Instrukció a Keleti Egyházak Kánonjainak Törvénykönyve liturgikus előírásainak alkalmazásához A Keleti Egyházak Kongregációja dokumentuma
1996. január 6.
TARTALOMJEGYZÉK
Előszó
Bevezetés
I. fejezet: Az instrukció
jelentősége és természete
II. fejezet: A keleti
egyházak saját örökségének elévülhetetlen értéke és
felvirágoztatásának sürgető feladata
III. fejezet: A liturgikus
örökség gazdagsága
IV. fejezet: A liturgikus
törvényhozás illetékessége és összetevői
V. fejezet: A liturgikus
ünneplés mint az Egyház ikonja
VI. fejezet: Általános
megfontolások az istentisztelettel és a szentségekkel
kapcsolatban
VII. fejezet: A keresztény
beavatás szentségei
VIII. fejezet: Az isteni
liturgia
IX. fejezet: A szent rend
X. fejezet: A házasság
XI. fejezet: A bűnbánat
XII. fejezet: A betegek
kenete
XIII. fejezet: A zsolozsma
XIV. fejezet: Szent
helyek, gesztusok és tárgyak
Összegzés
Jegyzetek
ELŐSZÓ A KELETI EGYHÁZAK
TÖRVÉNYKÖNYVE
LITURGIKUS ELŐÍRÁSAINAK ALKALMAZÁSÁRA
VONATKOZÓ INSTRUKCIÓJÁHOZ
A Keleti Egyházak törvénykönyve liturgikus előírásainak
alkalmazására vonatkozó instrukció magyar fordítása kedvező
alkalmat kínál arra, hogy átgondoljuk a dokumentum értékeit és újra
emlékezetünkbe idézzük, hogy minden egyház életének középpontjában
az Isteni Liturgia áll. Ez a II. Vatikáni Zsinat meggyőződése is,
mely a Szent Liturgiát úgy definiálta, mint az Egyház egész életének
„csúcsa és forrása”.
Bármely egyház lelki mélységének megtalálásához szükséges, hogy
lényegileg megismerjük annak a liturgiáját: a liturgikus formák és
gesztusok által az egyes egyházak belső és külső jegyei jelennek
meg. A hívő ember mind jobban beleoltódik Krisztusba s vele együtt a
közösségébe, ugyanakkor saját egyházának élő hagyományába, sőt,
ezáltal a többi egyházéba is. A különböző keleti hagyományok
mindegyikének megvan a maga sajátossága, ám mindegyikükre jellemző
az a felfogás, mely szerint a liturgia az Istent megillető tisztelet
és az ő átistenítő szeretetében való elmélyülés legmagasztosabb
formája. Mindez a költészet, a szimbólumok nyelvén, a misztériumok
világán keresztül értelmezhető, melyeknek csúcsa a liturgia, hiszen
az nem más, mint az Istenember Krisztus eljövetele a Szentlélek
erejében, hogy elvezessen bennünket az Atyához, vagyis eljussunk
általa a Szentháromságos Istenhez.
Az 1996. január 6-án megjelent Instrukció ma is segíteni
kívánja a Keleti Katolikus Egyházakat abban, hogy újra
megerősödjenek a liturgia elsődlegességében, miközben az egyes
egyházak megőrzik tiszteletüket és hűségüket a saját
hagyományaikhoz. Olyan normák ezek, amelyek kifejezik azt a
misztériumot, melyet az egyházi közvetítés által az Atyaistentől
kaptunk meg a Fiúban és a Szentlélekben. Az Egyház a felülről jövő
adomány engedelmes befogadása által épül. A normákhoz való
ragaszkodás pedig ennek a hívő befogadásnak a kifejeződése, melyet
hálatelt csodálattal és örvendező tanúságtétellel vallunk meg az
ünneplésben, az éneklésben, sőt az egész életünkben.
A sötét évtizedeket követően, melyek alatt a liturgia a Keleti
Egyházak számára „katakombaszerű” volt, a Liturgikus Instrukció
végigkísérte föltámadásukat, elvezetve azokat a mi Urunk Jézus
Krisztus teljes titkának ünneplésébe.
Szükséges, hogy felidézzük, melyek a dokumentum célkitűzései: irányt
adni a rendezett liturgikus ünnepléshez, szerves egységbe összefogni
a keleti liturgikus előírásokat, buzdítani a klérus és a hívek
állandó liturgikus képzésének megszervezését, számba venni a
liturgikus direktóriumok elkészítéséhez szükséges közös alapelveket.
Ezzel kapcsolatban világosan leszögezi: „Minden egyes sajátjogú
egyház felsőbb hatóságára hárul a feladat – a Sacri Canones
apostoli konstitúció útmutatásai alapján –, hogy ezeket teljes
odaadással összegyűjtse, és beillessze saját részleges liturgikus
törvényeinek előírásai közé” (18. o.).
Az első öt fejezetben a szöveg kiemeli a Keleti Egyházak liturgikus
hagyományainak értékét és gazdagságát, a liturgia egyháztani
vetületét, végül pedig a liturgikus törvényhozás kánoni
szempontjait. A hatodiktól a tizennegyedik fejezetig terjedő részben
az Instrukció konkrétan a liturgikus ünneplés különböző
részeit tárgyalja, kezdve az Isteni Liturgiától a különféle
szentségeken át egészen a zsolozsmáig. Végezetül szól a szent
helyekről, gesztusokról és tárgyakról is, teljes fényben
megvilágítva ezek jelentőségét.
Ez a teológia és lelkiség útja, mely a szent rítusban testet öltve
vezet el a liturgikus ünneplésre. Az előírások biztosítják ennek
hitelességét, és gondoskodnak arról, hogy a liturgia a mindig
kimondhatatlan kegyelmi esemény látható formája legyen.
Az Instrukció ekképpen készteti azt a szemléletet, hogy a
hívek a liturgiából meríthetik a valódi keresztény lelkületet. Abban
minden és mindenki Krisztus a főpap, oltár és áldozat által
dicséretté válik, mely minden egyes keresztény szívéből indul és az
Egyházban Istenhez ér.
Az Instrukció részletesen kidolgozott érveket nyújt annak
igazolására, hogy mennyire fontos az Isteni Liturgia és a szentségek
helyes végzése és az azokba való élő bekapcsolódás. Ennek érdekében
szükségesnek látja, hogy tartsanak egy alapos felkészítő katekézist,
emellett pedig az egész évet átfogó folyamatos liturgikus oktatást,
hogy a liturgia valóban Isten dicsőségére szolgáljon és az Ő népének
épülésére legyen.
Amikor Róma püspökeként és egyetemes atyaként Isten szolgája, II.
János Pál pápa jóváhagyta a Liturgikus Instrukció kiadását, szándéka
az volt, hogy tudatosítsa a Keleti Katolikus Egyházakban, milyen
rendkívüli liturgikus örökséggel rendelkeznek, mely örökség
valójában az ő legbenső lelki valóságuk.
Megkülönböztetett tisztelettel üdvözlöm e jelen fordítást, mely
Kocsis Fülöp püspöknek egyik első liturgikus rendelkezése. Legyen ez
püspöki szolgálatának jó előjele, hogy az mindig az Isteni
Liturgiából indul, és mint állandó viszonyítási pont, ahhoz is tér
vissza. Papok és hívek egyaránt, püspökükkel egységben, mindig ehhez
térjenek vissza, hogy így az Egyház történelmi küldetése valóban
hatékony legyen, és az idő, amelyben élünk a liturgiának
köszönhetően folyamatos érlelődés legyen az Isten örökkévalósága
felé.
A dokumentum elmélyült ismeretét és hű alkalmazását a papok
figyelmébe ajánlom különösen is ebben az esztendőben, melyet XVI.
Benedek pápa az Arsi plébános mennyei születésének százötvenedik
évfordulója alkalmából számukra szentelt. Ugyanez az ajánlás
érvényes a papképzés felelőseinek és a papságra illetve a szerzetesi
életre készülőknek is. A liturgia ugyanis az első és legbiztosabb
forrása minden egyházi szolgálatba való bevezetésnek és
megújulásnak.
Jó szívvel fejezem ki azt a kívánságomat, hogy az isteni
misztériumok méltó és fényes ünneplése által a Keleti Katolikus
Egyházak, részesülve bár az egész Egyház ökumenikus nehézségeiben,
töretlenül virágozhassanak és növekedhessenek, hogy betöltsék a II.
Vatikáni Zsinat által rájuk bízott küldetésüket (OE 1).
Vatikán, 2010. március 15.
Card. Leonardo Sandri
Prefetto della Congregazione per le Chiese Orientali
† Cyril Vasil’, S.I.
Arcivescovo Segretario
A KELETI EGYHÁZAK
KONGREGÁCIÓJÁNAK
INSTRUKCIÓJA A KELETI EGYHÁZAK
KÁNONJAINAK KÓDEXE
LITURGIKUS ELŐÍRÁSAINAK ALKALMAZÁSÁHOZ
Bevezetés
1. Az üdvösség misztériuma a történelemben és a liturgiában
A felfoghatatlan és változatlan Atya kinyilatkoztatta az embereknek
misztériumát, szeretet-tervét, melyet a Fiú által a Szentlélekben
valósított meg az emberek üdvözítésére. A teremtésben létre hívta a
kozmoszt, és felékesítette azt az ember számára, aki Isten képére és
hasonlatosságára teremtetett (vö. Ter 1,26). Amikor pedig az ember
keserű tapasztalatot szerzett a bűnről, az Atya nem hagyta magára,
hanem könyörületességében bekötözte sebeit azzal, hogy felajánlotta
üdvösségét, kiengesztelte magával ősszüleinket, a pátriárkákat, az
igazakat, és a választottak egész láncolatát, és szövetséget kötött
népével.
Amikor elérkezett az idők teljessége az Ige megtestesült a
Szentlélek által Szűz Máriától, szűzi méhben magára öltve az emberi
természetet egyesült azzal. Az emberek között lakozott, szavakkal és
jelekkel hirdette az Ország evangéliumát, és annyira szerette
jegyesét, az Egyházat, hogy a kereszten önmagát ajánlotta fel érte
legfőbb áldozati ajándékként, hogy így megtisztítsa azt minden
szennytől, és szépségbe és ragyogásba öltöztesse. Majd a húsvéti
misztériumában halála és feltámadása által Ő, az új Pászka, áldozat
és főpap, vért és vizet, mint a szentség jeleit áldozatul kiöntötte,
hogy megtisztítsa vele az Egyházat, és kiárasztotta rá a Szentlélek
ajándékát. Belépve a mennyei szentélybe közbenjár az emberekért (vö.
Zsid 7,25). Ettől kezdve az Egyház mint az Ő jegyese, aki vele egy
Testté lett, úgy járja útját térben és időben, hogy mindig
közösségben van a mennyel, az örök menyegző felé tart a szentekkel
való közösségben, és szüntelenül ujjongva köszönti Őt, és segítségül
hívja mindaddig, amíg újra el nem jön.
Az Úr Krisztus az Egyház számára a keresztelőkút forrásából szüli
gyermekeit, akik szívükbe vésve hordozzák a Feltámadott képét.
Minthogy a Szentlélekben egyesültek Krisztussal, alkalmassá váltak
arra, hogy Krisztussal együtt ünnepeljék a szent liturgiát, a
szellemi istentiszteletet.
Az Egyház liturgiája mindenekelőtt nem más, mint üdvösségünk
misztériumának ünneplése a Szentlélek közreműködésével, mely
üdvösség Urunk Jézus húsvétjában teljesedett be, a mennyei Atya örök
akaratának engedelmeskedve. E szentségi misztériumban a feltámadt
Krisztus ajánlja fel önmagát, miközben saját képéhez annyira
hasonlóvá tesz bennünket Lelkének ajándéka által, hogy ennek
eredményeképp számunkra már „az élet Krisztus” (Fil 1,21).
Amikor az egyházi közösségben Isten igéjét hirdetik, és azt tiszta
szívvel befogadják, maga az Úr válik jelenvalóvá. A keresztény
beavatással az Egyház gyermekei azt az ajándékot kapják, hogy az Úr
Krisztussal halnak meg, vele temetkeznek el, és vele együtt támadnak
fel (vö. Róm 6,1-11; Kol 2,20; 3,1-4). A pap Krisztushoz hasonulva
egyes fiainak, akiket a szolgálati papságra választottak ki,
megadatik, hogy szolgálják papi, prófétai és királyi népét, és
kimondják az epiklézist, hogy a Lélek vezesse be ezt a népet isteni
fenségének jelenlétébe, hogy ott dicsérje, dicsőítse és hálát adjon
Neki. Az eucharisztia menyegzői lakomáján maga a Vőlegény ajánlja
fel Testét és vérét, a megígért és hőn vágyott Ország kezdetét,
melyet a Lélek tüze izzít. A házasságban az Egyház új gyermekekkel
gyarapodva, valamint elköteleződve a tanúságtételre és küldetésre
egyesül a Vőlegénnyel. A bűnbocsánat szentségében az Atya
visszaengedi jelenlétébe az elveszett, de megkerült fiút (Lk
15,11-32). A betegek kenetének kiszolgáltatásakor az Egyház
gyógyulásért és a bűnök elengedéséért könyörög Urához. Az imádkozó
Krisztussal egyesülve, akitől a szerzetes egész létezéséhez is
különösen ihletet merít, az Egyház szüntelenül dicsőíti a
Szentlélekben az Atyát, hálát ad Neki, és Lélek-hívó imával esedezik
Hozzá. Liturgiája az „üdvösség idejévé” tágul, amelynek óráit
kegyelem tölti be.
E misztériumok együttesében a földi liturgia már összeköti a mennyet
a földdel, vagyis azzal az isteni és tökéletes liturgiával, amelyet
mindaddig ünnepelnek ott, amíg csak az Úr eljövetelekor az emberiség
meg nem láthatja Istent úgy, amint van, és szüntelenül nem imádhatja
a Legszentebb Háromságot.
2. A liturgia a keleti egyházakban
II. János Pál pápa Kelet világossága kezdetű apostoli
levelében arra hívja fel a figyelmet, hogy azért kell figyelni a
keleti egyházakra, „akik élő tolmácsai az általuk őrzött hagyomány
kincseinek”, mert – mint mondja a pápa – „amikor ezt szemlélem,
szemem előtt megjelennek olyan nagy jelentőségű elemek, amelyek a
keresztény tapasztalat mélyebb és teljesebb megértéséhez vezetnek,
és ezért alkalmasak arra, hogy segítségével teljesebb keresztény
feleletet adjunk a mai férfiak és nők várakozására. A keresztény
Keletnek – minden más kultúrával szemben – valóban egyedülálló és
kiváltságos szerepe van a megszülető Egyház eredete miatt.”[1] Ebből a szempontból hangsúlyozza,
miközben emlékeztet rá, „mily nagy szeretettel ünneplik a keleti
keresztények a szent liturgiát”,[2]
hogy a liturgia ünneplésében milyen „erősen ragadja meg a keresztény
Kelet valamennyi híve a misztérium értelmét”,[3] és „Keleten a liturgikus imádság mennyire
alkalmasnak mutatkozik arra, hogy az emberi személyt a maga
teljességében vonja be az imádságba. A misztériumot annak magasan
kifinomult tartalmában éneklik meg, ugyanakkor az érzelmeknek azzal
a melegségével, amelyet a megváltott emberség szívében ébreszt. A
szent cselekményben az ember testi mivolta is be van vonva a
dicséretbe, és mindenben megnyilvánul a szépség, amely Keleten az
egyik legkedveltebb név az isteni harmóniának és az átváltozott
ember mintájának a kifejezésére:[4]
megnyilvánul a templom formájában, a hangokban, a színekben, a
fényekben, az illatokban. A szertartások hosszasan elnyújtott ideje,
a könyörgések ismétlése, mindez végül is kifejezi az egész
személyiség fokozatos azonosulását az ünnepelt misztériummal. Így az
Egyház imádsága már a mennyei liturgiában való részesedés, a végső
boldogság elővételezése.”[5] Ez még
értékesebbé teszi azt, amit az ökumenizmusról szóló zsinati
határozat mond: „Mindenki legyen tudatában annak, hogy mérhetetlenül
fontos megismerni, tisztelni, épségben megőrizni és ápolni a
keletiek dúsgazdag liturgiai és lelkiéleti örökségét, mert csak így
őrizhető meg hűségesen a keresztény hagyomány teljessége, és csak
így válhat valóra a Kelet és Nyugat keresztényeinek
kiengesztelődése.”[6]
I. FEJEZET
Az instrukció jelentősége és természete
3. A II. Vatikáni Zsinat és a liturgia
„Minden írástudó, aki járatos a mennyek országában, hasonló a
házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52).
Ebben a mondatban foglalható össze a II. Vatikáni Zsinat atyáinak
felfogása. Ez ihleti a zsinat által jóváhagyott konstitúciókat és
határozatokat, és azokat a magyarázó és végrehajtási okmányokat,
melyeknek feladata a zsinati döntések gyakorlatba való átültetése.
Nem véletlen, hogy a II. Vatikáni Zsinat elsőként a szent
liturgiáról szóló okmányt tette közzé. Maga a zsinat hangsúlyozta,
hogy miért tartotta fontosnak e választást, amikor megjegyezte, hogy
a liturgia ápolását és megújítását „az isteni gondviselés Egyházunk
számára adott jelének”[7] kell
tekintenünk, mert a liturgia egyrészt naponta az Úrban szent
templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává alakítja az Egyház
tagjait (vö. Ef 2,2-12), míg el nem jutnak Krisztus teljességére,
(vö. Ef 4,3), másrészt csodálatos erőt ad nekik ahhoz, hogy
Krisztusról tanúságot tegyenek.[8]
A szent liturgiáról szóló konstitúciót, amelyet évtizedekig tartó
munkájával elsősorban az úgynevezett liturgikus mozgalom készített
elő, intenzív közösségi munka követte. Ezt a konstitúciót oly módon
igyekezett pontosítani és fokozatosan bevezetni a nyugati egyház
életébe, hogy terjesztette szellemét, törvénybe iktatta szabályait,
s azokat beillesztette a liturgikus könyvekbe.
4. A keleti egyházak számára érvényes zsinati és zsinat utáni
elvek és jogszabályok
Valamennyi keresztény egyház alapja Krisztus egyetlen üzenete, és
ebből a közös örökségből szükségszerűen részesednek. Ezért a szent
liturgiáról szóló zsinati konstitúció számos alapelve olyan elemeket
tartalmaz, amelyek minden egyház liturgiájára egyetemesen
érvényesek, és ezeket azon az egyházak istentiszteleteinél is
alkalmazni kell, amelyek nem a római rítust követik.[9] E liturgikus konstitúciónak és az 1983-ban
kihirdetett Egyházi Törvénykönyvnek gyakorlati jogszabályai csak a
latin egyházra értendők.[10]
Közvetlenül a keleti egyházakra vonatkozó, liturgikus természetű
alapelvek és jogszabályok azonban több zsinati okmányban is
megtalálhatók, például a Lumen Gentiumban (23. pont), az Unitatis
redintegratioban (14-17. pont), és még inkább az Orientalium
Ecclesiarumban. Ezekben dicsérő szavakkal illetik a keleti egyházak
saját, és ebből következően változatos hagyományainak elévülhetetlen
értékét. A II. Vatikáni Zsinat után a keleti egyházakra vonatkozó
jogszabályok legfontosabb gyűjteménye a Keleti Egyházak Kánonjainak
Kódexe lett.
Az idézett dokumentumok általános elveket és gyakorlati
jogszabályokat nyújtanak az egyházi élet különféle
megnyilvánulásaival kapcsolatban. Ezek közül némelyek olyan
törvényeket mondanak ki, melyek jelzik a keleti katolikus egyházakat
összekötő normákat; ugyanakkor nem szándékoznak kimerítően tárgyalni
az összes olyan iránymutatást, amelyek az egyes, sajátjogú
egyházak liturgikus szolgálatát szabályozzák. Az ilyen előírások
valójában minden egyes egyház részleges jogához tartoznak.
5. Az Instrukció a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe liturgikus
előírásainak alkalmazása
Fontosak azok a liturgikus törvények, amelyek az összes keleti
egyházra érvényesek, mert általános irányt mutatnak. Mivel azonban
elszórva fordulnak elő a különféle szövegekben, fennáll a veszélye
annak, hogy azok nem tudatosulnak, vagy egyesek helytelenül
használják, rosszul értelmezik őket. Összegyűjtésük, rendszerezésük,
ill. további pontosításokkal történő kiegészítésük ezért tűnt
ajánlatosnak. A jelen Instrukció azzal a szándékkal készült a
Szentszékkel teljes közösségben levő valamennyi keleti egyház
számára, hogy segítse őket önazonosságuk teljes megvalósításában. A
tekintélyen alapuló általános iránymutatások, melyeket ez az
Instrukció az istentiszteletek végzése és a keleti liturgikus élet
számára mindig teológiai szempontból értelmez, lelkipásztori jellegű
ajánlásokként fogalmazódnak meg.
Az Instrukció a következő célokat tűzte ki:
– El akarja mélyíteni a hiteles keleti hagyományok
hatalmas kincseinek ismeretét, melyeket féltő gonddal kell őrizni,
s át kell adni minden hívőnek.
– Szerves egységbe akarja foglalni azokat a liturgikus
jogszabályokat, amelyek valamennyi keleti katolikus egyház számára
érvényesek. Ahol pedig ez szükségesnek látszik, arra ösztönöz,
hogy élesszék fel a hiteles keleti liturgikus hagyományt, amelyet
minden egyes keleti egyház az atyák közvetítésével az apostoloktól
örökölt.
– Buzdítani akar arra, hogy egyrészt szilárd alapokon szervezzék
meg a papság folyamatos liturgikus képzését – már a
szemináriumoktól vagy más hasonló képzéssel foglalkozó
intézményektől kezdve –, másrészt intézményesített misztagógikus
katekéziseken oktassák Isten népét.
– Össze akarja gyűjteni azokat a közös elveket, amelyek alapján
minden egyes sajátjogú egyház Liturgikus Direktóriumát ki
fogják dolgozni.
A római liturgiával történő gyakori összehasonlítás arra irányul,
hogy egyértelműen kimutassa a keleti jellegzetességeket, melyeket
azonban gyakran fenyeget az a veszély, hogy megrövidülnek, sőt el is
tűnnek, amikor a keleti egyházak kapcsolatba kerülnek a latin
egyházzal, annak intézményeivel, kidolgozottabb tanbeli
eredményeivel, liturgikus gyakorlatával és belső szervezetével,
amely a kedvezőbb történelmi körülmények folytán gyakran
kiforrottabbak, mint a keleti egyházakban.
6. Saját Liturgikus Direktóriumok kidolgozása
A Szentszék útmutatásai és a keleti liturgikus hagyományok alapján
összeállított ezen Instrukció csupán arra szorítkozik, hogy olyan
elveket és szabályokat szögezzen le, amelyek az összes keleti
katolikus egyház számára érvényesek. Minden egyes sajátjogú
egyház felsőbb hatóságára hárul a feladat – a Sacri Canones
apostoli konstitúció útmutatásai[11]
alapján –, hogy ezeket teljes odaadással összegyűjtse, és beillessze
saját részleges liturgikus törvényeinek előírásai közé.
A sajátjogú egyházak olyan csoportjai számára, melyek
ugyanahhoz a liturgikus családhoz tartoznak, mint a konstantinápolyi
vagy szír-káld hagyományt követő egyházak, a Szentszék gondoskodik
arról, hogy az érintett egyházakkal együttműködve részletesebb
útmutatásokat fogalmazzanak meg. Az ilyen családokhoz tartozó sajátjogú
egyházak – később pontosítandó eljárásmód szerint – kell, hogy
gondoskodjanak az olyan jogszabályegyüttes kidolgozásáról,
amely a jelen dokumentumot sajátos helyzetükre tudja alkalmazni,
valamint egy továbbiról, amely az adott egész liturgikus család
számára szól.
Azok a sajátjogú egyházak viszont, melyek nem tartoznak egy
tágabb liturgikus családhoz, a lehető leghamarabb dolgozzák ki saját
részleges jogszabályaikat a jelen Instrukció alapján. A Szentszék
szívesen bocsátja rendelkezésükre szakértőit, hogy az ilyen
részleges jogszabályok kidolgozásában együttműködjenek a sajátjogú
egyházakkal, amennyiben ezen egyházaknak erre szükségük van és kérik
azt. A folyamat végén minden egyes sajátjogú egyház
Liturgikus Direktóriumát a Szentszék elé kell terjeszteni.
II. FEJEZET
A KELETI EGYHÁZAK SAJÁT ÖRÖKSÉGÉNEK ELÉVÜLHETETLEN ÉRTÉKE
ÉS FELVIRÁGOZTATÁSÁNAK SÜRGETŐ FELADATA
7. A keleti egyházak öröksége
A zsinati dokumentumok, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe és a
Tanítóhivatal ismételt tekintélyi megnyilatkozásai nyíltan beszélnek
a keleti egyházak saját örökségének elévülhetetlen értékéről. A Lumen
Gentium 23. pontja kijelenti, hogy miközben ezek az egyházak
az isteni gondviselés révén őrzik a hit egységét és az egyetemes
egyház egyedüli isteni állapotát, saját teológiai és lelkiségi
örökséggel, saját egyházfegyelemmel és saját liturgikus
szokásrenddel rendelkeznek. Az Orientalium Ecclesiarum 1.
pontja még pontosabban kifejti, hogy bennük az a hagyomány ragyog
fel, amely az apostoloktól az egyházatyákon keresztül jutott el
hozzánk, és az egyetemes egyház Istentől kinyilatkoztatott,
osztatlan örökségének része.
A katolikus hit egységén belül ezek az örökségek a hit
kinyilvánításának változatosságát fejezi ki.[12] Isten titkának teljessége fokozatosan
nyilvánul meg a történelmi körülményeknek és a népek kultúrájának
megfelelően, s a hit megélésében oly módon fejeződik ki, amely az
egyes keleti egyházaknak sajátja.[13]
8. A keleti egyházak csoportosítása
A Lumen Gentium 23. pontja, amikor az egymással szervesen
összekapcsolódó egyházak különféle csoportjait tárgyalja, azt
mondja, hogy „némelyikük, mégpedig az ősi pátriárkai egyházak a hit
termőágaként újabbakat, mintegy leány-egyházakat hoztak világra;
hozzájuk mind a mai napig igen szoros kötelék fűzi őket (...)”. A
Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe szintén ezt állítja, amikor úgy
beszél a sajátjogú egyházakról, mint a hierarchia által
egyesült krisztushívők csoportjairól (27. kán.), amikor úgy beszél a
rítusokról, mint amelyek saját örökségüket képezik (28. kán. 1. §),
és pontosítja, hogy ezek a rítusok az alexandriai, antiochiai,
örmény, káld és konstantinápolyi hagyományokból erednek (28. kán. 2.
§).
9. A keleti egyházak örökségének sajátos jellege
Ezek az egyházak féltő gonddal őrzik a Biblia szimbolikus teológiai
értelmezését, melyet hosszú időn át fejtegettek az Atyák. Rendkívüli
és kimondhatatlan misztérium iránti érzék veszi körül és jellemzi
azt, ahogyan ezt a titkot ünneplik; a szövegekben és a lelkületben
ma is szüntelen dicsőítésként, bocsánatkérésként és szakadatlan
epiklézisként érzékelik a liturgiát, gazdag, egyszersmind
szuggesztív megfogalmazások segítségével. Közvetlenül a Szentírásból
merített lelkiség járja át őket, következésképpen pedig olyan
teológiai szemlélet, amely kevésbé van alávetve a racionális
kategóriáknak. Történeti és kulturális okok következtében jobban
érzékelhető bennük a keresztény kezdetek lelki atmoszférájának
folytonossága, s erre a kitüntető állapotra a Nyugat is egyre
gyakrabban nem úgy tekint, mint ami mozdulatlanságot és bezárkózást
jelent, hanem az üdvösség forrásaihoz ragaszkodó hűséget.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe a 18. kán. 1. §-ban a Lumen
Gentium 23. pontjára és az Orientalium Ecclesiarum 3.
pontjára hivatkozva rámutat azokra a legfontosabb területekre, ahol
az egyes sajátjogú egyházak saját öröksége domborodik ki: a
liturgiára, a teológiára, a lelkiségre és az egyházfegyelemre.
Megjegyzendő, hogy az isteni kinyilatkoztatás átfogó szemléletében
ezek a területek kölcsönösen átjárják és feltételezik egymást,
hiszen a kinyilatkoztatás az egész életet áthatja, s a Legszentebb
Háromság dicséretében csúcsosodik ki.
Ezek a megfogalmazások azt is jelzik, hogy minden egyháznak saját
története, kultúrája, felfogása és szokásrendje van, s ezek olyanok,
mint a sugarak, amelyek az egyetlen Úrból, az igazság Napjából
erednek, mely minden embert megvilágosít (vö. Jn 1,9), és aki
elvezeti őket a vele való közösségre. E sugarak, melyeket az egyes sajátjogú
egyházak felfognak, mindegyike végtelen értékű, és végtelen
dinamizmust rejt magában, s az Egyház egyetemes örökségét képezi.
10. A keleti örökség védelmének kötelezettsége
Minthogy az Orientalium Ecclesiarum, éppúgy, mint az azt
követő dokumentumok, azt szeretné elérni, hogy e kincsek egyre
jobban kibontakozzanak és egyre hatékonyabban járuljanak hozzá a
világ evangelizálásához, a zsinati határozat leszögezi, hogy a
keletieknek joguk és kötelességük e kincseket megőrizni, megismerni
és életre váltani.[14] Ez a tétel
világosan elítél minden olyan törekvést, amely a keleti híveket
igyekszik eltávolítani saját egyházuktól, akár nyíltan és
véglegesen, jogi következményeivel együtt, hiszen egyik sajátjogú
egyházból a másikba vezetné át őket;[15]
akár pedig burkoltabb módon, nevezetesen azzal, hogy olyan
gondolkodási, lelkiségi és áhítatformákat vegyenek át, melyek nem
illeszkednek saját egyházi örökségükhöz. Mindez ellenkezik a római
pápák oly sokszor hangsúlyozott útmutatásával, és azzal a
felszólítással, melynek XIII. Leó az Orientalium Dignitas kezdetű
apostoli levelében különös nyomatékot adott.
A keleti önazonosság elvesztésének veszélye különösen mai korunkban
jelentkezik, melyet nagy népmozgások jellemeznek, amikor igen sokan
vándorolnak Keletről a befogadóbbnak tűnő területek felé, ahol
viszont a latin hagyomány van túlsúlyban. Ezeket a területeket
gazdagítja az ott letelepedő keletiek saját öröksége, ezért az ilyen
örökség megőrzését nem csak a keleti lelkipásztoroknak kell
támogatniuk és bátorítaniuk, hanem a bevándorlás által érintett
területek latin lelkipásztorainak is, mert ez az örökség Krisztus
Egyházának sokszínű gazdagságát fejezi ki.
11. A hagyomány fejlődése
A Kelet világossága kezdetű apostoli levél különösen hangsúlyozza a
keleti katolikus hívek pótolhatatlan szerepét, akik „ortodox
testvéreikkel együtt a keleti egyházak tiszteletreméltó és ősi
hagyományának élő hordozói” (1. pont). Olyan kifejezésről van szó,
amely kapcsolódik ahhoz, amit már az Orientalium Ecclesiarum
határozat is megfogalmazott, amely ezenkívül azt is megkívánja, hogy
a keleti katolikus egyházak újult erővel teljesítsék missziós
küldetésüket. Mindez nem zárja ki az újítást, hiszen egyetlen keleti
vagy nyugati egyház sem maradhatott volna fenn, ha nem
alkalmazkodott volna állandóan a változó életkörülményekhez. Az
apostoli levél azonban óva int minden alaptalan és helytelen
kapkodástól, és megköveteli, hogy bármilyen módosítás történne is,
az legyen kiérlelt, és a hiteles hagyományokból merítkezzék, azzal
összhangban legyen.
12. A szerves fejlődés értelmezésének ismérvei
A Zsinat leszögezi, hogy ezek az egyházak csak saját szerves
fejlődésük érdekében vezethetnek be változtatásokat rítusukba és
egyházfegyelmükbe,[16] és hozzáfűzi,
hogy ha azoktól a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt
eltértek volna, vissza kell térniük ősi hagyományaikhoz.[17] II. János Pál pápa ebben „az
Apostoli Szentszék szilárd álláspontjának jelképét látja, amely
mellett nyomatékosan kitartott a Zsinat, amikor azt kérte az
ugyanezen Szentszékkel közösségben levő keleti egyházaktól, hogy
legyen bátorságuk újra fölfedezni önazonosságuk hiteles
hagyományait, és ahol szükséges, állítsák helyre az eredeti tiszta
állapotot.”[18]
A szerves fejlődés az egyes sajátjogú egyházakban azzal jár
együtt, hogy mindenekelőtt figyelembe kell venni azokat a
gyökereket, amelyekből kiindulva kezdett fejlődni ezeknek az
egyházaknak az öröksége, különösen Jeruzsálemben, Alexandriában,
Antiochiában, Konstantinápolyban, Örményországban és az ősi perzsa
birodalomban. Másodsorban ez a fejlődés azt is jelenti, hogy
méltányolni kell ezen hagyományok átörökítésének módját, melynek
során úgy alkalmazkodtak az adott helyekhez és körülményekhez, hogy
közben, szerves egységben maradtak ezekkel a gyökerekkel.
Ennek az alapelvnek a magyarázatához jó, ha felidézzük, amit VI. Pál
pápa egyik buzdításában mondott, amelyet a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexét előkészítő bizottság tagjaihoz intézett. A
jövendő törvénykönyv kettős célját – a hagyományokhoz való hűséget
és a mai világunk követelményei iránti nyitottságot – említve VI.
Pál arra figyelmeztetett, hogy amikor új dolgokat terjesztünk elő,
figyelnünk kell az áthagyományozott örökség rendszerére. Minden
megújulásnak szerves egységben és összhangban kell lennie az
egészséges hagyománnyal, nehogy az új jogszabályok idegen testnek
tűnjenek az egyházi szervezetben, hanem inkább szinte maguktól
bontakozzanak ki a már meglevő jogszabályokból.[19]
III. FEJEZET
A LITURGIKUS ÖRÖKSÉG GAZDAGSÁGA
13. A keleti örökség több mint maga a liturgia
Nyilván nem szabad utat engedni annak a felfogásnak, amely a keleti
egyházak sajátos örökségét csupán a liturgia dimenziójára akarja
leszűkíteni. A szertartások szent jellegének vonzereje, az ihletett
szövegekből áradó mély érzelmi hatás azt eredményezheti, hogy a
külsőséges és érzelmi hatások túlzott hangsúlyt kapnak, ez pedig
könnyen azok számára szolgálhat menedékül, akik nem hajlandók
elismerni, hogy a liturgia szükségszerűen az élethez kapcsolódik.
Ennélfogva, gyakran megesett, hogy maguk a keleti katolikusok is
csak a liturgikus örökséget tekintették saját, különleges
kincsüknek, miközben pedig egyéb lelkiségi szempontok szerint a
nyugati mentalitáshoz igazodtak, azt tekintvén az egyetemes egyház
sajátjának. Nem is olyan régi fölismerés, hogy a keleti teológiát és
lelkiséget mint az egész egyetemes egyház oszthatatlan örökségének
részét értékelnünk kell, s látni kell azt is mennyire fontosak
azoknak egyházfegyelmi sajátosságai.
E szélesebb hatás nélkül, amelyben él, s ahol a maga teljességében,
mint saját egyházának teljes öröksége kifejeződik, a keleti liturgia
végzése puszta külsőséggé silányodna.
14. A liturgia kiváló volta
A liturgia a maga teljességében kezdettől fogva tökéletesen
központi szerepet kapott az Egyházban. Már az apostolok korától
fogva alapvető volt az a meggyőződés, hogy a hitből fakadó új élet a
csúcspontját Krisztus és a Vele egyesült Egyház hatalmas
istentiszteleti cselekményében éri el.
„A szent liturgia, vagyis az a hely, ahol az imádást bemutatjuk és
hirdetjük az igét, s ahol megjelenik a hívők közössége és testvéri
köteléke, a keresztény élet valódi nevelője és különböző elemeinek
legteljesebb szintézise.”[20] A
liturgia valóban a keresztény élet „csúcsa és forrása”,[21] mégpedig együtthatásában fejezi
ki azt; felidézi és jelenvalóvá teszi Krisztus és az Egyház titkát;
a hívek lelke elé tárja, és az Úrnak hálát adva zengi azt, „mert
örökkévaló az ő irgalmassága”.
15. A liturgia különösen kiemelkedő volta a keleti egyházakban
A keleti egyházakban még nagyobb tisztelet övezi a liturgikus
örökséget, mert különleges módon őrizték meg a liturgiának mint a
keresztény élet csúcsának elsődleges fontosságát. Ebben teljes
mértékben hűek maradtak az egyházatyák szelleméhez, amely szerint a
liturgia az a hely, ahol a katekézis és a vallási tanítás
összpontosul, ahol a Szentírást hirdetik és magyarázzák, amelynek
keretében folyik a katekumenek fölkészítése a keresztségre és a
bűnbánóké a kiengesztelődésre, mégpedig úgy, hogy az oktatás és a
jelképek tökéletes összhangban vannak egymással, sőt még a diakónia
is megtalálja benne a maga helyét. Az Egyház egész élete tehát a
liturgiába volt belefoglalva. Még ma is ebből a modellből merítenek
ihletet a keleti egyházak, ez adja erejüket. Ebből kell fakadnia
annak a szemléletnek mely újraértékeli a hívek képzésének
„misztagógikus” módszerét: a megértett és befogadott liturgiából
születik a Krisztusban való élet kifejlődése.
Az isteni titkok szemlélése és az azokban való részesedés olyan
kifejezési formák segítségével valósul meg, amelyek egyúttal lelki
magatartás kifejeződései is. Ilyen a doxológia, amely minden
érdektől mentes dicséret és imádás, és amely „a szentjeiben
csodálatos” Urat magasztalja (Zsolt 67(68),36 a Hetvenes fordítás
szerint). Ilyen az üdvgondozás csodálatos eseményeire való emlékezés
(anamnézis), s a belőle önkéntelenül fakadó hálaadás. Ilyen az
epiklézis, a Lélek leesdése, aki beteljesedésre viszi az Egyház és
Isten Országának összes valóságát. És ilyen a Keletre még inkább
jellemző apofázis (negatív teológia), amely kifejezi, mennyire
méltatlannak és végesnek érzi magát az ember, ha az isteni valóságok
kimondhatatlan voltával áll szemben, amelyek „félelmetes titokként”
jelennek meg előtte, s ezért a félelem, az egyenlőtlenség és az
alázatos imádás érzésének fátyla burkolja be őt. Mindez az
apofatikus nyelvezet számos kifejezésében nyilvánul meg, s főként
abban, amilyen tisztelet övezi az elkülönített és elfüggönyözött
szentélyt.
A keleti egyházak liturgiájában teljes mértékben megvalósul az a
tapasztalat, hogy a hit a népek kultúrájában ölt testet, úgyhogy az
adott kultúra a hitnek, különösen pedig a liturgiának egyszerre
ihletője és gyümölcse is. A keleti liturgiának ez a sokfajta
megjelenése korántsem válik az Egyház egységének kárára, hanem épp
ellenkezőleg, megerősíti azt, mert lehetővé teszi, hogy gyökereit
egy adott idő és tér konkrét valóságába eressze le.
Kelet egyházainak imádsága erősen közösségi jellegű: liturgiája nem
csak arra ösztönzi a híveket, hogy menedéket és oltalmat keressenek
az Úrnál, hanem arra is, hogy egyesüljenek nyájával[22], s így a közösség tagjaivá legyenek, és az
őket megillető tisztük szerint tevékenyen részt vegyenek benne.
Érezzék meg, hogy ott van jelen a szentek teljes közössége, akiket
szintén azért hívnak segítségül, hogy a dicséret és a könyörgés
közös énekét zengjék.
Mindezen túl a liturgikus élet lényege szerint az egyházi
tevékenységek középpontjában marad, kifejezi a hitet és annak
tartalmát, és vezeti a hívek lelki életét. Különösen akkor
nyilvánult meg ez, amikor számos, az üldöző államrendszerek által
elnyomott keleti egyház csak azért tudott fennmaradni, sőt
megerősödni, mert bár lelkiségi és lelkipásztori tevékenységének
kisugárzása egyedül a liturgia ünneplésére volt kénytelen
korlátozódni, a nép viszont bizonyos értelemben ebben találta meg
hitének életadó táplálékát.
16. A keleti katolikus egyházakban élő liturgikus örökség mint az
önazonosság forrása
Jóllehet a keleti katolikus egyházakat súlyos mértékben befolyásolta
a nyugati hagyomány, a liturgiájukban mégis hűségesebben maradtak
összhangban hiteles hagyományaikkal. Ezért az ő liturgiájuk, ha
visszatalál saját hiteléhez és életerejéhez, ha elhatárolódik
mindattól, ami ettől eltérítette, ez szolgálhat a legjobb kiindulási
pontként ahhoz, hogy sajátosságuk kivirágozzék. Ebből a
sajátosságból meríthetők azok a szavak és tettek, amelyek képesek
napjainkban megérinteni szívét, megvilágosítani a lelkét azoknak a
híveknek, akik hozzájuk tartoznak.
A liturgikus kincsek megőrzése akkor lesz gyümölcsöző, ha nem csupán
a hierarchia írja elő jogszabályok által, hanem a keresztény nép is
önként és ragaszkodva csatlakozik hozzá, mivel erre kellő nevelést
kapott lelkipásztoraitól. Különösen arra kell ma felhívni a
figyelmet, hogy a lelkipásztorok ezen a téren is legyenek a nyáj
igazi példaképei, hogy a hívek megőrizhessék hagyományos hűségüket.
Igen nagy jelentősége lesz az annyira szükséges szerzetesi
közösségeknek is, amelyek élő és értő módon élik meg is kínálják föl
a maguk egyházának hagyományából merített örökségük felmérhetetlen
kincseit: „Belső kapcsolat van a liturgikus imádság, a lelki
hagyomány és a szerzetesi élet között. Éppen ezért a szerzetesi
életnek jól szervezett és kellő indítékokkal alátámasztott
újrakezdése számukra is az egyház igazi felvirágzása lehetne. Nem
szabad arra gondolni, hogy ez csökkenti a lelkipásztori szolgálat
hatékonyságát, sőt az is megerősödve kerül ki egy ilyen erős
lelkiségből, és így újra megtalálja a maga eszményi helyét.”[23]
17. A Hagyomány jelentősége a liturgiában
Ez a hitbeli örökség a Hagyomány útján jut el hozzánk. Ez a
biztosítéka annak, hogy ezt az örökséget folyamatosan és hitelesen
adták tovább egészen az ókeresztény kortól, sőt, egészen az
apostolok kora óta. Ezt a hitet nyílt szívvel fogadták, őrizték,
adták tovább, tanították, erősítették és fejtették ki a Szentlélek
segítségével. Isteni, sérthetetlen letéteményről van szó, amely
ugyanakkor élő módon fejeződik ki, más egyházakkal való testvéries
kölcsönösségben. Ebből fakad az, hogy a változatosság és az
alkalmazás különbségeivel is egyetemes marad. A liturgiában
alkalmazott Hagyomány rendkívüli életrevalóságról tett
tanúbizonyságot a keleti egyházakban: az egyház imája szüntelenül
járta a saját útját, miközben észrevétlenül inkább ennek az élő
Hagyománynak az alapjára támaszkodott, semmint a felülről jövő
reformokra.
18. Liturgikus reform és megújulás
Mindenféle keleti liturgikus megújulásnak az az elsődleges
feladata – mint ahogy ez a nyugati liturgikus reformnál is történt
–, hogy újra felfedezze a saját liturgikus hagyományokhoz való
hűséget, használja gazdagságának előnyeit, és eltávolítsa mindazt,
ami változtatott hitelességén. Ez a törekvés nem kevésbé fontos,
sőt, fontosságban meg is előzi azt, amit „aggiornamentónak” hívunk.
Kényes feladat, amelyet elővigyázatosan kell végrehajtani, nehogy
megzavarjuk a lelkeket, mégis kitartóan és körültekintően kell
teljesíteni, ha a keleti katolikus egyházak hűek akarnak maradni
küldetésükhöz. II. János Pál pápa még pontosabban így fejti ki: „Ha
mégis le kell nyesegetnetek olyan járulékos formákat és kinövéseket,
amelyek a hagyományotoktól idegen liturgikus és paraliturgikus
hagyományok befolyására jöttek létre, lehet, hogy miközben így
jártok el, bizonyos népszokásokat is ki kell javítanotok.”[24]
Manapság az a szemlélet uralkodik, amely igyekszik mindenek elé
helyezni a hatékonyságot, a túlzott aktivizmust, a kisebb
erőfeszítés árán és mélyebb személyes elköteleződés nélkül elért
teljesítményt. Ez a felfogás még Keleten is károsíthatja a
liturgiához való viszonyt. A liturgia viszont mindig is igényes
iskola marad, amely megköveteli, hogy fokozatosan, fáradságok árán
is kimeríthetetlenségig igazodjunk hozzá. Ehhez különösen a
szerzetesi közösségeknek van érzékük, akik ennek következtében
jelentősen járulhatnak hozzá ennek megértéséhez és a liturgikus
örökség fejlődéséhez. Ezért jó, ha – ott, ahol erre lehetőség nyílik
– egyazon hagyományhoz tartozó, férfi és női szerzetesi közösségek e
cél érdekében közös felelősséget vállalnak.
Ez a szemlélet egyáltalán nem áll szemben azzal a jogos
követelménnyel, hogy az evangéliumot minél egyszerűbben és minél
világosabban fejtsük ki a mai ember számára. A Szentlélek vezetése
által állandó éberséggel kell minden módon figyelni erre. A
Hagyomány azonban, annak írásos formája is – éppúgy, mint a
Szentírás esetében – olyan kincseket tartalmaz, amelyekről nem
szabad lemondani: azáltal tudjuk összegyűjteni, befogadni,
fölhasználni annak energiáit, hogy Isten Titkának teljességét
közvetítjük az embereknek. Valójában tűzként lobogó szó ez, mint
ahogy az Úr Szava is áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és
szétválasztja a lelket és a szellemet (vö. Zsid 4,12). Azzal, hogy
állandóan ismételgetjük ezeket a szavakat a liturgiában, egyáltalán
nem veszítik el erejüket, sem örök aktualitásukat.
19. Tanulmányozás és mélyreható kutatás szükséges minden
változtatáshoz
Feltétlenül emlékeztetnünk kell arra, amit a szent liturgiáról
szóló zsinati konstitúció 23. pontja mond: „A liturgia egy-egy
részének felülvizsgálata mindig csak alapos teológiai, történeti és
pasztorális felmérés alapján történjék. Így az egészséges hagyomány
megőrzése is biztosítva van, ugyanakkor a jogos fejlődés számára is
lehetőség nyílik.” A II. Vatikáni Zsinat által akart liturgikus
reform is csak azért valósulhatott meg, mert hosszú kísérletezések,
intenzív történeti, szövegkritikai, teológiai és biblikus
tanulmányok előzték meg, és követték, és ezek vezettek oda, hogy
akár helyi, akár nemzetközi szinten különféle kutatók és bizottságok
munkájában összegződjenek. E nélkül nem születtek volna meg ezek a
fontos szempontok, vélemények, pontos állásfoglalások, melyek
elengedhetetlenek egy ilyen értékes munka számára.
20. A liturgikus megújulás ismérvei
Ha változtatni akarunk az ősi liturgikus gyakorlaton, fel kell
tennünk a kérdést, hogy a bevezetendő elem összhangban van-e azzal a
környezettel, amelybe bele akarjuk helyezni. Az ilyen összefüggést a
Szentírásra, a szentatyák értelmezésére, a már elismert liturgikus
reformokra, a misztagógikus katekézisre való esetleges
hivatkozásokból kiindulva kell értelmezni. Meg kell vizsgálni azt
is, vajon egy ilyen új dolog beleillik-e az adott egyház
liturgiájának szimbolikus nyelvezetébe, képi világába és stílusába.
Az új elem akkor lesz elfogadható, ha azt komoly lelkipásztori okok
indokolják, és úgy illeszkedik bele a szertartás egészébe, hogy
azzal nem ellentétes, hanem egységben van vele, mintha természetes
módon abból nőne ki. Ezenkívül, meg kell győződni arról is, vajon
nincs-e már ott – talán más formában – az istentisztelet egy másik
pontján, vagy ezen egyház „liturgikus korpuszának” egy másik
részében.
Minden megújulási törekvésnek ügyelnie kell arra, hogy ne vesse alá
magát más, talán eredményesebbnek látszó módszereknek. Erre
vonatkoznak II. János Pál ismételt lelkes buzdításai, valahányszor a
különféle keleti katolikus egyházak híveihez fordult: „Puszta
rögtönzésnek engedve ne utánozzatok olyan kultúrákat és
hagyományokat, amelyek nem a tieitek, mert ezzel eláruljátok népetek
sajátosságát (...) Ez azt jelenti, hogy ha bármikor is az új
körülményekhez akarjátok alkalmazni liturgiátokat, ennek a források
figyelmes tanulmányozásán, a kultúrátok sajátságainak tárgyilagos
ismeretén, az egész kopt kereszténység közös hagyományának
megtartásán kell alapulnia.”[25]
21. A közös liturgikus örökség ökumenikus értéke
A különösen a keleti katolikus egyházakra háruló fontos feladatok
közül az Orientalium Ecclesiarum[26]
és a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe (903. kán.), valamint az
Ökumenikus Direktórium (39. pont) kiemeli, hogy elő kell mozdítaniuk
az egységet a Péter Székével még nem teljes közösségben levő keleti
egyházakkal. Ennek szükségszerű feltétele az, hogy vallásos hűséggel
ragaszkodjanak a keleti egyházak ősi hagyományaihoz, törekedjenek
arra, hogy jobban megismerjék egymást, ténylegesen és őszintén
működjenek együtt, és tanúsítsanak testvéri megbecsülést egymás
iránt. Fontos alapelvekről van szó, melyek minden egyes keleti
katolikus közösség egyházi életét irányítják, és kiemelkedő értékkel
rendelkeznek az istentisztelet ünneplésének terén, mert épp ezen a
területen őrizték meg a leginkább a közös örökséget a keleti
katolikus és ortodox egyházak.
Minden olyan törekvésnél tehát, amely a liturgikus megújulásra
irányul, figyelembe kell venni az ortodox testvérek gyakorlatát, azt
meg kell becsülni és a lehető legkevésbé szabad eltávolodni tőle,
nehogy még növeljük a már meglevő elkülönülést. Épp ellenkezőleg,
még nagyobb odaadással kell törekedni arra, hogy az esetleges
alkalmazkodások a mai körülményekhez inkább közös munka és közös
fejlődés eredményei legyenek. Így válik nyilvánvalóvá a már meglevő
egység, mely abban áll, hogy naponta ugyanaz a közös örökség
megéléséből fakadó lelki áramlat élteti őket.
26 Vö. II. János Pál pápa beszéde a romániai bizánci szertartású
katolikus egyház lelkipásztori problémáival foglalkozó összejövetel
résztvevőihez (1994. január 22.): L’Osservatore Romano (1994. január
22.) 5.; ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali 49
(1994) 2.
IV. FEJEZET
A LITURGIKUS TÖRVÉNYHOZÁS ILLETÉKESSÉGE ÉS ÖSSZETEVŐI
22. Kik illetékesek az istentisztelet rendjének megállapítására?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 668. kán. 2. § a 657. kánonra
hivatkozva megjelöli, hogy melyik hatóság illetékes a nyilvános
istentisztelet rendjének megállapítására. A pátriárkai egyházakban
ez a hatóság a pátriárka, a püspökök szinódusának egyetértésével (e
munkában részt vesz a pátriárkai egyház liturgikus bizottsága).[27] Megjegyzendő, hogy amit a
pátriárkai egyházakkal kapcsolatban elrendeltek, azt a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe 152. kánonja a nagyérseki egyházakra is
kiterjesztette. A sajátjogú metropolitai egyházakban az
illetékes felsőbb hatóság a metropolita, a hierarchák tanácsának
egyetértésével. Mindkét esetben előzetes felülvizsgálatot kell kérni
az Apostoli Szentszéktől. Az összes többi egyházaknál az egyedüli
illetékes felsőbb hatóság az Apostoli Szentszék, valamint ugyanezen
Szentszék által előírt határokon belül a püspökök és az ő
törvényesen létrehozott csoportjaik (657. kán. 1. §). Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe más kánonjai szabják meg azoknak a közös
jogszabályoknak a keretét, amelyek a liturgikus élet egészét
szabályozzák a keleti egyházakban.
23. A püspök szerepe
A liturgikus szerepeknek az egyház felsőbb hatóságára ruházott
elrendezése a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 199. kán. 1. §-ban
konkretizálódik, amelyből kiderül, hogy „a megyéspüspöknek az a
szerepe, hogy az egész liturgikus élet irányítója, előmozdítója és
őre” legyen az egyházmegyében. Más kánonokban hasonló
elkötelezettséget kíván meg munkatársaitól: az esperesektől (278.
kán. 1. §), a paróchusoktól (289. kán. 2. §) és a
templomigazgatóktól (309. kán.).
A püspök feladata, hogy ügyeljen arra, hogy a liturgikus életet „a
lehető leginkább ápolják, és az adott sajátjogú egyház
előírásai, továbbá törvényes jogszokása szerint szervezzék meg”
(199. kán. 1. §). A püspök tehát nem járhat el csupán saját belátása
vagy a helyi jogszokások szerint, hanem követnie kell a sajátjogú
egyház saját örökségét. Ily módon minden egyes püspök tekintélye
abból a magasabb tekintélyből részesedik, amely sajátjogú
egyházának liturgikus életét irányítja.
Amikor a püspök a liturgikus életben irányítói szerepét gyakorolja,
ne önkényesen járjon el, s még kevésbé váljon egyes csoportok vagy
csoportosulások áldozatává, hanem klérusával egységben odaadóan
őrizze azt a liturgikus öntudatot, amely Isten rábízott népének élő
emlékezetében van jelen és működik. Mint ahogy a sensus fidelium
meghatározó szerepet tölt be a hit megértésében, ugyanez a helyzet a
hit ünneplésével is. A nép pedig ragaszkodjék a pásztor
utasításaihoz, igyekezzék felfogni azok mélyebb értelmét, és végre
is hajtani azokat. Szakértőkből álló egyházmegyei bizottságokat kell
létrehozni, hogy előmozdítsák a liturgia jobb megértését és
ünneplését. Ha hiteles keleti szerzetesi és szerzetesnői közösségek
lesznek jelen az egyházakban, ez nagyban hozzájárul majd ahhoz, hogy
növekedjék a liturgikus érettség Isten népében, hiszen ezekben a
közösségekben megtapasztalható a Misztérium, melyet –hála a Lélek
ajándékának – naponta hittel ünnepelnek.
24. Az Apostoli Szentszék szerepe
Az Apostoli Szentszék fontos szerepet játszott a keleti katolikus
egyházak liturgikus gyakorlatának megőrzésében és harmonikus
fejlesztésében. Ez a szerep különféle módokon valósult meg, melyek
fokozatosan elvezettek annak a Bizottságnak a munkájához mely a
keleti egyház liturgikus könyveinek javítását végzi. Ezt a
bizottságot 1717-ben állították fel, és egészen 1862-ig működött a
Hitterjesztési Kongregáció keretei között. A beavatkozások magukon
viselték koruk felfogásának és meggyőződésének bélyegét, miszerint
úgy vélték, hogy a nem-latin liturgiák bizonyos fokig alá vannak
rendelve a latin rítus liturgiájának, melyet emiatt „ritus
praestantior”-nak tekintettek. Ennek következtében előfordult, hogy
úgy nyúltak bele a keleti liturgikus szövegekbe, hogy emiatt ma már
ezt – figyelembe véve a tudományos munkát és a teológia előhaladását
– az ősi hagyományokhoz való visszatérés értelmében felül kell
vizsgálni.[28] Mivel azonban a
bizottságok a kor legjobb szakértőihez fordultak, munkájuk nyomán
mégiscsak sikerült megőrizni a keleti örökség zömét, s gyakran
védték meg azokat a súlyos előítéletektől vezérelt
kezdeményezésekkel szemben. Ezenkívül, értékes liturgikus
szövegkiadásokat jelentettek meg számos keleti egyház számára. Ma,
különösen XIII. Leó Orientalium Dignitas kezdetű apostoli levelének
ünnepélyes megjelentetése, valamint a Keleti Egyházak Kongregációján
belül 1931-ben létrehozott és mindmáig működő Liturgia
Különbizottság felállítása, különösen pedig a II. Vatikáni Zsinat és
II. János Pál Orientale Lumen kezdetű apostoli levele után, a keleti
liturgiák iránti megbecsülés vitathatatlan. Ennek köszönhetően az
Apostoli Szentszék még teljesebb szolgálatot tud felajánlani az
egyházaknak.
Ha a múltban gyakran jótékony hatásúnak bizonyult, hogy az Apostoli
Szentszék gondoskodni igyekezett a keleti egyházak liturgikus
életéről, még inkább elengedhetetlennek tűnik azokban az ingatag
helyzetekben, amelyben még ma is számos keleti egyház él. A
liturgiának mint isten-emberi cselekvésnek lényege, hogy az
üdvösséget hic et nunc (itt és most) megvalósítja és a szent hely
természete, hogy megőrzi és kifejezi a hitletéteményt (depositum
fidei). Ezek késztetik az Apostoli Szentszéket, hogy továbbra is
őrizze és védje a keleti liturgikus gyakorlatot: egyik legfontosabb
kifejeződési formájában kell biztosítani és megvédeni a hitet. Ez a
meggyőződés vezetett a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 657. kán.
1. §-nak a megfogalmazásához, amely a liturgikus szövegek
jóváhagyását az Apostoli Szentszéknek tartja fenn a nem-pátriárkai
és nem-metropolitai sajátjogú egyházakban. A pátriárkai és
metropolitai egyházak esetében pedig azt igényli, hogy előzetesen ő
vizsgálja felül azokat. Egy ilyen felülvizsgálat természetesen
mindarra vonatkozik, ami a liturgikus ünneplésekkel kapcsolatos.
25. Illetékesség a liturgikus könyvek fordításainak jóváhagyására
Az évszázadok folyamán különféle körülmények nyelvi téren lényeges
változásokat okoztak. A keleti területeken az eredeti nyelvek lassú,
de mélyreható változásokon mentek keresztül, néha nyomuk veszett, és
helyükre más nyelvek léptek. Az is előfordult, hogy a keleti
egyházak számos híve elhagyta szülőhazáját, és másutt telepedett le,
ott pedig eltérő hagyományban nevelkedett hívek közé került. Idővel
aztán beilleszkedtek lakóhelyük kulturális környezetébe. Gyakran nem
ismerték és nem is használták már anyanyelvüket, ezért egyre
nehezebbé vált, hogy részt vegyenek saját egyházuk liturgiájában.
Ennek következtében e nehézségeket orvosolandó, a keleti egyházak
már ősidők óta gyakran gondoskodtak arról, hogy liturgikus
szövegeiket a hívek által érthető nyelvekre fordítsák.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 657. kán. 2. § pontosan
meghatározza, hogy az illetékes hatóságokat illeti meg a jog a
liturgikus használatra szánt könyvek fordításainak jóváhagyására,
azt követően, miután jelentést tettek az Apostoli Szentszéknek, ha
pátriárkai vagy sajátjogú metropolitai egyházakról van szó.
Ha megszaporodik az azonos liturgikus családba tartozó egyházmegyék
vagy sajátjogú egyházak száma, amelyek ugyanazon a területen
ugyanazt a nyelvet használják, akkor rendes körülmények között
azonos fordításokat kell használniuk. Ajánlatos, hogy e cél elérése
érdekében az illetékes hatóságok megegyezzenek egymással.
26. A liturgikus jog összetevői
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 3. kán. a liturgikus joggal
kapcsolatban a liturgikus könyvek előírásaira hivatkozik. Ezen
előírások mellett a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe más,
liturgikus természetű jogszabályokat is említ, amelyeket a sajátjogú
egyházak illetékes felsőbb hatósága bocsátott ki, de nem kerültek be
a liturgikus könyvekbe: ilyenek a szabályzatok (668. kán.), a sajátjogú
egyházak előírásai (199. kán.), valamint a liturgikus törvények
(150. kán. 2. §). Mindezen előírások, a közös jogé és a részleges
jogé is, törvényerejűek. Ez utóbbiakkal kapcsolatban a Keleti
Egyházak Kánonjai Kódexének 3. kánonja szorgalmazza, hogy ezeket az
előírásokat gondosan tartsák meg.
27. A részleges liturgikus jog összetevői
Ahhoz, hogy bölcsen és a valósághoz alkalmazkodva értelmezzük a
részleges előírásokat, figyelembe kell vennünk, hogy bár nem sértik
annak az együttesnek a szerkezetét, amelybe illeszkednek, mégsem
alkotnak vele mindig homogén egészet. Akár liturgikus könyvekben
akár máshol található jogszabályokról legyen szó, valójában ezek
eltérnek egymástól, ahogy a különböző körülmények és helyzetekhez
való alkalmazkodás ezt megkövetelte. Ebből viszont az következett,
hogy eltérő helyzetek esetében különböző, sőt egymással ellentétes
iránymutatások születhettek. A liturgikus élet rendezése érdekében
az illetékes hatóságoknak gondosan meg kell vizsgálniuk ezeket az
előírásokat, mégpedig a fentebb kifejtett alapelvek fényében,
ugyanakkor figyelniük kell arra, hogy összhangban legyenek az
eredeti hagyományokkal és a mai helyzet új követelményeivel. Kényes
feladatról van szó, amelyhez támogatni kell olyan kutatásokat és
tanulmányokat, melyek segítségével az előírásoknak mind a teológiai,
mind pedig a lelkipásztori jelentése feltárható.
28. A jogszokás
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódex 1508. kánonja az Egyházi
Törvénykönyv 27. kánonjához hasonlóan leszögezi, hogy a jogszokás a
törvények legjobb értelmezője, az 1507. és 1509. kán. pedig az
alkalmazásának szabályait fejti ki. Az 1507. kán. tehát megszabja,
hogy a jogszokás a helyi közösségek folyamatos és békés
gyakorlatának gyümölcse, amely azért értékes, mert a nép életében
gyökerezik. Ebből fakadóan bölcs megkülönböztető képességre van
szükség, hogy azt őrizzék meg, ami indokoltabb és ösztönzi az igazi
keresztény kibontakozást, és azt ítéljék el, ami felesleges vagy
kevésbé felel meg a saját hiteles hagyományaiknak.
29. A liturgikus könyvek és az ökumenizmus
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 656. kán. 1. § megszabja, hogy
a liturgikus ünneplések során csak olyan könyveket szabad használni,
amelyek elnyerték az egyházi jóváhagyást. Magától értődő alapelvről
van szó, amely azonban mégis gyakorlati nehézségeket támaszt. Egyes
keleti katolikus egyházaknak valójában nincsenek saját kiadású
liturgikus könyvei, vagy csak néhány ilyen van, ezért szükségszerűen
azokat a kiadásokat alkalmazzák, amelyek a rítusuknak megfelelő
ortodox egyházaknál vannak használatban. Ezek a kiadások
tárgyilagosan nézve néha igen jól gondozott szövegeket tartalmaznak.
Hagyományosan az Apostoli Szentszék vagy a helyi felsőbb hatóságok
hallgatólagos jóváhagyásával használják ezeket. Ez a szükséghelyzet
– ha jól megvizsgáljuk – egy értékes jogszokást tár fel, amely
kifejezésre juttatja, hogy részleges, de mély és kiterjedt közösség
áll fenn napjainkig az ugyanazon tőről fakadt katolikus és ortodox
egyházak között. Egyúttal a teljes közösség helyreállításának
dinamikus csíráját is hordozza. Különben az ortodox testvérek is
értékelnek néha számos olyan liturgikus könyvet, amelyet Rómában
adtak ki. Mindenesetre el kell kerülni, hogy bármiféle felesleges
eltérés legyen a keleti katolikus és az ortodox egyházak liturgikus
könyvei között. Épp ellenkezőleg, az a kívánatos, hogy a
lehetőségekhez mérten közös kiadások lássanak napvilágot. II. János
Pál pápa kijelentette, amikor az örmény egyházak katolikus híveihez
beszédet intézett: „Teljes szívemből kívánom, hogy a liturgia közös
tanulmányozása és annak szükségszerű alkalmazása kiváltságos
területet nyisson meg katolikus és ortodox örmények között az
együttmunkálkodásra.”[29]
Ezt a kívánságot ismétli meg az Ökumenikus direktórium 187. pontja,
amely azt javasolja, hogy használjanak más egyházakkal vagy egyházi
közösségekkel közös liturgikus szövegeket: „amikor a keresztények
együtt, egy szájjal imádkoznak, közös tanúságtételük felszáll a
mennybe, s a földön is hallatja hangját”.
30. Hitoktatási direktóriumok és liturgia: katekézis és
misztagógia
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 621. kán. 1. és 2. §§ azokról a
hitoktatási direktóriumokról szólnak, amelyeket a pátriárkai és
metropolitai egyházakban kell kidolgozni. Megkívánják, hogy vegyék
figyelembe a keleti egyházak sajátos jellegét, hogy így a hitoktatás
során előtűnjék a Biblia és a liturgia jelentősége, továbbá az adott
sajátjogú egyház hagyományai a patrológia, a hagiográfia, sőt
az ikonográfia területén. Emlékeztetnünk kell arra, hogy Keleten –
mint ahogy ez ma a nyugati egyházban is kívánatos – a hitoktatás nem
válik el a liturgiától, hiszen abból merít, mivel a liturgia nem
egyéb, mint Krisztus titkának megünneplése. Ezt a módszert
alkalmazta számos egyházatya a hívek oktatásakor. Ez jelenik meg a
katekumenek „katekézisében”, és ez a „misztagógia” vagy
„misztagógikus katekézis” az isteni misztériumokba már bevezetett
hívek számára. Ilyen módon a hívek folyamatos vezetést kapnak Uruk
igéjének, illetve halálának és feltámadásának örömteli
felfedezésére, aki felé az Atya Lelke indította el őket. Annak
megértéséből, amit ünnepelnek, és azzal való teljes azonosulásból,
amit ünnepeltek egy teljes életút bontakozik ki számukra: a
misztagógia számukra a megváltott, megszentelt és az átistenülés
felé haladó élet, az erkölcs és lelkiség alapja. Ajánlatos tehát,
hogy minden keleti katolikus egyházban a hitoktatás a saját
liturgikus életükből épüljön föl.
V. FEJEZET
A LITURGIKUS ÜNNEPLÉS MINT AZ EGYHÁZ IKONJA
31. Az Egyház imádkozó gyülekezet
Az Apostolok Cselekedetei így írja le az első keresztények életét:
„állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyérszegés
közösségében és az imádságban (...) A hívek mind összetartottak, és
mindenük közös volt (...) Naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a
templomban” (ApCsel 2,42.44.46). Felismerjük ebben a liturgikus
istentisztelet jellemző vonásait: az apostolok által hirdetett Isten
szavának hallgatása; a gyülekezetben énekelt istendicséret (vö. Zsid
2,12); Krisztus Testének, a sokakból álló „egyetlen kenyérnek”
létrehozása, a megtört kenyérben és az áldás kelyhében való közös
részesülés (vö. 1Kor 10,16-17), ami a legnagyobb szentségi jel az
idők végezetéig.
Ebből mutatkozik meg, hogy az apostolok, vagyis az újszövetség
szolgái körül kialakult gyülekezet közösségi jelleget hordozott. Ők
azok, akik kinyilatkoztatják, hogy az ígéretek beteljesedtek a
keresztre feszített és feltámadt Krisztus személyében. Az
apostolokat követő korban ugyanezt látja Antiochiai Szent Ignác az
imádkozó Egyházról: „Ahogyan az Úr sem tett semmit az Atya nélkül –
mert egy volt vele – sem önmaga, sem apostolai által, úgy ne
tegyetek ti se semmit a püspök és a presbiterek nélkül (...)
Mindnyájan Isten egy templomává alakuljatok, az egy oltár, az egy
Jézus Krisztus köré, aki az egyetlen Atyától jött, az egy Atyánál
volt, s őhozzá, az egyetlenhez tér vissza”.[30]
Jóllehet, Keleten a remete-típusú szerzetesség terjedt el és él ma
is, a keleti lelkiség egyik alapvető tulajdonsága az, hogy az
imádság közösségi jellegű: a hívő a liturgikus cselekménybe helyezi
a maga lelki életét. Ezt a jellegzetességet kell megőrizni és
föléleszteni a keresztények szívében. Azért is, hogy elkerüljük azt,
hogy a hívek a saját hagyományuktól, néha pedig még a keresztény
hittől is idegen lelkiségeket keressenek.
32. Az Eucharisztia létesíti az Egyházat
A liturgikus ima nyilvánvalóan megegyezik a hiteles
hitletéte-ménnyel, és tökéletesen ki is fejezi azt. Az Indiculus ősi
mondása így fogalmazza meg ezt: legem credendi lex statuat
supplicandi,[31] amit általában így
összegzünk: lex orandi lex credendi. Az Egyház tehát saját
természetéből kiindulva úgy tekinti önmagát, mint ünneplő
gyülekezet. Ebben az értelemben nem szabad elfelejtenünk, hogy ha az
Egyház létesíti az eucharisztiát, akkor az eucharisztia is
olyannyira létesíti az Egyházat, hogy a helyes tanítás biztosítékává
válik, amint erre Lyoni Iréneusz felhívja a figyelmet: „Felfogásunk
teljes összhangban van az eucharisztiával, az Eucharisztia pedig
megerősíti felfogásunkat.”[32]
33. A hívek tevékeny közreműködése
Pál apostol a rómaiakat szellemi istentiszteletre buzdítja, hogy
ajánlják fel önmagukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (vö.
Róm 12,1). Péter apostol ugyanígy int, amikor azt írja, hogy „élő
kövek módjára lelki házzá, szent papsággá épültök, hogy Jézus
Krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be” (1Pt
2,5). A keresztényeknek tehát egyszerre joga és kötelessége, hogy
együtt ajánlják fel az Istennek tetsző áldozatot az Atyának a Fiú
által a Szentlélekben. E célból úgy kell alakítani a hívek
gondolkodásmódját, úgy kell előkészíteni a módokat és helyeket, hogy
ez a részvétel tökéletes legyen, tehát tevékeny, teljes, áhítatos,
értelmes és gyümölcsöző. A szertartások figyelmes,
történettudományos vizsgálata után gondosan vissza kell adni a
népnek azokat a részeket, amelyektől az idők folyamán jogtalanul
megfosztották. Akik valamilyen szolgálati felelősséggel rendelkeznek
(papok, diakónusok, felolvasók, kántorok, kommentátorok, kórustagok
stb.), azok ne a gyülekezet helyett cselekedjenek, hanem vezessék
azt, mégpedig úgy, hogy az a megfelelő módon külsőleg is kifejezze a
hívek részvételét. Ugyanakkor nem szabad olyan részeket rábízni a
népre, amelyekre szigorúan csak a felszentelt szolgák illetékesek.
34. A liturgikus összejövetelek hierarchikusan rendezettek
A liturgikus összejöveteleknek rendezetteknek kell lenniük. Ez
már az Ószövetségben is fontos szabály volt, amint az megfigyelhető
különösen a Leviták és a Számok könyvében. Szent Pál pedig parancs
szintjére is emelte ezt: „Minden tisztességesen és rendben
történjék” (1Kor 14,40) amikor a gyülekezet szertartást ünnepel.
Ahogy az első keresztények hallgattak az apostolokra, úgy
irányították utódaik, a püspökök az imádságos összejöveteleket vagy
maguk személyesen vagy a papok vagy diakónusok által. A szertartások
egyrészt a múltból, az Ószövetségből és a zsidó hagyományból örökölt
formulák és rituális elemekből épültek, amelyeket viszont a
keresztény kinyilatkoztatás fényében értettek meg, másrészt olyan
későbbi elemekből, amelyeket vagy az újszövetségi szerzők, vagy az
őutánuk következők alkottak. Ezeknek az alkotásoknak mindig a
felsőbb tekintély és a keresztény nép hitérzéke (sensus fidei) adta
meg a hitelét.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 7. kán. 1. § arra figyelmeztet,
hogy az összes krisztushívő részesévé lett Krisztus papi
feladatának, s ennek megfelelően megbízást kapott az
istentiszteletre. A 17. kán. ezen felül megszabja: „A krisztushívők
joga, hogy Isten kultikus tiszteletét a maguk sajátjogú
egyházának előírásai szerint végezhessék, és hogy lelki életüket
sajátos formában élhessék meg, amennyiben az nem ellentétes az
Egyház tanításával.” Ugyanakkor minden egyes hívő a maga saját
módján végzi az Isten kultikus tiszteletét: az istentiszteleti
közösségek különféle részekből állnak, amint a test is különböző
tagokból tevődik össze, melyek együtt egy élő létezőt alkotnak (vö.
1Kor 12,12-13). Tehát a liturgikus közösség teste, amelyet
összekapcsol és egyesít az ízületek együttműködése, ekként
növekedhet az egyes tagok saját energiájának következtében és így
érhet el a hitnek és Krisztus ismeretének egységére, miközben
elhárítja annak veszélyét, hogy tanítások bármely szele ide-oda
vesse (vö. Ef 4,13-16).
VI. FEJEZET
ÁLTALÁNOS MEGFONTOLÁSOK AZ ISTENTISZTELETTEL
ÉS A SZENTSÉGEKKEL KAPCSOLATBAN
35. A liturgikus élet alkotóelemei
A liturgia mindennap, többféle módon és különböző időpontokban
„építi az Úrban szent templommá és a Szentlélekben Isten hajlékává
az egyház tagjait”.[33] A szentségek
a liturgikus élet alapvető momentumai. Még sincsenek elszigetelve
egymástól, hanem olyan együttes szövetbe vannak ágyazva, amely
előkészíti és kiterjeszti működésüket és hatékonyságukat. Nagy
jelentőségű az az imádságrendszer, amely a különféle napszakokat és
az év körét is megvilágítja. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében
„istendicséretnek” nevezik, s az eulogián (áldó imán) túl a
könyörgést és Isten igéjének hallgatását is jelenti. A napi
istendicséret arra szolgál, hogy a nap minden pillanatában
felragyogtassa az isteni kegyelmet, amely különösen az
eucharisztikus ünneplésben megült húsvéti titokból árad. A többi
alkotóelem közé tartoznak az építészetileg elrendezett szent
épületek, a szent öltözetek, kegytárgyak és ikonok, valamint az,
hogyan kell a szertartásrendnek megfelelően végezni a különböző
liturgikus funkciókat.
36. A liturgikus év
Az év ünnepeinek forgása, melynek középpontjában a Húsvét áll, s e
köré rendeződik a többi ünnep, a heteknek és a napoknak a körforgása
valamint az emberi élet szentségek által megpecsételt eseményei
csodálatosan összefogják és áthatják egymást, s ezáltal az
üdvtörténet különféle eseményeit megjelenítik és beleszövik a hívők
lelki életébe. Ennek nyomán rendeződik a különböző keleti egyházak
naptára, amelyet bölcs lelki összhang jellemez.
Az összes keleti egyházban a vasárnapok és a húsvét évenkénti
ünnepén kívül bizonyos ünnepeket kiemelkedő ünnepélyességgel ülik
meg. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 880. kán. 1. § pontosítja,
hogy ezen ünnepnapok elrendelésére, áthelyezésére vagy
megszüntetésére egyedül az Egyház legfőbb hatósága jogosult. Ilyen
ünnepek elrendelése, áthelyezése vagy megszüntetése arra a hatóságra
tartozik, amelynek joga van a részleges jogot megállapítani, de a
legnagyobb gonddal kell ügyelnie saját örökségük megőrzésére, s csak
olyan változtatásokat engedélyeznie, amelyek a szerves fejlődést
szolgálják.[34]
Egyes fontosabb ünnepek kötelező ünnepeknek számítanak, s közülük
néhány közös az összes keleti katolikus egyházban.[35] Ezeken az ünnepeken a krisztushívők kötelesek
részt venni az istentiszteleten, és tartózkodniuk kell az olyan
tevékenységektől, amelyek ezt akadályoznák.[36]
Ezen ünnepnapok és az ezekre az istentiszteletekre való szokásos
felkészülés mellett az úgynevezett bűnbánati napokat is meg kell
tartani,[37] amikor is a
krisztushívők kötelesek aszerint böjtölni és megtartóztatást
gyakorolni, amint a sajátjogú egyház részleges joga azt
meghatározza.[38]
Ha a keleti katolikus egyházak naptáraiba újabban olyan ünnepeket és
böjtöket vezettek be, amelyek a latin liturgiából vagy más, az adott
egyház hagyományával nem összhangban levő liturgiákból erednek,
gondoskodjanak róla, hogy lelkipásztori bölcsességgel a hagyományos
rendszer szerint állítsák helyre a naptárt, mégpedig úgy, hogy
távolítsák el belőle a keleti szellemmel és természettel meg nem
egyező elemeket.
Amíg nem születik meg a kívánt egyetértés az összes keresztények
között azzal kapcsolatban, hogy közösen, ugyanazon a napon
ünnepeljék meg a Húsvét ünnepét, bátorítani kell azt a gyakorlatot,
amely bizonyos, a többségében ortodoxok által lakott országok keleti
katolikusai között él, hogy a Húsvétot ugyanazon a napon ünnepeljék,
mint az ortodoxok, amint azt a II. Vatikáni Zsinat útmutatásai is
kijelölték a Sacrosanctum Concilium függelékében és az
Orientalium Ecclesiarum 20. pontjában. Ez nemcsak azt teszi
lehetővé a katolikus hívek számára, hogy jelét adják az ökumenikus
testvériségnek, hanem azt is, hogy harmonikusan illeszkedjenek bele
a közös lelki légkörbe, melyhez gyakran a polgári közösség is
csatlakozik, s így elkerüljék az értelmetlen időbeli eltolódást.
37. Az Úr Jézussal való kapcsolat a liturgia célja
A szentségekkel kapcsolatos tanulmányoknál és magánál a
misztagógiánál, de az Egyház összes liturgikus ünneplésénél is az
elvi zsinórmérték mindig az Úr Krisztussal való tevékeny és
elszakíthatatlan kapcsolat megtalálása. A liturgikus év különféle
időpontjaiban az üdvtörténet legfőbb eseményei idéződnek fel: az
ószövetségiek, amelyek Krisztusban teljesednek be, az
újszövetségiek, amelyek az emberek között töltött egész életét
tárják elénk, amint az üdvösség parancsolatait tanította nekik és az
igaz Isten ismeretére vezette el őket,[39]
és az Egyház idején történteket, amikor is az Úr továbbra is
csodákat hajt végre szentjeiben. Ez különösen a szentségekre igaz,
amelyekben különböző módon megtisztít a vízben, megszentel a
Lélekben és üdvösségünkért végrehajtott szenvedésének emlékét hagyja
ránk Testének és Vérének titkában.
38. A liturgia és az ájtatossági gyakorlatok közötti viszony
A keleti egyházak hagyományos módon képesek voltak arra, hogy
különböző elemeket építsenek be liturgiáikba, amelyek megfelelnek a
néplélek érzékenységének. Olyan sajátos, kevésbé meghatározott,
emberközeli s talán könnyebb ájtatossági formulákkal és formákkal
rendelkeznek, mint amilyenek a röpimák, a sajátos tartalmú könyörgő
istentiszteletek, a Szent Kereszt, az ikonok, ereklyék, szent helyek
tisztelete, gyertyagyújtás, tömjénezés és néha állatok felajánlása
is. Ezek az áhítat-megnyilvánulások azonban általában a liturgikus
élethez kötődnek, belőle merítik a lelkületet, s bizonyos fokig bele
is illeszkednek abba. Valószínű, ez az oka annak, hogy nem fejlődtek
ki a hivatalos istentisztelettel párhuzamos áhítatgyakorlatok, mint
ahogy az Nyugaton történt. A keleti katolikus egyházak viszont
számos olyan ájtatosságot vettek át, amely csak a latin egyház
sajátja, s nem képezi részét a keleti istentisztelet hagyományos
rendjének. Nem helyes, ha a hívek lelki életét képező
áhítatgyakorlatok eltávolítják őket az egyházuk saját örökségétől.
Ha ettől függetlenül fejlődnek, ebből könnyen „párhuzamos” lelkiségi
formák születhetnek. Mivel azonban ezek az áhítatgyakorlatok már
régóta elterjedtek a keleti katolikus egyházakban, s a hívek számára
valóban táplálékul és megerősítésül szolgálnak, oktalanság s a
lelkipásztori érzéketlenség volna kényszeríteni ezek eltávolítását.
A sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a feladata, hogy
segítsék a hívek hiteles misztagógikus nevelését, főként a
lelkipásztorokét, hogy olyan lelkiség fakadhasson belőle, amely a
saját liturgikus hagyományukból származik. Ha a híveket ez a
tökéletesebb nevelés gazdagítani fogja, egyre inkább alkalmassá
válnak arra, hogy saját liturgikus hagyományukat megéljék és újra
felfedezzék. Ebben a lelkipásztori feladatban az kell, hogy
bátorítást nyújtson, amit a szent liturgiáról szóló zsinati
konstitúció 13. pontja mond: „A keresztény nép áhítatgyakorlatainak
(...) alkalmazkodniuk kell a liturgiához, mintegy abból fakadjanak,
és arra készítsék fel a népet; a liturgia ugyanis természeténél
fogva messze fölötte áll valamennyinek.”
Minden esetben szem előtt kell tartani, amit a 656. kán. 2. § ír
elő: „A krisztushívők nyilvános- vagy magánhasználatára szánt ima-
és ájtatossági könyveihez egyházi engedély szükséges.”
39. A szentségekkel kapcsolatos zsinati előírások
A becses keleti hagyományok megőrzése és kibontakoztatása
érdekében „az egyetemes zsinat megerősíti és helyesli a keleti
egyházakban meglévő, a szentségekre vonatkozó ősi fegyelmet,
valamint a szentségek szertartásában és kiszolgáltatásában követett
gyakorlatot, és óhajtja, hogy azt újítsák fel, ha megszűnt volna.”[40] Az Orientalium Ecclesiarum 13. és
18. pontjai néhány olyan sürgetőbb útmutatást pontosít, amelyek
mintaként szolgálhatnak, és kell is, hogy szolgáljanak arra nézve,
hogy más esetekben milyen elveket kell alkalmazni. Ez már részben
megtörtént a közös jog szintjén a Keleti Egyházak Kánonjainak
Kódexében, de szükséges, különösen a részleges jog szintjén, hogy az
egyes sajátjogú egyházak felsőbb hatóságai még pontosabban
szabályozzák ezeket.
Különben a zsinat nem elégedett meg csupán azzal, hogy újra
értékelje és dicsérje a keleti egyházaknál érvényben lévő ősi
rendet, hanem azt óhajtja, hogy ahol megszűnt volna, ott újítsák
fel. Ezért a különböző sajátjogú egyházaknak a jogrendjük
felülvizsgálata során számolniuk kell ezzel a szándékkal, és bátran,
ugyanakkor pedig bölcs és fokozatos lépésekkel kell megtalálniuk és
újra alkalmazniuk a már elveszett alkotóelemeket. E célból, ha
szükséges, változtassanak az újabban létesült gyakorlaton és jogon,
amennyiben azok nincsenek összhangban a lefektetett alapelvekkel,
még akkor is, ha szinódusok által hozott döntésekről is lenne szó,
vagy pedig el kellene térni azoktól az útmutatásoktól, amelyeket
máskor és más indokok miatt az Apostoli Szentszék dikasztériumai
adtak.
40. A szentségek az Egyház cselekményei
Az Egyház, amelyben Isten nyilatkoztatja ki magát, bizonyos
szempontból az egyetlen Szentség, amelyből minden szentségi
cselekedet ered. A 673. kán. szerint a szentségek ünneplése az
Egyháznak, vagyis Isten népe, Krisztus teste összes tagja
közösségének a cselekvése, e testet pedig „az összekötő ízek
segítségével minden egyes rész sajátos tevékenysége fogja egybe és
tartja össze” (Ef 4,16). Ennek köszönhető, hogy minden hívő
tevékenyen részt vesz a liturgikus cselekményben. Fontos, hogy Isten
népének minden tagja látható módon bekapcsolódjék az ünneplés
dinamizmusába a szentségek ünneplése során, hiszen ezek az Egyház
életének legkimagaslóbb eseményei.
41. A teremtett világ szentségi jellege
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 667. kán. megállapítja,
hogy „az Egyház kötelezve van a szentségek kiszolgáltatására, hogy
látható jel alatt Krisztus misztériumában részesüljön”, valamint
azt, hogy bennük „a mi Urunk Jézus Krisztus a Szentlélek erejében
megszenteli az embereket, hogy azok különösen is az Atyaisten valódi
imádóivá váljanak, továbbá betagolja őket saját magába és testébe,
az Egyházba”. A szentségek tehát mindenekelőtt Krisztus
misztériumait közlik, vagyis mindazt, amit Ő a földön végbevitt,
hogy megvalósítsa azt a tervet, amely a mindenséget teremtő Isten
gondolatában öröktől fogva el volt rejtve (vö. Ef 3,9-11), hogy
„Krisztusban újra összefogjon mindent, ami a mennyben és ami a
földön van” (Ef 1,10), és „szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a
szeretetben” (Ef 1,4).
Krisztus misztériumait a látható jelek közvetítik nekünk. A
szentségek tehát azok a helyek, ahol a teremtett dolgok Isten iránti
hálaadássá emelkednek, s így létük beteljesedik. Az embereknek
nyújtott isteni kegyelem üdvgondozása tettek és szavak (vö. ApCsel
1,1) által valósul meg, ezáltal adja meg a teremtett dolgoknak mint
„kozmikus elemeknek” az értékét: mindenekelőtt az emberi testnek,
ezen kívül a víznek, olajnak, kenyérnek, bornak, aztán a különböző
tárgyaknak, mint pl. az eucharisztikus kehelynek; a szakrális
épületnek, amennyiben a benne történteket képviseli, különösen pedig
a keresztnek és szent ikonoknak, valamint a szent időknek és
helyeknek. Ezeket az elemeket az Úr Jézus a Szentlélek által emelte
magához, ő fogta egybe és bízta az Egyházra az üdvösséget szerző
szentség eszközeiként. A Szentlélek kegyelme valóban felhasználja
ezeket az ember és a világmindenség megváltására és megszentelésére
(vö. Róm 8,16-25) és arra, hogy általuk méltó imádást mutassunk be
az Atyának. Ebben az összefüggésben nyerik el értelmüket a
liturgikus gesztusok és áldások. Ezekről való elmélkedésnek és
tanításnak nagy szerepet kell kapnia a liturgia teológiájában,
vagyis a híveknek nyújtott misztagógiában.
VII. FEJEZET
A KERESZTÉNY BEAVATÁS SZENTSÉGEI
42. A beavatás szentségei közti kapcsolat
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexének egyik figyelmeztetése –
eltérve az elmúlt évszázadok gyakorta elterjedt szokásaitól, sőt
részleges törvényhozásától – leszögezi, hogy szoros kapcsolat áll
fenn a keresztény beavatás három szentsége között, s ennek meg kell
jelennie azok kiszolgáltatásában is. Valójában a beavatás a Krisztus
életébe való belépés egy és oszthatatlan megünneplése, belépés abba
a közösségbe, amely Őbenne él. E belépés a hitre való első
meghívással kezdődik, csúcspontja pedig Krisztus húsvéti titka:
melyben a halál nem más, mint elmerülés azért, hogy életre keljünk
az ő feltámadásában, ez pedig Isten gyermekeivé és a Lélek
templomává tesz bennünket. A Lélek kenetében részesülünk, hogy az
Isten Országán munkálkodjunk, s így alkalmassá váljunk arra, hogy
részt vegyünk az Isten Országnak lakomáján. Ez indokolja azt, amit a
695. és 697. kánonok írnak elő, hogy a három szentséget: a
keresztséget, a szent műróval való megkenést (bérmálást) és a
szentáldozást együtt kell kiszolgáltatni, vagy legalábbis úgy, hogy
köztük minél kevesebb idő teljék el.
Az ősegyháznak az Újszövetségből fakadó tanítása és gyakorlata
szerint az a hívő, aki befogadta a Feltámadott Lelkének
eszkatológikus ajándékát, azt is elfogadta, hogy ugyanez a Lélek
vigye végbe benne az Úr Jézushoz való hasonulást. A keresztségben
való újjászületés, amelynek következtében Isten gyermekeivé, az
Ország örököseivé, megigazultakká, megváltottakká és megszenteltekké
lettünk, egyúttal azzal is jár, hogy a megkeresztelt teljes jogú
tagja lesz Isten népének. Ennek az eseménynek legkimagaslóbb „jele”
az volt, hogy a megkeresztelt az Ország lakomájához járult. Ezt az
oszthatatlan szentséget tehát, ahol minden mindennel összefügg,
szükségképpen egyetlen ünnepélyes istentiszteleti aktus keretében
szolgáltatták ki.
A hívő ettől a pillanattól fogva minden joggal és tevékenységgel fel
van ruházva, mely a Krisztusban és a Szentlélekben való új élethez
tartozik (vö. Róm 8,9). Egyetlen istentiszteleti aktus tehát, mert
az Atya és a Fiú Lelkének egyetlen és oszthatatlan műve ez. Az első
századokban ez a szokás volt gyakorlatban az összes egyház életében.[41]
A nyugati egyház történelmi és kulturális okok miatt eltért ettől a
gyakorlattól, s a keresztségi beavatást a gyermekeknek különböző
mozzanatok során szolgáltatták ki. Az ősi szokást viszont Keleten
sértetlenül és folyamatosan megőrizték. Olyan erős ez a kapocs, hogy
bizonyos összefüggésekben „keresztség” alatt általában a keresztény
beavatás három fázisát értik, s ilyen címmel szerepel sok kéziratos
és nyomtatott euchologionban.
Ez a gyakorlat az utóbbi évszázadokban számos keleti katolikus
egyháznál külső nyomás hatására megváltozott, mégpedig olyan lelki
és lelkipásztori okok miatt, melyet a latinoktól vettek át, és bár
ezek a magyarázatok érthetők, mégis idegenek a szerves fejlődéstől,
s nem illeszkedtek a keleti örökség saját dinamizmusának vonalába.
Ott, ahol elveszett ez a hagyományos gyakorlat, a Kódex által e
téren előírt szabályok alkalmazása valódi reformot követel,
hasonlóképp ahhoz, amit a szent liturgiáról szóló zsinati
konstitúció követelt meg a latin liturgiától. Bár ezt az előírást
minél hamarabb szükséges végrehajtani, mégis meg kell előznie az ősi
gyakorlat elmélyült tanulmányozásának, ahogyan ez az ide vonatkozó,
keleti katolikusok és ortodoxok által kiadott kéziratokban és
nyomtatott szövegekben kikutatható. Az ortodoxoknál még meglevő
gyakorlatot is figyelembe kell venni. Komolyan kell venni az ehhez
szükséges tanítást, hogy az ősi gyakorlat felújításának indokait a
papság, a teológusok és a keresztény nép minden tagja megérthesse.
Miközben bevezetik ennek a gyakorlatnak a visszaállítását, nem
szabad elhanyagolni a beavatásra készülő gyermekek elengedhetetlen
és folyamatos hitoktatását, olyan mértékben, hogy fel tudják fogni a
hit titkait, és ezt folytatni kell addig, amíg el nem jutnak a
teljes érettségre. Már az is értékes katekézis, ha a gyermekek részt
vesznek a liturgikus szertartások bizonyos részein – még ha rövid
időre is, de rendszerezett formában –, hiszen épp ez vezeti be őket
az Egyház életébe. Jóllehet, kevésbé fogalmi vagy az értelemre ható
módon, de nagyon is hatékonyan: bevonva őket a liturgia légkörébe,
ahol mindaz, amit tesznek, valóságos módon vezeti be őket a
láthatatlan valóságokba. Ez az egész folyamat termékeny
erőfeszítéseket követel, hogy az újfajta gyakorlat megfelelő módon
ágyazódjék bele a mai életbe. Nem könnyű, de nélkülözhetetlen
beavatkozás ez, ha az egyetemes Egyház javára valóban újra életre
akarjuk kelteni a saját örökséget.
43. A beavatás szentségeinek teológiai jelentősége
A keresztség által a személy megszabadul a bűntől, új életre
születik, Krisztust ölti magára és az Egyház tagjává válik.[42] A szent műróval való megkenés
(bérmálás) a Szentlélek ajándékának pecsétjével jelöli meg.[43] A teljes beavatást az
Eucharisztia vétele teszi befejezetté, amely nem csupán egyéneknek
Krisztussal, a Titokzatos Test Fejével való közösségének szentsége,
hanem az összes hívek közti közösségé is, akik a Krisztusban új
életet élő Testnek a tagjai. A megtestesült Ige testével és vérével
való táplálkozás úgy vezeti el a krisztushívőt a tökéletességre,
hogy már nem ő él, hanem Krisztus él őbenne (vö. Gal 1,20). A
keresztény beavatás szentségi szertartása nem egyéb, mint a mennyei
Atya tette, melyben megtestesült Fia által adományozza nekünk
fölajánlott jóakaratát, és közvetíti az örök életet azok számára,
akik hallgatják Krisztus szavát, és hisznek abban, aki őt küldte (Jn
5,24).
44. A keresztségre való felkészítés jelentősége és a keresztszülő
szerepe
A keresztség olyan szentség, amelyet annak szolgáltatnak ki, aki
hisz Krisztusban és Hozzá akar csatlakozni. Minden keresztény
szertartáskönyv előírja – akár keleti, akár nyugati –, hogy a
keresztség kiszolgáltatását előkészületnek kell megelőznie. Ennek
során fokozatosan kifejeződik, hogy a jelölt egyrészt az Úr felé
közeledik, másrészt pedig – közvetlenül a keresztség előtt –, hogy
Krisztushoz ragaszkodik, következésképp ellene mond a Sátánnak és a
gonoszság erőinek. Jó példát találunk erre Aranyszájú Szent János
vagy kortársa, Mopszvesztiai Teodor homíliáiban, amelyek
hangsúlyozzák, mennyire lényeges a Krisztus titkaiba való
beavatásnak ez a dimenziója.
Fontos, hogy a jelöltek lelki hozzáállása is megfeleljen azoknak a
szertartási formuláknak, amelyek ezt fejezik ki. Felnőtt esetében
személyesen,[44] gyermek esetében
pedig az által, aki kezeskedik érte és biztosítja a keresztény
nevelését.[45]
Ennek a törekvésnek felel meg az „az igen ősi szokás, miszerint a
keresztelendőnek legyen legalább egy keresztszülője”, akinek az a
kötelessége, hogy a keresztelendő gyermeket bemutassa, és azon
fáradozzék, hogy a beavatása után „a megkeresztelt a keresztségnek
megfelelő keresztény életet éljen, és az ezzel járó
kötelezettségeket híven teljesítse” (684. kán.).
Ennek biztosítására a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 686. kán.
2. § hangsúlyozza, hogy megfelelő előkészítést kell megkövetelni,
amikor azt ajánlja: „A paróchus gondoskodjék róla, hogy a
keresztelendő gyermek szüleit, továbbá azokat, akik a keresztszülői
feladatot fogják magukra vállalni, megfelelően kioktassa ennek a
szentségnek a jelentéséről és a vele járó kötelezettségekről, és
hogy kellően fel legyenek készítve a szentség kiszolgáltatására.” Ez
okból hasznos lehet, ha érdeklődnek afelől, milyen megoldásokat
alkalmaznak más egyházak[46] annak
érdekében, hogy biztosítsák a keresztény beavatás által megkövetelt
megtérés komolyságát.
45. Meg kell különböztetni a keresztség szertartásának különböző
fázisait
A keresztény beavatás megtérési folyamat, amelyet bizonyos
szertartási mozzanatok gazdagítanak, s amelyekben az üdvösség bölcs
pedagógiája valósul meg.
Ma az esetek többségében a keresztség szertartását az azt előkészítő
szertartásokkal együtt végzik. Mivel azonban a megtérés útjához
természete szerint hozzátartozik a haladás, épp ezért kívánatos
visszaállítani azt a korábbi gyakorlatot, amely időben is
elválasztja egymástól az előkészületet és a keresztség
tulajdonképpeni kiszolgáltatását. Még nagyobb jelentősége van a
kettő szétválasztásának, amikor felnőttkeresztségről van szó.
46. A keresztség kiszolgáltatója
A latin hagyománytól eltérően, melyet az Egyházi Törvénykönyv a
861. kán. 1. paragrafusában meg is erősít, a keresztség rendes
kiszolgáltatására az összes keleti hagyományban – amint arra a
Keleti Egyházak Kánoni Törvénykönyve 677. kánonjának 1. paragrafusa
emlékeztet – az jogosult, aki a papság kegyelmével van felruházva,
vagyis a püspökök és a presbiterek. Kizárva ebből a diakónusokat,
akik a kézfeltételt „nem a papságra, hanem a szolgálatra kapták”.[47]
Szükség esetén azonban, a 677. kán. 2. § szerint, nemcsak a
diakónusnak, hanem a más klerikusoknak, a megszentelt élet
intézményei tagjainak és „bármely más krisztushívőnek” is szabad a
keresztséget kiszolgáltatnia, de mégis nem „bárkinek, akit helyes
szándék vezet”, mint ahogy azt a latin egyház számára az Egyházi
Törvénykönyv 861. kán. 2. § előírja. Ez a különbségtétel azt
hangsúlyozza, hogy a keresztség oly módon üdvözít, hogy az egyént az
egyházi közösségbe iktatja be. Tehát csakis ennek a közösségnek a
tagja keresztelhet.
Az egyházi közösségbe való beiktatás a Keleti Egyházak Kánonjainak
Kódexében is megjelenik, amikor leszögezi, hogy „a kiszolgáltatásra
a keresztelendő saját paróchusa, illetve az ő vagy a helyi hierarcha
engedélyével bíró más pap illetékes” (677. kán. 1. §), és hogy
„idegen területen senkinek sem szabad a kellő engedély nélkül
kiszolgáltatnia a keresztséget” (678. kán. 1. §).
47. A keresztséget a saját rítus szerint kell fölvenni
Eltekintve az egészen különleges esetektől, amelyekhez,
egyébként, az illetékes felsőbb hatóság engedélye szükséges, a
leghatározottabban elítélendő az a gyakorlat, hogy valaki a
sajátjától eltérő rítusban kérje a keresztség felvételét, pl.
esztétikai okok miatt, vagy azért, mert a keresztelő paphoz baráti
viszony fűzi, s hasonlók. Egyetlen kivételt képez, ha nem érhető el
a saját rítusú pap. A keresztség kiszolgáltatásának láthatóan is
jelezni kell azt, hogy egy adott sajátjogú egyházba való
belépésről van szó. Ezért a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 683.
kánonja arra szólít fel, hogy „a keresztséget annak a sajátjogú
egyháznak a liturgikus előírásai szerint kell kiszolgáltatni,
amelyhez a keresztelendő tartozni fog.”
48. A szertartást csorbítatlanul és alámerítéssel kell végezni
A különböző sajátjogú egyházak illetékes hatóságai
adjanak ki olyan útmutatásokat, amelyek nyomán el lehet kerülni,
hogy látható módon, vagy kár rejtetten módosuljanak vagy
megrövidüljenek a szertartás különböző előkészítő elemei: az
ördögűzés és a sátán megtagadásának aktusa, a víz és az olaj
megáldása, a keresztséget megelőző megkenések, illetve a
keresztséget lezáró beöltöztetés. Számos liturgikus könyv előírja,
hogy a keresztség szokásos módja a háromszori alámerítés. Jelentős
és igen kifejező szokásról van szó, amely hosszú időn át megőrződött
s még ma is él a keleti egyházak hagyományaiban, s erre buzdít most
már a nyugati egyház is.[48] Igaz,
gyakran mellőzik pusztán kényelmességi okok miatt. Következésképp az
illetékes hatóságok bölcs belátással ugyanakkor kellő buzgósággal
igyekezzenek visszaállítani a háromszori alámerítéssel végzett
szertartást.
49. A szent műróval való megkenés jelentése
A szent műróval való megkenésnek, amelyről a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe 692-697. kánonjai szólnak, azt a szentséget
nevezik Keleten, amelyet az Egyházi Törvénykönyv „bérmálásnak”
(confirmatione) hív. Ugyanazon szentségnek különböző elnevezése
talán annak köszönhető, hogy bár a hagyományok lényegileg azonos
dolgot értenek alatta, de máshová helyezik a hangsúlyt: mindegyik
hagyomány a szentségnek más-más oldalát emeli ki. A keleti
egyházakban a hangsúly a Krisztus misztériumába való tökéletes
bevezetésre helyeződik, a latin egyházban pedig arra, hogy az illető
személy képes tanúságot tenni hitéről.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 692. kán. a keleti
hagyományokat követve nem kívánja meg, hogy a megkenés
kézfeltétellel történjék, miként azt a latin liturgia előírja.[49]
50. A megkenés kiszolgáltatója
A 694. kán. leszögezi, hogy „a keleti egyházak hagyománya
alapján a bérmálást akár a kereszteléssel együtt, akár külön a pap
végzi”, a 696. kán. pedig pontosítja, hogy „a keleti egyházak összes
papja érvényesen kiszolgáltathatja a bérmálást akár a kereszteléssel
együtt, akár külön bármely sajátjogú egyház összes
krisztushívőjének, a latin egyházat is beleértve.”
A keleti papoknak nagyon tapintatosan kell élniük azzal a
felhatalmazásukkal, hogy megbérmálhatják a latin híveket, és
lehetőség szerint értesíteni kell erről a latin egyház illetékes
főpásztorait. A latin egyházban ugyanis a bérmálást általában a
keresztségtől elválasztva szolgáltatják ki a gyermekeknek, melyet
módszeres hitoktatás előz meg, s amely szintén részét képezi a
keresztény beavatásnak. Ha olyan latin híveket bérmálnak meg, akik
nem részesültek ebben az oktatásban, ezzel kárt okozhatnak a latin
egyház gyakorlata szerinti keresztény beavatás szerves egészének.
A keleti gyakorlat eltér a latin gyakorlattól, amit az Egyházi
Törvénykönyv 882. kán. azáltal fejez ki, hogy kijelenti: „a bérmálás
rendes kiszolgáltatója a püspök”, még ha pap is kiszolgáltathatja,
ha „fel van ruházva ezzel a felhatalmazással”. A más körülmények
között kialakult latin törvényi előírás határozottan azt az elvet
domborítja ki, amely Antiochiai Szent Ignácra vezethető vissza,
hogy: az Egyházban szükséges egység a püspök és az őt körülvevő
presbitérium közti összhangban nyilvánul meg.[50] A keleti hagyományban ezt a szempontot az
jeleníti meg, hogy a szent műró megszentelése egyedül a püspöknek,
vagy egyes részleges jogszabályok szerint magának a patriarchának
van fenntartva,[51] aki nagy
ünnepélyességgel végzi ezt a szentelést. Az, hogy a patriarchát
illeti a műrószentelés, mutatja, milyen egyházközösségi kapcsolat
áll fenn a sajátjogú egyházakon belül, amely túlmutat az
egyes egyházmegyéken. Ebből a szempontból hűségesen meg kell őrizni
az ősi hagyományokat.
51. Az újonnan megkereszteltek áldozása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 697. kán. előírja, hogy az
Eucharisztiát a keresztség és a bérmálás után minél előbb
szolgáltassák ki az egyes sajátjogú egyházak részleges
jogának szabályai szerint. A 710. kán. megerősíti azt a tényt, hogy
az újonnan megkeresztelt gyermekeknek részesülniük kell az
Eucharisztiában, és azt ajánlja, hogy kiszolgáltatásakor tartsák meg
az egyes sajátjogú egyházak liturgikus könyveinek
előírásait. Ennek a keleti egyházak számára sajátos törvényi
előírásnak a megértéséhez bizonyos dolgokat tisztázni kell.
A már említett okok miatt az újonnan megkereszteltek áldoztatásával
kapcsolatos jogszabályok nem találhatók meg egyes keleti katolikus
egyházak törvényi előírásaiban, amelyek gyakran az iskolás kor
elérésre halasztották az első szentáldozást. Következésképp az
illetékes felsőbb hatóságok kötelessége lesz, hogy olyan
intézkedéseket foganatosítsanak, amelyek értelmében vissza lehet
térni a korábbi gyakorlathoz, és olyan jogszabályokat dolgozzanak
ki, amelyek nagyobb összhangban állnak az adott egyház saját
hagyományával.
Ami viszont a liturgikus könyveknek ezzel kapcsolatos előírásait
illeti, megjegyzendő, hogy az esetek többségében – még azon
egyházaknál is, ahol a régi szokásokat megtartották – a liturgikus
könyvek nem adnak megfelelő útmutatást a kérdéssel kapcsolatban.
Ennek az az oka, hogy a keresztség szertartását általában a
felnőttek számára alakították ki, s csupán ezt alkalmazták a keleti
egyházakban a gyermekekre anélkül, hogy bármiféle sajátos módosítást
hajtottak volna rajta végre. Ezt a kérdést inkább a szentségi
lelkipásztorkodással foglalkozó kézikönyvekben tárgyalták. Néhány
gyakorlati javaslatot az ortodox egyházak gyakorlatából lehetne
átvenni.
Végül is az isteni Eucharisztiának a megkeresztelt gyermekek számára
történő kiszolgáltatása nem korlátozódik kizárólag a beavatás
szertartására. Az Eucharisztia az Élet Kenyere, a gyermekeknek pedig
ettől a pillanattól kezdve állandóan táplálkozniuk kell vele ahhoz,
hogy lelkileg növekedhessenek. Az Eucharisztiában való részesedésük
a képességeik szerint történik: kezdetben különbözik a
felnőttekétől, nyilván kevésbé tudatos, kevésbé értelem szerinti. De
a szentség kegyelme és pedagógiája révén fokozatosan növekszik majd,
amíg a gyermek „azzá a tökéletes emberré nem lesz, aki
megvalósította Krisztus teljességét” (vö. Ef 4,13). Ez a szentség
mindig olyan ajándék, amely hatékonyan működik, de más és más módon,
ahogyan minden személy más és más. Azok a sajátos szertartások,
amelyek az emberi növekedés különböző életszakaszainak felelnek meg,
hasznosak lehetnek ugyan a hit pedagógiája szempontjából és
alkalmasok arra, hogy a gyermekek és a fiatalok nélkülözhetetlen
hitoktatásához kapcsolódjanak, de világosan látnunk kell, hogy a
Krisztus titkába való bevezetés attól fogva valóban teljes, hogy a
gyermek felvette az első három szentséget.
52. A szerzetesi életbe való belépés szertartásai
Az évszázadok folyamán, különösen az üldözések megszűntével
számos keresztény, különböző közösségekbe szerveződve, arra az útra
lépett, hogy tanúságot tegyen az Isten Országa iránti radikális
elkötelezettségéről. Egyesek cönobita csoportokba tömörültek, mások
a magányos vagy remete életet választották, hogy nagyobb
szabadsággal szentelhessék magukat „az egyetlen szükségesnek”.
Számos hivatalos dokumentum hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a
szerzetesi élet, és hogy a keleti katolikus egyházaknak a
megújulásukban mennyire nagy szükségük van rá. Jól látszik ez az
Unitatis Redintegratio zsinati határozatban (15. pont), a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexében, amely hetven kánont (433503.
kánonok.) szentel a témának, s ezt fejti ki bőséggel a Kelet
világossága kezdetű apostoli levél (9-16. pontok).
A keleti keresztények közösen tanúskodnak arról a hagyományról,
amely szoros kapcsolatot lát a szerzetesi életbe való beavatás és a
keresztségi beavatás között. Olyan kifejezéseket, jelképeket és
gesztusokat használ, amelyek a keresztény életben való elindulásra
alkalmazhatók.
A szerzetesi beöltözés szertartása hangsúlyozza, hogy a szerzetesi
ruha fölvétele azt jelenti, hogy a szerzetes azonosul a feltámadt
Krisztussal, és így Szent Pállal együtt elmondhatja: „Élek én, de
már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). A szerzetes
valójában a feltámadt Úr életének újdonságába öltözik, és a
Szentlélek által közölt erőnek köszönhetően harcra kel a gonoszság
erőivel, hogy a húsvét győzelme az egyetlen Atya dicsőségére
kiterjedjen a föld végső határáig.
A szerzetesi életbe való bevezetés szertartásai a különféle keleti
egyházakban a liturgikus hagyományok szerves részét alkotják, és
becses forrásul szolgálnak annak megvilágítására, hogy mi a
keresztény szerzetesség végső értelme.
Ezért szükségképpen meg kell őrizni őket, használni kell a
monasztikus fogadalmaknál, s ezekből kell, hogy ihletet merítsenek a
keleti egyházak más rendjeinél és kongregációinál tett fogadalmak.
VIII. FEJEZET
AZ ISTENI LITURGIA
53. Az isteni liturgia jelentősége
A keresztény istentisztelet központja az isteni liturgia. Ez a
Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexében használt megnevezés nem az
egyetlen kifejezés erre a szertartásra. Leginkább a görög eredetű
egyházakban használják így, és más hagyományokban is megtalálható,
de emellett megtaláljuk még az áldozat, megszentelés, misztérium,
felajánlás, eucharisztia avagy hálaadás, kenyértörés és más hasonló
elnevezéseket is.
Még ha ezek az elnevezések minden esetben Urunk Testének és Vérének
szentségére vonatkoznak is, egyúttal a maga egészében vett
ünneplésre utalnak, amely két részre oszlik: az első Isten Igéje, a
második az eucharisztikus szertartás köré épül.
A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció arra tanít bennünket,
hogy Krisztus jelen van igéjében, hiszen Ő maga szól akkor, amikor
az Egyházban felolvassák a Szentírást.[52]
Hangsúlyozza, hogy az igehirdetés a liturgikus cselekmény szerves
része, és emiatt figyelmeztet, hogy azt nagy odaadással és illő
módon kell végezni, mindenekelőtt a Szentírásból és a liturgiából
kell forrásoznia, hiszen Istennek az üdvtörténetben végbevitt
csodálatos műveit hirdeti.[53] Ezért
gondoskodni kell arról, hogy a homília sose maradjon el a nép
részvételével végzett isteni liturgia ünneplésekor, de legalábbis
vasárnap és a kötelező ünnepeken.
Az isteni liturgia második részének – különösen pedig az azt
megkoronázó szentáldozásnak – a gazdagságát bámulatosan fejezik ki
Kabaszilasz Miklós szavai: „A szentáldozás titka igencsak tökéletes,
és a többi szentségnél inkább elvezet az összes javak csúcsához:
benne jut el végső határához minden emberi vágyakozás, benne
Istenhez érünk el, és Isten a legtökéletesebb egyesüléssel egyesül
velünk (...) Mivel nem volt lehetséges számunkra a fölmenetel és az
övében való részesedés, ezért Ő jött le hozzánk és vette magára azt,
ami a miénk. És amit felvesz, azzal tökéletesen összenő. Amit tőlünk
felvett, azt mint magáét adja vissza nekünk. És miközben
emberségének testét és vérét vesszük magunkhoz, Istent fogadjuk
lelkünkbe – Isten testét és vérét, és Isten lelkét, értelmét és
akaratát – legalább annyira, mint emberségét.”[54]
54. Az anaforák az isteni liturgiában
Az isteni titkok ünneplésében drága kincsként tündöklik az
anafora szövege. A keleti anaforák tiszteletreméltó ősiségre nyúlnak
vissza. Az egyházak élő emlékezete gyakran az apostoloknak
tulajdonítja őket, vagy az ősegyház szentjeinek, vagy más olyan
személyeknek, akik fontos szerepet játszottak az egyházak
történetében. Az anaforák tartalmazzák a felajánlás aktusát, az
Isten dicsőítését, a hálaadást, és az epiklézist, vagyis a
Szentlélek lehívását.
Gondoskodni kell tehát arról, hogy az anaforák kincsestárából
merítve, a szükségnek megfelelően legyen lehetőség választani a
különböző egyházakban megtalálható számos anafora-szöveg közül,
amelyek pedig ma már nem használatosak, érdemes azokat is
visszaállítani. Mivel az anafora a misztagógikus teológia igazi
remekműve, érdemes keresni a módját, hogyan lehetne azokat, legalább
bizonyos alkalmakkor, hangosan végezni, hogy így a hívek is
hallhassák. A lelkipásztorok gondoskodjanak arról, hogy arra a
teológiára oktassák a népet, amely ezeket az anaforákat áthatja.
55. Különböző szerepek az isteni liturgia szertartásában
A szent liturgiáról szóló zsinati konstitúció kijelenti, hogy „az
Egyház körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek ne
csak mint kívülállók, vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a
hitnek ezen a misztériumán, hanem azt a szertartásokon és
imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tevékenyen
vegyenek részt” (48. pont). A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe
699. kán. ugyanezt a tanítást ismétli meg, miközben pontosítja, hogy
milyen sajátos szerep jut az egyes résztvevőknek az eucharisztikus
szertartások során: „A szent liturgia bemutatására egyedül a
püspököknek és a papoknak van hatalmuk” (1. §.), ami azt jelenti,
hogy nélkülük nem lehet azt bemutatni. „A diakónusok a szent
liturgia bemutatásában a püspökökkel és a papokkal [együtt] saját
szolgálatuk révén a liturgikus könyvek előírásai szerint szorosabban
működnek együtt.” (2. §) „A többi krisztushívő, aki a keresztség és
a bérmálás erejénél fogva a szent liturgia bemutatására összejön, a
liturgikus könyvekben vagy a részleges jog által meghatározott módon
vesz részt tevékenyen Krisztus áldozatában, mégpedig annál
teljesebben, ha ebből az áldozatból az Úr testét és vérét is magához
veszi” (3. §.).
56. A püspök által végzett liturgia
A Sacrosanctum Concilium egyik részlete, amelyet
Antiochiai Ignác levelei ihlettek, leszögezi: „Az Egyház a
legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Istennek egész szent
népe teljesen és tevékenyen részt vesz a közös liturgiában,
mindenekelőtt pedig az egy eucharisztia megünneplésében, az ima
egységében és az egy oltár körül, amelynél a közösség élén ott áll a
papságától és segédkezőitől körülvett püspök.” (41. pont) Ez pedig
megköveteli, hogy a lehető legnagyobb gonddal ügyeljenek a püspök
körül folyó liturgikus életre, hogy így a székesegyház az egyes
részegyházak valódi „szentélye” lehessen, ahol a liturgiát a többiek
számára is példaadó módon végzik. Ez csodálatosan kapcsolódik a
monostorokban végzett liturgikus ünneplések példaadó szerepéhez,
amelyek a keleti egyházak hagyományában kezdettől sajátos
kölcsönhatásban voltak a székesegyházi liturgiákkal.
57. A koncelebráció
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 700. kán. 2. § ajánlja a
püspökkel vagy egy másik pappal való koncelebrációt „mivel így
megfelelőképpen nyilvánul meg a papság és az áldozat egysége”.
Számos zsinati szöveg hangsúlyozza, hogy ezzel az egész Egyház
egységét juttatják kifejezésre. Tehát egy igen sokat kifejező
szokásról van szó. Mégis lehetnek olyan okok, amelyek miatt mégsem
tanácsos a koncelebráció. Főként akkor, amikor a koncelebrálók száma
nincs arányban a jelenlevő laikus hívek számával. A liturgikus
ünneplésnek mint az Egyház „ikonjának” tükröznie kell a
hierarchikusan rendezett közösséget, mely nem csupán felszentelt
szolgákból áll, hanem mindazokból, akik az ő vezetésük alatt egy
népet alkotva élnek Krisztusban. Gondosan ügyelni kell arra, nehogy
olyan létszámban legyenek a koncelebrálók, hogy a hajóban kelljen
elhelyezkedniük, ahol a hívek tartózkodnak, tehát a szentélyen
kívül, amely viszont az ő számukra kijelölt hely, vagy akár, hogy a
nagy számuk a szentélyben akadályozza a szertartás méltó végzését.
Természetesen a koncelebráció jobb, mint a nép nélkül végzett
magánmise. Azt határozottan ki kell zárni, hogy ugyanazon helyen és
ugyanazon időben egyszerre több oltáron, külön-külön, egymástól
függetlenül végezzenek szent liturgiát. Ez a tilalom természetesen
nem terjed ki az esetleges szimultán és szinkronban végzett
misézésre, amely különösen a nyugati-szír és etióp hagyományban
ismert.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 701. kán. előírja, hogyan
történjen a különböző sajátjogú egyházak püspökei és papjai
között a koncelebráció. Érdemes újra fölhívni a figyelmet arra, hogy
tartózkodni kell mindennemű liturgikus szinkretizmustól, és
mindenkinek meg kell tartani a sajátjogú egyházának
liturgikus ruháit és jelvényeit. Ékesszólóan igazolja ez az egyházi
hagyományok sokszínűségét, és az Egyház egységében való közös
létezését. Sokatmondó jele ez az eljövendő egységnek, mely a
sokféleségben valósul meg, ugyanakkor pedig eszközül szolgál arra,
hogy a keleti egyházakat és sajátosságukat megvédje mindenfajta
beolvadástól, különösen ott, ahol ezek az egyházak kisebbségben
vannak.
Az eucharisztikus ünneplésben való részvétel különféle formáiról
szólva a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe többször is figyelmeztet
arra, hogy tiszteletben kell tartani a liturgikus könyvek és a
részleges jog előírásait.[55] Ez az
ajánlás érvényes a koncelebrációra is, mivel a különböző sajátjogú
egyházakban és rítus-családokban ennek gyakorlati megvalósításában
sok az eltérés. Érdemes megjegyezni, hogy a nyugati liturgiákban a
közelmúltban bevezetett gyakorlat sokat merített a bizánci
szokásokból, viszont ott a nyugati liturgia sajátos törekvéseinek
fényében kapott értelmezést, tehát eltérő eredményhez is vezetett.
Az ugyanabban az eucharisztikus áldozatban való részvétel különféle
módokon juthat kifejezésre, mindegyiknek sajátos értéke van, amit
meg kell őrizni, és szervesen tovább kell fejleszteni. A liturgikus
könyvek előírásainak figyelembe vétele azt is jelenti, hogy
törekedjünk figyelmesen elemezni saját hagyományunk adottságait, és
olyan irányelveket alakítsunk ki, amelyek tiszteletben tartják a
hiteles irányvonalat.
58. Ki áldoztathat?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 709. kán. 1. § úgy rendelkezik,
hogy az Eucharisztia kiosztója a pap, illetve ha az adott sajátjogú
egyházának részleges joga úgy rendelkezik, akkor a diakónus is. A
második paragrafus lehetővé teszi, hogy a pátriárkai egyház püspöki
szinódusa vagy a hierarchák tanácsa olyan szabályokat alkosson,
amelyek más krisztushívők számára is lehetővé teszik az áldoztatást.
Az tehát, hogy a diakónus vagy más hívek kioszthatják-e az isteni
Eucharisztiát, a részleges jog előírásaitól függ. Ugyanakkor
feltétlenül figyelembe kell venni azt, hogy ezeknek az előírásoknak
összhangban kell lenniük annak a liturgikus hagyománynak a sajátos
hátterével, amelybe tartoznak. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy
az összes keleti hagyomány hangsúlyozza a szentáldozás titkának
nagyságát. Egy ősi asszír-káld kommentátor ezekkel a szavakkal írja
le a szent adományok kiosztását: „Az, aki Szent, jön a tányéron és a
kehelyben, dicsőségesen és fenségesen, hatalmas körmenet közepette
papoktól és diakónusoktól kisérve. Angyalok ezrei, a Lélek tüzének
szolgái haladnak Urunk Teste előtt, dicsőítve Őt. Az egész nép, az
Egyház minden gyermeke örvendezik, amikor látják az oltártól jönni
az Urat.”[56] Következésképp az, hogy
rendes esetben csak a papok szolgáltathatják ki az Eucharisztiát,
ennek az a célja, hogy kifejezze az eucharisztia rendkívüli
szentségét. Még akkor is, ha ez kizárja más, egyébként jogos
szempontok érvényesülését, és bizonyos kényelmi szempontokról kell
lemondani. A hagyományos szokás módosítása azzal a veszéllyel jár,
hogy olyan gyakorlat fészkeli be magát a már említett lelkiségi
keretbe, amely nincs szerves egységben vele. Helyénvaló tehát, hogy
a püspökön és papon kívül – illetve a diakónuson kívül, ha arra a sajátjogú
egyházának részleges joga fölhatalmazza – az Eucharisztiát más csak
vészhelyzet esetén szolgáltathassa ki.
59. Az Eucharisztiát két szín alatt kell kiosztani
Az Eucharisztiát a konszekrált kenyér és bor két színe alatt kell
kiosztani. Minél hamarabb meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, hogy
csak a Szent Kenyér színe alatt áldoztatnak, ahogy ez mostanában
néhol latin hatásra történik. Ezt csak nemrégiben bevezetett
újításnak kell tekinteni, amely teljesen idegen a keleti
hagyománytól. A két szín alatti (sub utraque specie)
szabályos áldoztatás visszavezetését az is megkönnyítheti, ha ennek
megfelelő szent tárgyakat használnak, megtartva az adott egyház
saját rítusbeli hagyományának előírásait és szokásait.
60. Az isteni liturgián belül kell áldoztatni
Akkor tekinthető teljesebbnek a krisztushívőknek a Krisztus
áldozatában való részvétele, ha a szent liturgia során a hívek a pap
áldozása után ugyanazon áldozatból részesednek az Úr Testében. Ez a
„teljesebb részvétel” kifejezés, melyet a Sacrosanctum Concilium 55.
pontja fogalmazott meg, hangsúlyozza a szentáldozás jelentőségét, és
azt is, hogy annak az eucharisztikus áldozat felajánlásához kell
kötődnie. Ezért a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 713. kán. 1. §
előírja, hogy „a szent Eucharisztiát a szent liturgia keretében kell
kiosztani, hacsak megfelelő ok mást nem indokol.” Ez tekinthető
egyedül szabályos gyakorlatnak, kivéve a távollevő betegek esetét
vagy azt, amikor aliturgikus napokon az előre megszentelt áldozat
keretében történik az áldoztatás.
61. Azzal az Eucharisztiával áldoztassanak, amelyet ugyanazon
isteni liturgia folyamán konszekráltak
Minden liturgikus könyv rubrikái feltételezik, hogy a híveknek
ugyanazt a Mennyei Kenyeret osztják ki, amelyet azon az isteni
liturgián konszekráltak, és nem a külön őrzött Eucharisztiát
használják, az egészen sürgős szükség esetét kivéve. XIV. Benedek[57] és XII. Piusz[58] pápa nyomatékosan hívta fel erre az előírásra
a figyelmet, amely tökéletes összhangban van a keleti hagyománnyal.
Nyilvánvaló, hogy a lakoma résztvevőinek arról az asztalról kell
kapniuk eledelüket, amelynél ülnek, nem pedig egy másikról. Minden
ezzel ellentétes szokás elhomályosítja az Eucharisztia értelmét,
amelyben az egyén nem csak az Úr Jézussal lép személyes közösségre,
hanem Krisztus titokzatos Testében közösségre lép az összes többi
áldozóval is, akik Krisztusnak ugyanazon eucharisztikus Testében
részesülnek. A helyes gyakorlat mutatja meg a kenyértörés
szertartásának igazi jelentését, mely az Eucharisztia alapítása óta
létezik. Már az apostoli és közvetlen az apostolok után kortól
sajátos gyakorlati kifejezéssé is vált, hiszen arról az egyetlen
Szent Kenyérről van szó, amely megtöretik és kiosztatik, és arról az
egyetlen kehelyben levő Vérről, amely mindenkiért kiontatik és
felajánltatik az üdvösségért.
62. Az eucharisztikus böjt
Az eucharisztikus böjt szigorú megtartása egyöntetű hagyomány volt
az összes keleti és nyugati egyházban – jóllehet annak formái az
egyes egyházakban különböztek – amíg XII. Piusz pápa be nem vezette
az első reformokat. A böjt azt fejezte ki, és ma is ezt jelenti,
hogy az Eucharisztiának, a mennyből leszállott, életadó Kenyérnek
fogadásához komoly lelki előkészület szükséges. Amiatt, hogy
megkönnyítsék az Eucharisztia vételét, a latin egyházban jelentősen
mérsékelték ezt a gyakorlatot. Hasonló példát követett számos keleti
katolikus egyház, miközben a nem-katolikus egyházak megőrizték
szokásaikat, még ha ezt talán kevésbé merev módon alkalmazták is. Az
eucharisztikus böjti fegyelem módosításának az lett a következménye,
hogy sokkal többen járultak a szentáldozáshoz, ugyanakkor azonban
néha elhomályosult az ünnepelt Titok rendkívüli értékének és
értelmének ismerete. A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 707. kán.
1. § az ezzel kapcsolatos pontos törvényhozást a részleges jog
körébe utalja. A keleti katolikus egyházakban gondolják át az ősi
böjti fegyelem esetleges, legalább részleges helyreállításának
lehetőségét, szem előtt tartva a hagyományos gyakorlat értelmét,
amely nem mindig egyezik meg pontosan a latin szemlélettel,
ugyanakkor számolva a mai világ életkörülményeiben bekövetkezett
változásokkal is.
63. Az „aliturgikus” napok
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 704. kán. leszögezi, hogy
„dicséretes, ha a szent liturgiát minden nap be tudják mutatni,
azokat kivéve, amelyek ki vannak zárva azon sajátjogú egyház
liturgikus könyveinek előírásai szerint, amelyhez a pap tartozik”.
Hogy melyek az aliturgikus napok, e tekintetben a kánon a liturgikus
könyvek előírásaira utal. Ezek az előírások nem azonosak a különféle
sajátjogú egyházakban, vagy még pontosabban: a keleti
egyházak nagy családjaiban. El kell ismerni, hogy ezek az előírások
– jóllehet megtalálhatók a liturgikus könyvekben, s ezért sok sajátjogú
egyháznál érvényben is vannak – mégis az utóbbi időkben gyakran
kikoptak a használatból, többek között a latin hagyomány hatására
is. Az aliturgikus napok eltűnése nem csupán egy régi hagyomány
elvesztését jelenti, hanem annak veszélyét is, hogy felhagynak az
előre megszentelt adományok liturgiájának végzésével. Ha figyelembe
vesszük, hogy az eucharisztia örömteli és ünnepi esemény, nem pedig
szokássá lett cselekmény – ez a látásmód élénken élt az ókeresztény
korban, és számos keleti egyházban máig is őrzik – akkor az
aliturgikus napok elhagyása hozzájárul az isteni liturgia egész
jelentőségének csökkenéséhez. Az isteni liturgiát ugyanis a maga
teljességében és pompájában kell ünnepelni, mint ami egy hosszú, más
szertartásokkal is színesített előkészítő útnak a beteljesedése és
pecsétje. Következésképp ahhoz, hogy az osztatlan Egyház örökségének
egy ilyen jelentős elemét újra visszanyerhessük, fel kell újítani az
aliturgikus napok fegyelmét ott, ahol ez az utóbbi időkben kiment a
gyakorlatból.
64. Vasárnapok és parancsolt ünnepek
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 881. kán. 1. § kijelenti,
hogy „a krisztushívők vasárnap és a parancsolt ünnepeken kötelesek
részt venni a szent liturgián vagy a maguk sajátjogú
egyházának előírásai, illetve törvényes szokása szerint a
zsolozsmán”. A 2. § hozzáfűzi, „hogy a krisztushívők minél
könnyebben teljesíthessék ezt a kötelezettséget, a jelen rendelkezés
értelmében a hasznos időtartam a vasárnap vagy parancsolt ünnep
vigíliájának vecsernyéjétől a nap végéig tart”. A Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe az Orientalium Ecclesiarum 15. pontjában
említettektől ihletve tehát arról intézkedik, hogy a vasárnapi
kötelezettségnek akár az isteni liturgián, akár a zsolozsmán való
részvétellel eleget lehet tenni. Ez a lehetőség egyrészt a zsolozsma
jelentőségét hangsúlyozza, másrészt lehetővé teszi, hogy a zsolozsma
adott részét a neki megfelelő időpontban végezzék, melynek
eredményeként a szövegek teljesen megfelelnek a végzés idejének. A
napi ciklus tehát a vecsernyével kezdődik, éjszaka folytatódik, hogy
reggel az isteni liturgiával vagy felajánlással érjen el a
csúcspontjára. Ha a zso-lozsma különböző részeit olyan időpontokban
végezzük, amely eltér attól, amelyet a szöveg egész szerkezete
sugall, ezzel azt veszélyeztetjük, hogy megbomlik a különböző részek
egyensúlya, és csökken az eucharisztikus Titok teljessége. Márpedig
a zsolozs-marészek éppen ezt készítik elő, és ennek folytatatását
szolgálják. A hiteles liturgikus lelkipásztorkodásnak mindig
ügyelnie kell arra, mennyire összetett problémakörről van szó, s nem
korlátozódhat csupán a nyugati gyakorlat lemásolására. A szokások
helyreállításának közvetlen forrásai a különböző egyházak hiteles
hagyományai szerint szerkesztett liturgikus könyvek előírásai kell,
hogy legyenek.
65. Mikor és hol lehet az isteni liturgiát ünnepelni?
Az isteni liturgia ünneplésének idejével és helyével
kapcsolatban az egész latin egyházra érvényes Egyházi Törvénykönyv
931-932. kánonjaitól eltérően a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe
707. kán. 1. § nem hoz az összes keleti egyházakra érvényes
jogszabályokat, hanem épp ellenkezőleg úgy rendelkezik, hogy a
különféle sajátjogú egyházak részleges joga hozzon erre
vonatkozó jogszabályokat. Mindenféleképp a szükséges minimumra kell
azonban korlátozni a szent helyen kívül végzendő eucharisztikus
ünnepléseket.
Az isteni liturgia megünneplésének ideje a böjti fegyelemhez is
kapcsolódik, amely az év különböző napjaiban és időszakaiban más és
más.
Ezenfelül kerülni kell, hogy túlzottan szaporítsák az ünnepélyes
eucharisztikus liturgiákat. Az ilyen szaporítás egyrészt akadályozza
a zsolozsma végzését, a hívek kevésbé szétszórt, összetartó
közösségét, másrészt a rítus nagyobb méltóságát.
Különösen a papok kerüljék azt, hogy konkrét lelkipásztori indok
nélkül naponta többször végezzenek isteni liturgiát. Az ettől
kivételesen eltérő gyakorlatot a püspöki hatóságnak kell
engedélyeznie és ellenőriznie.
Az adomány, amelyet az isteni liturgiát végző papnak a liturgiában
történő különleges megemlékezésért ajánlanak fel, szélesebb
összefüggésbe illeszkedik: az adományozó önmagát és életét az
Atyának ajánlja fel, szolidaritást vállal az egész Egyházzal,
különösen pedig szegényekkel, és hozzájárul a pap ellátásához és az
istentisztelettel kapcsolatos költségekhez. Amennyiben a pap egy nap
több liturgiát mutatna be, azokat az adományokat, amelyeket a
krisztushívők az isteni liturgiának az ő szándékaik szerinti
bemutatásáért ajánlanak fel,[59] a
helyi hierarcha által meghatározott célokra kell fordítani.
66. A liturgikus ruhák
Ha valaki azért ölt fel egy különleges ruhát, hogy szent
cselekményt végezzen, ez jelzi, hogy kilép a mindennapi élet
megszokott dimenzióiból, hogy az isteni Titkok ünneplése során az
Isten jelenlétébe lépjen. Az jelenik meg itt, amelyet Szent Pál
tanít: „Akik Krisztusba keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek”
(Gal 3,27). Nerszesz Snorhali örmény katholikosz (1165-1173) így ír
erről: „Senki se gondolja feleslegesnek a papi öltözetet vagy
értelmetlennek annak titkát (...) Az Isten dolgainak szolgálatában
állónak külső embere kell, hogy lássa. És beszélünk belső emberről
is, akinek számára pedig a külső istentisztelet a ragyogó lelki
öltözék képe.”[60]
Azt, hogy milyen liturgikus ruhákat kell viselni a szertartások
alatt, a részleges jognak kell pontosítania, s általában a
liturgikus könyvekben vagy esetleg más, liturgikus jellegű
szabályokban vannak lefektetve, amelyeket az illetékes felsőbb
hatóságok írtak elő. E téren is meg kell őrizni a hagyományos
szokásokat, ezzel is őrizve az adott egyház saját liturgikus
nyelvezetét, s tartózkodni kell attól, hogy más egyházak szokásait
utánozzák. Csak kényszerhelyzet esetén és kivételes körülmények
között lehet eltérő gyakorlatra engedélyt adni. Ha helytelen
módosításokat vezettek be a liturgikus ruhák terén, vissza kell
térni a hagyományos szabályokhoz.
A liturgián kívül viselt papi öltözettel kapcsolatban fontos, hogy
az egyes sajátjogú egyházak vezessék vissza azt a formát,
amelyet Keleten hagyományosan viselnek.
67. A kenyér és a bor előkészítése
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 706. kán. figyelmeztet arra,
hogy „a szent liturgiában felajánlott szent adományok csak a tiszta
búzából készült kenyér. és a szőlő terméséből készült, természetes
bor” lehet.
A 707. kán. 1. § „a kenyér elkészítésével” foglalkozik. Mivel a
keresztény egyházak az eucharisztiára szánt kenyér elkészítésének
különböző módozatait ismerik, a törvénykönyv előírja, hogy az egyes
egyházak különféle részleges jogát tartsák be. A legszembetűnőbb
különbség e téren a legtöbb keleti egyház által hagyományosan
használt kovászos kenyér és az örmények meg a latinok által használt
kovásztalan kenyér között van. A múltban sokat vitatkoztak az egyik
vagy a másik szokás jelentéstartalmáról, gyakran polemikus módon,
olykor még teológiai értelmezéseket is tulajdonítva nekik. Minthogy
e téren mindegyik szokásnak megvan a maga értéke, ezért a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe előírja, hogy minden sajátjogú
egyház azt a szokást őrizze, amelyet atyáitól örökölt, hiszen
szimbolikusan így jutnak kifejezésre az eucharisztikus titok egymást
kiegészítő szempontjai.
Másfajta különbségek is vannak, nevezetesen az eucharisztikus
ünneplésre szánt kenyér alakja, a rákerülő pecsét, az imák,
amelyeket készítésekor mondani kell, a név, ahogyan hívják, stb.
Ezeket a járulékos dolgokat a liturgikus könyvek előírásai
szabályozzák.
A borral kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexében előadott szabály eltér az Egyházi Törvénykönyv
924. kán. 1. §-tól, amely előírja, hogy a borhoz egy kevés vizet
kell keverni. Ezt a vegyítést nem említi a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe, mert azt nem alkalmazzák az örmény egyházban, s
ezért nem kell úgy tekinteni, mintha az összes keleti egyházak
számára érvényes törvény lenne.
Vissza kell állítani a zeon (vagyis az áldozás előtt a kehelybe
öntött meleg víz) szertartását. Ez a szertartás megvan a
konstantinápolyi rítusból eredő egyházaknál, és sajnos eltűnt egyes
görög katolikus egyházak gyakorlatából. Ugyanígy kell eljárni más,
jelentős szertartási elemekkel, amennyiben kikoptak volna a
használatból.
68. A saját rítusú liturgikus ruhákat és kenyeret kell használni
Ami a kenyér elkészítését és a liturgikus ruhákat illeti, a 707.
kán. 2. § engedélyezi, hogy „ha nem áll fenn a krisztushívők
botránkozásának veszélye, szabad használni egy másik sajátjogú
egyház liturgikus ruháit és kenyerét is, amennyiben az adott sajátjogú
egyház liturgikus ruhái és kenyere nem áll rendelkezésre.”
Megjegyzendő, hogy ennek az engedélynek a két határa van. Érthető az
engedmény, mert ha lehetetlen beszerezni megfelelő kenyeret vagy
ruhát, ez nem lehet akadálya annak, hogy a hívek érdekében
eucharisztiát végezzenek. Ez fontosabb szempont, mint a normális
esetben alkalmazható szabályok. Ezzel az engedménnyel azonban csak
kivételes esetekben szabad élni, és nem lehet azt általánossá tenni.
Ilyen például az üldöztetés, az ebből fakadó klandesztinitás. Ez
azonban nyilván nem ad felmentést az alól a kötelezettség alól, hogy
lehetőleg mindent megtegyenek e szabálytalanság elkerülése végett,
és a kenyér meg a ruhák lehetőleg a saját liturgikus szokásoknak
megfelelők legyenek. Még súlyosabb ez a kötelezettség a kenyér
esetében, hisz a kenyérnek az eucharisztia számára való előkészítése
az ünneplés szerves részét képezi, s valóban csak igen súlyos ok
miatt szabad elhagyni. Így tehát az örmény liturgia kivételével az
említett kivételes esetekben, amennyiben nincsenek kéznél proszforák,
használjanak rendes kovászos kenyeret.
A másik határt „a krisztushívők botránkozásának kiváltása” képezi.
Gondosan óvakodni kell olyan újításoktól, amelyeket félő, hogy a
hívek rosszul értelmeznek, mivel azok nincsenek összhangban az
általuk hagyományosan ismert szokással. Ezt a figyelmet ki kell
terjeszteni még a nem-katolikus hívek érzékenységére is, különösen
azokéra, akik azonos hagyományhoz tartoznak.
69. A részleges jog körébe való utalás nem jelent kisebb
jelentőséget
A 707. kán. által felsorolt előírások sora nem képes hordozni az
eucharisztia szentségének egészét. Ennek ellenére lelkiségi
szempontból mégis jelentős, mert egy összefüggő egészet képező
rendszerbe illeszkedik, amely kiválóan alkalmas arra, hogy
elvezessen az eucharisztikus Titok teljes megismeréséhez.
Ha ezekből az előírásokból némelyeket kihagynánk, félő, hogy ezzel a
teljes szerkezet egységét szegényítjük el. Ezek jelentőségére a 713.
kán. 2. § hívja fel a figyelmet, amely arra ösztönöz, hogy „a
krisztushívők híven tartsák meg annak a sajátjogú egyháznak
a szabályait, amelyhez tartoznak, nemcsak annak az egyháznak a
területén belül, hanem – amennyire csak lehetséges – mindenütt a
világon.”
Említettük, hogyan hivatkozik a 707. kán. az egyes sajátjogú
egyházak részleges jogára, amelyeknek pontos szabályokat kell
megállapítaniuk az eucharisztia ünneplésével kapcsolatban. Ez
nemhogy csökkentené e szabályok fontosságát, hanem azt a szándékot
fejezi ki, hogy meg kell őrizni a különféle hiteles hagyományok
sajátosságát és különbözőségét. Éppen a liturgikus részleges jog
fejezi ki és garantálja az egyes hagyományok vagy liturgikus
családok saját arculatát és hitelességét.
IX. FEJEZET
A SZENT REND
70. A szent szolgálattevők és a liturgia
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 323. kán. 1. § leszögezi, hogy
„a klerikusok, akiket szent szolgálattevőknek is neveznek, azok a
krisztushívők, akik arra vannak rendelve, hogy Krisztus pásztori
küldetésének és hatalmának résztvevőiként az Egyház szolgálattevői
legyenek”. A szent szolgálatra rendelt személyek sajátos
kapcsolatban vannak a liturgiával. Azért, mert munkájuk jó részét a
liturgia folyamán végzik, azért, mert a liturgián a többi hívőtől
eltérő szerepük van, s azért is, mert ezekből következően gyakran
vannak kapcsolatban a liturgiával.
71. A szent szolgálattevők liturgikus képzése
A szent szolgálattevők képzése során gondoskodni kell arról, hogy a
bensőleg megélt részesedés által fokozatosan haladjanak előre a
szent titkokban és növekedjenek Abban, aki azokban működik. A nép
misztagógikus nevelése érdekében nekik ugyanezen misztagógia élő
példáivá kell válniuk. A liturgiában végzett szerepük legyen forrás,
táplálék és minta az Úr kegyelmét teljesen befogadó életre.
Ezenfelül, képzésük során jussanak el a szent liturgia pontos,
megbízható, elmélyült ismeretére, teológiai, lelkiségi, és
szertartásbeli ismeretek szempontjából egyaránt.
A liturgikus élet fontosságát szintén hangsúlyozzák a papnevelő
intézetekkel foglalkozó kánonok. Leszögezik, hogy a liturgia legyen
az ottani élet forrása és csúcsa (346. kán. 2. § 2.), hogy a
liturgiát úgy oktassák, mint a tanítás és a valóban keresztény
lelkület szükségszerű forrását (350. kán. 3. §), és hogy a
papjelöltek abból táplálják lelki életüket (346. kán. 2. § 3.).
Ezért szükséges, hogy a keleti szemináriumokban és a keleti
monasztikus és szerzeteseket képző intézményekben a legnagyobb
gonddal és csorbítatlan formájában éljék meg a liturgikus életet,
mégpedig úgy, hogy a jelölteket az alakítsa, és megismerhessék azt
annak egész gazdagságában és teljességében, megadva az őt megillető
helyet nemcsak az eucharisztiának, hanem a zsolozsmának is. A
liturgia legyen a lelkiség igazi forrása, erre a lelkiségre kell
nevelni a jelölteket. A liturgia legyen az az életelem, amely
egységbe forrasztja mindazt, amit tanulnak, s az a hely, ahol a
tanítás a dicséret és a hálaadás ünnepévé magasztosul, s ahol az
életet átalakítja a kegyelem. Ha a liturgia megkapja ezt a fontos
szerepét, akkor a jelöltek teljesen belőle meríthetik mindazt, ami
szükséges benső életük számára, és megakadályozza, hogy azt olyan
területeken keressék, amely idegen a saját örökségük összefüggő
egészétől. A 343. kán. előírja, hogy az összes papnövendéket saját
rítusa szerint kell képezni, még ha másik sajátjogú egyház
szemináriumába vagy egy több sajátjogú egyház közös
szemináriumba vették is fel őket. Minden ezzel ellenkező szokás el
van vetve. Ez az előírás vonatkozik a keleti egyházak saját
örökségének összes vetületére: a teológiára, a lelkiségre, az
egyházfegyelemre, de kiváltképp a liturgiára.
72. A szent rend tagolása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe kifejti, hogy a klerikusok,
akiket egymással hierarchikus közösség köt össze, és akik a
felszentelés alapján különböző fokozatokba vannak felvéve, különböző
módon részesülnek az isteni alapítású egyetlen egyházi
szol-gálatban.[61] Másrészt ugyanez a
törvénykönyv intézkedik arról, hogy az említett rendeken kívül más,
kisebb rendeknek nevezett szolgálatok is lehessenek.
A 325. kán. pontosítja, hogy „a klerikusok a felszentelés alapján
püspökökre, áldozópapokra és diakónusokra különülnek el”. A 327.
kán. hozzáfűzi, hogy ha ezeken kívül más szolgálattevőket rendelnek
vagy képeznek ki Isten népe szolgálatára vagy az isteni liturgia
cselekményeinek végzésére, ezek a kisebb rendekben részesülnek, és
általában kisebb klerikusoknak hívják őket. A kánon kimondja, hogy
ők csakis „az adott sajátjogú egyház részleges joga szerint
működnek”. A törvénykönyv szándéka az, hogy tartsák tiszteletben az
egyes sajátjogú egyházak saját hagyományát.
73. Aki egy kisebb rendben részesült, már nem világi hívő
Miközben az Egyházi Törvénykönyv beszél olyan szolgálatokról,
amelyeket véglegesen rá lehet bízni laikusokra „az előírt liturgikus
rítussal” (230. kán. 1. §), a kisebb rendek mégis saját fokozatuk
szerint az egyházi hierarchiában foglalnak helyet. Aki tehát
megkapta ezeket a rendeket, már nem világi hívő, hanem annak a tagja
lesz, amit számos keleti egyház liturgikus szövegei „klérusnak” vagy
„szent rendnek” neveznek. A kisebb rendek és a szolgálatok közti
különbségtétel hatással van arra is, hogyan kell értelmezni a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe 358. kánonját. Ez a kánon leszögezi,
hogy a papjelölt „a diakónusszentelés által abba az egyházmegyébe
lesz besorolva, mint klerikus, amelynek a szolgálatára szentelik,
kivéve, ha az adott sajátjogú egyház részleges jogának
szabályai szerint már be van sorolva ugyanabba az egyházmegyébe”. A
részleges jog előírásaira történő utalással találkozunk a 327.
kánonban is, amely megállapítja, hogy akik „a kisebb rendekben
részesültek, és általában kisebb klerikusoknak hívnak (...), az
adott sajátjogú egyház részleges joga szerint működnek”. Jó
lenne tehát, ha a különböző egyházmegyék klérusába való besorolás a
kisebb rendbe való felvételkor történne meg úgy, hogy ettől kezdve a
szolgálattevőt teljes és állandó forma szerint fogadják az
egyházmegye szolgálatába.
74. Meg kell őrizni a kisebb rendek ősi gyakorlatát
Nem tűnik helyénvalónak, hogy a különböző sajátjogú
egyházak megváltoztassák a kisebb rendek hagyományával kapcsolatos
szokásaikat, amely hagyomány valamikor az összes egyház sajátja
volt, és e ténynek valóban nagy jelentősége van. A különböző
egyházak részleges jogával kapcsolatos reformoknak korántsem az a
céljuk, hogy lemondjanak a kisebb rendekről, hanem inkább az, hogy
újra növeljék jelentőségüket és életképességüket. Ez ökumenikus
szempontból is kívánatos: ha a keleti katolikus egyházaknak
különleges feladatuk, hogy az összes keleti egyház közötti egységet
előmozdítsák – egyebek között épp az ősi hagyományok iránti
lelkiismeretes hűséggel,[62] minthogy
mindannyian egy közös eredetre nyúlnak vissza – nem tűnik
célravezetőnek olyan szokások bevezetése, amelyek eltérnek az
ortodox egyházak gyakorlatától. Minden olyan módosítást, amelyet
régebben vagy újabban helytelenül vezettek be, ezeknek az elveknek
az alapján felül kell vizsgálni.
75. A szent rendek következetes és valós gyakorlatát kell
keresni
A kisebb rendek és a diakonátus nem puszta formalitás, a pappá
szentelődés útján. Ezek az Egyházban végzendő, pontosan körülírt
szolgálatra adnak felhatalmazást, s mint ilyeneket valóban
gyakorolni kell őket, véglegesen azoknak, akiknek nincs szándékuk
továbblépni a papságra, és eléggé tekintélyes ideig azoknak, akik
majd pappá lesznek szentelve. Ez különösen a diakonátusra érvényes.
Ezért nem szabad félni attól, hogy kisebb rendekre vagy a
diakonátusra szenteljék fel azokat, akik jó erkölccsel rendelkeznek,
megfelelően felkészültek, és alkalmasak a rájuk bízandó feladat
betöltésére, és kijelentik, hogy készek az Egyházat szolgálni. Még
akkor is, ha továbbra is családban élnek, és folytatják addigi
foglalkozásukat. Így olyan szolgálattevőket kaphatunk, akikre
szükség van a liturgia méltó végzéséhez, s elkerülhető az a latin
egyháztól kölcsönzött szokás is – amellyel ma már a latin egyház is
felhagyott –hogy magasabb rangban levő szolgálattevők végezzenek
olyan liturgikus funkciót, amely alacsonyabb rangban levőknek volna
fenntartva (leggyakrabban az fordult elő, hogy papok végeztek
diakónusi funkciókat), vagy pedig hogy véglegesen világi hívekre
bízzanak olyan liturgikus feladatokat, amelyek valamely
szolgálattevő hatáskörébe tartoznak. Az effajta gyakorlatot meg kell
szüntetni.
76. A diakonátus
A diakonátus nem a papságért lett alapítva, hanem a püspökök és a
papok szolgálatára. Valójában, mint azok kezét és szemét, hosszú
időn át úgy tekintették a diakónusokat, vagy pedig Antiochiai Ignác
megfogalmazása szerint velük összhangban ők nyilvánítják ki a hívő
népnek „Isten rendelkezését”.[63] Ezt
a szemléletmódot őrizték meg az ortodox egyházakban, és ezt kezdik
újra bevezetni a latin közösségekben. Ezért a keleti katolikus
egyházakban is újra föl kell eleveníteni ezt a látásmódot. Igen
hasznosnak tűnik tehát, hogy visszaállítsuk a diakonátus küldetését
a liturgiában és a liturgián kívül.
77. Az egyházmegyéhez tartozó klerikusok szentelésének joga
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 748. kán. közli azokat az
előírásokat, amelyek az egy egyházmegyéhez tartozó klerikusok
felszentelésének jogát szabályozzák. A 2. § elrendeli, hogy egy
megyéspüspök a neki alárendelt jelöltet, ha az egy másik sajátjogú
egyházhoz tartozik, csakis az Apostoli Szentszék, vagy bizonyos
esetekben a pátriárka engedélyével szentelheti fel. Ennek az
engedélynek a kötelező volta csak a szentelési szertartás
megengedettségéhez tartozik, és sajátosan arra az esetre vonatkozik,
amikor a szentelés egy másik liturgikus rítus szerint folyna, mint
amelyhez a szentelendő tartozik, vagy pedig arra az esetre, amikor a
szentelendő megyéspüspöke arra kér engedélyt, hogy a szentelést a
szentelendő jelölt rítusa szerint végezze. A szentelési szertartás
rítusán túl az adott keleti vagy latin egyházmegye vagy eparchia
püspöke, akihez a szentelendő tartozni fog, továbbra is teljes
joggal adhat szentelési elbocsátó levelet egy olyan püspöknek, aki a
jelölt sajátjogú egyházához tartozik, hogy ez a püspök
végezze a szentelési szertartást, betartva saját rítusa liturgikus
előírásait.
78. A keleti kitüntetések adományozásának korlátai
A klerikusok tartsák tiszteletben, amit a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe 388. kán. határoz azzal kapcsolatban, hogyan
éljenek a rájuk ruházott méltóságokhoz kapcsolódó jelvényekkel és
jogokkal. Kerülni kell azt is, hogy a keleti egyházakban szokásban
levő méltóságokat adományozzanak olyan klerikusoknak, akik nem
tartoznak azon sajátjogú egyházhoz, amely azokat adományozni
szokta. El kell törölni azokat a méltóságokat vagy azokhoz a
méltóságokhoz kapcsolódó jogokat, amelyeket a zsinati reformot
megelőző latin hagyományból vettek át. Kerülni kell tehát, hogy
amikor ilyen tiszteletbeli kitüntetéseket adományoznak, az puszta
külsőséggé alacsonyodjék, amely inkább árt a keleti liturgiák
egyedülálló méltóságának.
Nem kevésbé helytelen, hogy világi papoknak szerzetesi címeket
adományozzanak a nekik megfelelő ruhákkal és jelvényekkel együtt. Ez
még inkább érvényes a nős papság esetében.
X. FEJEZET
A HÁZASSÁG
79. A keresztény házasság
A házaséletről szólva Szent Pál a Teremtés könyvét[64] idézi és hozzáteszi: „Nagy titok ez, én pedig
Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom” (Ef 5,32). Valamennyi
egyházban gyakran ismételt szavak ezek, mert elvezetnek a házasélet
sokrétű gazdagságának megértéséhez.
A házasélet felidézi a mindenség teremtésének egész művét, mely
csúcspontját a Teremtőjének képmására és hasonlatosságára teremtett
emberben éri el. Ezzel azt is hangsúlyozza, hogy az ember társas
lény: a személy nem arra teremtetett, hogy egyedül legyen. Bár arra
kapott meghívást, hogy dolgozzon és uralja a földet, de szüksége van
egy hozzá hasonló segítőtársra, akivel egy testet alkothat.
Még mélyebb titokról van szó, ha „Krisztusra és az Egyházra
vonatkoztatjuk”. Krisztus titkában tárul fel a maga teljességében a
teremtménynek Urával való társkapcsolata: az Úr nagyobb
teremtményénél, az Ő képmására lett teremtve, Ő oltalmazta
dicsőségével a bűnbeesés előtt, Ő kíséri titokzatosan jelen életének
napjai során, s Ő ragyogja majd be közvetlenül a mennyei
Jeruzsálemben (vö. Jel 21,23).
A liturgikus szövegek különféle megfogalmazásokban fejezik ki ennek
a társas létnek a jellegét: békét, tökéletes szeretetet,
egyetértést, bőséges javakat kér a házasfelek számára, majd
mértékletességet, tiszta nászszobát, feddhetetlen életmódot,
igazságot, végül az adott szóhoz való hűséget és kitartást az Úrtól
származó szent egyesülésben annak a mintának megfelelően, amelynek
nemcsak a házaséletet kellene jellemeznie, hanem az egész emberiség
családjának együttélését is. Követve az Úr példáját, aki azért jött,
hogy önmagában megszüntesse az ellenségeskedést, egységbe gyűjtse
azt, ami megosztott volt, s mindnyájunkat kiengeszteljen Istennel,
jegyesévé fogadva az Egyházat, önmagát adva érte, hogy végül
megtisztítva szentté és szeplőtelenné tegye (vö. Ef 5,25-27).
A férj és feleség közti szeretetkapcsolat azáltal válik termékennyé,
hogy a teremtés művébe kapcsolódnak bele a gyermekek nemzése által,
amely ily módon mintegy beteljesíti az Ábrahámnak adott ígéretet,
akit Isten azért választott ki, hogy népek sokaságának atyja legyen,
akik mind arra kaptak meghívást, hogy az élő Istennek lélekben és
igazságban mutassanak be istentiszteletet.
80. Az előkészület kötelezettsége
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 783. kán. 1. §
figyelmezteti a lelkipásztorokat, hogy kötelesek gondoskodni arról,
hogy a krisztushívőket felkészítsék a házas állapotra: kapjanak
oktatást a keresztény házasság értelméről, az egység és a
felbonthatatlanság lényegi tulajdonságairól Krisztusnak az Egyházzal
való fogyatkozhatatlan egyesülése képmására, a házastársaknak
egymással és utódaikkal szembeni kötelezettségeiről (776. kán. 1. és
2. §).
A 784. kánon az egyes sajátjogú egyházak részleges jogába
utalja, hogy milyen szabályok alapján vizsgálja meg a jegyeseket,
azok keresztségét és szabadállapotát. Megjegyzendő, hogy a latin
Egyházi Törvénykönyvtől (1065. kán.) eltérően a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe ennél a vizsgálatnál csak a keresztség elnevezést
használja, és nem utal a szent műróval való megkenésre (bérmálásra).
Amint láttuk, a szent műróval való megkenést a keleti hagyományban a
keresztséggel együtt kell kiszolgáltatni.[65]
81. A beleegyezés és a házasság alakisága
A házasság létrejöttének elengedhetetlenül szükséges eleme az a
beleegyezés, amellyel egy férfi és egy nő kölcsönösen átadják
magukat és elfogadják egymást (817. kán.). Vélelmezni kell, hogy a
belső lelki beleegyezés megegyezik azokkal a külső szavakkal és
jelekkel, melyeket a házasságkötéskor alkalmazunk (824. kán. 1. §).
Csak azok a házasságok érvényesek, amelyeket a helyi hierarcha vagy
a paróchus jelenlétében és áldásával, vagy az egyikük által a
házasság megáldására felhatalmazott pap előtt szent szertartással
kötöttek (828. kán. 1. és 2. §). Ha nem lehet jelen vagy nem
kereshető fel súlyos nehézség nélkül a jog szerint illetékes pap,
akkor a valódi házasságot kötni szándékozók érvényesen és
megengedetten köthetik meg azt csupán a tanúk jelenlétében
halálveszély esetén, vagy ha ésszerűen előrelátható, hogy a helyzet
egy hónapon belül nem változik. Ebben az esetben, ha lehetséges,
célszerű más papot is elhívni, még ha nem katolikus pap is, hogy
megáldja a házasságot (832. kán. 1. és 2. §).
82. A szent szertartás kötelezettsége
Megjegyzendő, hogy a szent szertartásnak, vagyis a papi áldásnak
a házasság érvényességéhez kötelező volta a keleti jog sajátsága. A
latin egyházban csak azt követelik meg, hogy a helyi ordinárius,
vagy a plébános, vagy az erre felhatalmazott pap vagy diakónus
egyszerűen legyen jelen.[66] A keleti
hagyományban a papnak nemcsak jelen kell lennie, hanem meg is kell
áldania a házasságot. Az áldás azt jelenti, hogy a pap megszentelő
hatalmánál fogva a szentség valódi kiszolgáltatójaként jár el, hogy
a házasfeleket Isten annak mintájára egyesítse egymással, ahogyan
Krisztus lépett megingathatatlan házassági egységre az Egyházzal, a
házasfeleket pedig megszentelje a szentségi kegyelem.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 823. kán. 3. § pontosítja, hogy
ha a házasságot rendkívüli okokból egyedül a tanúk előtt kötötték, a
házastársak ne mulasszák el, hogy házasságukat egy pappal mielőbb
megáldassák.
83. Kik illetékesek a házasság megáldására?
A házasság megáldásával kapcsolatos illetékességről mind a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe, mind az Egyházi Törvénykönyv azonos
tartalmú jogszabályt ír elő: a helyi hierarcha és a helyi paróchus
„területük határain belül érvényesen áldják meg a házasságot, akár
alárendeltjeik a jegyesek, akár nem alárendeltjeik, feltéve, hogy
legalább az egyik fél az ő sajátjogú egyházához tartozik”.[67]
A házasság megáldására való felhatalmazással kapcsolatban a Keleti
Egyházak Kánonjainak Kódexe 830. kán. 1. § előírja, hogy a helyi
hierarcha és a helyi paróchus „bármely sajátjogú egyház
papjainak – a latin egyházat is ideértve – felhatalmazást adhatnak
területük határain belül egy meghatározott házasság megáldására”.
Ugyanígy a helyi latin ordinárius vagy a helyi latin plébános
felhatalmazhatnak keleti papokat, hogy közreműködjenek latin hívek
házasságánál, és megáldják azt.[68]
Mindemellett ügyelni kell arra, hogy – annak az esetnek a
kivételével, amikor a hierarcha vagy a paróchus a Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe 916. kán. szerint egy másik sajátjogú
egyházhoz tartozik – a szertartásnak megengedetten (ad liceitatem) a
házasfelek vagy rítusközi házasság esetén az egyik házasfél
liturgikus rítusa szerint kell történnie.[69]
Tehát egy másik rítusban végzett esküvői szertartás nem megengedett,
de esetről esetre engedélyt adhat rá az Apostoli Szentszék.
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 831. kán. 2. § pontosítja, hogy
a házasságot a vőlegény paróchusa előtt kössék meg, hacsak a
részleges jog másként nem rendelkezik, vagy megfelelő ok ez alól nem
mentesít.
Keleti katolikusok és ortodoxok közti vegyes házasság esetén a jog
által előírt házasságkötési formát – vagyis azt az előírást, hogy a
házasságot a helyi hierarcha vagy a paróchus vagy az egyikük által a
házasság megáldására felhatalmazott pap előtt kell kötni –csak a
megengedettséghez szükséges megtartani. Az érvényességhez pusztán a
papi áldás szükséges.[70]
84. Meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait
„Szükség esetét kivéve a házasság megkötésekor tartsák meg a
liturgikus könyvek előírásait és a törvényes jogszokásokat” (836.
kán.). Amikor az egyes sajátjogú egyházak illetékes felsőbb
hatóságai felülvizsgálják, és alkalomadtán korszerűsítik ezeknek a
szertartásoknak a liturgikus előírásait, igyekezzenek gondosan
megőrizni saját örökségük sajátos kincseit, mert hagyományuk a
házasság intézményének értelmét különösen az egész üdvtörténet
keretében domborítja ki, és sajátos módon fejezi ki teológiai
kifejezésekkel azt a szoros kapcsolatot, amely a házasságot a
Krisztus és Egyháza közti házassági titokkal fogja össze.
85. Az eljegyzés
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 782. kán. tárgyalja az
eljegyzést, amely a házasságot megelőzi, és leszögezi, hogy ezt az
adott sajátjogú egyház részleges joga szabályozza (1. §), de
pontosítja, hogy a házassági ígéretből nem származik kötelezettség a
házasság megkötésére. Az évszázadok óta érvényes – és még ma is
számos egyházban élő – gyakorlat szerint a gyakran „gyűrűk
szertartásának” nevezett eljegyzést általában egyszerre tartják a
„koronázási szertartásnak” nevezett, tulajdonképpeni esküvői
rítussal.
Az eljegyzés sajátos értelme az, hogy kifejezze a jövendő
házastársak beleegyezését, míg a koronázási szertartásnak az a
közvetlenebb célja, hogy elvezessen a házastársi élet teljességéhez.
Az eljegyzési szertartás tartalmilag nem azt irányozza elő, hogy
egyszerű ígéretek hangozzanak el, hanem hogy végleges elköteleződést
készítsen elő. Következésképp nem helyénvaló az eljegyzést
felszínesen vagy a házasság tervezésének az elején megtartani.
Számos egyházban vannak olyan sajátos liturgikus szertartások – még,
ha nincsenek is élő gyakorlatban – amelyek a házassági tervek
megvalósításának első szakaszaival kapcsolatosak, de kevésbé
ünnepélyesek és kevésbé elkötelező erejűek. Amennyiben jobban
megértjük és esetleg visszaállítjuk ezeket a szertartásokat, ez
hozzájárulhat ahhoz, hogy megszenteljük a keresztény párok
házassághoz vezető útjának különböző állomásait, míg el nem jutnak a
beteljesedésig.
XI. FEJEZET
A BŰNBÁNAT
86. A bűnbánattartás értelme
Keresztelő János így prédikált Júdea pusztájában: „Tartsatok
bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa” (Mt 3,2). Ugyanezt a
megfogalmazást használta Jézus Krisztus nyilvános életének kezdetén
(ld. Mt 4,27). Péter is azzal kezdte apostoli szolgálatát, hogy
megtérésre buzdította azokat, akik pünkösd reggelén tanúi voltak a
Szentlélek leszállásának (ld. ApCsel 2,38). Épp ezt a küldetést
bízta Krisztus feltámadásának estéjén az apostolokra, amikor
megjelent nekik, és arra tanította őket, hogy az ő nevében
„hirdessék a megtérést és a bűnbocsánatot minden népnek” (Lk 24,47),
aztán ezekkel a szavakkal küldi misszióba őket: „Vegyétek a
Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s
akinek megtartjátok, az bűnben marad” (Jn 20,22-23).
A szív megtérésének, amellyel az ember Isten hívására válaszol, és
megváltoztatja életének irányát azzal, hogy az Úr felé fordul,
számos dimenziója van: bűnbánat, vezeklés, jóvátétel. A megtérés a
teljes gondolkodásra és magatartásra vonatkozik, és az egész
keresztény élet középpontjában áll. Valójában „mindenki vétkezett,
és nélkülözi Isten dicsőségét” (Róm 3,23), de Krisztus halálában és
feltámadásában részesedve elnyerhetik bűneik bocsánatát, vagyis
meghalhatnak önmaguknak, és élhetnek Istennek (ld. Róm 6,11).
87. A bűnbánatra törekvés az egész keresztény istentiszteletet
áthatja
Az egész keresztény életet kísérő bűnbánati törekvés igen
hangsúlyosan megjelenik minden egyes istentiszteleti cselekményben.
Isten imádása pedig megköveteli az igazságot (Zsolt 5,6), s ezért
azzal jár, hogy szüntelenül elismerjük saját bűnünket és azt, hogy
utat kell változtatnunk. Ez a gondolkodásmód az egész liturgikus év
folyamán és a nap minden órájában felismerhető, de különös igénnyel
nyilvánul meg az ünnepek előkészületi idején, elsősorban a húsvétot
megelőző nagyböjtben. Ezért az összes, mind keleti, mind pedig
nyugati liturgia emberemlékezet óta naponta többször is elmondja az
50. zsoltárt, amellyel bocsánatért esedezik és kéri a Szentlélek
ajándékát. Ez a bűnbánati magatartás számos szentségben különös
erővel jelenik meg. A keresztség valójában a bűnöktől való „boldog
megtisztulásra” adatik nekünk.[71] Az
isteni liturgiában „szellemi istentiszteletet” mutatunk be „a nép
bűneiért és vétségeiért”,[72] amikor
a szentáldozáshoz közeledünk, melyben az Úrnak „a bűnök bocsánatára
megtört és kiontott”[73] Testét és
Vérét vesszük magunkhoz. A betegek kenete is bűnbocsánatot nyújt
(ld. Jak 5,15). Ezenkívül a különböző keleti egyházakban vannak
olyan liturgikus imaalkalmak, amelyeknek sajátos bűnbánati értéket
és bizonyos fokú kiengesztelő erőt tulajdonítanak. Sőt, az ősi
keleti hagyományban a bűnbánat nem csupán a liturgikus keretben
nyerheti el üdvös gyümölcsét. Vannak olyan cselekedetek (böjt,
alamizsna, zarándoklat stb.), amelyek már bizonyos bűnbocsátó
kegyelmet eszközölnek ki Istentől, és vannak olyan helyek
(monostorok, szerzetestelepek, remetelakok, puszta stb.), ahol a
saját bűneink feletti gyász (penthosz) kimondhatatlan ajándéka,
valamint a saját bűneinkkel való küzdelem a könnyekben mindennap
fölfedi a föltámadás lehetőségét a Lélek erejében való
újjászületésre.
88. A bűnbánat szentsége és rendes kiszolgáltatása
Az Egyház anyai szeretettel siet állandóan az emberi gyengeség
megsegítésére azzal, hogy új bűnbánatot nyújt a keresztség után. Egy
olyan életben, amely a keresztségben nyert energiák teljes
megvalósítása és a Krisztushoz való ragaszkodás irányában halad,
kiemelt helyet foglal el a bűnbánat szentsége, és különleges módon
készít elő az isteni Eucharisztia vételére. A Keleti Egyházak
Kánonjainak Kódexe 718. kán. leszögezi, hogy a bűnbánat szentségében
azok a hívek, akik a keresztség után bűnöket követtek el, és
elhatározzák, hogy új életet kezdenek, „a pap szolgálata által a
neki tett gyónás és a méltányos elégtétel elfogadása révén
bocsánatot nyernek Istentől, és egyszersmind kiengesztelődnek az
Egyházzal”. Ez az egyéni és teljes bűnmegvallás és a feloldozás az
egyetlen rendes módja annak, hogy a keresztény hívő, aki súlyos
bűnének tudatában van, elnyeri a bűnbocsánatot.[74] Még ha nem is követtek el súlyos bűnt, minden
krisztushívő számára igen ajánlatos, hogy gyakran, különösen a böjti
és bűnbánati idők során vegyék fel ezt a szentséget.[75]
89. A bűnbánat közösségi értéke
Az egyéni gyónás természete szerint alapvetően egyházi közegben
helyezkedik el, tehát közösségi vonatkozású. Mindenekelőtt azért,
mert az Istennel való kiengesztelődés egyúttal kiengesztelődés az
Egyházzal is. Ezenfelül, az összes keleti egyházban a bűnbánat
szentségét hagyományosan olyan imák, mondások, tanítások és
fel-oldozások keretében szolgáltatják ki, amelyeket dicséretes módon
lehet végezni a hívő gyülekezetben. Hasonló gyakorlatot sugall,
legalábbis közvetve, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe, amikor
leszögezi, hogy a bűnbánat szentsége kiszolgáltatásának sajátos
helye a templom,[76] és a hagyományos
gyóntatási szokásnak nem az felel meg, hogy olyan gyóntatószékben
végezzék, mint amilyet a latin egyházban használnak, hanem magában a
templomépületben, egyes hagyományok szerint pedig a Krisztus-ikon
előtt. Az egyes sajátjogú egyházak felsőbb hatóságainak a
kötelessége, hogy figyelmesen tanulmányozzák a saját liturgikus
könyveiket, s velük együtt a régen használtakat is, hogy
rátaláljanak bennük azokra a megfogalmazásokra, amelyek a legjobban
fejezik ki saját hagyományaik gazdagságát ezen a sajátos területen.
90. Az egyéni gyónás értelme és értéke
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe leszögezi, hogy több bűnbánót
egyszerre, előzetes egyéni bűnmegvallás nélkül általános módon
feloldozni nem lehet, kivéve a 720. kán. 2. § felsorolt kivételes
körülményeket, és csak azokkal a feltételekkel, melyeket a 721. kán.
1. § sorol föl. Ez a jogszabály különösen kidomborítja az egyéni
gyónás értékét a szentségi bűnbánat keretén belül. Bűneink
tudatosítása és megvallása a feltétele annak, hogy igazságban
imádjuk az Istent. Egyedül Istennek van hatalma a bűnöket
megbocsátani. Ezért – mint ahogy számos keleti szertartáskönyv
figyelmeztet rá – a bűnök megvallása elsősorban Istennek szól.
Másrészt feltámadása után Krisztus az apostolokra bízta azt a
feladatot, hogy vezessék juhait a mennyek országa felé, amikor
ezekkel a szavakkal adta meg nekik a Szentlelket: „Akinek
megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,23). A gyóntató
tehát képessé lett arra, hogy fölismerje, mit kell megkötni, és mit
kell feloldani (ld. Mt 16,19), s ez a szentségi (gyónási) titok
oltalma alatt áll. Ezért tehát a bűnbánat szentségének egyénibb
szemléletét – a keleti egyházak hagyománya szerint – őrizni és
támogatni kell, s ahol nem kellőképpen alkalmaznák, ott vissza kell
állítani.
XII. FEJEZET
A BETEGEK KENETE
91. A betegek gyógyítása Isten Országa eljövetelének jele Keresztelő
János tanítványainak arra a kérdésére, hogy vajon ő a Messiás,
akinek el kell jönnie, Jézus így válaszol: „Menjetek, s adjátok
tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: Vakok látnak, sánták
járnak, leprások megtisztulnak” (Mt 11,4-5). Az összes evangélium
számos példát hoz arra, milyen különös gondoskodással fordult az Úr
a betegek felé, és Máté evangélistának egyik gondolata segít abban,
hogy megértsük, miért: a betegek gyógyítása Izajás jövendölésének
beteljesülése.[77] Az Üdvözítő azzal,
hogy meggyógyítja a betegeket, és feltámasztja a halottakat, úgy
mutatkozik meg, mint aki a Szentlélekkel (ld. Mt 12,28) elragadja a
Sátántól az emberek felett gyakorolt kártékony hatalmát, és átadja
az uralmat az Atyának (ld. 1Kor 15,24.28).
A betegek gyógyítása, mint a Jézus személyében jelenlevő üdvösség
jele és megmutatkozása az Egyház feladata is a Szentlélekben, hiszen
az Egyház a megtestesült Ige művét folytatja. Ezt jelzi Krisztus,
amikor e szavakkal küldi misszióba tanítványait: „A betegeket
gyógyítsátok meg (...) a leprásokat tisztítsátok meg” (Mt 10,8),
vagy amikor mennybemenetele előtt arról beszél, milyen jelek kísérik
majd azokat, akik hisznek: „A nevemben (...), ha betegekre teszik a
kezüket, azok meggyógyulnak” (Mk 16,17-18). Szent Jakab levelének
klasszikus szövege ugyanebbe a vonalba illeszkedik: „Beteg
valamelyiktek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak
fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében” (Jak 5,14). Ez szolgál
alapul a betegek kenete szertartásának is.
92. A szentség jelentősége
A betegek megkenését a gyógyulásukért végzett imádság kíséri. Ennek
értelme szorosan kapcsolódik a jel mivoltához, amely kifejezi a
személy teljes gyógyítását és a mennyei Atya jóakaratát, amelyet a
betegség és a bűn által testileg-lelkileg meggyötört embernek ajánl
fel. Ez a gyógyítás Krisztusnak, a test és lélek orvosának a műve.
Ezért, tehát, amikor meggyógyítja a bénát, megmagyarázza az
írástudóknak, mi ennek a csodának az értelme: „Tudjátok hát meg,
hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!”
(Mt 9,6). A betegek olaja tehát azt a lelki gyógyszert jelzi,
amelyet az isteni irgalom ajánl fel az élet számtalan bajától
meggyötört embernek. Ez az Egyház szentsége, s értékét abból az
imádságból meríti, amelyet az Egyház és az azt képviselő papok
hittel végeznek. A megkenést szükségszerűen kísérő hit fejezi ki a
hívőknek az Úrba vetett bizalmát, aki mindent megtesz azért, hogy
elvezessen az ő Országába, és minden könyörgéseinket meghallgatja,
ami javunkra szolgál, hogy a halálába kapcsolódva feltámadásában is
részesülhessünk.
93. Miképpen lehet végezni a betegek kenetét?
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe azt ajánlja, hogy minden
alkalommal szolgáltassák ki a kenetet, amikor valaki súlyosan
megbetegszik (738. kán.), és rámutat, hogy ez a
szentség-kiszolgáltatás csak a papoknak van fenntartva (739. kán. 1.
§). Majd emlékeztet arra, hogy egyes keleti egyházakban az a szokás,
hogy a betegek kenetét egyszerre több pap szolgáltatja ki, és azt
ajánlja, hogy – amennyire lehetséges – őrizzék meg ezt a szokást.
Több pap együttes szentség-kiszolgáltatása jobban kifejezésre
juttatja azt, hogy az egész egyházi közösség gondoskodással veszi
körül a beteget, hogy közösen nézzenek szembe a lelki és testi
veszélyekkel, és együtt győzzék le azt. A liturgikus szertartással
kapcsolatban a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe előírja, hogy a
betegek kenetéhez használatos olajat a szentség-kiszolgáltatás
szertartása folyamán kell megáldani, mégpedig annak a papnak, aki a
szentséget kiszolgáltatja, hacsak a maga sajátjogú
egyházának részleges joga másként nem rendelkezik (741. kán.). A
Kódex megköveteli azt is, hogy „a megkenést a liturgikus könyvekben
előírt szavakkal, rendben és módon pontosan végezzék el”, még akkor
is, ha „szükség esetén elegendő egy megkenés a maga formulájával”
(742. kán.).
94. A betegek kenetének sajátos jellege a keleti liturgiákban
A keleti egyházakban a betegek kenete szentségének
kiszolgáltatása néha meglehetősen összetett szertartás, és eléggé
időigényes. Valójában ez, a nyugati rituálék rövidségétől eltérő,
jelentősen hosszabb időtartam az ima misztagógikus jellegét
hangsúlyozza: az imában megjelenik az Úr csodáinak szemlélése,
melyeket különböző evangéliumi szövegek mondanak el, s amelyből az
ember erőt és vigasztalást merít. Ezen kívül azért könyörgünk az
Úrhoz, hogy adjon a betegnek testi-lelki egészséget mind a jelen
körülmények között, mind az idők végén, amikor híveit az isteni élet
teljességében való részesedéssel ajándékozza meg. Amennyiben a
körülmények indokolják, az egyes egyházak felsőbb hatóságai
kijelölhetik a szövegnek azon részeit, melyeket akkor kell
használni, amikor a beteg lakóhelyén végzik a szertartást, vagy
kórházban, vagy ha különösen súlyos betegről van szó. Helyénvaló
viszont, hogy a szentség kiszolgáltatásánál rendesen a hosszabb
formulát használják, ami néha már így is történik. Tanácsos így
végezni, amikor templomban és – ha lehetséges – több beteg számára
együttesen szolgáltatják ki a betegek kenetét. Ebben az esetben
ennek a szertartásnak rendkívüli kateketikai értéke van.
XIII. FEJEZET
A ZSOLOZSMA
95. A keresztény ima
Pál apostol az efezusiaknak írva felsorolja azokat az alapelemeket,
amelyeknek a hívek életmódját, s különösen az Istenhez fűződő
imádságos kapcsolatot kell jellemeznie: „Teljetek el Lélekkel.
Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket.
Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig
mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának” (Ef
5,18-20). A keresztény imádság mindig a Szentlélekből forrásozik,
aki a megdicsőült Krisztusból fakadó élő víz folyóit nyújtja (vö. Jn
7,38-39). Egyedül a Lélek ismeri Isten titkait (vö. 1Kor 2,11), ő
tudja, mit kell kérni, és hogyan kell imádkozni, ő segít bennünket
az imában (vö. Róm 8,26-27).
A hívő ember felel erre az ajándékra, kész arra, hogy meghallja
Isten szavát, és felajánlja szívének készségét, hogy higgyen abban,
hogy Krisztus az Isten Fia, akit az Atya küldött üdvösségünk
beteljesítésére (vö. Jn 6,29). Az apostol tehát úgy rendelkezik,
hogy szívünkben kell dicsérnünk Istent, s ezzel a kifejezéssel nem
csupán az érzelmek székhelyére utal, hanem az egész emberi lét
legmélyebb bensőségességére, amint ez kitűnik Jézusnak az őt
környezőkhöz intézett szemrehányásából: „Ez a nép ajkával tisztel
engem, de a szíve távol van tőlem” (Mt 15,8).
Már az Ószövetség említi a napi hétszeri imádságot (vö. Zsolt 118
[119], 164), hogy az az egész napot felölelje. Ugyanezt a parancsot
ismétli hangsúlyozottan az Újszövetség, ahol az Úr figyelmeztet
arra, hogy „szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni” (Lk
18,1).
96. A zsolozsma jelentősége
„Ne hanyagoljátok el kötelességeteket, ne fosszátok meg az Urat
tagjaitól, ne osszátok meg testét, ne szórjátok szét tagjait, ne
részesítsétek előnyben a világi dolgokat Isten szavával szemben,
hanem mindennap gyűljetek össze reggel és este zsoltárt énekelve és
imádkozva az Úr házában.”[78] A
zsolozsma állandóan élénken tartja a virrasztás lelkét az Úr
eljövetele utáni vágyakozásban, és megszenteli az egész napot, s
azzal, hogy emlékeztet az Úr jelenlétére, a lélekbe árasztja a
kegyelmet, átitatja vele egész létünket, és beleolt a Szentháromság
életébe. Megszenteli a hívőt az idő dimenziójában, amelyben él, az
órák, napok, hetek, hónapok és évek folyamán, mint egy valódi,
szakadatlan imádság, amint azt az apostol parancsolja. Maga a
zsolozsma (istendicséret) elnevezés – amely közel áll az olyan,
gyakorta használt szentírási és liturgikus kifejezésekhez, mint „a
dicséret áldozata”, „lelki áldozat”, „szellemi áldozat”, s amely
alatt egyes egyházakban az egész nap minden órájára kiterjedő
istentiszteletet értik – azt a vallásos magatartást jelzi, amely
átalakítja az ember életét, és személyes közösségbe vonja a
Szentháromsággal. Kelet és Nyugat egyöntetű keresztény hagyománya
mindig elismerte, hogy a szerzetesi élet sokféle formája olyan
kiváltságos hely, ahol megvalósul ez a vallásos magatartás.
A zsolozsma minden egyház számára az imádság iskoláját jelenti,
amelyben az Egyház megtanít arra az ősi útra, hogyan dicsőítsük
Istent Krisztusban egy Testként, egyesülten a Fővel és az ő példáját
követve.
97. A zsolozsma alkotórészei és fontossága a keleti lelkiség
megismerésében
Az imádságnak az időben való ünneplése a Szentírásból
táplálkozik, abból az Igéből, amelyet Isten adott „a tanításra, az
érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az
Isten embere tökéletes legyen és minden jóra készséges” (2Tim 3,16).
Az Ige asztalát nem csak az olvasmányos könyvek terítik meg,
amelyekben össze vannak gyűjtve azok a bibliai szövegek, amelyeket
hirdetni kell, és amelyek szervesen bekapcsolódnak a liturgikus év
körébe, hanem azok a liturgikus himnuszokban bővelkedő gyűjtemények
is, amelyekkel joggal büszkélkedik a keresztény Kelet összes
egyháza. Ezek a szövegek nem egyebek, mint „az olvasott, a
megértett, a magunkba szívott és végül a megénekelt Igének a
folytatása (...) nagyrészt a bibliai szöveg igen finom átköltései,
átszűrve és személyessé téve az egyes ember és a közösség
tapasztalatán.”[79]
A gazdag és pazarul kibontakozott himnuszgyűjtemények és
euchologionok ily módon talán a keleti liturgikus szertartások
legeredetibb részét alkotják. Sokféle, többnyire szír és hellén
hatás kapcsolódik össze és gazdagítja egymást, hogy ennek folytán a
keresztény misztérium szemléléséhez vezessen el annak az átfogó és
egységes látásnak megfelelően, amely az egyházatyák sajátja volt. A
zsolozsma szövegei – melyeknek sok-sok szerzője, különösen a
szerzetesek, az évszázadok folyamán a szüntelen imának szentelték
magukat – a lelki élet igen gazdag örökségét és elidegeníthetetlen
letéteményét hagyták ránk. Ezek a különböző keleti egyházak kiváló
egyedi szellemiségét tükrözik, és mind a mai napig mélyen
gyökereznek benne. A Szentíráshoz hasonlóan ezeket is kutatni kell,
elmélkedni rajtuk, hogy feltárhassuk a bennük rejlő drágagyöngyöket.
A zsolozsma tehát a keresztény lelkiség tanulmányozásának kiváló
helye, amely az Egyház imájából forrásozik.
98. Vissza kell állítani a zsolozsma közösségben való végzését a
liturgikus könyvek szerint
A keleti katolikus egyházak gyakran ki voltak téve annak a
veszélynek, hogy elhanyagolják a zsolozsma közösségi, ünnepélyes
végzését, helyette pedig a papság egyénileg végezte a zsolozsmát,
miközben az Eucharisztia napi ünneplése maradt leggyakrabban a
közösségi liturgia egyetlen vagy majdnem egyedüli formája. Ahol ez a
folyamat addig jutott, hogy a néppel közösen végzett zsolozsma
elcsökevényesedett, vagy esetleg teljesen ki is veszett, ott
haladéktalanul vissza kell térni az ősi hagyományhoz, nehogy
megfosszák a híveket az imának ettől a kiváltságos forrásától,
melyet a hiteles tanítás kincsei táplálnak.
Kívánatos, hogy a keleti katolikus egyházakban a szerzetesség
újjászületése, melynek sürgetése oly sok oldalról érezhető, azt
eredményezze, hogy a monostorok újra azok a helyek legyenek, ahol
kiváltságos módon és ünnepélyesen hangzik fel a zsolozsma. Minthogy
Keleten nem csak a szerzetesi közösségek, hanem a paróchiák is nagy
gonddal őrizték ezt a kincset, a Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe
emlékeztet arra a – gyakran elhanyagolt vagy feledésbe ment –
kötelezettségre, hogy szükséges a zsolozsma végzése a
székesegyházakban, a paróchiákon, a templomigazgatóságokon, a
szerzetesházakban és a szemináriumokban.[80]
Meg kell tartani a liturgikus könyvek előírásait (309. kán.), de nem
csak külsőségesen: a felelős vezetőknek mindent meg kell tenniük
annak érdekében, hogy a hívek megértsék ennek az imádságnak az
értelmét és értékét, megszeressék, részt vegyenek rajta, és lelki
táplálékra találjanak benne.[81]
Valódi misztagógikus neveléssel kell alakítani őket erre, amely
lehetővé teszi számukra, hogy saját lelki életük táplálékát
meríthessék belőle a liturgikus év különböző állomásainak
ünneplésekor.
99. A zsolozsma egyéni imádkozása
A Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe 377. kán. elrendeli, hogy
„minden klerikus köteles végezni a zsolozsmát az adott sajátjogú
egyház részleges joga szerint.” A papság számára tehát
kötelezettségről van szó. A végzés ideális formája, amely a
legjobban kidomborítja az Egyház imájának és az Egyházért végzett
imádságnak az értékét, nyilvánvalóan a közösségi forma, amelyet
támogatni kell, s amely elsőbbséget kell, hogy élvezzen. Amikor
objektív okok akadályozzák a végzés közösségi formáját, a klerikusok
legalább egyénileg imádkozzák a zsolozsma szent szövegeit, állandóan
könyörögve mindenki nevében a rájuk bízott népért, az Egyház és az
egész világ javáért, amint az egy jó pásztorhoz illik. A sajátjogú
egyházak felsőbb hatóságainak kell megállapítaniuk azokat az ésszerű
előírásokat, amelyekkel elrendelik és szabályozzák ezt az egyéni
imádságot. Miután figyelmesen tanulmányozták, hogyan válogassanak a
szövegekből, elsősorban azokat a részeket emeljék ki, amelyek minden
egyes egyház liturgiája saját szerkezetének szempontjából a
legfontosabbak, ugyanakkor vegyék figyelembe a klérus valós
lehetőségeit. Az ily módon kidolgozott szövegek a zsolozsma
teljesebb és hagyományos formái mellett hasznosnak bizonyulhatnak
arra, hogy a világi hívek egyéni, családi vagy csoportos imáját
táplálják.
XIV. FEJEZET
SZENT HELYEK, GESZTUSOK ÉS TÁRGYAK
100. A liturgikus ima átöleli a személyt a maga teljességében
Isten az emberi személyt a maga teljességében világosítja meg, s a
gyermekévé fogadás által éri el a Vele való kapcsolat teljességét
(vö. Jn 1,13). Isten azt kéri tőlünk, hogy teljes szívünkből, teljes
lel-künkből és minden erőnkből szeressük őt. A személynek egyetlen
része sincs ebből kizárva, épp ellenkezőleg: mindegyik rész össze
van kötve a többivel: a lélek, a szellem, a szív, az értelem és a
test együtt alkotják az Úr számára emelt lelki hajlékot. A személy,
aki teremtés papjává lett, mindent önmagához kapcsol, ekképpen
szólaltatva meg az élettelen valóságokat a Teremtőhöz intézett
himnuszában. Az Ige az emberséget az Isten Fiának megtestesülése
által kiváltságos módon magára vette, az istenség pedig megszenteli
és felszenteli a világmindenséget. Ez ad keresztény tartalmat a
helyeknek, gesztusoknak és tárgyaknak, melyek a hívővel együtt
kapnak szerepet az istentiszteletben.
101. Áldozatok és felajánlások
A Szentírásban az emberi élet kezdetétől, Káin és Ábel
áldozatától fogva megtalálhatók az áldozatok és felajánlások. Rajtuk
keresztül nyílik meg a személy az Istennel való találkozásra. De
ahhoz, hogy a felajánlás kedvező fogadtatásra találjon, tiszta szív
kell – e szabály végigvonul az egész üdvtörténeten. Ez a feltétel
tökéletesen teljesül az Újszövetségben, amikor Krisztus „igazságban”
imádja az Istent, és mutat be neki kedves áldozatot, és amikor ezt a
tettét az ő nevében megismétlik az apostolok és az Egyház. A
Kálvária az egyetlen forrása és csúcsa annak az áldozatnak, amely
jelenvalóvá válik az eucharisztikus felajánlásban, és amely
szüntelenül táplálja a híveket.
Ez a magatartás tükröződik más, hasonlóan kifejező formákban, még ha
kevésbé látványosan is. A tömjén felajánlása fontos helyet foglal
el, különösen a keleti egyházakban. Eredete az ószövetségi
istentiszteletre nyúlik vissza, elsősorban a 140 [141.] zsoltár 2.
versére hivatkozva: „Igazodjék fel az én imádságom, mint a
tömjénfüst a te színed elé, kezeimnek fölemelése esti áldozat
legyen”. Ilyen liturgikus szokások fennmaradtak a keresztény
liturgiában: amint tehát az Egyház tisztelettel őrzi az
Ószövetséget, miközben Krisztus evangéliumának fényében olvassa,
ugyanolyan lélekkel eleveníti föl az ószövetségi gesztusokat és
szertartásokat is, amelyeknek értelme az Úr Jézusban válik teljessé.
Már Pál apostol utalt a tömjén jelképes értékére, amikor magyarázza
az efezusiaknak, hogy Krisztus „jó illatú áldozati adományként adta
magát oda Istennek” (Ef 5,2), a filippieknek pedig, hogy adományaik
kellemes illatú, Istennek tetsző áldozatok (vö. Fil 4,18), s arról
is beszél, hogy a tömjén felajánlása a hit áldozatát és felajánlását
jelenti (vö. Fil 2,17). Így tehát megértjük, hogy a keresztény
számára a hiteles istentisztelet az Isten szerinti élet.
A keleti katolikus egyházak féltve őrizzék a tömjénezés szokását, s
lehetőleg mindig használják a szertartásokon, még hétköznap is, mert
ez különösen hozzátartozik saját hagyományukhoz. Minden, ezzel
ellentétes szokáson változtatni kell.
102. A templom
Jézus arra tanítja a szamariai asszonyt, hogy sem Jeruzsálemben,
sem a Garizim hegyén nem fognak istentiszteletet végezni, hanem
Istent lélekben és igazságban kell imádni (vö. Jn 4,21-24). A
templom elveszti központi értékét az istentisztelet szempontjából,
mert Jézus halálakor a függönye kettéhasadt, felülről egészen az
aljáig (vö. Mt 27,51). A templom, amely az eljövendő idők képe és
hirdetője, értelmének teljességét az Újszövetségben éri el (vö. Mt
5,17). Az Egyház az élő kövekből épült új templom: Krisztus valóban
ledöntötte az embereket elválasztó falat, és olyanná alkotta őket,
hogy a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává legyenek (vö. Ef
2,14-22). A mennyei Jeruzsálemben már nem lesz templom, hanem „az
Isten és a Bárány trónja” áll majd ott (Jel 22,3), a Mindenható, az
Úr, az Isten és a Bárány lesz a temploma (vö. Jel, 21,22).
Az Egyház idejében a megszentelt épület jelül szolgál, amely mutatja
az utat afelé, Aki a mennyei és földi teremtmények Ura, a szeráfok
Ura, Izrael királya, az egyetlen Szent, aki közénk jött lakni, hogy
elvezessen Országába, amely „a mi mennyei hazánk” (Fil 3,20). A
földi anyagból épült templom a mennyei oltárnak és szentélynek a
jele, ahová belépett Krisztus, aki nem kézzel épített szentélybe
lépett, amely a valódinak csak előképe, „hanem magába a mennybe,
hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk” (Zsid 9,24). A
szentély tehát egy másik világba, Isten jelenlétébe visz át
bennünket. Ezt a két világ, a földi és a mennyei közti kapcsolatot
minden keresztény liturgiában gyakran emlegetik. Például egy
mindenütt elterjedt eucharisztikus ima azt kéri, hogy „a mi irgalmas
Istenünk fogadja ajándékainkat kedves lelki illat gyanánt szent,
mennyei és szellemi oltárára”.[82]
Szent valóságok világáról van szó, amely különbözik az egyszerű
emberi valóságtól. A liturgikus misztérium vezet el bennünket ide,
ahol az emberiség visszakapja az isteni dicsőség köntösét, amelyet a
bűnbeesés előtt viselt. A keleti templomokban a hajó és a szentély
közti szerves kapcsolat szimbolizálja jelen állapotunkat, amelyben
mintegy tükörben, homályosan látunk (vö. 1Kor 13,12), mert az egész
Egyház még útban van Urának dicsőséges megnyilatkozása felé. Így
alakult át és formálódik a jelen életünk az Úrhoz hasonlóvá „a
dicsőségben fokról fokra” (2Kor 3,18), túl evilági törekvéseinken,
az eljövendő élet felé haladva, amikor is „szemtől szembe” látjuk
majd Istent (1Kor 13,12).
103. Az oltár
Az oltár az istentiszteletnek egy másik kifejeződése, amely az
Istennek bemutatott áldozati ajándékhoz kapcsolódik. „Noé oltárt
épített (...) és égőáldozatot mutatott be” (Ter 8,20). Az összes
vallásban megtalálható, jelképes gesztus a kapott jótéteményekért
adott hálát fejezi ki, valamint hódolatot, segélykérést és
engesztelést. Az oltár, amely fontos szerepet játszott a régi Izrael
istentiszteletében, végül egyetlen, központi helyre került, először
Mózes idejében a találkozás sátrába, majd Salamon templomába.
Krisztus is hivatkozik rá, amikor a nép vezetőit ezekkel a szavakkal
feddi: „Hát mi több, az ajándék vagy az oltár, ami megszenteli az
ajándékot? Aki az oltárra esküszik, rá esküszik és mindenre, ami
csak rajta van. Aki a templomra esküszik, rá esküszik és arra, aki
benne lakik. Aki az égre esküszik, az Isten trónjára esküszik és
arra, aki rajta ül” (Mt 23,19-22).
A keleti atyák misztagógiájában a keresztény oltár a liturgikus
ünneplés dinamikájában sokféle jelképiséget hordoz, hiszen egyszerre
képviseli a szent tipológia összes szintjét az ószövetségi
előábrázolástól az újszövetségi beteljesedésig. Ily módon a
keresztény oltár egyszerre a régi templombeli Szentek Szentjének
beteljesedése, ugyanakkor pedig az új áldozat golgotai oltára is, az
utolsó vacsora asztala is, mely ezt elővételezi, az Úr sírja,
feltámadásának színhelye. Minden olyan szentségi kegyelem forrása,
amely az oltárról ránk árad, valamint a mennyei liturgia oltára,
amelynek ikonja az Egyház: vagyis „a menny a földön, ahol a mennyek
fölötti Isten lakozik és tartózkodik”.[83]
104. A szentély
A keleti egyházakban a szakrális tér különböző funkciójú, de
szervesen egymáshoz kapcsolódó terekre oszlik. Ez Isten Egyházának a
képe, amely az Ígéret földje felé zarándokoló hívek szent
gyülekezőhelye. Az egyes tagoknak külön helyük van aszerint, hogy mi
a küldetésük.
A szentélyt a hajótól rács, függöny vagy ikonosztáz választja el,
mert ez a legszentebb hely: itt helyezkedik el az oltár, amelyen az
isteni liturgiát ünneplik és felajánlják az áldozatot. Csak az
léphet be ide, aki szent szolgálattal van megbízva, hogy elvégezze
ezt a szent feladatát.
Körmenetek és más mozgások teremtenek kapcsolatot a hajó és a
szentély között, és ezek fokozatosan, pedagógiai elvek alapján
irányítják a híveket az oltár felé. Itt nyugszik állandó jelleggel
az evangéliumos könyv, innen viszik ünnepélyesen az Ige ünneplésére,
és ide hozzák az adományokat a tulajdonképpeni eucharisztikus
ünneplés elején, hogy felajánlják az Úrnak. Az oltárról, ahová
tették őket, viszik ki ünnepélyesen a szentélyből, hogy hívek
részesüljenek belőlük. Ez jelzi azt, hogy az Isten titkát eltakaró
függöny föl-lebben a kinyilatkoztatásban, s különösen a Fiú
megtestesülésében és húsvéti titkában.
105. Az ambon
Az ambonnak a keleti hagyományban többféle alakja van, jelentése
azonban viszonylag egységes. A görög keresztény hagyományban lehet
egy rögzített, kiemelkedő építmény a templom hajójában, ahonnan
felolvassák az evangéliumot, ahonnan a homíliát is lehet mondani, s
erre lépnek fel az énekesek szolgálatuk teljesítésére. A szír
egyházak hagyományában ennek megfelelője a béma, a templom
közepén álló emelvény a püspök és a papok székeivel, rajta egy Golgotának
nevezett kis oltár kereszttel, evangéliumos könyvvel és mécsesekkel.
Innen olvassa a diakónus az evangéliumot, innen mondják a homíliát.
Amint a kifejezések is emlékeztetnek rá („ambon” a felemelésre utal,
„Golgota” pedig az Úr halálára és eltemettetésére). Az ambon
jelképisége az Úr üres sírjára is vonatkozik, ahonnan feltámadt,
amely azonban csak „jel” marad, ahonnan „a feltámadás angyala”, a
diakónus, szüntelenül hirdeti feltámadásunk evangéliumát.[84]
Fontos tehát, hogy ha régi templomok felújításáról vagy újak
építéséről van szó, a felelősök figyelmesen tanulmányozzák az itt
kifejtett szimbolikát, gondosan vegyék figyelembe, és intézkedjenek
arról, hogy a saját hagyományukkal összhangban vissza lehessen
állítani az ambon használatát.
106. Az előcsarnok és a keresztelőmedence
Egyéb helyek is kiegészítik a keleti templomokban a szent
épületek terének együttesét: ilyen az előcsarnok (narthex) és a
keresztelőmedence.
A templom bejáratánál található az előcsarnok, ahol több szertartás
is folyik. Például azok, amelyek a katekumenek és a bűnbánók számára
vannak fenntartva, a kevésbé ünnepélyes vagy inkább bűnbánati
jellegű imádságok, körmenetek, a zsolozsma imaórái és mások.
A keresztelőkutat kolümbéthrának, vagyis a Krisztus halálába való
alámerülés medencéjének is nevezik, vagy „Jordánnak”, azaz annak a
folyónak, amely az Úr Szentlélekkel való megkeresztelkedése által
megszentelődött, s amely ezáltal a bűnnek való meghalás vizévé
válik. Az ősi keleti és nyugati hagyományok nagy változatosságot
mutatnak a keresztelőkút alakját tekintve. Azonban mindegyiknek
közös jellegzetessége, hogy azt a sírt jelképezik, amelybe előbb
alámerültek, hogy meghaljanak Krisztussal, majd pedig kiemelkedtek,
hogy Vele együtt feltámadjanak az Atya Lelkének működése által.
A keresztelőkútnak rendes körülmények között a tulajdonképpeni
templomon kívül kellene elhelyezkednie, mert a frissen megkeresztelt
csak a keresztség és a szent műróval való megkenés után csatlakozik
teljesen az Egyházhoz, tehát csak akkor léphet a templomba, amely az
Egyház jelképe. Abban az esetben, ha a régi épületszerkezet miatt a
keresztelőkútnak lehetetlen lenne az épületen kívül helyet találni,
legalább a templom bejáratának közelében kell elhelyezni.
107. A kelet felé végzett imádság
Ősi idők óta szokás volt a keleti egyházak imáinál, hogy kelet
felé fordulva földre borultak. A szent épületeket is úgy építették,
hogy az oltár kelet felé nézzen. Damaszkuszi Szent János ad
magyarázatot arra, mit jelent ez a hagyomány: „Nem ostobaság és nem
is véletlen, hogy a keleti vidékek felé fordulva imádkozunk (...)
Mivel Isten szellemi világosság (1Jn 1,5), és az Írásban Krisztust
az Igazságosság Napjának (Mal 3,20) és Keletnek (Zak 3,8 a Hetvenes
fordítás szerint) nevezik, ezért ha őt akarjuk imádni, neki kell
szentelnünk napkeletet. Az Írás azt mondja: ’Isten kertet telepített
Édenben, keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett’ (Ter
2,8). (.) Úgy imádjuk Istent, hogy régi hazánkat keressük, és afelé
fordulunk. Mózes sátrának függönye és engesztelőhelye is kelet felé
volt fordítva. Júda törzse, mivel a legkiválóbb volt, a keleti
oldalon táborozott (vö. Szám 2,3). Salamon templomában az Úr ajtaja
kelet felé nézet (vö. Ez 44,1). Végül a keresztre feszített Úr
nyugat felé tekintett, s ezért borulunk le úgy, hogy ő feléje
fordulunk. Amikor felment a mennybe, kelet felé emelkedett fel, így
imádták a tanítványok, és ugyanígy fog eljönni, mint ahogy a mennybe
menni látták (vö. ApCsel 1,11), miként maga az Úr mondja: ’Amint a
villám napkeleten támad és napnyugatig látszik, olyan lesz az
Emberfiának eljövetele is’ (Mt 24,27). Őt várva borulunk le kelet
felé. Íratlan hagyomány ez, amely az apostoloktól származik.”[85]
Ez a gazdag és csodálatos magyarázat értelmezi, hogy miért fordul
kelet felé az, aki az eucharisztikus ünneplést vezeti, ahogyan az
azon részt vevő nép is. Ez esetben nem arról van szó, hogy a
liturgiát a népnek hátat fordítva vezeti a pap – mint ahogy gyakran
mondani szokták – hanem a népet zarándoklás közben az Ország felé
vezeti, melyet az imában mindannyiszor említünk az Úr eljöveteléig.
Mély értelme van tehát ennek, amelyet több keleti katolikus
egyházban fenyeget egy új és nemrégiben keletkezett latin hatás.
Ezért úgy kell megőrizni, mint ami nagyon is szerves egységbe forrt
össze a keleti liturgikus lelkiséggel.
108. A szentképek
A szentképek igen nagy jelentőségűek, legalábbis egyes keleti
egyházakban. A hívek szeme elé tárják azokat a csodálatos tetteket,
amelyeket Isten vitt végbe a földön, különösen a megtestesült Ige
működése által, de a szentek és az Egyház közvetítésével is. Épp
ezért nagy jelentőségük van a liturgikus életben. A liturgia egyik
figyelemreméltó sajátossága éppen az, hogy ünnepli, felidézi,
jelenvalóvá teszi azokat az eseményeket, melyek által üdvösségünk
titokzatosan megvalósul. Az üdvösségtörténet ezen mozzanatainak képi
ábrázolása nagyszerűen segíthet abban, hogy felidéződjenek és
rögzüljenek azok lelkében és szívében, akik azokat szemlélik. Ennek
a szent történetnek minden egyes részlete valójában az isteni
hatalomnak egy-egy tette. Ha más képekkel hasonlítjuk össze az
ikonokat, ez utóbbiak sajátos jelentősége épp abban rejlik, hogy nem
emberi külsőket idéznek fel úgy, mint ahogy azok egy földi szem
számára látszanak, hanem a keresztény abszolút újdonságot, „amit
szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott”, és
mit az Úr készített „azoknak, akik őt szeretik” (1Kor 2,9), azzal,
hogy fentről újjászüli őket, és megmutatja nekik Isten Országát (vö.
Jn 3,2).
Az a tény, hogy az ábrázolt személyek mennyei dimenzióját fejezik
ki, szent jelleget ad az ikonoknak, s ezáltal bizonyos fokig
részesednek az isteniben. Ezért tehát az istentisztelet közvetlen
tárgyai, és úgy tiszteljük őket, mint ahogy az Úr képeit, tetteit és
azokat a szenteket, akiket ábrázolnak.
Évszázadok során dolgoztak ki mind a keleti, mind a nyugati egyházak
olyan technikákat, formákat és módszereket, amelyek összhangban
vannak a szent ábrázolásokkal, azért, hogy kifejezzék hitüket, és
közel vigyék azt az emberekhez. Míg az utóbbi évszázadok nyugati
keresztény művészete fokozatosan naturalista irányba fejlődött, a
keleti egyházak hűségesebbek maradtak ahhoz, ahogyan régen
felidézték és ábrázolták a mennyei valóságokat. Még ma is számos és
különféle iskola folytatja ezt a hagyományt, és készít ikonokat,
freskókat, textileket vagy más tárgyakat, folyamatosan követve a
régi mintákat, gyakran úgy, hogy figyelembe veszik a mai kultúra
igényeit is. A Nyugat maga fedezte fel újra, milyen magasrendű
hitbeli és művészeti tartalommal rendelkeznek az ikonok.
Számos keleti katolikus egyház ezen a téren gyakran alávetette magát
olyan nyugati hatásoknak, melyek olykor nem is túl magas színvonalat
képviseltek, de egyszerűbbek voltak, ellenben idegenek a saját
hagyományuk igényei és jelentése szempontjából. Elengedhetetlenül
fontos, hogy ezek az egyházak előkészítsék saját szokásaik
szervezett helyreállítását, ha el akarják kerülni, hogy a
szertartások kevert jellegűek és ellentmondásosak legyenek. A helyek
elrendezését, a képeket, a liturgikus ruhákat, a szent tárgyakat nem
szabad az egyes személyek ízlésére bízni, hanem meg kell felelniük a
szertartások belső követelményeinek, és egymással összhangban kell
lenniük.
109. Kötelező a hagyományhoz való hűséges ragaszkodás
Tagadhatatlan, hogy a keleti katolikus
egyházak, jobbára az utóbbi időkben, ki voltak téve olyan szakrális
művészeti stílusok befolyásának, amelyek teljesen idegenek voltak
örökségüktől akár a szent épületek külső formája, akár a belső terek
elosztása és a szentképek tekintetében. Az eddig mondottakból
viszont kiderül, hogy a keleti liturgiáknak épp az a sajátosságuk és
különlegességük, hogy szavak, gesztusok, terek és tárgyak mind
harmonikus egységben vannak egymással. Amikor új istentiszteleti
helyeket terveznek, mindig ehhez kell visszanyúlni. Ez,
természetesen, megköveteli, hogy a klérus rendelkezzék a hagyomány
elmélyült ismeretével, a hívek pedig folyamatosan alapos és
rendszeres képzésben részesüljenek, hogy képesek legyenek teljesen
felfogni a rájuk bízott jelek gazdagságát. A ragaszkodás nem jelent
ugyanakkor anakronisztikus megrögzöttséget, amint azt a szent
művészet fejlődése – még Keleten is – bizonyítja, hanem olyan
fejlődést, amely tökéletes összhangban van a liturgikus ünneplés
mély és változatlan értelmével.
110. A szent művészettel foglalkozó bizottság
A különböző sajátjogú egyházaknak meg kell találniuk, és
ki kell nevelniük ezen a téren a saját szakembereiket, és ahol még
nem volna, haladéktalanul föl kell állítaniuk a szent művészettel
foglalkozó bizottságokat, melyeknek az lesz a jól meghatározott
feladatuk, hogy ellenőrizzék, vajon az új templomok vagy kápolnák
tervei, azok díszítései, valamint a régi templomok felújításai
megfelelnek-e a saját liturgikus hagyományuk elveinek és értelmének.
Ezen kívül feladatuk, hogy felülvizsgálják a jelenlegi épületek
állapotát, javításokat ajánljanak, és esetleges beavatkozásokat
javasoljanak.
111. Központi Szakrális Művészeti Hivatal felállítása
A szakrális művészet számára hivatal jött létre a Keleti
Egyházak Kongregációja mellett, amely együttműködik az Egyházi
Kulturális Javak Pápai Bizottságával, s az a feladata, hogy segítse
a keleti katolikus egyházakat saját szakrális művészeti örökségük
megóvásában, útbaigazításokat adjon új templomok építéséhez, a már
meglevő terek belső szervezéséhez és szerkezeti átalakításához. A
főpásztorok – különösen abban az esetben, ha területükön nincsenek
szakemberek – e hivatalhoz fordulhatnak, amikor ilyen jellegű
feladatok előtt állnak.
ÖSSZEGZÉS
112. Végső megfontolások
Jelen Instrukciónak az a célja, hogy segítse a római egyházzal
teljes közösségben levő keleti egyházakat azon erőfeszítéseikben,
hogy megadják a liturgikus ünneplésnek azt a kiemelt helyet, mely őt
az egyházi életben megilleti, mégpedig azáltal, hogy teljes hűséggel
fordulnak különleges hagyományaik saját szelleme iránt.
A Hagyomány teljes visszaállításához való ragaszkodás nem akarja
akadályozni a modern kultúra iránti fogékony alkalmazkodást. Éppen
arra van szükség, hogy a jövőben részletesebben tárgyaljuk ennek
lehetőségeit, azzal az élő reménnyel, hogy ez úgy valósulhasson meg,
hogy a közben szerzett tapasztalatok az ortodox egyházak számára is
hasznosak lehetnek, elsősorban azokon a területeken, ahol ezen a
téren különösen sürgető gondokkal kell szembenézniük.
Addig is elsőrendű fontosságúnak tűnik, hogy hangsúlyozzunk bizonyos
általános elveket, amelyek mindenekelőtt a teljes következetességet
igyekeznek visszaállítani a keleti katolikus egyházak liturgiájában,
mégpedig úgy, hogy az egész Egyház gazdagodjék ezzel a sajátos
örökséggel.
Az itt közölt iránymutatások kiegészülhetnek az egyes sajátjogú
egyházak közreműködése és a tőlük érkező visszajelzések által.
Fontos, hogy ők is figyelmet szenteljenek ezeknek a kérdéseknek, és
tanulmányozzák, hogyan kell azokat alkalmazni a különböző
hagyományokban és a különféle körülmények között.
Az Instrukció megalkotásában a Keleti Egyházak Kongregációja abból a
bőséges tapasztalatából merített, amelyet liturgikus téren évtizedes
munkája során szerzett. Köszönet a keretein belül működő Liturgikus
Bizottság példás közreműködésért is. E bizottság munkája nyomán
olyan liturgikus szövegek jelentek meg, amelyeket nem csupán a
keleti katolikus egyházak értékeltek nagyra, bár elsősorban nekik
készültek, hanem kutatók és ortodox testvérek is. Általános
elismerésünket fejezzük ki e Bizottság tagjai felé, akik idejüket és
szaktudásukat a keleti egyházak szolgálatának szentelték és
szentelik továbbra is.
Mária, a megváltás legszebb gyümölcse, az Atya akaratát készségesen
teljesítő szolgáló, az emberi természetet felvevő Fiú szent
frigyszekrénye, a templom, akit a Szentlélek borított be árnyékával.
Ő, aki befogadta Isten szavát, szívében őrizte, s az Úrhoz intézve
dicsérő énekét magasztalta őt nagyvoltáért és jóságáért. Az Egyház
Anyja támogassa a keleti katolikus egyházak elkötelezettségét a
liturgikus örökség kibontakoztatása iránt, s irányítsa útjukat a
tökéletes, mennyei liturgia felé, hogy amikor majd eljön az Úr, az
emberiség úgy láthassa Istent, amint van, a Legszentebb Háromság
szüntelen imádásában.
A Keleti Egyházak Kongregációjának székhelyén, 1996. január 6-án, az
Úr Epifániájának ünnepén.
Achille Card. Silvestrini
prefektus
† Miroslav S. Marusyn
titkár
Jegyzetek:
[1] II. János Pál: Kelet világossága
kezdetű apostoli levele (1995. május 2.), 5.: AAS 87 (1995) 749; vö.
magyarul: Szent István Társulat, Budapest, é. n. 9.
[2] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis
redintegratio kezdetű határozat az ökumenizmusról, 15.
[3] II. János Pál: Kelet világossága,
6. 12.
[4] Alexandriai Kelemen: Paidagógosz,
III. 1, 1: Sources chrétiennes 158. 12.
[5] II. János Pál: Kelet világossága,
11. 19–20.
[6] II. Vatikáni Zsinat: Unitatis
redintegratio, 15.
[7] II. Vatikáni Zsinat: Sacrosanctum
Concilium kezdetű konstitúció a szent liturgiáról, 43.
[8] Vö. uo. 2.
[9] Vö. uo. 3.
[10] Vö. uo. 3 és a II. János Pál
által 1983. január 25-én kihirdetett Egyházi Törvénykönyv (CIC) 1.
kán.
[11] Vö. AAS 82 (1990) 1037–1038.
[12] Vö. A II. János Pál által 1990.
október 18-án kihirdetett Keleti Egyházak Kánonjainak Kódexe (CCEO)
39. kán.
[13] Vö. CCEO 38. kán.
[14] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium
Ecclesiarum kezdetű határozat a keleti katolikus egyházakról, 6.
[15] Vö. CCEO 31. és 1465. kánonok.
[16] Vö. CCEO 40. kán. 1. § is.
[17] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium
Ecclesiarum, 6.
[18] II. János Pál homiliája az 1987.
november 21-én tartott örmény szertartású isteni liturgián:
Osservatore Romano (1987. november 23–24.) 6.; ld. még Servizio
Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. 485–556-hoz,
5.
[19] Vö. VI. Pál 1974. március 18-án
tartott beszéde: Nuntia 1 (1975) 6.
[20] II. János Pál beszéde, amelyet a
romániai bizánci szertartású katolikus egyház lelkipásztori
problémáit tárgyaló összejövetel résztvevőihez 1994. január 22-én
intézett: L’Osservatore Romano (1994. január 22.) 5.; ld. még
Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, 49 (1994) 2.
[21] II. Vatikáni Zsinat:
Sacrosanctum Concilium, 10. «Culmen et fons».
[22] Vö. a katekumen-avató ima a
bizánci hagyományban.
[23] II. János Pál: Kelet
világossága, 27; 42–43.
[24] II. János Pálnak 1989. augusztus
6-án az Örmény Katolikus Pátriárkátus szinódusi résztvevőjéhez
intézett beszéde: Osservatore Romano (1989. augusztus 27.) 7.; ld.
még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. a
485-556-hoz, 42.
[25] II. János Pál pápa homíliája az
alexandriai-kopt szertartású tömjén-imádság alkalmával (1988.
augusztus 14.): L’Osservatore Romano (1988. augusztus 16–17.) 5.;
ld. még Servizio Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az
nn. 485-556-hoz, 24.
[26] Vö. II. János Pál pápa beszéde a
romániai bizánci szertartású katolikus egyház lelkipásztori
problémáival foglalkozó összejövetel résztvevőihez (1994. január
22.): L’Osservatore Romano (1994. január 22.) 5.; ld. még Servizio
Informazioni per le Chiese Orientali 49 (1994) 2.
[27] Vö. CCEO 114. kán. 1. § és 124.
kán.
[28] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium
Ecclesiarum, 6.
[29] II. János Pál homíliája az 1987.
november 21-én tartott, örmény szertartású isteni liturgián:
L’Osservatore Romano (1987. november 23–24.) 6.; ld. még Servizio
Informazioni per le Chiese Orientali, függelék az nn. 485–556-hoz,
6.
[30] Antiochiai Ignác: Levél a
magnésziaiakhoz, VII. 1–2: Sources chrétiennes 10A, 84–86 (magyarul:
Az apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest
1980. 173).
[31] Indiculus, cap. 8: DS 246/139;
vö. Prosper Aquitanus: De vocatione omnium gentium I. 12: Patrologia
cursus completus. Series Latina 51, 664C.
[32] Lyoni Ireneusz: Az eretnekségek
ellen IV. 18, 5: Sources chrétiennes 100, 610.
[33] II. Vatikáni Zsinat:
Sacrosanctum Concilium, 2.
[34] Vö. CCEO 880. kán. 2. §, amely
utal a 40. kán. 1. §-ra.
[35] Vö. CCEO 880. kán. 3. §, amely
az összeset felsorolja.
[36] Vö. CCEO 881. kán.
[37] Vö. CCEO 880. kán. 1–2. §§.
[38] Vö. CCEO 882. kán.
[39] Vö. Szent Bazil bizánci
anaforája.
[40] II. Vatikáni Zsinat: Orientalium
Ecclesiarum, 12.
[41] Vö. pl. Hippolütosznak 217 táján
írt Apostoli hagyományát (Sources chrétiennes 11; magyarul: Az
ókeresztény kor egyházfegyelme [ford. Erdő P.; Ókeresztény írók 5],
Budapest 1983. 83–107.), ugyanígy a keleti és nyugati egyházatyák
keresztségi katekéziseit és az azokat követő misztagógikus
katekéziseket.
[42] Vö. CCEO 675. kán. 1. §.
[43] Vö. CCEO 692. kán.
[44] Vö. CCEO 682. kán.
[45] Vö. CCEO 681. kán. 1. § 1.
[46] Vö. pl. a latin egyházban, CIC
851. kán.
[47] Constitutiones Ecclesiae
Aegyptiacae, III. 2: idézi a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium
konstitúciója az egyházról, 29.
[48] Vö. pl. CIC 854. kán.
[49] Vö. CIC 880. kán. 1. §.
[50] Vö. Antiochiai Ignác: Levél az
efezusiakhoz III–IV: Sources chrétiennes 10A, 60–62 (magyarul: Az
apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest 1980.
164–165).
[51] Vö. CCEO 693. kán.
[52] Vö. II. Vatikáni Zsinat:
Sacrosanctum Concilium, 7.
[53] Vö. uo. 35., valamint 52.
[54] Kabaszilasz Miklós: A
Krisztusban való élet, IV. 10, 26: Sources chrétiennes 355, 270.
288.
[55] Vö. pl. 699. kán. 2. és 3. §§.
[56] Niszibiszi Narszai: Az Egyház
misztériumainak magyarázata: A. Mingana (ed.), Narsai Doctoris Syri
Homiliae et Carmina, Mosul 1905. I. 294.
[57] Vö. XIV. Benedek Certiores
effecti enciklikája (1742. november 13.), 3.: Benedicti PP. XIV.
Bullarium I. 212.
[58] Vö. XII. Pius Mediator Dei
enciklikája (1947. november 20.), 118.: AAS 39 (1947) 564–566.
[59] Vö. CCEO 715. kán. 1. §.
[60] Nerszesz Snorhali: Körlevél
(Jeruzsálem 1871. 53).
[61] Vö. CCEO 324. és 326. kánonok.
[62] Vö. CCEO 903. kán.
[63] Antiochiai Ignác: Levél a
szmirnaiakhoz, VIII. 1: Sources chrétiennes 10A, 138 (magyarul: Az
apostoli atyák [ford. Vanyó L.; Ókeresztény írók 3], Budapest 1980.
190).
[64] „Ezért a férfi elhagyja apját és
anyját, és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz” (Ter
2,24).
[65] Vö. CCEO 695. kán.
[66] Vö. CIC 1108. kán. 1. §.
[67] CCEO 829. kán. 1. §; vö. CIC
1109. kán.
[68] Vö. CIC 1111. kán. 1. §.
[69] Vö. CCEO 40. kán. 3. §.
[70] Vö. CCEO 834. kán. 2. §.
[71] A beöltözés utáni ima a bizánci
szertartású keresztségben.
[72] Szent Bazil és Aranyszájú Szent
János bizánci isteni liturgiáinak proszkomidia-imája.
[73] Szent Bazil és Aranyszájú Szent
János bizánci isteni liturgiája.
[74] Vö. CCEO 720. kán. 1. §.
[75] Vö. CCEO 719. kán.
[76] Vö. CCEO 736. kán. 1. §.
[77] „Márpedig a mi betegségeinket
viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá” (Iz 53,4).
[78] Apostoli Konstitúciók, II. 59,
2: Sources chrétiennes 320, 324.
[79] II. János Pál: Kelet
világossága, 10; 18.
[80] Vö. CCEO 199. kán. 2. §; 327. és
473. kánonok.
[81] Vö. CCEO 289. kán. 2. § és 346.
kán. 2. és 3. §.
[82] Vö. pl. a konstantinápolyi
hagyományú egyházak isteni liturgiáinak a Miatyánk előtti ekténiája.
[83] Konstantinápolyi Germanosz:
Egyháztörténet: Patrologiae cursus completus. Series Graeca 98, 384
B.
[84] Vö. uo. Patrologiae cursus
completus. Series Graeca 98, 392A.
[85] Damaszkuszi János: Az igaz hit
kifejtése, IV. 12: Patrologiae cursus completus. Series Graeca 94,
1133–1136.
A fordítás alapjául szolgáló mű:
Istruzione per l’applicazione delle prescrizioni liturgiche del
Codice dei Canoni delle Chiese Orientali,
Citta del Vaticano, Libreria Editrice Vaticana 1996
Fordította: Kocsis Péter Fülöp Hajdúdorogi megyéspüspök
Lektorálta: Dr. Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem és Dr. Pákozdi
István
© Szent István Társulat, 2010
ISBN 963 360 615 2 összkiadás ISBN 978 963 277 194 6 XXXVII.
kötet
Szent István Társulat 1053 Budapest, Veres Pálné u. 24.
Felelős kiadó: Dr. Rózsa Huba alelnök
Felelős kiadóvezető: Farkas Olivér igazgató
|