|
Üzenet az elvándorlók és menekültek 101. világnapjára Ferenc pápa
Az egyház határtalan és mindenki anyja
2015. január 18.
Kedves Testvérek!
Jézus „a legjobb hithirdető és maga az evangélium” (Evangelii
gaudium apostoli buzdítás, 209). Odaadó gondoskodása,
különösen a legsebezhetőbb és kitaszított emberek iránt, mindenkit
arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a leggyengébbekről és fedezze fel
arcát mindenek előtt az új formában jelentkező szegénység és
rabszolgaság áldozataiban. Az Úr mondja: „Éhes voltam, és adtatok
ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és
befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és
meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek” (Mt 25, 35-36).
A földön zarándokló és a magát mindenki édesanyjának valló egyháznak
ezért az a küldetése, hogy Jézus Krisztust szeresse, imádja és
szeresse, különösen a legszegényebb és legelhanyagoltabb emberekben;
egészen biztosan közéjük tartoznak a vándorlók és menekültek, akik
megpróbálnak szabadulni életveszélyes és drámai helyzetükből. Idén
ezért lett a vándorlók és menekültek világnapjának témája: Az egyház
határtalan és mindenki anyja.
Az egyház valóban kiterjeszti ölelő karjait, hogy korlátlanul
befogadjon minden népet, különbségtétel nélkül, és hirdesse
mindenkinek: „Isten a szeretet” (1Jn 4,8.16). Halála és feltámadása
után Jézus azzal bízta meg tanítványait, hogy tanúi legyenek és
hirdessék az öröm és irgalmasság evangéliumát. Pünkösdkor az
apostolok erre bátran és lelkesen kiléptek az utolsó vacsora
terméből; a Szentlélek ereje győzedelmeskedett kétségeik és
bizonytalankodásuk felett, és azt is elérte, hogy igehirdetésüket
mindenki megértette a saját nyelvén. Így kezdettől fogva az egyház
egy olyan édesanya képévé vált, akinek szíve korlátlanul nyitva áll
mindenkinek az egész világon. Ez a küldetés már kétezer éves múlttal
rendelkezik, a missziós hithirdetés pedig már az első századoktól
kihangsúlyozta az egyház egyetemes anyaságát, amit aztán a
szentatyák írásai továbbfejlesztettek és a II. Vatikáni Zsinat
is újra felélesztett. A zsinati atyák „ecclesia mater”-ről
beszéltek, hogy megmagyarázzák annak természetét, hiszen ez az
egyházanya életet ad gyermekeinek, tagjai közé fogadja őket és
gondoskodik róluk (vö. Dogmatikai konstitúció az egyházról, Lumen
gentium, 14).
Az egyház, amely nem ismer határokat és mindenki édesanyja,
terjeszti a szolidaritás és befogadás kultúráját az egész világon,
minden nép között, és ezért senkit sem szabad haszontalan, rossz
helyen tartózkodó, vagy kiselejtezendő személynek tekinteni. Ha a
keresztény közösség valóban átéli az egyháznak ezt az anyaságát,
akkor táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat és türelmesen
segít, egyre közelebb kerül hozzájuk az imádság és az irgalmasság
cselekedetei által.
Ma mindez különös jelentőséggel rendelkezik. Korunkban ugyanis,
tanúi vagyunk egy valóban széleskörű migrációnak; sokan elhagyják
származási helyüket, kockázatos utazásokra vállalkoznak, magukkal
cipelik reményeikkel, félelmeikkel és vágyaikkal teli poggyászaikat
és emberibb életfeltételeket keresnek. Ez a vándormozgalom azonban,
nem ritkán bizalmatlanságot és ellenségeskedést idéz elő még a
keresztény közösségekben is, még mielőtt bárki megismerte volna az
említett személyek sorsát, üldöztetését, vagy éppen nyomorát. Ezek a
gyanakvások és előítéletek ilyenkor konfliktusba kerülnek a bibliai
paranccsal, miszerint: tisztelettel és együtt érző szeretettel be
kell fogadnunk a szükséget szenvedő idegent.
Egy részről, megszólal bennünk a lelkiismeret hívogató szava:
legyünk érzékenyek az emberi nyomor iránt és gyakoroljuk a
felebaráti szeretet parancsát, amelyet Jézus akkor hagyott ránk,
amikor azonosította magát az idegenekkel, a szenvedőkkel, az erőszak
és kizsákmányolás minden ártatlan áldozatával. Más részről, emberi
természetünk gyengeségének következtében, érezzük azt a kísértést
is, „hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot
tartanak az Úr sebeitől” (Evangelii gaudium apostoli
buzdítás, 270).
A hit, remény és szeretet bátorsága azonban azt is lehetővé teszi,
hogy leszűkítsük az emberi tragédiáktól elválasztó távolságokat.
Jézus Krisztus ugyanis azt várja tőlünk, hogy felismerjük Őt a
vándorlókban és a menekültekben, a száműzött és hontalan emberekben;
általuk is arra szólít minket, hogy osszuk meg velük anyagi
tartalékainkat és esetleg még abból a jólétből is adjunk fel
valamit, amiért valamikor jól megdolgoztunk. Erre emlékeztetett VI.
Pál pápa, amikor kijelentette: „a kedvezőbb helyzetben lévőknek
kötelességük bizonyos jogaikról lemondani, hogy javaikat bőkezűbben
bocsáthassák mások rendelkezésére” (Octogesima adveniens apostoli
buzdítás, 1971. május 14., 23).
Mindezeken túl, a mai társadalmak multikulturális jellege is arra
ösztönzi az egyházat, hogy vállalja a szolidaritás, a közösségépítés
és az evangelizáció új feladatait. A vándormozgalom sürgeti az
emberek és kultúrák harmonikus együttélésének szavatolását, azoknak
az értékeknek az elmélyítését és megerősítését, amelyekre mindig
szükség van. A cél eléréséhez azonban nem elegendő a puszta
tolerancia, amely csupán csak megnyitja és egyengeti az utat a
különbözőségek tisztelete, a különböző származással és kultúrával
rendelkező emberek együttélése felé. Ez egybevág az egyház
hivatásával, hogy áthidalja a határokat és segítse „a védekezés és
félelem, az érdektelenség és kirekesztés magatartásformák ...
felcserélését egy olyan magatartással, amelynek alapját a
’találkozás kultúrája’ képezi. Egyedül csak ez által sikerül
felépíteni az igazságosabb, testvériesebb és jobb világot” (Üzenet a
vándorlók és menekültek világnapjára, 2014).
A vándormozgalom mindenesetre akkora méreteket öltött, hogy azt csak
az államok és a nemzetközi szervezetek összefogásával, rendszeres és
szoros együttműködésével lehet hatékonyan szabályozni és kezelni. A
vándorlás valójában mindenkit cselekvésre szólít, nem csak a
jelenség méretei miatt, hanem „az általa felvetett társadalmi,
gazdasági, politikai, kulturális és vallási problémák és a
megrendítő drámai kihívások miatt is, amelyek előtt az egyes
nemzetek és az egész nemzetközi közösség áll” (XVI. Benedek, Caritas
in veritate enciklika, 2009. június 29., 62).
Napjainkban napirenden vannak a nemzetközi viták a migráció
kezelésének módozatairól, jogi szabályozásáról, ezek
célszerűségéről, arról, hogy miként lehetne megbirkózni a vándorlás
jelenségével. Létezik sok olyan nemzetközi, nemzeti és helyi
szervezet és intézmény is, amely ugyancsak azok szolgálatára
szenteli erejét és munkáját, akik a kivándorlással keresik a jobb
életlehetőségeket. Nagylelkű és dicséretes fáradozásuk ellenére,
mégis szükség van a személyi méltóság és emberközpontúság védelmére
épülő, egyetemes együttműködés hálózatával is rendelkező, mélyreható
és hatékony akciókra. Ez által még hatékonyabbá válik a küzdelem a
kriminális és gyilkos emberkereskedelemmel, az alapvető emberi jogok
megsértésével, az erőszak, a zsarnokság és a rabszolgaság minden
formájával szemben. Ez az együttműködés azonban megkívánja a
kölcsönösséget, a készséges és bizalmas együtt munkálkodást, abban a
tudatban, hogy „a felsorolt jelenségekhez párosuló nehézségekkel
egyetlen ország sem képes egyedül megbirkózni, mert azok olyan
szerteágazók, hogy időközben már minden kontinenst elértek, a
bevándorlás és kivándorlás mindkét mozgási irányának megfelelően”
(Üzenet a vándorlók és menekültek világnapjára, 2014).
Annak érdekében, hogy a vándorlók életkörülményeit emberibbé tegyük,
az elvándorlás globális jelenségére, mindenképpen a felebaráti
szeretet és az együttműködés globalizációjával kell válaszolnunk.
Ugyanakkor erősíteni kell a megfelelő feltételeket teremtő
törekvéseket, amelyek szavatolni tudják a kiváltó okok fokozatos
csökkentését, az egymást kölcsönösen kiváltó háborúk és éhínségek
megszüntetését, amelyek egész népeket ösztönöznek arra, hogy
elhagyják saját szülőföldjüket.
A vándorlók és menekültek iránti szolidaritáshoz párosuljon a
bátorság és a kreativitás. Erre azért van szükség, mert ezek
segítségével világszerte kibontakozhat egy igazságos és megfelelő
gazdasági és finánc rend, azzal a béke iránti fokozott
elkötelezettséggel, amely minden igazi haladás nélkülözhetetlen
feltétele.
Kedves Vándorlók és Menekültek! Nektek különös helyetek van az
egyház szívében és segítsetek neki, hogy szívének dimenziói még
inkább kitáguljanak és így anyasága még inkább megnyilvánuljon az
egész emberi család iránt. Sose veszítsétek el bizalmatokat és
reményeteket! Gondoljunk az Egyiptomba menekülő Szent Családra: a
Boldogságos Szűz Mária anyai, és Szent József gondoskodó szívében
mindig élt az a töretlen bizalom, hogy Isten sohase hagyja el őket.
Hozzájuk hasonlóan, bízzatok ti is az Úrban! Az ő oltalmukba
ajánllak benneteket és szívből adom rátok apostoli áldásomat.
Vatikán, 2014. szeptember 3.
FERENC
|
|
|
Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek! Mk 16,15-20
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|