|
Üzenet a tömegtájékoztatás 48. világnapjára Ferenc pápa
2014. május 25-én
Kedves Testvéreim!
Ma olyan világban élünk, amely egyre „kisebbé” válik, és ahol ebből
adódóan könnyűnek tűnhet egymás közelébe kerülni. A közlekedés és a
kommunikációs technológia fejlődése közelebb visznek minket
egymáshoz, egyre inkább összekötnek, és a globalizáció révén függünk
egymástól. Az emberiség ugyanakkor megosztott marad, s ezek a
megosztottságok olykor nagyon is markánsak. Globális szinten
megbotránkoztató a távolság a leggazdagabbak luxusa és a
legszegényebbek nyomora között. Gyakran elég végigmenni egy városban
az utcákon, és látjuk, micsoda ellentét van az utcán élő emberek és
az üzletek ragyogó fénye között. Annyira hozzászoktunk mindehhez,
hogy már nem is hat meg minket. A világ a kirekesztettség, a
kitaszítottság, és a szegénység sokféle formájától szenved; valamint
a sokféle konfliktustól is, amelyekben keverednek a gazdasági,
politikai, ideológiai és sajnos vallási okok is.
Ebben a világban a média segíthet, hogy közelebb érezzük magunkat
egymáshoz. Segíthet, hogy új módon fogjuk fel az emberiség nagy
családjának egységét, ami szolidaritásra és arra ösztönöz, hogy
komolyan kiálljunk a méltóbb emberi életért. A jó kommunikáció
segít, hogy közelebb legyünk egymáshoz, jobban megismerjük egymást
és jobban összetartsunk. A bennünket elválasztó falakat csak úgy
lehet ledönteni, ha készek vagyunk meghallgatni egymást és tanulni
egymástól. A különbözőségeket alakítanunk kell a párbeszéd
formáival, amelyek lehetővé teszik, hogy növekedjünk a másik
megértésében és tiszteletében. A találkozás kultúrája nemcsak az
adás készségét kívánja meg, hanem azt is, hogy tudjunk elfogadni
másoktól. A média segíthet ebben különösen ma, amikor az emberi
kommunikáció hálózatai hallatlan fejlettségi fokot értek el. Főleg
az internet kínálhat fel nagyobb lehetőséget a találkozásra és a
szolidaritás kifejezésére mindenki között. És ez jó dolog, Isten
ajándéka.
Léteznek azonban problematikus szempontok: az információ gyorsasága
felülmúlja a gondolkodási és megítélő képességünket, és nem engedi,
hogy meggondoltan és helyesen fejezzük ki magunkat. A kifejezett
vélemények sokféleségét felfoghatjuk gazdagságnak, de az az ember be
is zárkózhat egy olyan információs közegbe, amely csak a saját
elvárásainak és gondolatainak felel meg, vagy meghatározott
politikai és gazdasági érdekeknek. A kommunikációs környezet
segíthet a fejlődésünkben, vagy éppen ellenkezőleg tévútra is vihet.
A digitális kapcsolat vágya végül odáig is vezethet, hogy elszigetel
minket a felebarátunktól, a hozzánk legközelebb álló embertől. Azt
se felejtsük el, hogy aki különböző okok miatt nem fér hozzá a
közösségi médiához, azt a kirekesztettség veszélye fenyegeti.
Ezek valós korlátok, de mégse indokolják a közösségi média
elutasítását, hanem arra emlékeztetnek, hogy a kommunikáció végül
inkább emberi, mint technológiai vívmány. Mi az tehát, ami a
digitális környezetben segít emberségünk növekedésében és a
kölcsönös megértésben? Például, vissza kell nyernünk egyfajta
lassúságot és nyugalmat. Ehhez időre van szükség és arra, hogy
csendet tudjunk teremteni magunkban a meghallgatáshoz. Türelmeseknek
is kell lennünk, ha meg akarjuk érteni azt, aki más mint mi vagyunk:
a személy akkor fejezi ki teljesen önmagát, amikor nem csak
tolerálják, hanem tudja, hogy valóban el is fogadják. Ha tényleg
arra vágyunk, hogy meghallgassunk másokat, akkor megtanuljuk majd
másképp látni a világot és értékelni az emberi ismereteket és
tapasztalatokat úgy, ahogy azok megnyilvánulnak a különböző
kultúrákban és hagyományokban. Jobban fogjuk tudni értékelni a
kereszténység által ihletett nagy értékeket, mint például azt a
nézetet, amely az embert személynek tekinti, a házasság és a család
értékét, a vallási és politikai szféra megkülönböztetését, a
szolidaritás és a szubszidiaritás elveit és még sorolhatnánk.
Mindezek tükrében a kommunikáció hogyan szolgálhatja a találkozás
hiteles kultúráját? És nekünk, az Úr tanítványainak mit jelent az
evangélium szellemében találkozni egy emberrel? Minden korlátunk és
bűnünk ellenére, hogyan lehetséges valóban közel lenni egymáshoz?
Ezeket a kérdéseket összefoglalva megtaláljuk azokban a szavakban,
amelyekkel egyszer egy törvénytudó – azaz egy kommunikáló személy –
Jézushoz fordult: „Ki az én felebarátom?” (Lk 10,29). Ez a kérdés
segít megérteni a kommunikációt a felebarátra, a hozzánk közeli
emberre vonatkozóan. Így fordíthatnák le: hogyan nyilvánul meg a
„felebaráti közelség” a kommunikációs eszközök használatában és a
digitális technológiák teremtette új közegben? Választ találok rá az
irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, amely a kommunikáló
személyről is szóló példabeszéd. Aki ugyanis kommunikál, az
felebaráttá válik. Az irgalmas szamaritánus nemcsak hogy felebaráttá
válik, hanem gondoskodik is arról az emberről, akit félholtan talál
az út mentén. Jézus megfordítja a nézőpontot: nem arról van szó,
hogy a másikat, mint hozzám hasonlót ismerjem fel, hanem hogy képes
vagyok hozzá hasonlóvá válni. Kommunikálni tehát azt jelenti, hogy
tudatára ébredünk annak, hogy emberek vagyunk, Isten gyermekei. A
kommunikációnak ezt az erejét szeretem így meghatározni: „felebaráti
közelség”.
Amikor a kommunikáció elsődleges célja az, hogy rávegyen a
fogyasztásra vagy az emberek manipulálására, akkor olyan erőszakos
támadással találjuk magunkat szemben, mint amit az útonállóktól
szenvedett el az út szélén hagyott ember a példabeszédben. A levita
és a pap nem lát benne felebarátot, hanem egy idegent, akitől jobb
távolságot tartani. Abban az időben a rituális tisztasági szabályok
szabtak számukra határokat. Ma az a veszély áll fenn, hogy egyes
tömegtájékoztatási eszközök olyannyira határokat szabnak, hogy nem
veszünk tudomást valódi felebarátunkról.
Nem elég végigmenni a digitális „utakon”, azaz nem elég a puszta
internetkapcsolat: ezt valódi találkozásnak kell kísérnie. Nem
élhetünk egyedül, magunkba zárkózva. Szükségünk van arra, hogy
szeressünk és minket is szeressenek. Szükségünk van gyöngédségre.
Nem a kommunikációs stratégiák biztosítják a kommunikáció szépségét,
jóságát és igazságát. Az emberiséggel való törődéstől a média világa
sem határolhatja el magát, és a gyöngédség kifejezésére hivatott. A
digitális hálózat lehet egy emberségben gazdag hely, amely nem
vezetékek, hanem személyek közötti hálózat. A média semlegessége
csak látszólagos: csak az válhat viszonyítási ponttá, aki önmagát is
kockáztatva kommunikál. A kommunikáló ember megbízhatósága a
személyes elkötelezettségében gyökerezik. A keresztény tanúságtétel
a világhálónak köszönhetően éppen ezért tud eljutni a lét
perifériáira is.
Gyakran mondom újra és újra: ha választanom kellene egy
viszontagságokkal küzdő, utcára kilépő Egyház és egy olyan Egyház
között, amely az önmagához viszonyításában szenved, kétségtelenül az
elsőt választanám. És az utak, a világ útjait jelentik, ahol az
emberek élnek, és ahol ténylegesen és érzelmileg elérhetőek. Ezek
között vannak a digitális utak is, ahol tömegével ott vannak az
emberek, gyakran a megsebzett emberek, akik valami menekvést vagy
valami reményt keresnek. Szintén a világhálónak köszönhetően a
keresztény üzenet eljuthat „egészen a föld végső határáig” (ApCsel
1,8). A templomok kapuinak kitárása a digitális környezetben való
kitárást is jelenti, azért, hogy az emberek belépjenek oda,
bármilyen körülmények között élnek is. És azért is, hogy az
evangélium átlépjen a templom küszöbén, és kilépve onnan mindenkivel
találkozhasson. Arra vagyunk hivatva, hogy olyan Egyházról tegyünk
tanúságot, amely mindenki otthona lehet. Be tudjuk mutatni egy ilyen
Egyház arcát? A kommunikáció hozzájárul, hogy testet öltsön az egész
Egyház missziós hivatása, és a közösségi hálók ma azok közé a helyek
közé tartoznak, ahol megélhetjük ezt a hivatást, újra felfedezhetjük
a hit és a Krisztussal való találkozás szépségét. A kommunikáció
terén is olyan Egyházra van szükség, amelynek sikerül melegséget
vinni az emberekhez és amely lángra tudja lobbantani az emberek
szívét.
A keresztény tanúságtétel nem az, hogy vallásos üzenetekkel
bombázzuk az embereket, hanem az, hogy „oda akarjuk ajándékozni
magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és
tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés
értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben”
(XVI. Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára,
2013.). Gondoljunk az emmauszi tanítványok történetére. Tudni kell
beilleszkedni a mai emberek párbeszédébe, hogy megértsük vágyaikat,
kétségeiket, reménységüket, és fel tudjuk kínálni nekik az
evangéliumot, vagyis Jézus Krisztust, az emberré lett Istent, aki
meghalt és feltámadt, hogy megszabadítson minket a bűntől és a
haláltól. Ez a kihívás elmélyülést kíván meg, odafigyelést az életre
és lelki érzékenységet. Párbeszédet folytatni azt jelenti, hogy meg
vagyunk győződve arról, hogy a másiknak van valami jó mondanivalója;
azt jelenti, hogy teret adunk az ő szempontjának, az ő
javaslatainak. A párbeszéd nem azt jelenti, hogy lemondunk saját
gondolatainkról és hagyományainkról, hanem arról az igényről mondunk
le, hogy azok egyedüliek és abszolútok.
Legyen előttünk az irgalmas szamaritánus képe, aki a megvert ember
sebeire olajat és bort öntött és bekötözte. Kommunikációnk legyen
illatos olaj a fájdalomra és jó bor a vidámságra. Ragyogásunk ne
trükkökből vagy rendkívüli hatásokból fakadjon, hanem abból, hogy
szeretettel és gyöngéden felebarátjává leszünk azoknak a megsebzett
embereknek, akikkel utunk során találkozunk. Ne féljetek a digitális
környezet polgáraivá válni. Fontos az Egyház figyelme és jelenléte a
kommunikáció világában, hogy párbeszédet folytasson a mai emberrel,
és elvezesse a Krisztussal való találkozáshoz: egy Egyház, amely
elkíséri az embert életútján, mindenkivel útra tud kelni. Ebben az
összefüggésben a kommunikációs eszközök és az információ forradalma
nagy és szenvedélyes kihívást jelent, amely friss energiát és új
képzelőerőt kíván meg azért, hogy közvetítsük Isten szépségét
másoknak.
Vatikán, 2014. január 24., Szalézi Szent Ferenc emléknapján
Ferenc pápa
|
|
|
Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Jn 13,1-15
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|