Üzenet a hivatások 53. világnapjára Ferenc pápa
Az Egyház a hivatások édesanyja
2016. április 17. – húsvét 4. vasárnapja
Kedves testvérek,
mennyire szeretném, hogy az Irgalmasság
Rendkívüli Szentéve során minden megkeresztelt ember
átérezhesse az Egyházhoz tartozás örömét! Bárcsak újra
felfedezhetnék, hogy a keresztény hivatás, csakúgy mint minden
sajátos hivatás is, az Isten népe körében születik meg, mint az
isteni irgalmasság ajándéka. Az Egyház az irgalmasság háza, az a
“föld”, amelyben a hivatás kicsírázik, felnövekszik és gyümölcsöt
hoz.
Éppen ezért arra hívlak benneteket a hivatások
53. világnapja kapcsán, hogy fordítsátok tekinteteteket az
apostoli közösségre, és mondjatok köszönetet azért a szerepért,
amelyet a közösség tölt be az egyes emberek hivatásának útján. Az
Irgalmasság Rendkívüli Szentévét meghirdető bullában felidéztem
Tiszteletreméltó Szent Beda szavait Szent Máté meghívásáról: “Miserando
atque eligendo” (Misericordiae Vultus, 8). Az Úr
irgalmassága megbocsátja vétkeinket és megnyit bennünket az új
életre, s ez abban nyilvánul meg, hogy meghív bennünket követésére
és küldetést ad nekünk. Az Egyházban minden hivatás Jézus
együttérző tekintetéből fakad. A megtérés és a hivatás ugyanannak
az éremnek a két oldala, és folytonosan utalnak egymásra a
misszióba küldött tanítvány életében.
Boldog VI. Pál pápa, Evangelii nuntiandi
kezdetű apostoli buzdításában leírta az evangelizáció folyamatának
lépéseit. Ezek egyike a csatlakozás a keresztény közösséghez (vö.
23.), ahhoz a közösséghez, amely tanúskodott számára a hitről és
felmutatta neki Isten irgalmasságát. A közösségbe történő
befogadás tartalmazza az egyházi élet teljes gazdagságát,
különösképpen a szentségeket. És az Egyház nem csupán az a hely,
ahol hisz az ember, hanem hitünk tárgya is egyben; ezért is
valljuk meg így a Hiszekegyben: „Hiszem az
Anyaszentegyházat”.
Isten hívása a közösség közvetítésével
ér el hozzánk. Isten arra hív bennünket, hogy legyünk az Egyház
részesei, és miután bizonyos érettségre tettünk szert, sajátos
hivatást is ad számunkra. Hivatásunk útját azokkal a férfiakkal és
nőkkel járjuk együtt, akiket az Úr mellénk állít: ez egy
közös hivatás, egybehívás. A meghívásnak ez az egyházi,
közösségi dinamizmusa ellenszer a közömbösségre és az
individualizmusra. Létrehozza azt a közösséget, amelyben a
közömbösséget legyőzi a szeretet, mivel megköveteli, hogy
kilépjünk önmagunkból, hogy életünket Isten tervének szolgálatába
állítsuk, azonosulva Isten szent népével az adott történelmi
helyzetben.
Ezen a világnapon, amikor a hivatásokért
imádkozunk, arra szeretnék bíztatni minden hívőt, hogy vállalja
fel a felelősségét a hivatások gondozása és megkülönböztetése
terén. Amikor az apostolok kerestek valakit, aki átvehetné az
Iskarióti Júdás helyét, Szent Péter százhúsz testvért hívott egybe
(vö. ApCsel 1,15), és a hét diakónus kiválasztásához is
összehívták a tanítványok egy csoportját (vö. ApCsel 6,2).
Szent Pál konkrét szempontokat ad Titusznak arra, hogy hogyan
válassza ki a papokat (Tit 1,5-9). A keresztény közösség
ma is mindig jelen van ott, ahol a hivatások kibontakoznak,
kifejlődnek és hűségben megmaradnak (vö. Evangelii gaudium
apostoli buzdítás, 107).
A hivatás az Egyházban születik.
A hivatásnak már megszületésekor szüksége van a megfelelő
„egyháziasságra”. Senkinek sem kizárólag egy meghatározott
régióra, csoportra vagy egyházi mozgalomra vonatkozik a hivatása,
hanem az Egyházra, az egész világra. „Egy karizma
hitelességének világos jele az egyháziassága, azaz arra való
képessége, hogy harmonikusan beilleszkedjék Isten szent népe
életébe mindenkinek a javára.” (Uo. 130.) Amikor
Isten hívására válaszol, a fiatal megtapasztalja, hogy szélesre
tárul előtte az Egyház horizontja, rálátása lesz a sokféle
karizmára és tárgyilagosabban tud döntést hozni. A közösség ilyen
módon az a ház, az a család, ahol megszületik a hivatás. A jelölt
hálával szemléli a közösségnek ezt a közvetítő szerepét, amely
nélkülözhetetlen jövője szempontjából. Megtanulja, hogy megismerje
és megszeresse azokat a testvéreit, akik az övétől eltérő úton
járnak, és ezek a kapcsolatok mindenkiben erősítik az egységet.
A hivatás az Egyházban növekszik.
Képzésük során a különböző hivatások jelöltjeinek szüksége van rá,
hogy mélyebben megismerjék az egyházi közösséget, túllépve azon a
korlátozott látásmódon, amellyel mindnyájan rendelkezünk
kezdetben. Ebből a célból alkalmas, ha apostoli tapasztalatra
tesz szert a jelölt a közösség más tagjaival, például
továbbadja a keresztény üzenetet egy jó hitoktató mellett,
megtapasztalja az evangelizációt a perifériákon egy szerzetes
közösséggel, felfedezi a szemlélődő ima kincsét osztozva egy
klauzúra életében, jobban megismeri az ad gentes missziót
azáltal, hogy kapcsolatba lép misszionáriusokkal, és az
egyházmegyés papokkal jobban elmélyül a plébániai és egyházmegyei
lelkipásztori munkában. Azok számára, akik már benne vannak a
képzés folyamatában, az egyházi közösség mindig az alapvető nevelő
közeg, amely iránt hálásak vagyunk.
A hivatást az Egyház támogatja.
Miután valaki véglegesen elköteleződött, ezzel nem fejeződik be
hivatásának útja az Egyházban, hanem tovább folytatódik a
szolgálatkészségben, a kitartásban, a folyamatos képzésben. Aki az
életét az Úrnak szentelte, az kész az Egyházat bárhol szolgálni,
ahol annak szüksége van rá. Pál és Barnabás missziós útja példa
erre az egyházias készségre. Miután elküldte őket a Szentlélek és
az antióchiai közösség (vö. ApCsel 13, 1-4),
visszatértek ugyanebbe a közösségbe, és elmondták, mit vitt végbe
általuk az Úr (vö. ApCsel 14,27). A misszionáriusokat a
keresztény közösség elkíséri és támogatja, élő hivatkozási pont
marad a számukra, mint az a látható otthon, amely biztonságot
nyújt azoknak, akik zarándokútjukat járják az örök élet felé.
A lelkipásztori munkát végzők között kiemelkedő
szerepe van a papoknak. Az ő szolgálatuk révén válnak valóra Jézus
szavai, aki azt mondta: “Én vagyok a juhok számára a kapu. […]
Én vagyok a jó pásztor” (Jn 10, 7.11). A hivatáspasztoráció
alapvető része az ő szolgálatuknak. A papok kísérik nyomon azokat,
akik hivatásukat keresik, és azokat is, akik már Isten és a
közösség szolgálatának szentelték életüket.
Minden hívő arra hivatott, hogy tudatára ébredjen
a hivatás egyházi, közösségi dinamizmusának, hogy a hitbeli
közösségek Szűz Mária példája nyomán olyan anyaméhet
jelenthessenek, amely képes befogadni a Szentlélek ajándékát (vö.
Lk 1,35-38). Az Egyház anyai szerepe megnyilvánul abban
a folyamatos imádságban is, amelyet a hivatásokért mond és abban a
nevelői tevékenységben és kísérésben, amellyel az Isten hívását
meghallók felé fordul. Ezt szolgálja a jelöltek gondos
megválasztásával is a papságra és a megszentelt életre.
Végezetül a hivatások édesanyjaként mutatkozik
meg azáltal is, hogy folyamatosan támogatja azokat, akik mások
szolgálatára szentelték életüket.
Kérjük az Úrtól, hogy minden embernek, aki
hivatása útját járja, adjon mély ragaszkodást az Egyházhoz;
valamint hogy a Szentlélek erősítse meg a lelkipásztorokban és
minden hívőben a közösséget, a megkülönböztetés adományát, a lelki
atyaságot és lelki anyaságot.
Irgalmasság Atyja, aki Fiadat adtad a mi
üdvösségünkért és mindig támogatsz minket Szentlelked
ajándékaival, adjál nekünk élő, buzgó, örömteli keresztény
közösségeket, amelyekben testvéri élet fakad és amelyek képesek
felkelteni a fiatalokban a vágyat, hogy Neked és az Evangélium
hirdetésének szenteljék magukat. Támogasd e közösségeket
törekvésükben, hogy megfelelő módon táplálják a hivatásokat és
képesek legyenek felmutatni a megszentelt élet különféle
útjait. Adjál bölcsességet a hivatások megkülönböztetéséhez,
hogy mindenben fényeskedjék a te irgalmas szereteted nagysága.
Mária, Jézus édesanyja és nevelője, járjál közben minden
keresztény közösségért, hogy a Szentlélek adta termékenységet
befogadva képes legyen hiteles hivatásokat adni Isten szent
népének szolgálatára.
Vatikán, 2015. november 29.
Ádvent I. vasárnapján
Franciscus
|