Üzenet a 2016. évi missziós világnapra Ferenc pápa
A missziós Egyház az irgalmasság tanúja
2016. október 23.
Kedves Testvérek!
Az Irgalmasság rendkívüli Szentéve, amit Egyházunk most él át,
sajátos megvilágításba helyezi a 2016. évi Missziós Világnapot is:
arra hív bennünket, hogy az ad gentes missziókra úgy tekintsünk,
mint az irgalmasság hatalmas művére lelki és anyagi értelemben
egyaránt. Valóban: ezen a Missziós Világnapon mind arra kapunk
felszólítást, hogy induljunk el, „lépjünk ki”, mint missziót végző
tanítványok, és mindnyájan állítsuk e küldetés szolgálatába
tehetségünket, kreativitásunkat, bölcsességünket és
tapasztalatunkat, hogy eljuttassuk Isten gyengédségének és
együttérzésének üzenetét az emberiség egész családja számára.
Missziós küldetése értelmében az Egyház gondját viseli azoknak,
akik nem ismerik az Evangéliumot, mivel azt szeretné, hogy
mindenki üdvözüljön és eljusson az Úr szeretetének
megtapasztalására. Az Egyháznak „az a küldetése, hogy hirdesse
Isten irgalmát, az Evangélium dobogó szívét” (Misericordiae Vultus
bulla, 12), és szóljon róla a Föld minden részén, amíg el nem ér
minden nőt, férfit, időst, fiatalt és gyermeket.
Az irgalom bensőséges örömet szerez az Atya szívének, amint minden
emberi teremtménnyel találkozik; Ő kezdettől fogva szeretettel
fordul a legesendőbbek felé is, mivel az Ő nagysága és hatalma
éppen abban a képességében mutatkozik meg, hogy azonosulni tud a
kicsinyekkel, az elhagyatottakkal és az elnyomottakkal (vö. MTörv
4,31; Zsolt 86,15; 103, 8; 111,4). Ő a jóságos, figyelmes és
hűséges Isten, odaáll amellé, aki szükséget szenved, s ezáltal
mindenkihez közel áll, főként a szegényekhez; olyan gyengédséggel
vesz részt az emberi valóságban, ahogyan az édesapa és az édesanya
gyermeke életében (vö. Jer 31,20). A Bibliában használatos
kifejezés az anyaméhre utalva szól az irgalmasságról, vagyis
felidézi az édesanya szeretetét gyermekei iránt, akiket örökké
szeretni fog, bármilyen körülmények között és bármi is történjék,
hiszen méhének gyümölcsei. Ez annak a szeretetnek is lényegi
vonása, amelyet Isten táplál minden gyermeke iránt, különösképpen
annak a népnek a tagjai iránt, amelyet létrehozott és amelyet
gondozni és nevelni akar. Esendőségük és hűtlenségük láttán szíve
megindul és megremeg az együttérzésben (vö Oz 11,8). Ő mégis
mindenki irányában irgalmas, szeretete minden nép felé fordul és
gyengédsége kiterjed minden teremtményre (vö. Zsolt 145, 8-9).
Az irgalom legmagasztosabb és legteljesebb megnyilvánulása a
megtestesült Ige. Ő mutatja fel az irgalomban gazdag Atya arcát,
„az irgalomról nemcsak beszél, nemcsak példabeszédekkel és
hasonlatokkal magyarázza, hanem személyében magára öltve
megtestesíti” (II. János Pál, Dives in misericordia, 6). Ha
befogadjuk és követjük Jézust az Evangélium és a szentségek által,
a Szentlélek műve révén mi is olyan irgalmasok lehetünk, mint
mennyei Atyánk, megtanulhatunk úgy szeretni, ahogyan Ő szeret
minket és odaadhatjuk életünket ingyenes ajándékként, mint az ő
jóságának jelét (vö. Misericordiae Vultus bulla, 3). Az Egyház az
emberiség körében az első közösség, amely Krisztus irgalmasságából
él: mindenkor érzi, hogy Ő vigyáz rá és kiválasztja irgalmas
szeretetével és ebből a szeretetből meríti küldetésének jellegét,
ebből él és ezt mutatja meg a népeknek a mások kultúráját és
vallási meggyőződését tiszteletben tartó párbeszédben.
Erről az irgalmas szeretetről tesz tanúságot számos, mindenféle
korú és állapotú férfi és nő, éppúgy, mint az Egyház
tapasztalatának első időszakában. Isten anyai szeretetének
ékesszóló jele, hogy jelentős és egyre növekvő a női jelenlét a
missziók világában a férfiaké mellett. A nők, világiak és
szerzetesek egyaránt, s napjainkban nem kevés család is, különféle
formában végzik missziós hivatásukat: az Evangélium közvetlen
hirdetésétől a karitatív szolgálatig. A misszionáriusok
evangelizációs és szentségi tevékenysége mellett a nők és a
családok gyakran alkalmasabbak rá, hogy megértsék az emberek
problémáit, képesek ezekkel megfelelő és újszerű módon
foglalkozni. Gondoskodnak az életről, és figyelmük elsősorban az
egyes személyek és nem a struktúrák felé fordul, s minden emberi
és lelki erőforrást mozgósítanak, hogy építsék a harmóniát, a
kapcsolatokat, a békét, a szolidaritást, a párbeszédet, az
együttműködést és a testvériséget, mind az emberek között, mind
tágabb értelemben, a társadalmi és kulturális élet színterein és
főként a szegényekkel való törődésben.
Számos helyen az evangelizáció a nevelési tevékenységgel veszi
kezdetét, amelyre a missziós művek munkát és időt szánnak, éppen
úgy, mint az Evangéliumból ismert irgalmas szőlőműves (vö. Lk 13,
7-9; Jn 15,1), és türelemmel várják a gyümölcsöket az évekig tartó
lassú fejlődés eredményeként. Így lesznek olyan személyek, akik
képesek evangelizálni és az Evangéliumot eljuttatni oda is, ahol
az ember nem gondolná, hogy ez megvalósítható. Az Egyház azok
számára is lehet „édesanya”, akik a jövőben jutnak el a
krisztushitre. Azt kívánom ezért, hogy Isten szent népe végezze az
irgalom édesanyai szolgálatát, amely nagy segítséget jelent az
Úrral való találkozásra és az iránta való szeretet átérzésére azon
népek számára is, akik még nem ismerik Őt. A hit ugyanis Isten
ajándéka és nem a prozelitizmus gyümölcse, ám azoknak a hitéből és
szeretetéből fakad, akik az Evangéliumot hirdetvén Krisztusról
tesznek tanúságot. Amikor a világ útjait járják, Jézus
tanítványainak az a feladata, hogy méricskélés nélkül szeressenek,
vagyis mindenkivel szemben az Úr mértékével mérjenek. Hirdessük
tehát a legszebb és legnagyobb adományt, amit ránk hagyott: az ő
életét és szeretetét.
Minden népnek és minden kultúrának joga van rá, hogy eljusson
hozzá az üdvösség üzenete, amely Isten ajándéka minden ember
számára. Ez annál is inkább fontos, ha tekintetbe vesszük, mennyi
igazságtalanság, háború, humanitárius válság vár ma megoldásra. A
misszionáriusok tapasztalatból tudják, hogy a megbocsátás és az
irgalmasság Evangéliuma örömet, kiengesztelődést, igazságosságot
és békét hozhat. Az evangéliumi küldetés – „Menjetek tehát,
tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az
Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, tanítsátok meg őket
mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28, 19-20)
– még nem teljesült be, sőt, felszólítás mindnyájunk számára a
jelen helyzetben és az aktuális kihívások előtt, hogy átérezzük a
hívást a missziós „kilépésre”, amint erre utaltam az Evangelii
gaudium kezdetű apostoli buzdításomban: „Minden keresztény ember
és minden közösség maga fogja felismerni, hogy melyik az az út,
amelyet az Úr kér tőle. Ám valamennyien egyaránt arra kapunk
indítást, hogy fogadjuk el ezt a hívást: lépjünk ki a saját
kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes
perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára” (20).
Éppen a mostani Szentévre esik a Missziós Világnap alapításának
90. évfordulója, amelyet a Hitterjesztési Pápai Mű
kezdeményezésére XI. Piusz pápa hagyott jóvá 1926-ban. Időszerű
tehát utalnom elődeim bölcs útmutatásaira, akik elrendelték, hogy
ehhez a Pápai Műhöz juttassák el mindazokat az adományokat,
amelyeket a világ minden részén az egyházmegyék, plébániák,
vallási közösségek, egyházi társulatok és mozgalmak
összegyűjtenek, hogy segítsék a szükséget szenvedő keresztény
közösségeket és támogassák az evangélium hirdetését a világ végső
határáig. Ma se vonjuk ki magunkat az Egyház missziós
szeretetközösségének e gesztusa alól, ne zárjuk be szívünket saját
aggodalmainkba, hanem tárjuk szélesre azt, fogadjuk be az egész
emberiséget.
Szűz Mária, a megváltott emberiség magasztos ikonja, az egyház
missziós példaképe, tanítsa meg minden férfinek, nőnek és
családnak, hogy hozzák létre és őrizzék meg mindenütt a Feltámadt
Úr élő és titokzatos jelenlétét, aki megújítja, és örömteli
irgalmassággal tölti el a személyek, kultúrák és népek közötti
kapcsolatokat.
Vatikán, 2016. május 15., Pünkösd ünnepén
FERENC PÁPA
|