Üzenet a 2015. évi missziós világnapra Ferenc pápa
Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!
2015. október 15.
A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében
tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre.
Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy
tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként
kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő
személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a
kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet
létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a
keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta
magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet
tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És
minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan
követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a
jellegzetességét.
A missziós dimenzió, amely az Egyház
természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden
formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma
csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy
puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik,
elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek
hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust
követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus
„vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele
együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az
élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).
A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni
Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az
embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus
előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot
kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a
szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az
egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar
használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett
népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel
keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az
Egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az
Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére
életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet
élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely
arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez,
olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az Evangélium.
Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének
ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra
és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós
lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő
közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és
szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő
személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a
misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend
számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely
rendkívüli módon nyitott az ad gentes missziók irányába, és
gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során
megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek
befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az
„interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető,
hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus
Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az
Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek
kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót,
az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a
világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének
módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és
nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől
a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy
humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető
össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot
szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a
feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a
cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi
missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a
fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre
és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is:
ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát,
Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár.
Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a
kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és
mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből
fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne
feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem
ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!
Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a
kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez
való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell
ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai
rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra
számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten
misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához,
amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely
képes átalakítani ezeket.
Ennek az összetett helyzetnek a tükrében
feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium
hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban
bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek,
azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem
tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció, amely
elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus
akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy
elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha
ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen
is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós
megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt
választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem
ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a
szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges
körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról,
hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az
Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének
kifejeződését.
A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya
szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a
megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi
hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II.
Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az
Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő
eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad
gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre
bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni,
akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek
ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy
osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A
missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok,
ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást
lehet nyújtani számukra.
Az Egyház missziós intézményei és művei teljes
mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus
Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani,
szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós
elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is
szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről
a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az
együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós
tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok
egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez
az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget
bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző
Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy
hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék
formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.
Péter utódának Missziós Műve az egyetemes
apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a
megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton
végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon
és a már elért területeken.
Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének
középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem
ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Az
Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden
ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért
nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami
kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk”
(1Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak,
szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit
kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az
Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden
megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének
megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az
egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a
megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az
Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.
Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület
példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az Evangélium
hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között,
akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom
mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2015. május 24., Pünkösd ünnepén
FERENC
|