|
Üzenet a hivatások 54. világnapjára Ferenc pápa
A Lélek indít bennünket küldetésünkre
2017. május 5.
Kedves Testvérek!
Az utóbbi években módunk volt elmélkedni a keresztény hivatás két
vetületéről: egyrészt a felhívásról, hogy „lépjünk ki önmagunkból”,
hogy meghalljuk az Úr hangját, másrészt az egyházi közösség
fontosságáról, amely kiemelkedő helye az Istentől eredő hivatás
születésének, táplálásának és kifejezésre juttatásának.
Most, a hivatások 54. világnapján a keresztény hivatás missziós
dimenziójáról szeretnék elmélkedni. Aki engedte, hogy magával
ragadja őt Isten szava és Jézus nyomába szegődött, csakhamar
felfedezi magában az elnyomhatatlan vágyat, hogy továbbadja a Jó
Hírt testvéreinek az evangelizáció útján és a karitatív szolgálat
révén. Minden keresztény az Evangélium misszionáriusa! A tanítvány
ugyanis nem azért kapja Isten szeretetének ajándékát, hogy őt
egyszemélyben megvigasztalja, nem az a feladata, hogy csupán önmagát
hordozza, vagy egy vállalat érdekeit képviselje, hanem egyszerűen
megérinti és átalakítja annak öröme, hogy megérzi Isten szeretetét
és nem képes ezt a tapasztalatot önmagában tartani: „Az evangélium
öröme, mely betölti a tanítványok közösségének életét, missziós
öröm” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 21).
A missziós elkötelezettség tehát nem olyasvalami, ami utólag járul
hozzá a keresztény élethez, mint valami díszítmény, hanem éppen
ellenkezőleg, a hit tapasztalatának középpontját jelenti: az Úrral
való kapcsolatból következik küldetésünk, hogy mint az Ő szavának
hírnökei és szeretetének tanúi legyünk jelen a világban.
Noha nem kevés esendőséget tapasztalunk saját magunkban és olykor
elveszítjük bátorságunkat, fel kell emelnünk fejünket Isten felé,
nem szabad engednünk, hogy nyomasszon elégtelenségünk érzése vagy
hogy engedjünk a pesszimizmusnak, mert akkor csak tétlen szemlélői
leszünk a fáradt, megszokott életnek. Nincsen hely a félelemnek:
„’...eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd.’ Aztán
hallottam az Úr szavát, amint így szólt: ’Kit küldjek el? Ki megy el
nekünk?’ Így válaszoltam: ’Itt vagyok, engem küldj el!’” (Iz 6,6-8).
Minden misszionárius tanítvány hallja Isten hangját a szívében,
amely elküldi, hogy „járjon” az emberek között, mint Jézus,
mindenkivel jót téve és mindenkit gyógyítva (vö. ApCsel 10,38). Volt
már rá alkalmam máskor is, hogy emlékeztessek rá: a keresztsége okán
minden keresztény „krisztushordozó”, vagyis „olyan ember, aki
Krisztust elviszi” a testvérekhez (vö. 2016. január 30-án tartott
katekézis). Ez különösen is igaz azokra, akik különleges,
megszentelt életre kaptak meghívást és a papokra, akik nagylelkűen
így válaszoltak e hívásra: „Itt vagyok, Uram, engem küldj el!” Arra
kaptak meghívást, hogy megújult missziós lelkülettel lépjenek ki a
templom megszentelt területéről, és engedjék, hogy Isten gyengéd
szeretete túláradjon az emberek irányában (vö. szentbeszéd a krizma
szentelési misén, 2016. március 24). Az Egyháznak ilyen papokra van
szüksége, akik bizalommal teltek és derűsek, mivel igazi kincsre
leltek, és égnek a vágytól, hogy megismertessék ezt az örömet
mindenkivel! (vö. Mt 13,44).
Természetesen nem kevés kérdés merül fel bennünk, amikor a
keresztény misszióról beszélünk: mit jelent az Evangélium
misszionáriusainak lennünk? Ki ad nekünk erőt és bátorságot az
igehirdetésre? Mi az Evangélium logikája, amelyből merítenünk
kell? Ezekre a kérdésekre úgy tudunk választ adni, ha
elmélkedünk három evangéliumi jeleneten: Jézus küldetésének kezdetén
a názáreti zsinagógában (vö. Lk 4,16-30); azon az úton, amelyet a
feltámadt Jézus tesz meg az emmauszi tanítványok társául szegődve
(vö. Lk 24,13-35); végül a magról szóló példabeszéden (vö. Mk
4,26-27).
Jézust felkeni és elküldi a Szentlélek.
Misszionárius tanítványnak lenni azt jelenti, hogy tevékenyen részt
vállalunk Krisztus küldetésében, amit maga Jézus ír le így a
názáreti zsinagógában: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel
engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy
hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy
szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének
esztendejét” (Lk 4,18-19). Ez a mi küldetésünk is: a Szentlélek
kenetével elindulni testvéreink felé, hogy hirdessük az Igét, hogy
az üdvösség eszközeivé váljunk az ő számukra.
Jézus társunkul szegődik utunkon.
A szívünkben keletkező kérdések és a környező valóság kihívásai
hatására lehet, hogy úgy érezzük: nem látunk tisztán, nincsen
elegendő erőnk és fogytán a reményünk is. Komoly veszély, hogy a
keresztény misszió csupán megvalósíthatatlan utópiának tűnik fel a
számunkra, de legalábbis olyasvalaminek, ami meghaladja az erőinket.
Ha azonban a pillantásunkat a feltámadt Jézusra vetjük, aki együtt
halad az úton az emmauszi tanítványokkal (vö. Lk 24, 13-35),
újra erőre kaphat a bizakodás. Ez az evangéliumi jelenet valójában
az „út liturgiája”, amely megelőzi az Ige és a Kenyértörés
liturgiáját. Azt tanítja meg nekünk, hogy utunk során, minden
lépésünknél ott halad mellettünk Jézus! A két tanítvány, akit mélyen
megsebzett a kereszt botránya, hazafelé megy a vereség útján járva.
Szívükben egy összetört reményt és egy megvalósulatlan álmot
hordoznak. A szomorúság átvette bennük az Evangélium örömének
helyét. Mit tesz Jézus? Nem ítéli el őket, velük halad ugyanazon az
úton, nem falat emel, hanem új rést nyit. Lassanként átalakítja
kétségbeesésüket, felszítja szívük tüzét, megnyitja a szemüket
azáltal, hogy hirdeti nekik az Igét és megtöri a Kenyeret.
Hasonlóképpen a keresztény sem egymaga végzi a missziót, hanem
megtapasztalja a fáradság idején és az értetlenségben is, hogy
„Jézus vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik,
vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az
élő Jézust” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 266).
Jézus adja meg, hogy a mag kihajtson.
Végezetül fontos megtanulni az Evangéliumból az igehirdetés
stílusát is. Nem ritka ugyanis, hogy a legnagyobb jó szándék
mellett enged az ember a hatalom kísértésének, a prozelitizmusnak
vagy a türelmetlen fanatizmusnak. Az Evangélium ezzel szemben arra
tanít, hogy utasítsuk el a siker és a hatalom bálványozását, ne
aggódjunk túlzottan a struktúrák miatt és engedjük el az
aggályainkat, amelyek inkább a hódítás, semmint a szolgálat
szelleméből fakadnak. Az Isten országának magva, noha kicsiny,
láthatatlan és olykor jelentéktelen, csendben növekszik Isten
szüntelen munkálkodásának hála: „Isten országa olyan, mint
az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár
ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik,
maga sem tudja hogyan” (Mk 4,26-27). Ebben bízzunk tehát
elsősorban: Isten meghaladja várakozásunkat, meglep bennünket
nagylelkűségével, és megadja, hogy munkánknak gyümölcse legyen, az
emberi hatékonyság számításain túlmutató módon.
Ezzel az evangéliumi bizalommal nyílunk meg a Szentlélek csendes
munkálkodása előtt, amely a misszió alapját jelenti. Nem
beszélhetünk soha hivatáspasztorációról és keresztény misszióról a
kitartó és szemlélődő imádság nélkül. Ebben az értelemben táplálnunk
kell a keresztény életet Isten Igéjének hallgatása által és főként
ápolnunk kell a személyes kapcsolatot az Úrral a szentségimádásban,
amely az Istennel való találkozás kitüntetett alkalma.
Erre, az Úrral való bensőséges barátságra szeretnélek bátorítani
benneteket, főként azért, hogy kérjetek az égtől új papi és
szerzetesi hivatásokat. Isten népének szüksége van rá, hogy olyan
pásztorok vezessék, akik az Evangélium szolgálatára szentelik
életüket. Ezért azt kérem az Egyházban lévő plébániai közösségektől,
egyesületektől és a számos imacsoporttól: az elbátortalanodás
kísértésével szemben imádkozzatok továbbra is az Úrhoz, hogy küldjön
munkásokat aratásába, adjon az Evangéliumot szerető papokat, akik
képesek testvéreik társául szegődni és így Isten irgalmas
szeretetének élő jelévé válni.
Kedves testvérek, ma is újra megtalálhatjuk az igehirdetés iránti
lángoló lelkesedést, és fel tudjuk kínálni – főként a fiataloknak –
Krisztus követését. Ha azt látjuk is, hogy elterjedt egy megfáradt,
vagy „kötelességszerű” tettekre szűkített hit, a fiataljainkban ott
a vágy, hogy megismerjék Jézus örökké aktuális vonzását, hogy
engedjék szavai, tettei által kérdőre vonni, provokálni magukat és
végül, hála neki, álmodhassanak egy teljes értelemben emberi
életről, amely boldogan adja magát oda a szeretetben.
Szűz Máriának, Megváltónk édesanyjának volt bátorsága, hogy
befogadja Istennek ezt az álmát, és az ő kezébe helyezze fiatalságát
és lelkesedését. Az ő közbenjárására nyerjünk mi is ilyen szélesre
tárt szívet, készséget, hogy „Igent” mondjunk az Úr hívására, és
örömet, hogy útra kelhetünk (vö. Lk 1,39), mint ő, hogy
hirdessük az Urat az egész világnak.
Vatikán, 2016. november 27.
Advent első vasárnapján.
FERENC
|
|
|
Amit hirdetek, úgy hirdetem, amint az Atya mondta nekem. Jn 12,44-50
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|