Üzenet a tömegtájékoztatás 49. világnapjára Ferenc pápa
Adjuk hírül, hogy a család az önzetlen szeretetben való
találkozás kiemelkedő helyszíne!
2015. május 10.
A család a központi témája az Egyház elmélyült reflexiójának és
annak a szinódusi folyamatnak, amelynek során a nemrég lezajlott
rendkívüli és a következő októberre egybehívott rendes ülésen kerül
napirendre. Ebben az összefüggésben célszerűnek tartottam, hogy a
következő Tömegtájékoztatási Világnap témája a családhoz
kapcsolódjon. A család egyébként az első hely, ahol kommunikálni
tanulunk. Ha visszatérünk ehhez a kiindulóponthoz, ez segíthet
bennünket egyrészt abban, hogy kommunikációnk hitelesebb és emberibb
legyen, másrészt abban is, hogy egy új nézőpontból tekintsünk a
családra.
Ihletet meríthetünk abból az evangéliumi
jelenetből, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet (Lk 1,39-56).
„Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében
megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt
Szentlélekkel. Nagy szóval felkiáltott: ’Áldott vagy az asszonyok
között, és áldott a te méhed gyümölcse!’ ” (Lk 1,41-42).
Először is azt mutatja meg számunkra ez az
epizód, hogy a kommunikáció olyan párbeszéd, amelyet átsző a
testbeszéd. Mária köszöntésére ugyanis az első választ a gyermek
adja meg, amikor örömében felujjong Erzsébet méhében. A találkozás
miatti örömteli felujjongás bizonyos értelemben véve minden más
kommunikáció őstípusa és szimbóluma, amelyet már világra jöttünk
előtt elsajátítunk. A nekünk otthont adó anyaméh a kommunikáció
első „iskolája”, ahol a meghallgatás és a testi kapcsolat a
párbeszéd formája; ahol elkezdjük megismerni a kinti világot egy
védett környezetben, édesanyánk szívverésének megnyugtató hangját
hallva. A kommunikáció terén szerzett első tapasztalatunk ez a
bensőséges kapcsolat két különálló lény között: egy ígéretekkel
teli találkozás. Ez a tapasztalat mindnyájunk számára közös,
hiszen mindannyian édesanyától születtünk.
Világra jöttünk után is bizonyos értelemben egy
„anyaméh”-ben maradunk: ez a család. Ez a környezet egymástól
különböző, de egymással kapcsolatban álló személyekből áll: a
család „az a hely, ahol meg lehet tanulni a különbözőségben való
együttélést” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 66). Különböző
nemű, különböző nemzedékekhez tartozó személyek állnak itt
egymással kommunikációban, mert mindenekelőtt elfogadják egymást,
mivel családi viszony köti össze őket. Minél szélesebb ezeknek a
kapcsolatoknak a hálója, minél több eltérő korosztály van benne
jelen, annál gazdagabb életünk környezete. A kapcsolat jelenti a
szó alapját, ez pedig megerősíti a kapcsolatot. A szavakat nem mi
találjuk ki; azért használhatjuk, mert ajándékba kapjuk őket. A
családban tanuljuk meg az „anyanyelvünket”, vagyis elődeink
nyelvét (vö. 2 Mak 7,25.27). A családban válik számunkra
világossá, hogy mások is jártak előttünk, akik lehetővé tették
számunkra az életet és hogy mi is továbbadhassuk az életet és
tehessünk valami szépet és jót. Azért vagyunk képesek adni, mert
mi is kaptunk, és az erények e körforgása jelenti a lényegét
annak, ahogyan a család kommunikálni képes – általánosabban pedig
ez minden kommunikáció paradigmája.
A minket „megelőző” kapcsolat tapasztalatából
fakad, hogy a család az a hely, ahol az imádságot, mint a
kommunikáció alapvető formáját továbbadja az ember. Amikor az
édesapa és az édesanya elaltatják éppen megszületett gyermekeiket,
gyakran Istenre bízzák őket, hogy ő vigyázzon rájuk. Amikor már
nagyobb lesznek, együtt mondanak velük egyszerű imádságokat,
szeretetben megemlékezve más személyekről is: a nagyszülőkről, más
rokonokról, a betegekről és szenvedőkről, mindazokról, akiknek a
legnagyobb szükségük van Isten szeretetére. Ezért többségünk a
családban tanulta meg a kommunikáció vallásos dimenzióját, amelyet
a kereszténységben teljesen átitat a szeretet: Isten szeretete,
aki nekünk adja önmagát és az a szeretet, amit mi ajándékozunk
mások számára.
A családban olyan személyek élnek együtt, akik
nem választották egymást, mégis igen fontosak egymás számára:
ezért amikor átöleljük, támogatjuk egymást, odafigyelünk egymásra,
megértjük egymás pillantásait és csendjeit, együtt nevetünk és
sírunk, ebből a képességből megértjük, mi is valójában a
kommunikáció: egymás közelségének felfedezése és ennek építése.
Amikor csökkentjük az embereket elválasztó távolságot, elébe
megyünk egymásnak, elfogadjuk egymást, ez hálára és örömre ad
okot. Mária köszöntéséből és a gyermek felujjongásából fakad
Erzsébet áldása, amelyet a gyönyörű Magnificat követ, amelyben
Mária dicséri az Isten szeretettel teli tervét vele és népével
kapcsolatban. A hittel kimondott „igen”-ből olyan következmények
fakadnak, amelyek jóval meghaladnak minket és az egész világra
szétáradnak. A „látogatás” azt jelenti, hogy kinyitjuk az ajtókat,
nem zárkózunk be saját lakásunkba, kilépünk, elmegyünk a másik
emberhez. A család is akkor él és akkor kap levegőt, ha megnyílik
önmagán kívülre, és azok a családok, amelyek ezt megteszik,
képesek továbbadni az élet és közösség üzenetét, képesek vigaszt
és reményt nyújtani a sérültebb családoknak: ők képesek
hozzájárulni az Egyház növekedéséhez, amely a családok családja.
A család minden más környezetnél inkább jelenti
azt a helyet, ahol a mindennapos életet élve megtapasztaljuk saját
korlátainkat és másokét is, az együttélés, kölcsönös megértés
kisebb és nagyobb problémáit. Nem létezik tökéletes család, ám nem
kell félnünk a tökéletlenségtől, az esendőségtől, még a
konfliktusoktól sem: meg kell tanulnunk ezekkel építő módon
szembenézni. Ezért válik a család, amelyben a saját korlátokkal és
bűnökkel együtt a szeretet uralkodik, a megbocsátás iskolájává. A
megbocsátás a kommunikáció egyik dinamikája: azé a kommunikációé,
amely megkopik, megszakad, ám a kifejezésre juttatott és
elfogadott megbánás révén újraalkotható és növelhető. Az a
gyermek, aki a családban megtanulja meghallgatni a többieket,
megtanul tisztelettel szólni hozzájuk, kifejezni a saját
nézőpontját olyan módon, hogy közben a többiekét nem utasítja el,
a társadalomban a párbeszéd és a megbékélés építője lesz.
A korlátok és a kommunikáció kapcsán igen sokat
taníthatnak nekünk azok a családok, ahol gyermekek egy vagy több
fogyatékossággal élnek. A mozgásszervi, az érzékszervi vagy az
értelmi téren meglévő hiány mindig kísértés a bezárkózásra, ám a
szülők, a testvérek és más baráti személyek szeretetén keresztül
indítássá válhat arra, hogy megnyíljanak, osztozzanak, másokat is
bevonva kommunikáljanak, segíthet az iskoláknak, a plébániáknak,
az egyesületeknek, hogy befogadóbbakká váljanak mindenki számára
és ne zárjanak ki senkit.
Mai világunkban, ahol olyan gyakori az átkozódás,
a kibeszélés, a veszekedés, ahol a pletykálkodás megmérgezi emberi
környezetünket, a család lehet az iskola, ahol megtanuljuk a
kommunikációt mint áldást. Ez ott is így van, ahol
elkerülhetetlennek tűnik a gyűlölet és az erőszak, ahol a
családokat kőfalak, vagy az előítélet és harag nem kevésbé
áthatolhatatlan falai választják el, amikor úgy tűnik, minden jó
okunk megvan rá, hogy kimondjuk: „most már elég”. Ilyenkor valóban
az átok helyett az áldás, az elutasítás helyett a látogatás, a
harc helyett a befogadás az egyetlen mód, hogy megtörjük a rossz
spirálját, hogy tanúságot tegyünk arról, hogy a jó mindig
lehetséges, hogy a gyermekeinket a testvériségre neveljük.
Napjainkban a legmodernebb tömegkommunikációs
eszközök, amelyek főleg a legfiatalabb nemzedék számára már
nélkülözhetetlenek, egyszerre képesek gátolni és segíteni a
kommunikációt a családban és a családok között. Akkor válnak
akadállyá, ha gátolják az odafigyelést, ha az elszigetelődésre
teremtenek alkalmat a fizikai együttléttel szemben, ha megtöltik a
csend és a várakozás minden pillanatát és elfeledtetik azt a
tényt, hogy „a csend a kommunikáció szerves része, csend nélkül
nem léteznek tartalmas szavak” (XVI. Benedek, Üzenet a 46.
Tömegkommunikációs Világnapra, 2012. január 24). Ezek az eszközök
akkor jelentenek segítséget, ha elősegítik a beszélgetést és a
megosztást, a kapcsolattartást a távol lévőkkel, a köszönet
kifejezését és a bocsánatkérést, újra és újra lehetővé teszik a
találkozást. Ha nap mint nap felfedezzük életünknek ezt az éltető
középpontját, a találkozást, mint „élő kezdetet”, akkor képesek
leszünk kézben tartani viszonyunkat az új technológiákhoz, és nem
azok irányítanak minket. Ezen e téren is a szülők az első nevelők.
Ám nem szabad őket magukra hagyni ebben, a keresztény közösség
feladata, hogy támogassa őket, hogy képesek legyenek átadni
gyermekeiknek a kommunikációs környezet helyes megélését, az
emberi személy méltóságának és a közjónak megfelelő módon.
A kihívás, amellyel napjainkban szembe kell
néznünk: újra meg kell tanulnunk elbeszélni, nem egyszerűen
információt gyártani és fogyasztani. Ugyanis ebbe az irányba
hajszolnak bennünket a mai hatalmas és értékes tömegkommunikációs
eszközök. Az információ fontos, de nem elégséges, hiszen túl
gyakran leegyszerűsít, szembeállítja a különbözőségeket, eltérő
látásmódokat, arra szólít fel, hogy az ember ide vagy oda
csatlakozzon, ahelyett, hogy segítenék az összkép kialakítását.
Végezetül a család sem olyan téma, amelyről
véleményeket kell csupán cserélnünk, nem olyan terep, amelyen
ideológiai harcot kellene vívnunk, hanem az a környezet, ahol
megtanulunk kommunikálni az emberek közötti közelségben, és olyan
alany, amely maga is kommunikál: „kommunikáló közösség”. A család
olyan közösség, amely képes az embert elkísérni, képes ünnepelni,
képes gyümölcsöt teremni. Ebben az értelemben lehetséges egy olyan
látásmódot visszanyerni, amely képes belátni: a család továbbra is
hatalmas erőforrás, nem pusztán megoldandó probléma, vagy
válságban lévő intézmény. A média olykor hajlik arra, hogy úgy
állítsa be a családot, mintha elvont modell volna, amelyet az
ember elfogadhat vagy elutasíthat, védhet vagy támadhat – ezzel
szemben a család az élet kézzelfogható színtere. Azt érzékeltetik,
mintha a család pusztán ideológia volna, amelyet valakik valaki
mások ellen vonultatnak fel – pedig ez az a hely, ahol mindnyájan
megtanuljuk, mit jelent kommunikálni a kapott és továbbadott
szeretetben. Az elbeszélés ezzel szemben azt jelenti, hogy
megértjük: életeink szálai összefonódnak egy egységes szőttesbe, a
szólamok sokfélék és mindegyik helyettesíthetetlen.
Az a legszebb, nem problémát jelentő, hanem az
életben főszerepet játszó család, amelyik képes kommunikálni, s
ennek kiindulópontja a tanúságtétel: a férfi és a nő, a szülők és
a gyermekek közötti kapcsolat szépsége és gazdagsága. Nem azért
küzdünk, hogy a múltat védelmezzük, hanem azért dolgozunk
türelemmel és bizakodással, mindazokban a környezetekben, ahol
nap, mint nap élünk, hogy a jövőt építsük.
Vatikán, 2015. január 23., Szalézi Szent Ferenc ünnepének előestéjén
Ferenc pápa
|