Üzenet a hivatások 55. világnapjára
Ferenc pápa
Meghallani, megfontolni, megélni az
Úr hívását
2018. április 20.
Kedves Testvérek!
2018. októberében zajlik majd a Püspöki Szinódus XV. rendes
közgyűlése a fiatalokról, különös tekintettel a fiatalok, a hit és
a hivatás kapcsolatára. Ez alkalmat ad majd nekünk, hogy
elgondolkodjunk rajta: életünk középpontjában Isten örömre szóló
meghívása áll, és hogy ez “Isten terve minden kor férfija és nője
számára” (Püspöki Szinódus, XV. rendes közgyűlése, A fiatalok,
a hit és a hivatástisztázás, Bevezetés).
Ezt a jó hírt adja tudtunkra nagy erővel ismét a hivatásokért
végzett ima 55. világnapja is: nem a vak sors sodor bennünket, nem
vagyunk kitéve a rendezetlen események sorának, hanem éppen
ellenkezőleg: életünk és jelenlétünk a világban egy isteni
meghívás gyümölcse!
Ezekben a mostani nyugtalan időkben is arra emlékeztet bennünket a
megtestesülés misztériuma, hogy Isten mindig hozzánk lép és ő a
velünk-levő-Isten, ott jár velünk életünk sokszor poros útjain, és
válaszolva gyötrő szeretet- és boldogságvágyunkra örömre hív meg
bennünket. A személyes és egyházi hivatások sokféleségében és
sajátosságaiban a lényeg ugyanaz: meghallani, megfontolni és
megélni ezt az Igét, amely a magasból megszólít bennünket és
amely, miközben lehetővé teszi, hogy tehetségünk gyümölcsöket
hozzon, ugyanakkor a világ üdvösségének eszközeivé is tesz és
boldogságunk teljességére vezet el bennünket.
Ez a három aspektus – a meghallás, a megfontolás és a megélés –
Jézus küldetésének elején is keretet adnak. Jézus, miután a
pusztában imádkozott és átélte a kísértést, meglátogatja városa,
Názáret zsinagógáját, s itt meghallgatja az Igét, megfontolja az
Atya által rábízott küldetést és kijelenti, hogy azért jött, hogy
a „mai napon” beteljesítse azt (vö. Lk 4,16-21).
Meghallani
Az Úr hívása – ezt azonnal le kell szögeznünk –
nem olyan módon egyértelmű, mint számos dolog, amit hallhatunk,
láthatunk, megérinthetünk hétköznapi tapasztalatunk során. Isten
csendesen és tapintattal közelít hozzánk, nem kényszeríti rá magát
szabadságunkra. Így előfordulhat az is, hogy hangját elnyomják a
különféle aggályok és ingerek, amelyek értelmünket és szívünket
foglalkoztatják.
Ezért fel kell rá készülnünk, hogy elmélyülten tudjuk meghallani
az ő Igéjét és az élet sugallatait, oda tudjunk figyelni
hétköznapi életünk részleteire és a hit szemével tudjuk olvasni az
eseményeket, nyitottnak maradva a Lélek okozta meglepetésekre.
Nem tudjuk felfedezni Isten számunkra kigondolt különleges és
személyes hívását, ha magunkba zárkózunk, szokásainkban maradunk,
olyan közönyben élünk, mint aki saját énjének bűvköréből nem tud
kilépni. Így elvesztjük annak lehetőségét, hogy nagyot álmodjunk
és főszereplőjévé váljunk annak az egyedi és eredeti történetnek,
amelyet Isten velünk együtt akar megírni.
Jézus is kapott hívást és azután küldetést: ezért volt rá
szüksége, hogy elmélyüljön csendben, ezért hallgatta és olvasta
fel az Igét a zsinagógában és a Szentlélek világosságával és
erejével így tudta kifejteni annak teljes értelmét, ami a saját
személyére és Izrael népének történetére vonatkozott.
Ez a magatartás napjainkban egyre nehezebb, mivel zajos,
ingerekben és információkban bővelkedő társadalom vesz minket
körül, ami betölti napjainkat. A külső zajnak, ami gyakran
uralkodik városainkban és környezetünkben, belső szétesettség és
zavarodottság a következménye, ami meggátolja, hogy megálljunk,
hogy megízleljük a szemlélődés ízét, derűsen átgondoljuk az
életünk eseményeit és Isten gondoskodó tervében bízva mérlegeljük
gyümölcsözően azokat.
Ám amint tudjuk, Isten országa csendben jön el és anélkül, hogy
felhívná magára a figyelmet (vö. Lk 17,21), és csak akkor
vesszük észre csíráit, mint Illés próféta, amikor leszállunk
lelkünk mélyére, s engedjük, hogy megnyíljon az isteni szellő alig
érezhető fuvallata számára (vö. 1Kir 19,11-13).
Megfontolás
Amikor Jézus felolvassa a názáreti zsinagógában az Izajástól vett
részt, Jézus mérlegre teszi annak a küldetésnek a tartalmát,
amiért az Atya küldte és bemutatja azoknak, akik a Messiást
várják: “Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy
örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a
foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon
bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének
esztendejét” (Lk 4,18-19).
Ugyanilyen módon fedezhetjük fel mi is mindnyájan hivatásunkat, a
lelki megfontolás révén, “abban a folyamatban, amelynek a során az
ember az Úrral folytatott párbeszédben és a Szentlélek szavára
figyelve eljut az alapvető döntésekre, kezdve az életállapotára
vonatkozó döntésen” (Püspöki
Szinódus, XV. rendes közgyűlése, A fiatalok,
a hit és a hivatástisztázás, II.2).
Azt is felfedezzük, hogy egészen különleges módon a keresztény
hivatásnak mindig van egy prófétai dimenziója. Ahogy erről a
Szentírás tanúskodik, a prófétákat az Úr nagy anyagi
megpróbáltatások, lelki és erkölcsi válságok idején küldte el,
hogy Isten nevében szóljanak a néphez a megtérésre, a reményre
buzdítva és vigasztalva őket. Ahogyan a szél felkavarja a
lerakódott port, a próféta is megzavarja a hamis nyugalmat annak
lelkiismeretében, aki megfeledkezett az Úr Igéjéről, és a
történelem eseményeit Isten ígéretének fényében teszi mérlegre és
segít a népnek felfedezni a hajnal első sugarait a történelem
homályában.
Ma is nagy szükségünk van a dolgok ilyen megfontolására és a
próféciára, hogy meghaladjuk az ideológiák és a fatalizmus
kísértéseit és felfedezzük az Úrral való kapcsolatban azokat a
helyeket, eszközöket és helyzeteket, amelyeken keresztül Ő szólít
bennünket. Minden kereszténynek ki kellene fejlesztenie magában a
képességet, hogy az életet “belülről olvassa” és meg tudja
ragadni, hol és mire hívja őt az Úr, hogy folytassa az Ő
küldetését.
Megélni
Végezetül, Jézus a jelen pillanat újdonságát hirdeti, amely sokak
számára lelkesítő, de másokra bénító hatású: az idő betelt, és Ő
az a Messiás, akiről Izajás próféta beszélt egykor, Ő az, akit
azért kentek fel, hogy megszabadítsa a foglyokat, visszaadja a
vakok látását és hirdesse Isten irgalmas szeretetét minden
teremtménynek. Jézus kijelenti: „Ma beteljesedett az Írás, amit
az imént hallottatok” (Lk 4,20).
Az Evangélium öröme, amely megnyit bennünket az Istennel való
találkozásra, nem tudja kivárni lassúságunkat és lustaságunkat.
Meg sem érint bennünket, ha csak állunk az ablaknál azzal az
ürüggyel, hogy ki akarjuk várni az alkalmas időt. Be sem
teljesedik számunkra az idő, ha nem vállaljuk már ma a döntés
kockázatát. A hivatásunk ma kezdődik! A keresztény küldetés a
jelennek szól! És mindnyájan arra vagyunk meghívva – akár a világi
életben, a házasságban, a papi élet felszentelt szolgálatában vagy
a megszentelt élet formájában –, hogy az Úr tanúi legyünk itt és
most.
Ez a “ma”, amit Jézus kijelent, arról biztosít bennünket, hogy
Isten folyamatosan “leszáll közénk”, hogy üdvözítse emberségünket
és részt szánjon nekünk küldetéséből. Az Úr arra hív bennünket,
hogy éljünk Ővele, kövessük Őt egy egészen közeli kapcsolatban,
közvetlenül szolgálva Neki. És ha tudtunkra adja, hogy arra hív,
szenteljük magunkat teljes mértékben az Ő országának, ettől sem
szabad megijednünk! Ez szép, és nagy kegyelem, ha teljesen és
örökre Istennek és testvéreink szolgálatára szentelhetjük
magunkat.
Az Úr ma is hív bennünket, hogy kövessük Őt. Nem szabad arra
várunk, hogy elérjük a tökéletességet, hogy csak akkor mondjuk
nagylelkűen: “itt vagyok”, nem szabad megriadnunk saját
korlátainktól és bűneinktől, hanem nyitott szívvel kell fogadnunk
az Úr hangját. Meg kell hallanunk, meg kell fontolnunk személyes
küldetésünket az Egyházban és a világban és végül meg kell azt
élnünk abban a mai napban, amelyet Isten ad számunkra.
Szűz Mária, a külvárosi leányka, aki meghallotta, megfontolta és
megélte Isten testté lett Igéjét, őrizzen meg bennünket és
kísérjen mindig utunkon.
Vatikán, 2017. december 3.
Ádvent 1. vasárnapján
FERENC
|