Üzenet a 2014. évi missziós világnapra Ferenc pápa
„Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!”
2014. október 19.
Kedves Testvérek!
Napjainkban még rengeteg olyan ember él a Földön, aki nem ismeri
Jézus Krisztust. Éppen ezért sürgető feladat marad az ad gentes
(„nemzetekhez” szóló) misszió, amelyben az Egyház minden tagjának
hivatása részt vállalni, hiszen az Egyház természeténél fogva
missziós: az Egyház „kifelé megnyílva” született meg. A Missziós
Világnap olyan kiemelt időpont, amikor a különféle földrészek
hívei imával és a szolidaritás konkrét gesztusaival támogatják a
fiatal helyi egyházakat a missziós területeken. Ez a kegyelem és
öröm ünneplésének napja. A kegyelemé, hiszen a Szentlélek, akit az
Atya küld el, bölcsességet és erőt ad azoknak, akik
engedelmeskednek tevékenységének. Az örömé, mivel Jézus Krisztus,
az Atya Fia, akit azért küldött, hogy evangelizálja a világot,
támogatja és segíti missziós munkánkat. Éppen Jézus és
misszionárius tanítványai örömével kapcsolatban szeretnék
megosztani Veletek egy szentírási képet, amelyet Lukács
evangéliumában találunk (vö. 10,21-23).
1. Az evangélista elbeszéli, hogy az Úr elküldte hetvenkét
tanítványát kettesével a városokba és falvakba, hogy hirdessék az
Isten országának elközeledtét és hogy felkészítsék az embereket a
Jézussal való találkozásra. Miután teljesítették az igehirdetésnek
ezt a feladatát, a tanítványok örömmel eltelve térnek vissza
hozzá: az öröm az uralkodó témája ennek az első és felejthetetlen
missziós élménynek. Az isteni Mester ezt mondja ekkor nekik: „’De
mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek
nektek, inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a
mennyben.’ Abban az órában Jézus kitörő örömmel dicsőítette az
Istent a Szentlélekben, ezekkel a szavakkal: ’Dicsőítelek, Atyám,
[…]’ Majd külön a tanítványokhoz fordult, és így szólt: ’Boldog a
szem, amely látja, amit ti láttok’.” (Lk 10,20-21.23).
Lukács három jelenetet ír le. Jézus először a tanítványokkal
beszél, majd Atyjához fordul, végül ismét a tanítványokkal vált
szót. Jézus azt akarta, hogy tanítványai részt vegyenek örömében,
amely más volt és magasabb rendű, mint amit ők maguk
megtapasztaltak.
2. A tanítványok nagy örömmel teltek el, fellelkesültek tőle,
hogy képesek megszabadítani az embereket a gonosz lélektől. Jézus
ugyanakkor arra figyelmezteti őket, hogy ne a kapott hatalomnak
örüljenek, hanem a kapott szeretetnek: „annak, hogy nevetek föl
van írva a mennyben” (Lk 10,20). Megkapták ugyanis Isten
szeretetének megtapasztalását és annak lehetőségét is, hogy ezt
megosszák másokkal. S a tanítványoknak ez a tapasztalata okot
szolgáltat Jézus szívének örömteli hálájára. Lukács ezt az
örvendezést a Szentháromság közösségének perspektívájában írja le:
„Jézus kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentlélekben” az
Atyához fordulva és neki adván hálát. Ennek a bensőséges örömnek a
pillanata abból a mély szeretetből táplálkozik, amit Jézus Fiúként
érez az Atya, az ég és Föld Ura iránt, aki elrejtette ezeket a
dolgokat a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánította a
kicsinyeknek (vö. Lk 10,21). Isten elrejtette és kinyilvánította e
dolgokat, s ebben az imádságban főként a kinyilvánítás van
előtérben. Mit rejtett el és mit nyilvánított ki az Isten? Az Ő
országának titkait, az isteni hatalom meglétét Jézusban és a sátán
feletti győzelmét.
Isten elrejtette mindezt azok elől, akik túlzottan el vannak
telve önmagukkal és azt hiszik, hogy már mindent tudnak. Szinte
elvakítja őket beképzeltségük és nem hagynak teret Isten számára.
Könnyű Jézusnak azokra a kortársaira gondolnunk, akiket ő többször
is figyelmeztetett, ám ez olyan veszély, ami mindig fennáll és
ránk is leselkedik. A „kicsinyek” ellenben az alázatosak, az
egyszerűek, a szegények, a peremre szorítottak; azok, akiknek
nincsen hangja, akik megfáradtak és akiket elnyomnak, akiket Jézus
„boldogoknak” nevezett. Könnyen gondolhatunk itt Máriára,
Józsefre, a galileai halászokra és azokra a tanítványokra, akiket
az útja során hívott meg, miközben tanított.
3. „Igen, Atyám, így tetszett neked [jóságodban]” (vö. Lk 10,21).
Jézus kifejezését a bensőséges örömére való hivatkozással tudjuk
megérteni, ahol a jóság az Atyának az emberekre vonatkozó üdvözítő
és jóságos tervére vonatkozik. Ennek az isteni jóságnak az
összefüggésében örvendezett Jézus, mivel az Atya úgy határozott,
hogy ugyanazzal a szeretettel szereti az embereket, mint amellyel
a Fia felé fordul. Ezen kívül Lukács utal itt Mária ehhez hasonló
örvendezésére: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjong
megváltó Istenemben” (Lk 1,47). Ez az a Jó Hír, amely üdvösségre
vezet. Mária méhében hordozva Jézust, aki maga a Jó Hír hozója,
találkozott Erzsébettel és ujjongott a Szentlélekben, a Magnificat
énekével. Jézus, látván a tanítványok küldetésének sikerét és e
feletti örömüket, szintén örvendezett a Szentlélekben és az
Atyához fordult imádságával. Mindkét esetben olyan örömről van
szó, amit a megváltás éppen zajló műve felett éreznek, azért, mert
az Atyának a Fiú iránti szeretete elér hozzánk a Szentlélek műve
által, átkarol minket, enged minket belépni a Szentháromság
életébe.
Az Atya az öröm forrása, a Fiú a megnyilvánulása, a Lélek pedig
az éltetője. Rögtön azután, hogy dicsőítette Atyját, ahogy Máté
evangélista elbeszéli, Jézus erre hív fel bennünket: „Gyertek
hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én
megkönnyítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok
tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s megtaláljátok
lelketek nyugalmát. Az én igám édes, és az én terhem könnyű” (Mt
11,28-30). „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész
életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse
őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső
ürességtől és az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig
megszületik és újjászületik az öröm” (Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 1).
A Jézussal való találkozásnak egészen sajátos megtapasztalását
élte át a Szűzanya, aki „causa nostrae laetitiae” (örömünk oka)
lett. A tanítványok viszont arra kaptak meghívást, hogy
maradjanak Jézus mellett, és ő küldje el őket evangelizálni (vö.
Mk 3,14), s így eltelnek örömmel. Miért nem lépünk be mi is az
örömnek ebbe az áradásába?
4. „A mai világnak – a maga sokféle és nyomasztó fogyasztói
kínálatával – nagy veszedelme az egyénközpontú szomorúság, mely a
kényelmes és kapzsi szívből, a felszínes élvezetek beteges
kereséséből, az elszigetelt lelkiismeretből fakad” (Evangelii
gaudium apostoli buzdítás, 2). Éppen ezért az emberiségnek nagy
szüksége van rá, hogy merítsen a Krisztus által elhozott
üdvösségből. Azok válnak tanítvánnyá, akik engedik magukat egyre
jobban megragadni Jézus szeretetétől, engedik, hogy megperzselje
őket az Isten Országa iránti szenvedély, s így válnak az
evangélium örömének hirdetőivé. Az Úr minden tanítványa arra
kapott meghívást, hogy táplálja az evangelizáció örömét. A
püspököknek, mint az igehirdetés első számú felelőseinek az a
feladata, hogy segítsék a helyi egyház egységét a missziós
elköteleződésben. Ennél figyelembe kell venniük azt, hogy Jézus
Krisztus hirdetésének öröme kifejeződhet csakúgy a távoli helyeken
való misszióban mint a folytonos törekvésben is, hogy saját
területünk perifériáit is elérjük, ahol számos szegény ember vár
erre.
Sok régióban alacsony a hivatások száma a papságra és a
megszentelt életre. Ez nem egyszer annak a következménye, hogy a
közösségekben nincsen meg a sodró apostoli buzgóság, kicsi a
lelkesedésük és nem jelentenek vonzerőt. Az Evangélium öröme a
Krisztussal való találkozásból és a szegényekkel való osztozásból
fakad. Arra bátorítom ezért a plébániai közösségeket,
egyesületeket és csoportokat, hogy éljék meg intenzíven a testvéri
közösséget, amely a Jézus iránti szereteten alapul és odafigyel a
leghátrányosabb helyzetűek szükségleteire. Ahol van öröm,
lendület, akarat, hogy Krisztust vigyék másoknak, ott valódi
hivatások születnek. Ezek között nem szabad elfelejtenünk a laikus
missziós hivatásokat sem. Mára megnőtt az Egyházban a világi hívek
önazonosságának és küldetésének tudatossága, s annak ismerete is,
hogy feladatuk egyre nagyobb részt vállalni az Evangélium
terjesztésében. Éppen ezért fontos az ő megfelelő képzésük, a
hatékony apostoli munka érdekében.
5. „Isten a jókedvű adakozót szereti” (2Kor 9,7). A Missziós
Világnap arra is alkalmat teremt, hogy újra felszítsuk magunkban a
vágyat és újra átérezzük az erkölcsi kötelességet az örömteli
részvételre az ad gentes misszióban. A személyes anyagi
hozzájárulás személyes áldozatvállalásunk jele, elsőként az Úr,
majd a testvérek irányában, hogy saját anyagi felajánlásunk
eszközzé válhasson egy szeretetre alapozott emberiség
evangelizálásában.
Kedves Testvérek! Ezen a Missziós Világnapon gondolatban
felkeresem valamennyi helyi egyházat. Ne engedjük elrabolni
magunktól az evangelizálás örömét! Hívlak benneteket, hogy
merüljetek el az Evangélium örömében és tápláljátok a szeretetet,
amely képes megvilágítani hivatásotokat és küldetéseteket.
Buzdítalak benneteket, hogy – mint egy belső zarándoklaton –
emlékezzetek arra az „első szeretetre”, amellyel Urunk, Jézus
Krisztus felmelegítette mindegyikünk szívét: de ezt ne a
nosztalgikus érzés kedvéért tegyétek, hanem azért, hogy
megmaradjatok az ő örömében. Az Úr tanítványa akkor marad meg az ő
örömében, ha kitart Mellette, amikor megteszi az Ő akaratát,
amikor osztozik az evangéliumi hitben, reményben és szeretetben.
Imánkkal forduljunk Szűz Máriához, aki az alázatos és örömteli
evangelizáció mintaképe, hogy az Egyház sokak számára otthonná
váljék, édesanyává minden nép számára és lehetővé tegye egy új
világ megszületését.
Vatikán, 2014. június 8., Pünkösd ünnepén
Ferenc pápa
|