English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Csaladjaink.hu
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Virtuális Plébánia
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben


Apostoli levél az örmény nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulója alkalmából

II. János Pál pápa
2001. február 2.


1. Csodálatos és mindig gondviselő Isten, a te mindent megelőző tudásod szerint indítottad el az örmények üdvösségét.

Az ősi liturgikus himnusz, mely nemes népetek evangelizálásának isteni kezdeményezéséről énekel, drága fivéreim és nővéreim, hálát ébreszt a szívemben ezen a kedves évfordulón, amikor őseitek kereszténységgel való találkozásának 17. centenáriumát ünneplitek. Az egész katolikus Egyház örül, amikor megemlékezik a gondviselésszerű keresztelésről, melynek köszönhetően drága és nemes nemzetetek véglegesen belépett az új, krisztusi életet befogadó népek sorába.

Mindnyájan, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra (Gal 3,27). Pál apostol szavai föltárják azt a páratlan újdonságot, ami a keresztény ember számára a keresztségből fakad. E szentségben ugyanis az ember beletestesül Krisztusba, úgyhogy immár bizalommal mondhatja: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (Gal 2,20). Ez a személyes és megismételhetetlen találkozás megszenteli és átformálja az embert azáltal, hogy Isten imádójává és a Szentlélek élő templomává teszi. A keresztség beoltja a tanítványt az igaz szőlőtőbe, Krisztusba, szőlővesszővé teszi, mely termést tud hozni. Azáltal, hogy fiú lett a Fiúban, a világ kezdetétől készített örök boldogság örököse.

Tehát minden keresztség az Úr Krisztus és az ember közötti szeretet találkozásával megpecsételt esemény a szabadság és az igazság misztériumában. Olyan esemény, melynek eucharisztikus dimenziója is van, mint minden más szentségnek is: a Krisztusba testesülés magával hozza az Egyházba, az Ige Jegyesébe, a Szeplőtelen és szeretettel teljes Anyába testesülést is. Erről mondja Pál apostol: Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk a keresztséggel (1Kor 12,13).

Ez az Egyházba testesülés egyes népek történelmében rendkívüli módon válik láthatóvá, amikor a megtérés különleges körülményekhez vagy eseményekhez kapcsolódó, közösségi aktus. Ha ez történik, akkor beszélünk egy nép keresztségéről.

2. Kedves örmény fivéreim és nővéreim, immár tizenhét évszázada, hogy ez a közös Krisztushoz térés megtörtént veletek. Olyan eseményről van szó, mely mélységesen meghatározta identitástokat; nem csupán a személyes, hanem a közösségi identitást is. Joggal lehet beszélni tehát nemzetetek keresztségéről, jóllehet a kereszténység valójában már korábban megjelent földeteken. A hagyomány ugyanis a kezdetet Szent Júdás Tádé és Szent Bertalan apostol prédikációjához és tevékenységéhez köti.

Az örmény közösség keresztségével, ami a polgári és a katonai vezetők megtérésével kezdődött, a nép új identitása született, mely az örménységnek elválaszthatatlan sajátossága lett. Attól kezdve lehetetlen volt örménységről beszélni anélkül, hogy annak ne lett volna lényeges része a Krisztusba vetett hit. Sőt, maga az örmény kultúra rendkívül erős indítást kapott az evangélium hirdetésétől: az örménység egészen sajátos karaktert adott az evangelizálásnak, s ugyanakkor az evangélium hirdetése nagyon erős indítást adott a nemzeti kultúrának. Az örmény ábécé föltalálása is, ami alapvető jelentőségű volt a nép kulturális identitásának szilárdsága és véglegessége szempontjából, szorosan kötődött Örményország keresztségéhez, és előbb volt az evangelizálás sajátos és igazi segédeszköze, mint a fogalmak és ismeretek közlésének módja. A Szent Szahak katolikosszal együttműködő Meszrop Mastoc műve, az új ábécé lehetővé tette az örményeknek, hogy a szírek és a görögök kultúrájának, teológiájának és lelkiségének legjobb elemeit fogadják be, s a befogadottakat eredeti módon hozzák kapcsolatba saját értékeikkel.

3. Örményországnak a 4. század kezdetén történt megtérését a hagyomány a 301. évhez köti, s őseitekben élt a tudat, hogy ők az először – korábban, mint ahogy a római birodalom saját vallásának ismerte volna el a kereszténységet – hivatalosan kereszténnyé lett nép.

A történész Agathangelosz szimbólumokkal teljes elbeszélésben mondja el részletesen azokat a dolgokat, melyek a hagyomány szerint népetek tömeges megtérését kísérték. Az elbeszélés két hős gondviselésszerű és drámai találkozásával kezdődik: az egyik a pártus Anak fia, Gergely, aki a cezáreai Kappadókiában nevelkedett, a másik az örmény király, III. Tiridát. Először egy összeütközés történt, mert Gergelytől a király azt követelte, hogy áldozzon Anahit istennőnek. Ő ezt megtagadta, és elmagyarázta az uralkodónak, hogy egyedül egy a teremtője az égnek és a földnek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja. Kegyetlenül megkínozták, de Gergely Isten erejével állhatatos maradt. Amikor a király ezt látta, szűk, mély és sötét kútba dobatta Gergelyt, amelyben kígyók éltek, s ahonnan senki került ki élve. A Gondviselés azonban egy jámbor özvegy keze által táplálni kezdte Gergelyt, s így ő hosszú éveken át sértetlenül élt a kútban.

A történet következő eseménye Rómában játszódik, ahol Diocletianus császár megpróbálta elcsábítani Hripszime szüzet, aki, hogy elkerülje a veszedelmet, néhány társnőjével elmenekült Rómából, és Örményországban keresett menedéket. Szépségére fölfigyelt Tiridát király is, s ő is meg akarta szerezni magának. Amikor látta, hogy semmire sem megy, Hripszimét társnőivel együtt kegyetlenül megkínoztatta és megölette. Büntetésül e szörnyű tettért, Tiridát vaddisznóvá változott és nem kapta vissza emberi alakját mindaddig, amíg égi jelnek engedelmeskedve ki nem szabadította Gergelyt a kútból, melyben ő immár 13 éve élt. Amikor a szent imádságára újra emberré változott, Tiridát megértette, hogy Gergely Istene az igaz Isten, s elhatározta, hogy családjával és hadseregével együtt megtér és az egész országban hirdetni kezdi az evangéliumot.

Így történt, hogy az örmények megkeresztelkedtek, és a kereszténység a nemzet hivatalos vallása lett. Gergely pedig, akit közben Cezareában püspökké szenteltek, Tiridáttal együtt bejárta az országot, lerombolták a bálványok kultuszhelyeit és keresztény templomokat építettek.

Ezek után Gergely Vághársápátban látomásban látta Isten egyszülött, megtestesült Fiát, s azon a helyen templomot épített, és a látomásra utalva Ecsmiadzinnak nevezte el, ami azt jelenti: (a hely, ahol) `az Egyszülött alászállott'. A pogány papokat megtanították az új vallásra, és az új kultusz szolgái lettek, fiaik pedig a későbbi papság és szerzetesség magvát alkották.

Ezután Gergely visszavonult a pusztába remetének, s legkisebb fia, Arisztakesz püspök és az örmény Egyház feje lett, később részt vett a niceai zsinaton (325-ben). A Chorenáci Mózes néven ismert örmény történész Gergelyről azt mondja: Ősünk és atyánk az evangéliumi életben, s hogy bizonyítsa a folytonosságot az apostoli igehirdetés[1] és Világosító Gergely között, hivatkozik a hagyományra, mely szerint Gergelynek abban a kiváltságban volt része, hogy szüleinek háza Júdás Tádé apostol sírja közelében állt.

A még osztatlan Egyház ősi naptárai Keleten is, Nyugaton is ugyanazon a napon adják az igazság és életszentség fáradhatatlan apostolának ünnepét. Az egész örmény nép hitbeli atyja, Szent Gergely ma is közbenjár az égben, hogy nagy nemzetetek minden gyermeke ott lehessen majd az egyetlen nyáj isteni pásztora, Krisztus által megterített egyetlen asztal körül.

4. E hagyományos elbeszélés a legendás elemek mellett nagyon fontos lelki és erkölcsi tartalmat hordoz, tudniillik azt, hogy az evangélium hirdetése és Örményország megtérése a hit vértanúira alapozódik. Gergely szenvedése, Hripszime és társnői vértanúsága mutaja, hogy Örményország első keresztsége valójában vérkeresztség volt.

Népetek történelmének állandó jellemzője a vértanúság. E nép hite elválaszthatatlanul kötődik a Krisztusért és az evangéliumért vállalt vértanúsághoz. Az örmények egész kultúráját és lelkiségét áthatja a vértanúságban odaadott élet, a legnagyobb szeretet jelének becsülése. Még itt visszhangzanak annak a szenvedésnek a sóhajai, melyet a világ üdvösségéért föláldozott Báránnyal közösségben lévők viseltek el. Nagy példája ennek Vártán Mámikonján hadvezér és társainak áldozata, akik 451-ben az avarajri csatában adták életüket azért, hogy hűségesek maradjanak Krisztushoz és megvédjék a nemzet hitét a szasszanida II. Jaszdegerd ellen, aki a perzsa vallást akarta rákényszeríteni az örményekre. A csata előtti éjszakán, amint ezt a történész Elizeus elmondja, a katonákat Vártán e szavakkal buzdította a hit megvédésére: Aki azt hitte, hogy a kereszténység számunkra olyan, mint a ruha, most tudja meg, hogy nem tudja levenni rólunk, mint ahogy a bőrünk színe se vehető el tőlünk.[2] Ezek a hívők nagyon bátrak voltak: számukra a Krisztusért vállalt halál azt jelentette, hogy a lelkiismeret jogainak vállalása mellett részesednek az Ő szenvedésében. Számukra lehetetlen volt a hit megtagadása, mert kereszténységüket a legnagyobb jónak tartották.

Azóta sokszor történtek hasonló dolgok, egészen a 19. és 20. század fordulójának örményirtásáig, melynek csúcspontja 1915-ben volt, amikor az örmény nép soha nem látott erőszak áldozata lett. Ennek fájdalmas következményei mind a mai napig láthatók az örmény szórványokban, ahova sokaknak menekülniük kellett. Emlékezetük nem halványodhat el. Az éppen elmúlt század folyamán elődeink több alkalommal is ki akarták fejezni elismerésüket az örmény keresztényeknek, akik erőszak áldozatai lettek.[3] Én magam is meg akartam emlékezni a népeteket ért szenvedésekről, mert ezek Krisztus titokzatos teste tagjainak szenvedései.[4]

A véres események, azon túl, hogy mélyen érintették népetek lelkét, többször módosították még a földrajzi határokat is, és sokakat szerte a világon tartós emigrációba kényszerítettek. Figyelemre méltó a tény, hogy ahova csak eljutottak az örmények, vitték magukkal sajátos erkölcsi értékeiket és kulturális struktúráikat, melyek elválaszthatatlanul kötődtek az egyházi struktúrákhoz. Annak tudatában, hogy Isten velük van, az örmény keresztények megőrizték és állandóan imádkozták Nareki Szent Gergely imáját: Ha tekintetemet a nyomorúság napján a kettős veszedelemre fordítom, lássam a te üdvösségedet, ó gondviselő Remény! Ha tekintetemet a magasba emelem a mindent megrendítő viharra, jöjjön felém édességesen a te békeangyalod![5] A keresztény hit az örmény történelem legtragikusabb pillanataiban is olyan erő volt, melyből a megpróbált nép újra tudott születni.

Így az Egyház, mely társa volt a világban zarándokló, békét és nyugalmat kereső gyermekeinek, biztosította számukra az igazi erkölcsi erőt, és sok esetben az egyetlen fórum volt, amelyhez folyamodhattak, s az egyetlen hiteles központ volt, mely táplálta erőiket és inspirálta a gondolkodásukat.

5. Gyötrelmes történelmetek egy másik nagyon értékes eleme, kedves örmény fivéreim és nővéreim, az evangelizáció és a kultúra közti kapcsolat. A Világosító név, mellyel Szent Gergelyt illették, jól kifejezi kettős tevékenységét népe megtérésének történelmében. A megvilágosítás ugyanis a keresztény nyelvben hagyományos kifejezés annak jelzésére, hogy a keresztség által a tanítványt, akit Isten a sötétségből csodálatos világosságára hívott, (vö. 1Pt 2,9) elárasztja Krisztusnak, a világ világosságának ragyogása (Jn 8,12). A keresztény Őbenne találja meg hivatásának és a világba szóló küldetésének lényegi tartalmát.

De a megvilágosítás az örmény felfogásban további jelentéssel gazdagodik, mert a kultúra terjesztését is jelenti tanítás által, ami egész különlegesen a szerzetes mesterek feladata volt, akik Szent Gergely evangélium-hirdetését folytatták. Miként a történész Korjun hangsúlyozza, Örményország evangelizálása magával hozta a tudatlanság fölötti győzelmet.[6] Az írástudás és a Szentírás parancsolatai és szabályai ismeretének elterjedésével a nép alkalmassá vált arra, hogy bölcsen és okosan irányított társadalmat építsen. Agatangelosz sem késlekedik megjegyezni, hogy Örményország megtérése mennyire hozzájárult a pogány kultuszoktól való szabaduláshoz, melyek nem csupán eltakarták a nép elől a hit igazságait, hanem ezen túlmenően a tudatlanság állapotában tartották.[7]

Ezért az örmény Egyház mindig küldetése integrális részének tekintette a kultúra és a nemzeti öntudat fejlesztését, s mindig azon fáradozott, hogy e szintézis eleven és termékeny maradjon.

6. Az örmények megtéréséhez kötődő hagyományos elbeszélés egy másik reflexióra is indít. Világosító Szent Gergelyben és a szent szüzekben fölragyog a hit hatalmas ereje, mely arra tesz képessé, hogy az ember ne hajoljon meg a világ és a hatalom kísértései előtt, s ellenálljon a legkeményebb szenvedéseknek és a legcsábítóbb hízelgéseknek is. Tiridát király sorsában észrevehetők az Istentől való eltávolodás következményei: az ember elveszíti méltóságát, elállatiasodik és rabja lesz a saját ösztöneinek. Az egész elbeszélésből fontos igazság világlik ki: a hatalomnak nincs abszolút szakralitása, és nem igaz, hogy mindig igaza van abban, amit cselekszik. El kell ismerni a döntések személyes felelősségét: ha a döntések rosszak, akkor is rosszak, ha király hajtja végre azokat. Az egész emberiség születik újjá, amikor a hit leleplezi a bűnt, a gonosz megtér, s megtalálja Istent és az Ő igazságát.

A bálványoltárok helyén emelt keresztény épületekben mutatkozik meg a kereszténység igazi mivolta: befogadja azt, ami természete szerint érték az emberiség vallásos érzékében, s ugyanakkor olyan hit újdonságát adja, mely nem tűr kompromisszumokat. Így amikor Isten szent népét építjük, hozzájárulunk egy új civilizáció kialakulásához is, melyben magasabb szinten élnek tovább az ember legigazibb értékei.

7. Miközben folynak Örményország megtérésének 17. centenáriumi ünnepségei, gondolatom az ég és a föld Urához száll, s szeretném kifejezni feléje az egész Egyház háláját azért, hogy az örmény népben ilyen erős és bátor hitet ébresztett, s mindig erőt adott a tanúságtételhez.

Csatlakozom ehhez az örömteli emlékezéshez, hogy veletek együtt szemléljem, kedves fivéreim és nővéreim, azon szentek megszámlálhatatlan seregét, akik erről az áldott földről származnak, s most az Atya dicsőségében ragyognak. E szentek az Egyház gazdag kincstárát jelentik: vértanúk, hitvallók, szerzetesek és szerzetesnők, Isten termékeny igéjéből újjászületett férfiak és nők. A kiemelkedő személyek közül szeretném említeni Nareki Szent Gergelyt, aki megjárta az emberi reménytelenség sötét mélységeit és elvitte oda a kegyelem ragyogó világosságát, mely a reménytelenségben is fényt ad a hívőnek; és Nerszesz Snorhali katolikoszt, aki össze tudta kapcsolni a népe és hagyománya iránti rendkívüli szeretetet a többi egyházak iránti nagy nyitottsággal, példamutató erőfeszítéseket téve a közösség és a teljes egység keresésére.

Mindenekelőtt köszönetet szeretnék mondani az örmény népnek hosszú története során Krisztus iránt tanúsított hűségéért, az üldözést és vértanúságot jól ismerő hűségért. A keresztény Örményország gyermekei ontották vérüket az Úrért, de az egész Egyház gyarapodott és nyert megújult erőt áldozatukból. Az, hogy a Nyugat ma szabadon vallhatja meg a hitét, azoknak is köszönhető, akik föláldozták magukat és a testükkel védték a keresztény világot a végeken. Az ő haláluk volt a mi biztonságunk ára: ők most ragyogó fehérbe öltözve éneklik a dicséret himnuszát a Báránynak a mennyország boldogságában (vö. Jel 7,9-12).

Az örmény nép hitbéli és kulturális öröksége az egész emberiséget gazdagította tehetséggel és műalkotásokkal, melyek ma szétszórtan jelen vannak az egész világon. Az evangelizáció 1700 esztendeje e földből a keresztény civilizáció bölcsőjét formálta, melyre csodálattal tekint az isteni Mester minden tanítványa.

Az örmények a béke és a munkaszeretet követeiként bejárták a világot, és kemény kétkezi munkával hozzájárultak a világ átalakításához s ahhoz, hogy a világ közelebb kerüljön az Atya szeretete tervének megvalósulásához. A keresztény nép örül nagylelkű és hívő jelenlétüknek, s kívánja, hogy a világ minden részén találjanak együttérzést és megértést.

Külön gondolok azokra, akik azért fáradoznak, hogy Örményország kigyógyuljon a totalitárius rendszer hosszú éveinek szenvedéseiből. A nép a remény és a szolidaritás konkrét jeleit várja, s bizonyos vagyok abban, hogy a keresztény eredet hálás emlékezete minden örmény számára vigaszt és késztető erőt jelent. Bízom abban, kedves örmény hívek, hogy Istennek köztetek művelt csodatetteinek emlékezete segít benneteket, hogy fölfedezzétek a teljes emberi méltóságot – mely minden emberé, bármilyen körülmények között él is –, és arra késztet, hogy lelki és erkölcsi alapokon építsétek újjá az országot.

Nagyon kívánom, hogy a hívők bátran folytassák elkötelezett erőfeszítéseiket azért, hogy a holnapi Örményország az igazságosság, a szolidaritás, az egyenjogúság, az egymás iránti tisztelet, a becsületesség és a vendégszeretet emberi és keresztény értékeivel virágozzék, melyek az emberi együttélés alapjai. Ha ez megtörténik, az örmény nép jubileuma bőséges gyümölcsöket fog hozni.

8. Bizonyos vagyok abban, hogy szeretett nemzetetek keresztségének 1700. évfordulója fontos és páratlan jelentőségű abban is, hogy határozottan folytassátok az ökumenikus dialógust. Az Örmény Apostoli Egyház és a katolikus Egyház közti szívélyes kapcsolatok az utóbbi évtizedekben erős impulzust kaptak a pápa és ezen Egyház legmagasabb méltóságának találkozásaitól is.

Megfeledkezhetnénk-e ebben az összefüggésben Őszentsége I. Vazken 1970-ben, a felejthetetlen I. Karekin 1996-ban és 1999-ben, s legutóbb II. Karekin Róma püspökénél és a római keresztény közösségnél tett látogatásairól? Továbbá az a tény, hogy az örmény kereszténység atyjának ereklyéjét átadhattam Őszentsége II. Karekinnek az új jereváni katedrális számára az örmény katolikus pátriárka jelenlétében, újabb megerősítése annak a szoros köteléknek, mely a római egyházat Világosító Szent Gergely minden gyermekéhez fűzi.

Ezt az utat bizalommal és bátran kell folytatnunk, hogy valamennyien hűségesek legyünk Krisztus parancsához: hogy egyek legyenek! Ebben a távlatban kell az örmény katolikus egyháznak fölkínálnia a maga döntő hozzájárulását imádsággal, életpéldával, az ősi keleti hagyományhoz való gondos hűséggel, egymás mélyebb megismerésével, együttműködéssel, s a dolgok és a lelkek testvéri megbecsülésével.[8]

Az örményekkel együtt és az örményekért fogok bemutatni nemsokára egy ünnepélyes szentmisét, hogy hálát adjunk Istennek a hit Tőle kapott ajándékáért. Azért fogunk imádkozni, hogy az Úr egyesítse az összes népeket szent Egyházában, mely az apostolok és a próféták alapján áll, s őrizze meg szeplőtelenül visszatérésének napjáig.[9]

Azon a a szentmisén az élet kenyerének egyetlen asztalánál jelen lesznek azok a testvérek, akik már teljes közösségben élnek Péter székével, s így a maguk mással nem helyettesíthető hozományával gazdagítják a katolikus Egyházat. De szívből kívánom, hogy az a szent hálaadás lélekben átölelje az összes örményt, bárhol élnek, hogy a hit ajándékáért mindegyikünk hálaadása egy hangon szólaljon meg Isten felé a béke szent csókjában.

9. Gondolatom most a világosság Anyjához, Máriához száll, a Szent Szűzhöz, aki test szerint szülte a Világosságot, aki az Atyától származik és így az igazságosság napjának hajnala lett.[10] Ő, akit az örmények mély áhítattal Asztvádzádzin-nak, Istenszülőnek neveznek, jelen volt e nép gyötrelmes történetének minden percében. A Máriatisztelet kincstára elsősorban a liturgikus szövegekben és a homíliákban látható. Ezekben szólalt meg századokon át az örmények gyermeki ragaszkodása az üdvösség nagy misztériumának Szolgálóleánya iránt. A napi szentmisében és a zsolozsma minden hórájában történő megemlékezés mellett az Egyháznak vannak Mária-ünnepei végig az esztendőn, melyek fölidézik életét és annak misztériumait. A hívők bizalommal fordulnak hozzá, kérvén közbenjárását Szent Fiánál: A minden árnyék nélküli Fényesség Temploma, a kimondhatatlan Ige nászágya, te, aki megsemmisítetted Éva anyánk szomorú átkát, esdd ki egyszülött Fiadtól, aki minket megbékéltetett az Atyával, hogy szabadítson meg minket minden szorongatástól és adjon békét a lelkünknek.[11] A Mindenkor Segítő Szűzanyát Örményország királynőjeként tisztelik.

Az Isten Anyjáról éneklő örmény szentek seregében kiemelkedő dicsőségű Nareki Szent Gergely, az örmény egyház nagy mariológus doktora, akit én is idéztem Redemptoris Mater c. enciklikámban,[12] s aki a Szűzanyát úgy köszönti, mint a teremtetlen Istenség akaratának választott székét.[13] Az ő szavaival könyörög most az Egyház ezen az ünnepen, hogy Örményország keresztségének jubileuma az újjászületés és az öröm forrása legyen:

Fogadd a hála énekét ajkunkról,
és ajándékozd meg ezt az Egyházat
Sion és Betlehem ajándékaival és kegyelmeivel,
hogy méltók lehessünk
részesedni az üdvösségben,
azon a napon, amikor majd megnyilvánul
a halhatatlan Megváltó és a te egyszülött Fiad
romolhatatlan dicsősége.[14]

Az egész örmény népre és a közelgő ünnepekre kérem az isteni áldás teljességét, magamévá téve a történész Agathangelosz szavait: Ők a Teremtőhöz fordulva mondják: »Urunk, a mi Istenünk te vagy«, s Ő mondja nekik: »Ti az én népem vagytok«,[15] a legszentebb Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére. Amen.

A Vatikánból, 2001. február 2-án
II. János Pál pápa

Jegyzetek:
[1] Örményország története, Velence, 1841, p. 265.
[2] Vártán és seregének a perzsák elleni harca, 5. fejezet, Velence, 1840, p. 121.
[3] XV. Benedek pápa, Beszéd a Szent konzisztóriumhoz (1915. december 6.): A hadviselő emberek vezetőihöz intézett beszéd … XI Pius, Beszéd Don Bosco és Cosma Caboniano boldoggáavatási konzisztóriumához . … Megvitatás … 40-edik enciklikus levél 1929 előtt… XII. Pius, Beszéd a hűséges örményekhez …
[4] Szentbeszéd az örmény szertartás szerinti isteni liturgián (1987. november 21.), n. 3: Tanulságok X/3 (1987), 1177; Beszéd a Róma-Örményország kiállításon (1999. március 25.), no. 2: L'Osservatore Romano angol kiadás. (1999. március 31.), p. 6; Beszéd II.Karekin- (örm. apostoli katolikosz)hoz római látogatása alkalmával (2000. november 9.): L'Osservatore Romano angol kiadás, (2000. november 15.), p. 5.
[5] A siralmak könyve, II, b Studium, 1999, p. 164-165.
[6] Szent Mesrob életéről és az örmény betűk megalkotásáról. Velence, 1894, pp. 19-24.
[7] Vö. Agathangelosz (örmény történetíró), történelem, 2, Velence, 1843, pp. 196-198.
[8] II. Vatikáni Zsinat, a Keleti Egyházakról szóló rendelet Orientalium ecclesiarum, n. 24.
[9] Az ősi „Dicsőítő ének a Boldogságos Szűz Mária ünnepeire” az örmény breviáriumból. Velence, 1877, XVII, 118.
[10] III. Izsák katolikosz III, „Szent Kereszt himnusza” az örmény breviáriumból, Velence, 1877, XIII, 88-89.
[11] Szt. Nerszesz Shnorháli: „Himnusz az áldott Szűz Mária tiszteletére” nagyböjtben és Szent Mária himnuszok az örmény breviáriumból, Velence, 1877, IX, 81.
[12] Vö. n. 31: AAS 79 (1987), 404.
[13] Dicshimnusz B.V. Maria, Velence, 1904, pp. 16; 24.
[14] Uo.
[15] Történelem, 2, Velence, 1843, p. 200.


Napi evangelium
Az én házam az imádság háza.
  Lk 19,45-48

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2021-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum