Üzenet a hivatások 38. világnapjára
II. János Pál pápa
2001. május 6. – húsvét 4. vasárnapja
Tisztelendő Püspöktestvéreim,
kedves Testvéreim az egész világon!
1. A következő „Hivatások Világnapjára” 2001. május 6-án, tehát
néhány hónappal a Nagy Jubileum bezárása után kerül sor, témája
pedig: „Az élet mint hivatás”.
Ezzel az üzenetemmel olyan témán szeretnék veletek együtt
elgondolkodni, amely kétségkívül fontos szerepet tölt be a
keresztény életben.
A „hivatás” szó jól jellemzi Istennek a szeretet szabadságában
minden emberhez fűződő viszonyát, „mivel Isten minden egyes ember
életét valamely hivatás betöltésére rendelte” (VI. Pál pápa,
Populorum Progressio 15). A teremtés végén Isten rátekintett az
emberre, és látta, hogy „nagyon jó!” (vö. Ter 1,31): „a saját
képére és hasonlatosságára” teremtette, dolgos kezeire bízta a
világegyetemet, és bensőséges szeretetkapcsolatra hívta meg.
A hivatás az a szó, amely az embert a kinyilatkoztatás
gazdagságának megértéséhez segíti, és megmutatja létének
igazságát. „Az emberi méltóság lényeges része az Istennel való
közösségre szóló meghívás – olvassuk a Gaudium et spes zsinati
dokumentumban –. Az ember kezdettől fogva párbeszédre hivatott
Istennel, ugyanis csak azért létezik, mert Isten szeretetből
megteremtette és szeretetből létben tartja, s csak akkor élhet
teljesen az igazság szerint, ha önként elismeri ezt a szeretetet
és rábízza magát a Teremtőjére” (19). Ez az Istennel folytatott
szeretet-párbeszéd alapozza meg azt a lehetőséget, hogy minden
egyes ember a saját, ajándékba kapott vonásaiban és jellemzőiben
fejlődhessen, és képes legyen mindennapi élete történetének és
alapvető kapcsolatainak „értelmet adni”, miközben élete
beteljesülése felé igyekszik.
2. Ha az életre mint hivatásra tekintünk, az elősegíti a belső
szabadságot, serkenti az egyént arra, hogy előre tekintsen, és
elutasítsa azt a felfogást, miszerint az élet passzív, unalmas és
banális. Ilymódon az élet értékessé és elfogadott ajándékká lesz,
mely „természeténél fogva arra törekszik, hogy ismét ajándékká
váljon” (Új hivatásokat egy új Európa számára c. dokumentum 1998.
16b). Az ember akkor bizonyul újjászületettnek a Lélekben (vö. Jn
3,3-5), ha megtanulja, hogy az új parancs útját járja:
„szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12).
Kijelenthetjük, hogy bizonyos értelemben a szeretet Isten fiainak
DNS-e. Ez az a „szent hívás, amelyet Isten Krisztus Jézusban az
idők kezdete előtt ajándékozott nekünk, mellyel meghívott minket
„saját elhatározásából és kegyelméből. Ez most lett nyilvánvalóvá
a mi Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak megjelenése által” (2Tim
1,9-10).
Minden hivatás gyökerénél ott van Emmánuel, a „Velünk az Isten”.
Ő nyilatkoztatja ki nekünk, hogy nem egyedül kell kialakítanunk az
életünket, mert Isten viszontagságaink közepette jelen van. Ő
mindegyikünkkel csodálatos, egyedi és megismételhetetlen
szeretet-történetet valósít meg, amely egyúttal az emberiséggel és
a világegyetemmel is összhangban áll. Ha felfedezzük Istent
személyes történelmünkben, és nem érezzük magunkat árvának, hanem
tudjuk, hogy van Atyánk, akire teljesen rábízhatjuk magunkat,
akkor eljutottunk ahhoz a fordulóponthoz, amely gyökeresen
átalakítja a pusztán emberi horizontot, és ráébreszti az embert
arra, amit a Gaudium et spes is megállapít: az ember csak akkor
találhat teljesen önmagára, ha őszintén elajándékozza magát (vö.
24). A II. Vatikáni Zsinatnak e szavaiban benne rejlik a
keresztény egzisztencia és minden hiteles emberi tevékenység
titka.
3. Napjainkban azonban az élet e keresztény olvasatának
számolnia kell a nyugati kultúra néhány jellegzetes vonásával,
amelyekben a mindennapi élet területén Isten gyakorlatilag a
peremre szorul. Ezért az „élet újraevangelizációja” érdekében az
egész keresztény közösség együttes fellépésére van szükség. Ezen
alapvető lelkipásztori feladathoz szükség van azoknak a férfiaknak
és nőknek tanúságtételére, akik megmutatják annak az életnek
termékenységét, amelynek forrása Isten, ereje a Léleknek való
engedelmesség, s mely a Krisztussal és az Egyházzal való
egységében találja meg mindennapi fáradozásának igazi értelmét.
Fontos, hogy a keresztény közösségben mindenki felfedezze saját,
személyes hivatását, és nagylelkűen válaszoljon rá. Minden élet
hivatás, és minden hívő arra hivatott, hogy részt vegyen az Egyház
építésében. A „hivatások imanapján” viszont figyelmünk sajátos
módon a felszentelt szolgák és az olyan keresztények iránti
igényre irányul, akik készek az evangéliumi tanácsokra tett
fogadalmakkal vállalt megszentelt élet embert próbáló útján
követni Krisztust.
Szükség van a szolgálati papságra, amely „a maga részéről
különböző helyeken és időkben az Üdvözítő Krisztus szentségi
jelenlétének maradandó záloga (Christifideles laici 55), a mely
Isten igéjének hirdetése, az Eucharisztia és más szentségek
ünneplése által vezeti a keresztény közösségeket az örök élet
útján.
Szükség van olyan férfiakra és nőkre, akik tanúságtételük által
ébren tartják a megkereszteltekben az evangélium alapértékeit, és
felébresztik „Isten népében azt az igényt, hogy Istennek a
Szentlélek által a szívekbe kiárasztott szeretetére
életszentséggel válaszoljon, és így magatartásában az a szentségi
konszekráció tükröződjön, melyet Isten a keresztségben, a
bérmálásban és a papszentelésben hoz létre” (Vita consecrata 33).
Bárcsak bőségben élesztene a Szentlélek hivatásokat erre a
sajátos konszekrációra, azért, hogy a keresztény népben
elősegítsék az evangéliumhoz való mind nagylelkűbb ragaszkodást,
és így mindenki számára megkönnyítsék annak megértését, hogy a lét
értelme az, hogy láthatóvá tegye Isten szépségét és szentségét.
4. Gondolataimat most arra a sok fiatalra irányítom, akik
szomjazzák az értékeket, de gyakran képtelenek rátalálni a
hozzájuk vezető útra. Igen, egyedül Krisztus az Út, az Igazság és
az Élet. Ezért van szükség arra, hogy segítségünkkel találkozzanak
az Úrral, és bensőséges kapcsolatot alakítsanak ki Vele. Jézusnak
be kell lépnie a világukba, kezébe kell vennie élettörténetüket és
ki kell nyitnia szívüket, hogy az Ő szeretetének útján járva
megtanulják egyre jobban megismerni Őt.
E tekintetben arra a fontos szerepre gondolok, amit Isten
Népének pásztorai töltenek be. Szeretném emlékeztetni őket a II.
Vatikáni Zsinat szavaira: „Elsőként tehát a papok szívügye legyen,
hogy az ige szolgálatával, valamint a szolgálat lelkületét és a
húsvéti örömöt sugárzó életük tanúságával a hívek szeme elé
állítsák a papság nagyszerűségét és szükséges voltát E célra a
leghasznosabb a megfontolt és okos lelkivezetés Az Úr hívó szavát
azonban soha nem szabad úgy várni, hogy az valamilyen rendkívüli
módon jusson el a leendő pap fülébe. Inkább olyan jelekből kell
fölismerni és megítélni, melyekből Isten akarata az okos
keresztényeknek a hétköznapokban mutatkozik meg; e jelekre a
papoknak nagyon figyelniük kell” (Presbyterium ordinis 11).
Gondolok továbbá a megszentelt életet élő férfiakra és nőkre,
akiknek az a hivatásuk, hogy tanúsítsák: Krisztus az egyetlen
reményünk. Csak tőle kapunk erőt arra, hogy életünkben úgy
döntsünk, ahogy Ő döntött. Csak Vele együtt tudjuk kielégíteni a
világnak az üdvösségre irányuló mélységes ínségét. Bárcsak a
megszentelt életet élők jelenléte és szolgálata megnyitná a
fiatalok szívét és értelmét a remény isteni távlataira,
megtanítaná őket alázatra, önzetlen szeretetre és szolgálatra.
Bontakozzék ki egyre jobban megszentelt életük egyházi és
kulturális jelentősége azokban a sajátos lelkipásztori
szolgálatokban, amelyek alkalmasak arra, hogy felkészítsék a
fiatal férfiakat és nőket az Úr hívásának meghallására, továbbá
arra, hogy e hívásra a lélek szabadságában önzetlenül és bátran
válaszoljanak.
5. Most hozzátok fordulok, kedves keresztény Szülők, és arra
bátorítalak titeket, hogy álljatok gyermekeitek mellett. Ne
hagyjátok magukra őket a kamasz- és az ifjúkor nagy döntéseiben.
Segítsétek őket, hogy ne vessék bele magukat a jólét utáni
hajszába, és vezessétek el őket a valódi, lelki örömre. Segítsétek
őket, hogy szívükben, amelyet sokszor elfog a jövőtől való
félelem, visszhangozzék a hit felszabadító öröme. Ahogy
tiszteletreméltó elődöm, Isten Szolgája VI. Pál pápa írta:
tanítsátok meg őket arra, hogy „egyszerűen ízlelgessék azokat az
emberi örömöket, amelyeket a Teremtő ad életük útján: a lét és az
élet fölötti ujjongó örömöt, a tiszta és megszentelt szeretet
örömét, a természet és a csend fölötti békés örömöt, a jól végzett
munka néha keserű, de valódi örömét, a kötelességteljesítés
fölötti örömöt és megelégedettséget, a szolgálat és a testvéri
szolidaritás tiszta örömét, az áldozat igényes örömét” (Gaudete in
Domino I).
A család életét támogassák a hitoktatók és a keresztény tanárok,
akik különösen is arra hivatottak, hogy a fiatalokban kifejlesszék
a hivatás iránti érzéket. Az ő feladatuk, hogy az új nemzedéket
elvezessék Isten rájuk vonatkozó tervének felismerésére, és hogy
felélesszék bennük a készséget, hogy ha Isten szólítja őket,
ajándékba adják életüket a kapott küldetésre. Fokozatosan
meghozott döntések készítik elő őket a teljes „igen” kimondására,
amellyel egész életüket az evangélium szolgálatába állítják.
Kedves hitoktatók és tanárok! Ennek érdekében segítsétek a rátok
bízott gyermekeket, hogy fölfelé tekintsenek, és győzzék le a
kompromisszum állandó kísértését. Tanítsátok meg őket arra, hogy
bízzanak abban az Istenben, aki Atya, és aki azzal mutatja meg
szeretetének mindent felülmúló nagyságát, hogy mindenkinek
személyes feladatot ad abban a nagy küldetésben, amelynek célja,
hogy „megújuljon a föld színe”.
6. Az Apostolok Cselekedeteinek könyvében olvassuk, hogy az első
keresztények „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a
kenyérszegés közösségében és az imádságban” (2,42). Az Isten
igéjével való találkozás mindig kedvező alkalom a hivatás számára.
A Szentírással való foglalkozás segít megérteni azt a módot és
azokat a gesztusokat, amelyekkel Isten kiválaszt, meghív, tanít és
szeretetében részesít.
Az Eucharisztia ünneplése és az imádság elvezet arra, hogy
jobban megértsük Jézus szavait: „Az aratni való sok, de a munkás
kevés. Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” (Mt
9,37-38; vö. Lk 10,2). Miközben a hivatásokért imádkozunk,
megtanuljuk, hogy evangéliumi bölcsességgel szemléljük a világot,
az élet igényeit és minden ember üdvösség utáni sóvárgását. Ily
módon átéljük Krisztusnak az emberiség iránti szeretetét és
együttérzését. A boldogságos Szűzzel együtt pedig ki tudjuk
mondani: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd
szerint” (Lk 1,28).
Mindenkit arra hívok, hogy lankadatlan imádsággal kérjük együtt
az Urat: sohase hiányozzanak a munkások az Ő aratásából:
Szent Atyánk, az élet és a szeretet kiapadhatatlan forrása,
aki az élő emberben kinyilatkoztatod dicsőséged ragyogását,
és szívébe helyezed hívásod csíráját,
ne engedd, hogy a mi hanyagságunk miatt megtörténhessen,
hogy valaki nem veszi észre vagy elveszíti ezt az ajándékot,
hanem járjon mindenki teljes önzetlenséggel azon az úton,
amelyen a Te szereteted megvalósul.
Úr Jézus, aki Palesztina útjain zarándokolva
kiválasztottad és meghívtad az apostolokat, és azzal bíztad meg
őket,
hogy hirdessék az evangéliumot, a híveknek jó pásztorai
legyenek,
és ünnepeljék az istentiszteletet,
add, hogy ma se hiányozzon Egyházadból a sok szent pap,
aki mindenkihez elviszi halálod és feltámadásod gyümölcseit.
Szentlélek, aki ajándékaid folytonos kiárasztása által
megszenteled az Egyházat,
Áraszd ki a megszentelt életre hivatottak szívébe
az Isten országa iránti bensőséges és szenvedélyes szeretetet,
hogy önzetlen és feltétel nélküli „igen” kimondásával
életüket az evangélium szolgálatába állítsák.
Legszentebb Szűz, aki habozás nélkül
átadtad magad a Mindenhatónak,
hogy megvalósíthassa a megváltás tervét,
önts bizalmat a fiatalok szívébe,
hogy mindig legyenek olyan buzgó pásztorok
akik a keresztény népet az élet útján vezetik,
és olyan megszentelt lelkek, akik a tisztaság,
a szegénység és az engedelmesség által tanúskodnak
feltámadott Fiad felszabadító jelenlétéről.
Ámen.
A Vatikánból, 2000. szeptember 14-én.
II. János Pál pápa
|