánypasztorációt ne érje hátrányos megkülönböztetés, hanem
fontosságának megfelelően arányos bánásmódban részesüljön a többi
kisebbséghez képest.
Az érintett bizottság feladatai közé tartozik nemcsak a helyi
intézmények munkájának összehangolása, hanem az is, hogy megtegyen
mindent annak érdekében, hogy a lelkipásztorokat érzékennyé tegye a
cigány valóság iránt. A püspökök fordítsanak kellő figyelmet a
lelkipásztorkodás ezen típusának a klerikusok állandó képzésének
egyes állomásai alkalmával (PG 24). Szükséges lesz előmozdítani és
megvalósítani a közösségen belüli információcserét az összes
lelkipásztor segítségével, akkor is, ha a felelős püspök – vagy
helyettese – kapott egy különleges megbízatást, amit amúgy sem tudna
egyedül megoldani. Figyelembe véve a cigányság földrajzi
elhelyezkedését, hasznosnak tűnik a cigánypasztoráció országokon
felüli regionális vagy kontinentális irányításának a megszervezése
is.
A püspökök és a cigánypasztoráció
84. Az egyetemes Egyház és az egyes helyi egyházak kölcsönös
kapcsolatából (vö. LG 13)[12]
következik az a katolicitás, mely összeköti és alakítja mindkét
egyházi dimenziót. Minden egyes részegyház önmagában katolikus, egy
olyan katolicitással, mely szívélyes közösségben fejeződik ki. Az
Egyház, „amely minden nyelven megszólal, szeretetében minden nyelvet
megért és befogad, s így leküzdi a bábeli megoszlást” (AG 4), a
katolicitás teljességében eléri, átjárja és magában foglalja az
emberi különbségeket (vö. AG 6).
85. A püspök feladata tehát, hogy fenntartsa és elmélyítse a
részegyházak egységét a küldetésükben, elismerve és értékelve minden
a vallási és transzcendens dimenzióra nyitott emberi tapasztalatot,
különös gondoskodást mutatva a peremre szorítottakkal szemben. A
cigány kisebbségnek magára kell vonnia tehát a lelkipásztorkodás
felelőseinek figyelmét, ügyelve arra, nehogy a cigány népesség
„nemzetközi” volta miatt elkerülje a helyi és regionális figyelmet.
86. A püspöknek, mint a közösség par excellence őrzőjének feladata
valóságosan megőrizni a cigányok egységét és identitását, illetve a
cigányok egységét a helyi egyházi közösséggel. Amennyiben részegyház
nem tisztelné az ő identitásukat, nem tudná a saját egységét sem
létrehozni. Hasonlóan az egyházi közösség követelménye az is, hogy a
cigányok magukénak érezzék azt a helyi egyházat, amelyhez tartoznak.
A lelkipásztoroknak ösztökélniük kell ezt az érzést. Az ilyen
egyházi közösség egyik kifejeződése a cigányok és a helyi lakosok
különböző csoportjai közötti eredeti és őszinte párbeszéd. Szintén a
püspök feledata, hogy segítse és előmozdítsa ezt a párbeszédet,
egészében figyelembe véve mindenkinek az értékeit, kultúráját és
identitását.
Személyi joghatóság alá tartozó pasztorális struktúrák
lehetősége
87. A cigányok sajátosságai olyanok, hogy egy
részegyház vagy a helyi egyház – főként megfelelően képzett
lelkipásztori munkatársak hiányában – gyakran nem rendelkezik kellő
lehetőséggel, hogy hatékonyan megvalósítsa a cigánypasztorációt.
Érdemes figyelembe venni az egyházmegyeközi vagy nemzeti/szinodális
irányítás lehetőségét, mely a Püspöki Konferenciák vagy a Keleti
Katolikus Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúrái alá tartozna,
és amelynek feladata lenne, hogy megfelelően ossza el az
erőforrásokat, a szó tág értelmében, és hogy törődjön a
lelkipásztori munkatársak képzésével, az irányítással és a más
országok hasonló intézményeivel való kapcsolattartással. Ebben az
értelemben hasznosnak, vagy egyenesen szükségesnek tűnhet létrehozni
a lelkipásztori irányításnak egy olyan intézményét, mely hatékonyan
követné a lelkészek és a lelkipásztori munkatársak munkáját és
életkörülményeit, tiszteletben tartva természetesen a megyéspüspök
hatalmát.
88. A „cigány jelenség” dimenziói és sajátosságai nem mindig
könnyítik meg a kizárólag az egyházmegyei vagy egyházmegyeközi
„lelkészségek” módjára létrehozott lelkipásztorkodás hatékony
válaszát. Egy komplex, tartós, biztos és az autonómia megfelelő
kereteivel rendelkező megoldást – mindig a helyi egyházi hatósággal
összehangolva – az Egyház gyakorlatában és törvényhozásában számba
vett pasztorális struktúrák keretében lehetne keresni[13].
A felelős püspök
89. A Püspöki Konferenciákon vagy a Keleti Katolikus
Egyházak megfelelő Hierarchikus Struktúráin belül nevezzenek ki egy,
a cigánypasztorációért felelős püspököt. Jó lenne, ha rendelkezne a
cigányság körében szerzett lelkipásztori tapasztalattal, de
mindenesetre szüksége lesz egy személyes felkészülésre, hogy képes
legyen belemerülni a cigány világ sajátosságába és megérteni azt,
ugyanis ezt nem lehet visszavezetni arra, amit általánosságban róluk
mondanak és tartanak. A felelős püspöknek, ahogy az nyilvánvaló,
szoros kapcsolatban kell maradnia az illetékes országos vezetéssel
és a cigányoknak a társadalommal és az Egyházzal való ingadozó
kapcsolatán túl az általános dimenzióra irányuló törekvés érdekében
vigye el közéjük az egyetemes Egyház képét, annak a helyi egyházzal
való viszonyában. Mutatkozzon különösen is gondoskodónak a
cigányokkal szemben, segítse a lelkészek és a plébánosok
cigánypasztorációs tevékenységét. Informálja az egyes püspököket az
egyházmegyéjükben/eparchiájukban élő cigányok helyzetéről és
viszont, biztasssa őket, hogy bízzanak meg egy papot, szerzetest
vagy világi hívőt a cigányok körében végzett evangelizációs munka
ébrentartása érdekében. Azokban az országokban, ahol nagyszámú
cigányság él vagy éppen erősen növekszik a számuk, első feladatai
közt kell hogy szerepeljen egy nemzeti/szinodális, regionális vagy
egy sajátjogú Egyház keretén belüli lelkipásztori struktúra
megszervezése, vagy – ahol ez már létezik – megerősítése.
Az országos iroda
90. Akkor is, ha az országos „lelkészségek” vagy hasonló „irodák”
nem uniformizált módon vannak megszervezve, általánosságban magukban
foglalnak egy országos irányítást, lehetőleg egy vagy két
asszisztens segítségével, a cigány népesség száma és földrajzi
elhelyezkedése alapján. Országos találkozók, vagy hasonlók,
amelyeken részt vesznek cigányok, papok, szerzetesek és világi
gağó-k, segítik a cigányságot érintő problémák
megtárgyalását és felszínre hoznak cigánypasztorációt érintő
javaslatokat. Ezen a téren elengedhetetlen a felelős püspök munkája.
Minden tevékenységnek arra kell irányulnia, hogy segítse a
cigányokat abban, hogy ők maguk váljanak felelőssé saját sorsuk
irányításában. Az országos igazgatónak, vagy a hozzá hasonló
beosztású személynek olyannak kell lennie, aki behatóan ismeri a
cigányokat, s akinek van nemzetközi rálátása, terepismerete, és a
közös munka terén szerzett egyéb tapasztalata is.
91. Az országos igazgató, vagy neki megfelelő személy segítse elő –
amennyiben szükséges – regionális, egyházmegyei/eparchiális
csoportok létrehozását azzal a feladattal, hogy elemezzék a közös
tapasztalatokat, a cigányok érdekében gyakorolt nagyobb igazságosság
és a lelkipásztori segítségnyújtás, illetve a katekézis
színvonalának és folyamatosságának növelése érdekében. Szervezzenek
éves kurzusokat a lelkészek, szerzetesek és világi kisegítők képzése
érdekében. Érdemes lenne megszervezni egy bizonyos ideig tartó
együttlakást a cigány családokkal és közösségekkel, hogy belülről
lehessen megérteni a mentalitásukat, kapcsolatrendszerüket,
szegénységüket, meglévő értékeiket és hiányosságaikat. Ez nehéz, de
ugyanakkor gazdagító tapasztalat. Az országos iroda vagy az azzal
egyenrangú intézmény segítheti „hittaniskolák” létrehozását azon
cigány házaspárok és családok részére, akik szeretnének konkrét
módon is részt venni közösségük keresztény megélénkítésében.
A lelkészségek/missziók
92. Annak érdekében, hogy senki se legyen kirekesztve a
keresztény közösségből, már jól bevált tapasztalat a területi
alapokon szervezett lelkipásztorkodás intézményei – főként a
plébániák – mellett más, a rászoruló személyek különböző kategóriáit
célzó rétegpasztorációs intézmények létrehozása. Ilyenek az
Egyházban az útonlevők, a menekültek, egyetemisták, a kórházban
fekvő betegek, a bebörtönzöttek, a sportolók, színészek stb. számára
megszervezett lelkészségek/missziók. Azért utalunk erre az
összefüggésre, mert itt találja meg helyét a cigánypasztoráció
érdekében megszervezett „lelkészség” is, támogatva minden eszközzel,
ami szükséges küldetésének teljesítéséhez.
A lelkészek/misszionáriusok
93. A cigányok körében végzett lelkipásztori szolgálat különleges
felkészülést kíván, mely az országos iroda, vagy ahhoz hasonló
intézmény szervezésében az érintett megyéspüspökkel/eparchával
közösségben, a felelős püspök irányítása alatt történik. A cigány
világgal kapcsolatban lévő papok felkészítésének feladata
szükségessé teszi egy hatékony és felkészült országos csoport, vagy
ehhez hasonló létrehozását. Minden helyen az ott élő cigányok
számával arányos számú lelkészeknek kellene szolgálniuk. Az ilyen
lelkipásztorkodás érinti természetesen a helyi plébánosokat is,
akiknek nem szabadna a cigányok érdekében végzett apostoli munka
egész terhét a lelkészek/misszionáriusok vállára helyezni. A
plébánosok és a lelkészek között nagy összhangnak és
együttműködésnek kellene kifejlődnie. Főleg a plébánosokra tartozik,
hogy lelkipásztorilag érzékennyé tegyék a plébániai közösséget a
cigányokkal szemben, miközben nyitottaknak kell lenniük arra, hogy a
lelkészek/misszionáriusok kisegítő szolgálatot végezzenek a hívek
körében.
94. Mivel a cigánypasztorációban szolgálatot teljesítő
lelkészek/misszionáriusok munkája kifejezetten nehéz, ezért segíteni
és bátorítani kell azokat a papokat, akiket erre a feladatra
kijelölnek.
Össze kell hangolni a területi és személyi lelkipásztorkodást. Ezért
a plébánosok és a lelkészek/misszionáriusok keressenek és
valósítsanak is meg egy egymás közötti eredményes dialógust. Fontos
az is, hogy az érintett országok szemináriumaiban és szerzetesi
intézményeiben a nevelés során legalább érintőlegesen és
általánosságban, de foglalkozzanak a cigányok érdekében végzett
lelkipásztori munkával.
95. A Vándorlók és Útonlévők Lelkigondozásának Pápai Tanácsa 1982.
március 19-én kiadott határozata felsorolt hét felhatalmazást,
amelyeket a hívek egy bizonyos csoportjával foglalkozó lelkészek,
köztük a nomádok lelkészei is birtokoltak (ezek a felhatalmazások
kiterjedtek azokra a papokra is, akiket a lelkészek távollétében
vagy akadályoztatása esetén helyetteseikként kineveztek).
Figyelembe kell venni, hogy amikor ez a határozat megjelent, az
1917-es Egyházi Törvénykönyvön kívül érvényben volt a Püspöki
Kongregáció 1969. augusztus 22-én kelt De pastorali migratorum cura
kezdetű utasítása, aminek 36 sz. 2. §-a értelmében az ilyen
lelkészek kinevezése a Püspöki Kongregáció leiratán keresztül
történik.
Mindenesetre ma a cigánypasztorációban dolgozó lelkészek
felhatalmazásainak megfontolásakor figyelembe kell venni nemcsak az
1983-as Egyházi Törvénykönyv és a Keleti Kódex előírásait azon témák
kapcsán, melyekre a felhatalmazások vonatkoznak, hanem azt a tényt
is, hogy a CIC 565, ill. a CCEO 585. kánonja értelmében a
lelkészeket/misszionáriusokat az illetékes Ordinárius/Eparcha nevezi
ki. Ennek értelmében a felhatalmazások az egyes
egyházmegyékre/eparchiákra vonatkoznak, kivéve a gyóntatási
felhatalmazást, mely általában mindenhol érvényes[14].
Egyedül az Oltáriszentségnek a lakókocsiban tartására vonatkozó
felhatalmazás maradna így ki, bár a 934. kánon már nagyobb
lehetőséget biztosít ezen a téren is annál, mint ahogy azt tette az
1917-es Kódex 1265. kánonja. Mindenesetre a Vándorlók és Útonlévők
Lelkigondozásának Pápai Tanácsa bizonyos körülmények között hozhat
hasonló kegyintézkedéseket.
A cigány közösségek szolgálatában álló lelkipásztori munkatársak
96. A lelkipásztori munkatársak, férfiak és nők, cigány
és gağó házaspárok, világi hívek, diakónusok, szerzetesek és
szerzetesnők arra hivatottak, hogy a cigányok szolgálatára
szenteljék magukat, pontosan meghatározott feladatokkal és
esetlegesen a püspök, vagy az e célra létrehozott lelkipásztori
struktúra élén álló személy „megbízó levelével”. A megyéspüspökre,
ill. az eparchára tartozik, hogy elismerje és pontosan
körülhatárolja a kívánt szolgálatot, és hogy rábízza a képzést a
püspöki felelős által irányított nemzeti vagy regionális csoportra.
97. Általánosságban, a képzést tekintve azt kell mondani, hogy egy
lelkipásztori munkatárst, még akkor is, ha állandó kapcsolatban van
a cigány családokkal, nem könnyen fogad be vagy ismer el a területi
közösség. Ugyanakkor az is igaz, hogy maguk a cigányok sem mindig
azonnal fogadják el őt. Neki mindenáron azon kell lennie, hogy
ismerje meg a cigányok történelmét, helyzetüket és a cigány negyed
vagy tartózkodási állomás kapcsolathálózatát.
A lelkipásztori munkatársak próbáljanak meg olyan csoportokat
létrehozni, amelyben jelen vannak cigányok is, s ahol reflektálnak a
helyzetre. Ez a feladat nem mindig könnyű, főleg az elején. Éppen
ezért több lelkipásztori munkatárs megfárad és kedvét veszti, mert
egyedül érzi magát abban, hogy elemezze tapasztalatait és elviselje
a helyzet súlyát. Két különböző kulturális világ határán élve, kell
hogy számíthassanak a befogadó keresztény közösségre, mely az ő
közreműködésükkel próbál segíteni a cigányoknak annak érdekében,
hogy a hirdetett egyetemes keresztény testvériség megélt valóság
legyen.
A híd-közösségek
98. Ebben a tapasztalhatóan nehéz helyzetben az ún.
híd-közösségek, melyeket azok a gağó lelkipásztori
munkatársak alkotnak, akik együtt élnek egy cigány közösséggel,
érvényes kifejeződése az organikus egységnek és emiatt bátorítani
kell őket. Valójában az élet megosztása sokszor értékesebb minden
beszédnél, s emiatt szinte elengedhetetlen, hogy a keresztény
közösségek megszabaduljanak az előítéletektől, és a cigányok
általánosságban történő elítélésétől, és fogadják el a velük való
találkozásokat.
E téren különösen is jelentős a felelős püspök és a
megyéspüspök/eparcha közreműködése annak érdekében, hogy a
híd-közösségek támogatást és segítséget kapjanak, s hogy mindeközben
ne váljanak a többi keresztény érdektelenségének könnyű mentségévé.
Ugyanezen okból a felelős püspököt és a megyéspüspököt/eparchát
rendszeresen tájékoztatni kell a híd-közösségek munkájáról.
A cigány lelkipásztori munkatársak
99. Egy jól végzett lelkipásztorkodás természetes
gyümölcseként meg kellene születnie a cigányok részvételének. Így ők
saját maguk apostolaivá válnak. Ebben az esetben is beteljesülnének
VI. Pál pápa szavai, aki elismerte – bár más összefüggésben –, hogy
„szükség lesz a keresztény misztériumnak egy inkubálására népetek
szellemiségében, hogy azután annak született hangja, mely tisztább
és őszintébb, harmonikusan felemelkedjen az egyetemes Egyház többi
hangjának kórusába”[15].
Általánosságban a lelkipásztorkodásban tevékenykedő világi cigányok
szeretik, ha feladatuk nincs meghatározva és megújítható. Hiszen
valójában az ő életkörülményeik sokkal kiszámíthatatlanbbak mint
másoké. Egyes családtagok szegénysége például, amikor már
elviselhetetlenné válik, lehetetlenné teszi számukra apostoli
feladatuk teljesítését, mivel a túlélésért vívott harc sürgőssége
felemészti minden erejüket. Ezenkívül a környezet alacsony
fogékonysága olyan esetben, amikor egy világit úgy fog fel, mint a
gağó-k küldöttjét, a szolgálatról való lemondáshoz vezethet,
mivel azt a veszélyt rejti magában, hogy a cigányt kizárják saját
eredeti közösségéből.
100. A világi cigányoknak a lelkipásztori munkára való felkészítése
fontos és az Egyház jövőbeli feladata. Nem egyszerű, mivel mindig
személyes kapcsolatot tételez fel egy olyan pappal, szerzetessel
vagy világi hívővel, aki rendszeres kapcsolatban él egy vagy több
cigány családdal, aki megismerte egy a saját környezetében
elfogadott személy vagy házaspár képességét és őszinteségét, s
akinek a befolyása érzékelhető. Az ilyen munkatársak képzésének nem
kell a családtól elszakítva történnie, azért sem mert a család
reakcióit és érzéseit pontosan figyelembe kell venni. Ideális
esetben a képzésnek más cigány emberek vagy házaspárok bevonásával
kellene történnie, akik elfogadják ezt a meghívást.
Az irányító csoportoknak rendszeresen értékelniük kell a cigány
lelkipásztori munkatársak csoportjainak fejlődését és ezen csoportok
visszhangját a cigányok körében. A katolicitás tapasztalata elvezet
annak értékelésére, hogy könnyen fogadják-e be a cigányok a
tanítást, felfedezve egyre inkább, hogy a hit Krisztussal való
személyes kapcsolat, Aki ingyenes szeretet minden ember felé. A
keresztény közösségnek is, amely kíséri az irányító csoportot, fel
kell tennie saját maga számára a kérdést saját befogadásának és
várakozásainak minőségéről. A kezdeményezésnek tehát kölcsönösnek és
egy megosztott keresztény tapasztalat forrásának kell lennie, mely
szavakon és életkörülményeken keresztül történik, amelyekhez
általában a világiak nincsenek hozzászokva.
101. Egy ilyen cigány „részvétellel” bensőből fakadó lesz az
imádság, hogy a Szentlélek ébresszen a cigányok között őszinte papi,
diakónusi és szerzetesi hivatásokat, amelyek fontosak ahhoz, hogy az
Egyház igazi meggyökerezéséről beszélhessünk a cigányok között. A
hivatások előmozdításán kell tehát dolgozni, tudva azt, hogy „az
Egyház minden népben erősebb gyökeret ver, ha a hívek közösségei
saját soraikból kapják az üdvösség szolgáit” (AG 16).
BEFEJEZŐ ÓHAJ
102. Bízunk benne, hogy ezek az Irányelvek találkoznak mindazok
elvárásaival, akik szükségesnek tartották egy a vándorló testvéreink
és nővéreink érdekében kifejtett lelkipásztori szolgálattal
kapcsolatos dokumentum megjelenését. Az Egyház számára,
természetesen, a cigányok befogadása kihívást jelent. Az úton levők
állandó jelenléte felszólítás arra, hogy hittel éljük meg földi
zarándokutunkat, váltsuk tettekre a szeretetet, valósítsuk meg a
keresztény közösséget. Ugyanakkor felszólítás arra is, hogy
emelkedjünk felül minden velük szembeni közömbösségen és
ellenszenven. Nuovo Millennio Ineunte kezdetű apostoli levelében II.
János Pál pápa meghív mindannyiunkat „egy közösségi lelkiség
előmozdítására”[16], ami főként azt
jelenti, hogy megosszuk másokkal örömeiket és szenvedéseiket,
felismerjük vágyaikat, és törődjünk szükségleteikkel igaz és mély
barátságot kínálva fel mindenkinek[17].
Róma, a Vándorlók és Utazók Lelkigondozásának Pápai Tanácsa
székhelyéről, 2005. december 8-án, Szűz Mária Szeplőtelen
Fogantatásának főünnepén.
Stephen Fumio Hamao
bíboros elnök
Agostino Marchetto
astigi-i címzetes érsek titkár
Jegyzetek:
[1] II. János Pál Pastor Bonus kezdetű
apostoli konstitúciója, art. 150 § 1, in AAS 80 (1988) 841-858.
[2] V. Cigánypasztorációs
Világkongresszus, in People on the Move XXXV (2003) n. 93 Melléklet.
[3] Vö. Romualdo Rodrigo OAR, Zefferino
GiménezMalla “El Pelé”. Ilprimo zingaro della storia beatificato,
Roma 1997.
[4] II. János Pál pápának a 2000. év
nagy jubileumát meghirdető Incarnationis Mysterium kezdetű bullája,
1998. november 28., 7. pont, in AAS91 (1999) 135.
[5] II. János Pál pápa Redemptoris
Missio kezdetű enciklikája, 1990. december 7., 58. pont, in AAS 83
(1991) 306.
[6] Vö. VI. Pál, Omelia, 1965.
szeptember 26., in Insegnamenti di Paolo VI, III (1965) 492.
[7] Szent Ágoston, De civitate Dei,
XVIII, 51, 2: PL 41, 614.
[8] II. János Pál pápa üzenete a III.
Nemzetközi Cigánypasztorációs Találkozó résztvevőihez, 1989.
november 9., in Insegnamenti di Giovanni Paolo II, XII, 2 (1989)
1195.
[9] Vö. II. János Pál pápa üzenete a
II. Nemzetközi Cigánypasztorációs Találkozó résztvevőihez, 1980.
szeptember 16., in People on the Move X (1980) n. 31, 28-30.
[10] Vö. L’Osservatore Romano 2000.
március 13–14., 8/9.
[11] AAS 80 (1988) 841-934.
[12] Vö. Hittani Kongregáció, Levél a
Katolikus Egyház püspökeihez az Egyház mint közösség néhány
szempontjáról, nn. 8-9, in AAS 85 (1993) 842-844.
[13] Vö. II. Vatikáni Zsinat,
Presbyterorum Ordinis kezdetű határozat a papi szolgálatról és
életről, 1965. december 7., n. 10, in AAS 58 (1966) 1007-1008 és Ad
Gentes kezdetű határozat az Egyház missziós tevékenységéről, 1965.
december 7., n. 20, 4. lábjegyzet, in AAS 58 (1966) 971 és n. 27,
28. lábjegyzet, uo. 979. Hasonló témában lásd II. János Pál Ecclesia
in America kezdetű szinódus utáni buzdítása, 1999. november 6., n.
65, 237. lábjegyzet, in AAS 91 (1999) 800 és Ecclesia in Europa
kezdetű szinódus utáni buzdítása, n. 103, 106. lábjegyzet, in AAS 95
(2003) 707. Vö. CIC 294-297. kánn.
[14] Eltérően attól, ahogy azt az
1917-es Kódex szabályozta, több felhatalmazás, melyet az idézett
1982. március 19-i dokumentum említ, ma már a helyi ordinárius által
adható meg bármely papnak: a hétköznapi binálás vagy az ünnepnapon
bemutatott három szentmise (CIC kán. 905 § 2); a nagycsütörtök
délután bemutatandó szentmise lehetősége azok számára, akik nem
tudnak részt venni az utolsó vacsora emlékmiséjén (Missale Romanum);
azon felhatalmazás, miszerint bárhol lehet gyóntatni (CIC kán. 566 §
1), illetve ki lehet szolgáltatni a bérmálás szentségét (CIC kánn.
566 § 1 és 967 § 2). Ami a nem kinyilvánított és a Szentszéknek nem
fenntartott latae sententiae cenzúrák alóli szentségi fórumon való
feloldozásra vonatkozó felhatalmazást illeti, ez nem tűnik annyira
fontosnak, mivel egy olyan felhatalmazásról van szó, mely részét
képezi a püspök rendes végrehajtó hatalmának a CIC kán. 1355 § 2 és
a CCEO kán. 1420 § 1 értelmében, és mint ilyen, delegálható a CIC
kán. 137 § 1 és a CCEO kán. 988 § 1 szerint. Ami a Keleti Katolikus
Egyházakban megtartandó normákat illeti, azok a CCEO vonatkozó
előírásaiból és a sajátjogú egyházak részleges jogából olvasandó ki.
[15] VI. Pál, Beszéd Afrika
püspökeihez, 1969. július 31., in AAS 61 (1969) 577.
[16] II. János Pál Novo Millennio
Ineunte kezdetű apostoli levele a 2000-es nagy jubileumi év
bezárására (2001. január 6.), n. 43, in AAS 93 (2001) 297; Vö.
People on the Move 35 (2003) n. 93. melléklet.
[17] Vö. II. János Pál, uo.
Olaszból az angol fordítást szem előtt
tartva a magyar fordítást készítette Forró József
Róma, 2006. március
Lektorálta Dr. Diós István
Szent István Társulat 1053 Budapest, Kossuth Lajos u. 1.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató
|