1. Jézus „szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1). Mély meghatottsággal olvasom újra itt Jeruzsálemben azon a helyen, amely a hagyomány szerint Jézust és a tizenkettőt vendégül látta a húsvéti vacsorára és amely az Oltáriszentség megalapításának a helye ezeket a szavakat, amelyekkel János evangélista bevezeti az Utolsó vacsora elbeszélését.
Dicsőítem az Urat, aki Fia megtestesülésének Jubileumi évben megengedte, hogy Krisztus földi nyomain járjak, kövessem az általa végigjárt utakat a betlehemi születés és a Golgotán bekövetkezett halál között.
Ma, ez az Utolsó Vacsora termében tett látogatás alkalmat ad arra, hogy átfogó tekintetet vessünk a Megváltás misztériumára. Krisztus itt adta nekünk az Eucharisztia felmérhetetlen ajándékát. Itt született a papságunk is.

3. Ismételten elmélkednünk kell ennek az éjszakának a misztériumáról. Gyakran vissza kell térnünk lélekben ehhez az Utolsó Vacsora termébe, ahol különösen mi, papok, bizonyos értelemben „otthon” érezhetjük magunkat. Azt lehetne mondani rólunk az Utolsó Vacsora termét illetően, amit a Zsoltáros mond a népekről Jeruzsálem vonatkozásában: „Az Úr számba veszi a népeket: mind benne születtek” (Zsolt 87,6). Ebből a szent Teremből könnyen elképzelhetlek benneteket a világ legkülönfélébb helyein, ezer, fiatalabb, vagy már az években előrehaladottabb arcotokkal, különböző lelkiállapototokkal, amely sokak számára, hála Istennek öröm és lelkesedés, mások számára talán fájdalom, talán fáradtság, talán eltévelyedés. Mindnyájatokban tisztelem annak a Krisztusnak a képmását, akit a felszenteléskor kaptatok, azt a „karakter”-t, amely mindnyájatokat kitörölhetetlen módon megjelöl. A megkülönböztetett szeretet jele ez, amelyben minden pap részesül és amelyre mindig számíthat, hogy örömmel haladjon előre vagy új lelkesedéssel kezdje újra szolgálatát, egy egyre nagyobb hűség távlatában.

5. Az e szavakat hallgató tanítványok kis csoportjából alakult ki az egész egyház, kiterjedve az időben és a térben, mint „az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében összegyűlt nép” (Szent Ciprián, De Orat. Dom., 23). Ennek az új népnek a mély egysége nem zárja ki a különféle és egymást kiegészítő feladatok jelenlétét. Így azokhoz az első apostolokhoz kapcsolódnak sajátos jogcímmel mindazok, akiknek az a feladata, hogy Krisztus személyében megújítsák Jézus Utolsó vacsorán véghezvitt gesztusát, amikor megalapította az eucharisztikus áldozatot, „az egész keresztény élet forrását és csúcspontját” (Lumen gentium, 11). A szentségi jelleg, amely megkülönbözteti őket a kapott egyházi rend erejében, azt eredményezi, hogy jelenlétük és szolgálatuk egyedülálló, szükséges és pótolhatatlan.
Csaknem 2000 év telt el attól a pillanattól kezdve. Hány és hány pap ismételte meg Jézusnak ezt a gesztusát! Gyakran példamutató, szent és vértanú tanítványok voltak. Hogyan felejthetnénk el ebben a Jubileumi Évben azt a sok papot, akik életükkel tettek tanúságot Krisztusról egészen vérük ontásáig? Vértanúságuk elkíséri az egyház egész történetét, megjelöli azt a századot is, amelyet éppen hogy hátunk mögött hagytunk, és amelyet a különféle diktatórikus és egyházellenes rezsimek jellemeztek. Az Utolsó Vacsora terméból köszönetet kívánok mondani az Úrnak bátorságukért. Tekintsünk rájuk, hogy megtanuljuk követni őket a Jó Pásztor nyomain, aki „életét adja a juhokért” (Jn 10,11).

7. Erről a helyről, ahol Krisztus kiejtette az Eucharisztia megalapításának szánt szavait, felszólítalak benneteket, kedves paptestvéreim, hogy ismét fedezzétek fel a kapott „ajándékot” és „titkot”. Ahhoz, hogy eljussunk gyökereihez, Krisztus papságán kell elmélkednünk. Természetesen benne Isten egész népe részt vesz a keresztség erejében. De a II. Vatikáni zsinat emlékeztet bennünket, hogy ezen a minden megkeresztelt számára közös részvételen túl van egy másik, sajátos, szolgálati papság, amely lényegénél fogva más, mint az első, bár annak szorosan alá van rendelve (vö. Lumen gentium, 10).
Krisztus papságához sajátos szemszögből közeledünk a Megtestesülés Jubileumának összefüggésében. Arra késztet bennünket, hogy Krisztusban a papsága és személye misztériuma közötti bensőséges kapcsolatot szemléljük. Krisztus papsága nem „esetleges”, nem olyan feladat, amelyet akár mellőzhetett is volna, hanem bele van írva Megtestesült Fiúi önazonosságába, Ember-Isten identitásába. Ezentúl az emberiség és Isten közötti kapcsolatokban minden Krisztuson keresztül történik: „Senki sem jut az Atyához, csak én általam” (Jn 14,6). Ezért Krisztus pap – örök és egyetemes papsággal –, amelynek az Ószövetség előképe és előkészítése volt (vö. Zsid 9,9). A maga teljességében gyakorolja ezt a papságot, amióta főpapként „a fölséges Isten trónjának jobbján ül a mennyben” (Zsid 8,1). Azóta megváltozott magának a papságnak a természete az emberiség történetében: nincs más papság, mint Krisztusé. Ebben a papságban különféle módon lehet részesülni és ezt különféle módon lehet gyakorolni.

11. Ezt a tettet „emlékezetére” kell véghez vinni: fontos ez a megjelölés. A papok által bemutatott Eucharisztia jelenvalóvá teszi minden keresztény nemzedékben, a Föld minden sarkában a Krisztus által véghez vitt művet. Bárhol mutatják be az Eucharisztiát, ott, vértelenül, jelenvalóvá válik a Kálvária véráldozata, ott jelenvalóvá lesz maga Krisztus, a világ Megváltója.
„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Amikor itt, az Utolsó Vacsora termének falai között ismét meghallgatjuk ezeket a szavakat, természetes, hogy megpróbáljuk elképzelni Krisztus érzelmeit. A kínszenvedést megelőző drámai órák voltak ezek. János evangélista felidézi a Mester fájdalmas utalásait, amelyek távozásra készítik elő az apostolokat. Mennyi szomorúság van a szemükben: „mivel ezeket mondtam, szomorúság tölti el szíveteket” (Jn, 16,6). De Jézus megvigasztalja őket: „Nem hagylak árván titeket. eljövök hozzátok” (Jn 14,18). Bár húsvét misztériuma elrejti Jézust tekintetük elől, mégis sokkal inkább mint valaha, jelen lesz életükben, és „mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20).

13. A Krisztus születése utáni kétezredik évben, ebben a Jubileumi Évben, különösen is emlékeznünk kell és elmélkednünk kell arról az igazságról, amelyet Krisztus „eucharisztikus születésnek” nevezhetnénk. Az Utolsó Vacsora terme ugyanis éppen ennek a „születésnek” a helye. Itt kezdődött el a világ számára Krisztus új jelenléte, olyan jelenlét, amely szüntelenül megújul mindenütt, ahol bemutatják az Eucharisztiát és egy pap Krisztusnak kölcsönzi hangját, megismételve az Oltáriszentség megalapításának szent szavait.
Ez az eucharisztikus jelenlét végigkísérte az egyház történelmének két évezredét és elkíséri egészen a történelem végéig. Számunkra öröm és ugyanakkor felelősség forrása is, hogy ilyen szorosan kapcsolódunk ehhez a misztériumhoz. Ma ennek tudatára akarunk ébredni csodálattal és hálával teli szívvel, és ezekkel az érzésekkel lépünk be Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának húsvéti három szent napjába.

15. Fedezzük ismét fel papságunkat az Eucharisztia fényében! Fedeztessük fel ezt a kincset közösségeinkkel a szentmise mindennapi bemutatásával és különösen a vasárnapi ünnepélyesebb szentmisével. Apostoli munkátoknak köszönhetően növekedjen az Eucharisztiában jelenlévő Krisztus iránti szeretet. Olyan elkötelezettségről van szó, amely sajátos jelentőséget ölt ebben a Jubileumi Évben. A nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra gondolok, amelyre Rómában kerül sor ez év június 18-25. között, és amelynek témája: Jézus Krisztus, a világ egyetlen Üdvözítője, életünk kenyere. A Nagy Jubileum egyik központi eseménye lesz, hiszen a szentév „különösen intenzív eucharisztikus év” (Tertio millennio adveniente, 55). Az említett kongresszus rámutat majd arra a bensőséges kapcsolatra, amely az Ige megtestesülésének misztériuma és az Eucharisztia, Krisztus valóságos jelenlétének szentsége között fennáll. Az Utolsó Vacsora terméből eucharisztikus szeretettel fordulok hozzátok. Az Utolsó vacsorán az övéitől körülvett Krisztus képe adja meg mindnyájunknak a testvériség és a szeretetközösség lüktetését. Nagy festők próbálkoztak vele, hogy felvázolják Krisztus arcát apostolai között az Utolsó vacsora jelenlétében: hogyan felejthetnénk el Leonardo remekművét? De csak a szentek, szeretetük erejével hatolhatnak be ennek a misztériumnak a mélységébe, szinte Jánoshoz hasonlóan fejüket az Úr keblére hajtva (vö. Jn 13,25). Itt valóban a szeretet csúcspontján vagyunk: „szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket”.

16. Ezt az elmélkedést, amelyet szeretettel bízok szívetekre, egy ősi ima szavaival szeretném lezárni:
„Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a Föld határairól! [...] Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által... Dicsőség néked mindörökké!” (Didakhé 9,3-4; 10,3-4).

Az Utolsó Vacsora terméből, drága Paptestvéreim, lélekben mindnyájatokat átölellek és nagy szeretettel megáldalak.

Jeruzsálem, 2000. március 23.

II. János Pál pápa

Nyomtatóbarát változat