VERITATIS SPLENDOR II. János Pál pápa enciklikája
a Katolikus Egyház minden püspökének
az Egyház erkölcstanának
néhány alapvető kérdéséről
TARTALOMJEGYZÉK
BEVEZETÉS
Jézus Krisztus az igaz világosság, aki megvilágosít
minden embert
Az enciklika tárgya
ELSŐ FEJEZET
„MESTER, MI JÓT KELL TENNEM...?” (Mt 19,16)
Krisztus és az erkölcsi kérdés válasza „Valaki odajött...” (Mt
19,16)
„Mester, mi jót kell tennem, hogy elnyerjem az
örök életet?”
„Egy valaki jó” (Mt 19,17)
„Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a
parancsolatokat.” (Mt 19,17)
„Ha tökéletes akarsz lenni.” (Mt 19,21)
„Jöjj és kövess engem.” (Mt 19,21)
„Istennél minden lehetséges” (Mt 19,26)
„Íme, én veletek vagyok minden nap a világ
végezetéig.” (Mt 28,20)
MÁSODIK FEJEZET
„NE HASONULJATOK E VILÁGHOZ” (Róm 12,2)
Az Egyház és néhány mai erkölcsteológiai nézet különbsége.
A józan tanítást kell tanítani (vö. Tit
2,1)
„Megismeritek majd az igazságot, és az igazság
szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32)
I. A SZABADSÁG ÉS A TÖRVÉNY.
„A jó és a rossz tudásának fájáról ne egyél.”
(Ter 2,17)
Isten az embert „saját döntésére” bízta
(Sir 15,14)
Boldog ember, aki az Úr törvényében leli örömét
(vö. Zsolt 1,1-2)
A törvény követelménye a szívükbe van írva
(Róm 2,15)
„De kezdetben nem így volt.” (Mt
19,8)
II. A LELKIISMERET ÉS AZ IGAZSÁG
Az ember szentélye
A lelkiismeret ítélete
Keresni az igazságot és a jót
III. AZ ALAPVETŐ VÁLASZTÁS ÉS A KONKRÉT CSELEKEDETEK
„Csak e szabadság ne legyen indoka a
test szerinti életnek.” (Gal 5,13)
A halálos és bocsánatos bűn
IV. AZ ERKÖLCSI CSELEKEDET
Teleológia és teleologizmus (71-75. p.).
A tudva és akarva végrehajtott tett tárgya (76-78.
p.).
A „belsőleg rossz": nem szabad rosszat tenni jó
cél elérésére (vö. Róm 3,8) (79-83. p.)
HARMADIK FEJEZET
„HOGY KRISZTUS KERESZTJE EREJÉT NE VESZÍTSE” (1Kor 1,17)
AZ ERKÖLCSI JÓ AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁG ÉLETE JAVÁRA
„Ezzel a szabadsággal Krisztus szabadított meg
minket.” A világosságban járni
(vö. 1Jn 1,7)
A vértanúság Isten törvénye sérthetetlenül
szentségének fölmagasztalása
A változhatatlan és egyetemes erkölcsi törvények
a társadalom és a személy szolgálatában
Az erkölcs és a politikai és társadalmi élet
megújítása
A kegyelem és az Isten törvénye iránti
engedelmesség
Az erkölcs és az új evangelizáció
A teológus moralisták szolgálata
A mi pásztori felelősségünk
BEFEJEZÉS
Mária, az Irgalmasság Anyja
Főtisztelendő Testvéreimnek a Püspökségben,
Üdvözlet és Apostoli Áldás!
Az igazság ragyogó fényessége tükröződik a Teremtő minden
művében, s különleges módon az Isten képére és hasonlatosságára
teremtett emberben (vö. Ter 1,26): az igazság megvilágosítja az
ember értelmét és formálja szabadságát, aki így eljut az Úr
megismerésére és szeretésére. Ezért imádkozik a zsoltáros:
„Ragyogtasd ránk, Urunk arcod világosságát” (Zsolt 4,7).
BEVEZETÉS
JÉZUS KRISZTUS AZ IGAZ VILÁGOSSÁG,
AKI MEGVILÁGOSÍT MINDEN EMBERT
1. Jézus Krisztusban, a „minden embert megvilágosító
világosságban” (Jn 1,9) való hit által az emberek meghívást kaptak
az üdvösségre; az Úrban maguk is „világossággá", a „világosság
fiaivá” válnak (Ef 5,8), és megszentelődnek „az igazság iránti
engedelmességgel” (1Pt 1,22).
Ez az engedelmesség nem mindig könnyű. Az ember annak a
titokzatos eredeti bűnnek következtében, melyet a „hazug és a
hazugság atyja” (Jn 8,44) a Sátán ösztönzésére követett el,
állandóan kísértést szenved, hogy elforduljon az élő és igaz
Istentől, bálványokhoz kötődjék (vö. 1Tesz 1,9) és fölcserélje
„Isten igazságát a hazugsággal” (Róm 1,25); elhomályosult tehát a
képessége, hogy megismerje az igazságot, és meggyengült az
akarata, mellyel alávetheti magát az igazságnak. Így, a
relativizmusra és a szkepticizmusra hagyatkozva (vö. Jn 18,38)
elindul, hogy az igazságon kívül keresse a szabadság illúzióját.
De a tévedésnek semmiféle bűnös homálya sem képes teljesen
kioltani az emberben a teremtő Isten világosságát. Az emberi szív
mélyén mindig megmarad az abszolút igazság nosztalgiája és a
szomjúság, hogy eljusson az igazság megismerésének teljességére.
Beszédes bizonyság erre a minden területen folytatott emberi
kutatás. S még erősebb bizonyság a saját élete értelmének
keresése. A tudomány és technika fejlődése, mely nagyszerű
bizonyság az értelem képességei és az emberi kitartás mellett, nem
menti föl az emberiséget végső vallási kérdései alól, sőt, inkább
ösztönzi, hogy vívja meg legfájdalmasabb és legdöntőbb harcait,
ti. a szív és a lelkiismeret harcát.
2. Senki sem tud kitérni a következő alapvető
kérdések elől: Mit kell tennem? Hogyan tudom megkülönböztetni
a jót és a rosszat? A válasz csak az igazság ragyogó
fényességének köszönhető, mely ott világít az emberi lélek mélyén,
ahogy a zsoltáros mondja: „A jót ki mutatja meg nekünk? Ragyogjon
ránk a te arcod világossága, Urunk.” (Zsolt 4,7)
Isten arcának világossága teljes szépségében ragyog föl Jézus
Krisztus arcán, aki „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15), „az
Ő dicsőségének kisugárzása"(Zsid 1,3), „aki telve van kegyelemmel
és igazsággal” (Jn 1,14): „ Ő az út, az igazság és az élet” (Jn
14,6). Ezért az ember minden kérdésére, főként vallási és erkölcsi
kérdéseire a döntő választ Jézus Krisztus adta meg, sőt, Ő maga
ezekre a válasz, miként a II. Vatikáni Zsinat tanítja: „Az
ember misztériuma csak a megtestesült Ige misztériumában ragyog
föl igazán. Ádám ugyanis, az első ember, előképe volt az
eljövendőnek, azaz az Úr Krisztusnak. Krisztus, az új Ádám az Atya
misztériumának és szeretetének kinyilatkoztatásával megmutatja az
embernek magát az embert, és föltárja előtte nagyszerű
hivatását.” (GS 22)
Jézus Krisztus, a „nemzetek világossága” megvilágosítja
Egyházának arcát, melyet elküld az egész világra, hogy hirdesse az
evangéliumot minden teremtménynek.(vö. Mk 16,15; LG 1) így az
Egyház, Isten népe a nemzetek között (vö. LG 9), miközben figyel a
történelem újabb kihívásaira és az erőfeszítésekre, melyekkel az
emberek keresik életük értelmét, mindenkinek felkínálja a választ,
mely Jézus Krisztus és az ő evangéliuma igazságából árad. Az
Egyház mindig tudatában van feladatának, hogy „vizsgálnia kell az
idők jeleit, enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes
nemzedéknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az
evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással
való összefüggéséről” (GS 4).
3. A Egyház Pásztorai, közösségben Péter
Utódával, a hívek mellett állnak ebben az erőfeszítésben, kísérik
és vezetik őket tanításukkal, megtalálván mindig a szeretet és az
irgalom új szavát, hogy ne csak a hívőkhöz, hanem minden jóakaratú
emberhez is oda tudjanak fordulni. A II. Vatikáni Zsinat
rendkívüli tanúsága marad az Egyház e magatartásának, mely
„tapasztalt lévén a humanitásban"[1]
az egész világnak és minden embernek szolgálatára áll (GS 33).
Az Egyház tudja, hogy az erkölcsiség minden ember szíve mélyét
érinti, ezért mindenkihez fordult, azokhoz is, akik nem ismerik
Krisztust és az Ő evangéliumát, vagy magát Istent sem; tudja, hogy
éppen az erkölcsi élet útja mindenki számára az üdvösség
nyitott útja, miként ezt a II. Vatikáni Zsinat világosan
mondja: „Az örök üdvösséget elnyerhetik mindazok, akik önhibájukon
kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és Egyházát, de őszinte
szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra
törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük
szavában ismernek föl.” És hozzáteszi: „Még azoktól sem tagadja
meg az isteni Gondviselés az üdvösséghez szükséges támogatást,
akik önhibájukon kívül nem jutottak el Isten kifejezett
ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak
becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt az Egyház az
evangéliumra való előkészületnek és Annak adományának tekinti, aki
megvilágosít minden embert, hogy végül életük legyen.” (LG 16)
AZ ENCIKLIKA TÁRGYA
4. A Pápák mindig, s főként az utóbbi két évszázadban – mind
személyesen, mind a Püspöki Kollégiummal közösen – az emberi
élet sok és különféle területét tekintetbe vevő erkölcsi
tanítást fejtettek ki és adtak elő. Jézus Krisztus nevében
és az Ő tekintélyével buzdítottak, korholtak és tanítottak;
küldetésükhöz hűen az ember oldalán harcolva megerősítettek,
bátorítottak és vigasztaltak; annak biztos tudatában, hogy az
Igazság Lelke mellettük áll, segítettek jobban megérteni az
erkölcsi követelményeket a nemiség, a család, a politikai,
gazdasági és társadalmi élet területén. Tanításuk az Egyház
hagyományában és az emberiség történelmében folyamatosan
elmélyítette az erkölcsi tudást.[2]
Ma azonban szükségesnek látszik, hogy az Egyház
erkölcstanának egészére reflektáljunk annak érdekében, hogy
véglegesen megvilágosítsuk a katolikus tanítás néhány alapvető
igazságát, melyeket az a veszély fenyeget, hogy eltorzulnak vagy
tagadás áldozatai lesznek. Magán a keresztény közösségen belül
is új helyzet alakult ki, melyben az Egyház erkölcstanával
kapcsolatban sok emberi és pszichológiai, szociális és kulturális,
vallási, sőt kifejezetten teológiai kétely és ellenvetés kering.
Már nem egyéni és esetleges tiltakozásokról, hanem bizonyos
antropológiai és etikai nézetek alapján az erkölcsi hagyomány
teljes és rendszeres vitatásáról van szó. E vitatás gyökere olyan
gondolati áramlatoknak többé kevésbé rejtett befolyása, melyek az
emberi szabadságot ki akarják szakítani abból a lényeges és éltető
kapcsolatból, amely összeköti a szabadságot és az igazságot. így
elvetik a természettörvény hagyományos tanát, parancsainak
egyetemes és mindig kötelező érvényét; az Egyház bizonyos erkölcsi
tanításait egyszerűen elfogadhatatlannak tekintik; azt mondják,
hogy az Egyház Tanítóhivatala erkölcsi kérdésekbe csak úgy
avatkozhat be, hogy „buzdítja a lelkiismereteket” és „értékeket
javasol", de ezekről az értékekről mindenki autonóm módon dönt és
választ.
Különösen is ki kell emelni a disszonanciát az Egyház
hagyományos válaszai és néhány teológiai álláspont között,
melyeket szemináriumokban és teológiai fakultásokon is
terjesztenek az Egyház és a keresztények hitélete, nemkülönben az
egész emberi együttélés szempontjából rendkívül fontos
kérdésekben.
Fölteszik a kérdést: Vajon Isten parancsai, melyek be vannak
írva az emberi szívbe és a Szövetségnek is részét alkotják,
valóban képesek-e irányítani az egyes emberek és társadalmak
egészének mindennapi választásait? Lehetséges-e engedelmeskedni
Istennek, azaz szeretni Istent és a felebarátot anélkül, hogy e
parancsokat minden körülmények között figyelembe vennék? Széles
körökben elterjedt az a vélemény is, mely kétségbe vonja a hit és
az erkölcs benső és szétválaszthatatlan egységét, mintha csupán a
hit döntené el az Egyházhoz és annak belső egységéhez való
tartozást, ugyanakkor erkölcsi téren el kellene tűrni a tanítások
és vélemények pluralizmusát, ráhagyva az erkölcsi döntéseket a
szubjektív egyéni lelkiismeret vagy a különféle kulturális és
társadalmi környezet ítéletére.
5. Ebben a mostani helyzetben érlelődött meg
bennem az elhatározás, hogy – miként az 1987. augusztus 1-én,
Ligouri Szent Alfonz halálának második centenáriumán kiadott Spiritus
Domini kezdetű apostoli levélben előre jeleztem – kibocsátok
egy enciklikát, mely „részletesebben és mélyebben tárgyalja az
erkölcsteológia alapvető kérdéseit"[3],
azokat az alapokat, melyeket néhány mai irányzat támad.
Hozzátok fordulok, Főtisztelendő Testvéreim a Püspökségben, hogy
osszátok meg velem „a józan tanítás” (2Tim 4,3) megőrzésének
felelősségét, azzal a szándékkal, hogy pontosan fogalmazzuk
meg azokat a tanbeli szempontokat, melyek döntően fontosak
ahhoz, hogy szembe tudjunk szállni a helyzettel, mely
valóban krízis, hiszen nagyon súlyos következmények folynak belőle
a hívek és az egyházi közösség erkölcsi életére, nemkülönben egy
igazságos és szolidáris társadalmi életre nézve.
Annak, hogy ez a régóta várt enciklika csak most jelenik meg, az
is oka, hogy jónak látszott megvárni vele a Katolikus Egyház
Katekizmusának megjelenését, mely a keresztény erkölcstan
teljes és rendszeres anyagát tartalmazza. A katekizmus a hívők
erkölcsi életének alapjait és gazdag tartalmát úgy mutatja meg,
mint „Isten fiainak” életét: »A keresztények, akik megismerik a
hitben új méltóságukat, arra hivatnak, hogy már „Krisztus
evangéliumához méltón éljenek” (Fil 1,27). A szentségek vétele és
az imádság által megkapják Krisztus kegyelmét, s az Ő Szent
Lelkének ajándékait, melyek alkalmassá teszik őket erre az új
életre.«[4] Föltételezvén tehát a
Katekizmust „mint a katolikus tanítás biztos és megbízható
alapszövegét"[5], ez az enciklika az
Egyház erkölcstanának néhány alapkérdésére korlátozódik,
kimondván a szükséges ítéletet a tudósok között vitatott etikai és
erkölcsi problémákról. Ennek az enciklikának ez a sajátos tárgya,
mellyel elő akarom adni a vitatott problémákkal kapcsolatban a
Szentírásra és az eleven egyházi hagyományra támaszkodó erkölcstan
érveit, rávilágítva ugyanakkor a tanítása által kiváltott
tiltakozások előzményeire és következményeire is.
ELSŐ FEJEZET
„MESTER, MI JÓT KELL TENNEM...?” (Mt 19,16)
KRISZTUS ÉS AZ ERKÖLCSI KÉRDÉS VÁLASZA
„Valaki odajött..."(Mt 19,16)
6. Jézus és a gazdag ifjú párbeszéde, melyet Szent Máté
evangéliumának 19. fejezete mond el, alkalmas arra, hogy Jézus
erkölcsi tanítását elevenbe vágóan újra meghalljuk: »íme,
odajött valaki és mondta Jézusnak: „Mester, mi jót kell tennem,
hogy örök életem legyen?” Ő mondta neki: „Miért engem kérdezel a
jóról? Egy valaki jó. Ha pedig be akarsz menni az életbe, tartsd
meg a parancsolatokat.” Mondta Jézusnak: „Melyeket?” Jézus pedig
mondta: „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne szólj hamis
tanúságot, tiszteld atyádat és anyádat, és szeresd felebarátodat,
mint önmagadat.” Mondta neki az ifjú: „Ezeket mind megtartottam,
mi hiányzik még nekem?” Mondta neki Jézus: „Ha tökéletes akarsz
lenni, menj, add el, amid van, és add a szegényeknek, és kincsed
lesz a mennyben; aztán jöjj és kövess engem."« (Mt 19,16-21)[6]
7. „És íme valaki...” Az ifjúban, akit
Máté evangéliuma nem nevez meg, fölismerhetünk minden embert
(az „akárkit"), aki tudva vagy tudatlanul Krisztushoz, az
ember Megváltójához közeledik és fölteszi neki az erkölcsi
kérdést. Az ifjú számára minden megtartandó parancsolatot
megelőzve az első kérdés egész élete értelmének kérdése.
És valóban, ez minden emberi cselekedet és gondolat célja,
titokzatos keresés és belső impulzus, mely a szabadságot mozgatja.
E kérdés az abszolút Jót keresi, mely vonz és magához hív
bennünket; válasz Isten hívására, aki eredete és célja az emberi
életnek. A II. Vatikáni Zsinat ebben az irányban kívánta
tökéletesíteni az erkölcsteológiát, hogy az tanításával világítsa
meg azt a nagyszerű hivatást, melyet a hívők Krisztusban kaptak
(OT 16); s adja meg az egyetlen választ, mely teljesen kielégíti
az emberi szív vágyát.
Isten azért akarta Egyházát, hogy az emberek így „oda
jöhessenek” Krisztushoz. Az Egyház ugyanis „ezt az egyetlen
célt akarja szolgálni: hogy minden ember megtalálhassa Krisztust,
és Ő mindegyikükkel végig tudja járja az élet útját".[7]
„Mester, mi jót kell tennem, hogy örök
életem legyen?"
8. A szív mélyéről merül föl a kérdés, mellyel a gazdag ifjú a
Názáreti Jézushoz fordult; minden emberi élet lényeges
kérdése, melyre válaszolni kell, mert az erkölcsi jó
megtételéhez és az örök élethez tartozik. Az ifjú, aki Jézushoz
beszél, jól tudja, hogy kapcsolat van az erkölcsi jó és életének
beteljesedése között, mert jámbor izraelita, aki az Úr Törvényének
árnyékában élt. Abból, hogy Jézust kérdezi, nem következtethetünk
arra, hogy nem ismerte a Törvény válaszát. Inkább azt kell
hinnünk, hogy Jézus személyének varázsa új kérdéseket támasztott
benne az erkölcsi jóról. Szükségét érzi a találkozásnak Azzal, aki
prédikációját ezzel az új és alapvető hírrel kezdte: „Az idő
betelt és közel van az Isten országa; térjetek meg és higgyetek az
evangéliumnak.” (Mk 1,15)
A mai embernek újra Krisztus felé kell fordulnia, hogy választ
kapjon tőle arra, hogy mi a jó és mi a rossz. Ő a Mester, a
Föltámadott, aki az életet önmagában hordja és mindig jelen van
Egyházában és a világban. Ő az, aki föltárja a hívők előtt a
Szentírást, és azáltal, hogy teljesen kinyilatkoztatja az Atya
akaratát, az igazságot tanítja az erkölcsi cselekvésről. Krisztus
– az üdvösség forrása és csúcsa, az emberi történelem Alfája és
Ómegája (vö. Jel 1,8; 21,6; 22,13) – kinyilatkoztatja az ember
állapotát és teljes hivatását. Ezért „az ember, ha szíve mélyéig
érteni akarja önmagát – s nem csak futó pillantást vet önmagára,
mellyel tökéletlenül, gyakran csak felszínesen, látszólagos
magyarázatokat és szabályokat talál életében – Krisztushoz kell
mérnie önmagát félelmeivel és kétségeivel, gyöngeségével és
bűnösségével, életével és halálával. Mindenével, amije van, együtt
kell behatolnia Krisztusba; magáévá kell tennie, magára kell
öltenie a megtestesülés és a megváltás teljes igazságát, hogy újra
megtalálhassa önmagát. Ha ez a belső folyamat lejátszódik benne,
az ember nemcsak Isten előtt borul le imádással, hanem önmaga
iránt is csodálatra ébred."[8] Ha
tehát be akarunk hatolni az evangéliumi erkölcs szívébe és meg
akarjuk ismerni mélységes és változhatatlan tartalmát, gondosan
meg kell vizsgálnunk az evangéliumi gazdag ifjú által föltett
kérdést, s még inkább a Jézus által adott választ, és engednünk
kell, hogy Ő vezessen minket. Jézus ugyanis finom pszichológiai
érzékkel válaszol, s szinte kézenfogva vezeti az ifjút lépésről
lépésre a teljes igazság felé.
„Egy valaki jó” (Mt 19,17)
9. Jézus így szólt: „Miért engem kérdezel a jóról? Egy valaki jó.
Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” (Mt
19,17) Márknál és Lukácsnál a kérdés így hangzik: „Miért mondasz
engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül Isten.” (Mk 10,18; vö. Lk
18,19)
Mielőtt válaszolna a kérdésre, Jézus azt akarja, hogy az ifjú
önmaga előtt tisztázza az indítékot, miért őt kérdezi? A „jó
Mester” megmutatja a kérdezőnek – és mindnyájunknak , hogy a
kérdésre – „mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?” – a
választ csak akkor lehet megkapni, ha szívvel és lélekkel Afelé
fordul, aki „egyedül jó": „Senki sem jó, egyedül Isten.” (Mk
10,18; vö. Lk 18,19) A jó után érdeklődő kérdésre egyedül
Isten tud válaszolni, mert Ő a Jó.
A jó után érdeklődni ugyanis azt jelenti, hogy az
ember Isten felé fordul, aki a jóság teljessége. Jézus
megmutatja, hogy az ifjú kérdése valójában vallási kérdés,
s hogy a jóság – mely egyszerre vonzza és lebilincseli az embert –
forrása Istenben van, sőt a jóság maga Isten; Ő, aki egyedül méltó
arra, hogy szeressék „teljes szívvel, teljes lélekkel és teljes
elmével” (Mt 22,37); Ő, aki az ember boldogságának forrása. Jézus
az erkölcsileg jó cselekvés kérdését visszavezeti vallási
gyökereihez: Istennek – az egyetlen jóságnak, az élet
teljességének, az emberi cselekvés végső céljának, a tökéletes
boldogságnak – megvallásához.
10. Az Egyház a Mester szavaiból tudva hiszi,
hogy a Teremtő képmására teremtett, a Krisztus vérével megváltott
és a Szentlélek jelenlététől megszentelt ember életének végső
célja: Isten „dicsőségének dicséretére” szolgáljon,
(vö. Ef 1,12) azáltal, hogy minden cselekedete tükrözi az isteni
dicsőség ragyogását. „Ismerd meg hát önmagadat, ó ékes lélek: Isten
képmása vagy – írja Szent Ambrus. – Ismerd meg magadat, ó
ember: Isten dicsősége vagy (1Kor 11,7). Halljad csak mi
módon vagy az Ő dicsősége? A Próféta mondja: Csodálatos a rám
vonatkozó tudásod (Zsolt 138,6), azaz: cselekedeteimben a te
fölséged a csodálatos, bölcsességed fölmagasztaltatik az ember
elméjében. Miközben magamat szemlélem, akit te rejtett
gondolataimban és legbensőbb érzéseimben átlátsz, megismerem
tudásod misztériumait. Ismerd meg hát magadat, ó ember, mily nagy
vagy, és vigyázz magadra..!"[9]
Hogy ki az ember és mit kell tennie, az akkor válik
nyilvánvalóvá, amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát. A
Tízparancsolat ugyanis ezekre a szavakra alapszik: „Én vagyok az
Úr, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom földjéről, a
rabszolgaság házából: ne legyenek idegen isteneid előttem!” (Kiv
20,23). Az Izraellel kötött szövetség „tíz szavában” és az egész
Törvényben Isten úgy mutatkozik meg, mint aki „egyedül jó"; mint
aki az ember bűne ellenére „mintaképe” marad az erkölcsi
cselekvésnek, felhívása szerint: „Szentek legyetek, mert én, az
Úr, a ti Istenetek szent vagyok.” (Lev 19,2); mint aki hűséges az
ember iránti szeretetéhez és átadja neki Törvényét (vö. Kiv
19,9-24; 20,18-21), hogy helyreállítsa a harmóniát a Teremtővel és
a többi teremtménnyel, s még jobban bevezesse az embert
szeretetébe: „Köztetek fogok járni, a ti Istenetek leszek, s ti az
én népem lesztek.” (Lev 26,12)
Az erkölcsi élet a megfelelő válasz azokra az ingyenes
kezdeményezésekre, melyeket Isten szeretete annyiszor tesz az
ember felé. A szeretet válasza, amint ezt a Deuteronómium
a főparancsban mondja: „Halljad, Izrael: az Úr, a mi Istenünk, Ő
az egyedüli Úr: szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből,
teljes lelkedből, s minden erődből. Legyenek ezek a szavak,
melyeket ma parancsolok neked, a szívedben, és add át a
fiaidnak.” (MTörv 6,47) Így az erkölcsi élet, melyet Isten
ingyenes szeretete ölel át, arra hivatott, hogy tükrözze a
dicsőséget: „Az Istent szerető léleknek elég, ha annak tetszik,
akit szeret: mert nem lehet nagyobb jutalmat várni, mint maga a
szeretet; a szeretet ugyanis annyira Istentől való, hogy Isten
maga a szeretet."[10]
11. Az „egy valaki jó” állítás a
Tízparancsolat „első táblájához” vezet, mely arra szólít föl, hogy
ismerjük el Istent egyetlen és abszolút Úrnak, és egyedül Őt
imádjuk, mert Ő végtelenül szent (vö. Kiv 20,2-11). A jó ezt
jelenti: Istenhez tartozni, engedelmeskedni neki, alázattal
vele járni, tenni az igazságot és szeretni a jámborságot (vö. Mik
6,8). A Törvény szíve és feje az Úrnak mint Istennek
elismerése, s ebből erednek és erre irányulnak a részleges
törvények. Az erkölcsi parancsolatok révén nyilvánul meg Izrael
népének az Úrhoz való tartozása, mert egyedül Isten az, aki jó.
Erről tanúskodik Szentírás, melynek minden lapját áthatja Isten
abszolút szentségének élménye: „Szent, Szent, Szent a Seregek
Ura".(Iz 6,3)
Ám ha egyedül Isten a Jó, akkor semmiféle emberi erőfeszítés, még
a parancsolatok legszigorúbb megtartása sem képes
„beteljesíteni” a Törvényt, azaz Istennek ismerni el az Urat
és megadni az egyedül Őt megillető imádást (vö.Mt 4,10). A
„beteljesítés” egyedül Isten ajándékából eredhet, mert az
isteni Jóságban való részesedést kínálja föl, mely Jézusban
nyilatkozik meg és adja magát, akit a gazdag ifjú „Jó Mester"-nek
szólított (Mk 10,17; Lk 18,18). És azt, amit a megszólításkor ez
az ifjú talán csak sejtett, a beszélgetés végén Jézus a
meghívásban teljesen kinyilatkoztatja: „Jöjj és kövess engem” (Mt
19,21).
„Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a
parancsolatokat.” (Mt 19,21)
12. A jót kereső kérdésre egyedül Isten tud válaszolni, mert Ő a
Jó. Isten azonban már választ adott erre a kérdésre: válaszolt
azáltal, hogy megteremtette az embert, s bölcsességgel és
szeretettel céljára rendelte a szívébe írt törvény (vö.
Róm 2,15) a „természetes törvény” által.
Ez a törvény „nem más, mint az értelemnek Istentől belénk
árasztott fénye. Ennek köszönhetően ismerjük meg, mit kell tennünk
és mit kell kerülnünk. Ezt a világosságot és ezt a törvényt Isten
a teremtésben adta az embernek."[11]
Később ezt tette Izrael történetében, különösen a „tíz
szó", más szóval a sinai parancsolatok átadásával, melyek
révén megalapozta a szövetség népének létét.(vö. Kiv 24) E népet
meghívta, hogy „tulajdona legyen az összes népek között", „szent
nemzet” legyen (uo. 19,56), mely fölragyogtatja az Ő szentségét a
nemzetek között (Bölcs 18,4; Ez 20,41). A Tízparancsolat ajándéka
az Új Szövetség ígérete és jele, amelyben a törvény majd
újra és véglegesen beíratik az emberi szívbe (vö. Jer 31,31-34),
elfoglalván a bűn törvényének helyét, mely elcsúfította a szívet
(vö. Jer 17,1). Akkor majd „új szív” adatik, hogy „új lélek",
Isten Lelke lakjék benne (vö. Ez 36,24-28).[12]
Ezért a súlyos – „egy valaki jó” – kijelentés után, Jézus így
felel az ifjúnak: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a
parancsolatokat.” (Mt 19,17)
Ezzel Jézus kijelenti, hogy szoros összefüggés van az örök élet
és az Isten parancsai iránti engedelmesség között: Isten
parancsolatai mutatják az élet útját az embernek, és elvezetik az
életre. Jézus, az új Mózes újra megajándékozza az embereket a
Tízparancsolat törvényeivel; véglegesen megerősíti, s mint az
üdvösség útját és föltételét adja elénk őket. A parancs
ígérethez kötődik: az Ószövetségben az ígéret tárgya egy
olyan föld birtoklása, ahol a nép szabadon és igazságban élhet
(vö. MTörv 6,20-25); az Új Szövetségben az ígéret tárgya a
„Mennyek országa", amint azt Jézus a Hegyi beszéd elején mondja –
abban a beszédben, amely az „új törvény” bőségesebb és teljesebb
megfogalmazása (vö. Mt 5-7. f.), nyilvánvaló összefüggésben a
Tízparancsolattal, melyet Isten a Sinai hegyen adott át Mózesnak.
Ugyancsak a mennyek országára utal az „örök élet", mely részesedés
Isten életében: tökéletesen csak a halál után valósul meg, de a
hitben már most az igazság fénye, az élet értelmének forrása,
Krisztus követésében a megkezdett beteljesedés. Jézus ugyanis a
gazdag ifjúval való találkozás után mondja tanítványainak:
„Mindaz, aki elhagyta otthonát, fivéreit és nővéreit, atyját és
anyját, gyermekeit és földjét az én nevemért, százannyit kap és
birtokolni fogja az örök életet.” (Mt 19,29)
13. Jézus válasza nem elégítette ki az ifjút,
ezért tovább kérdezi a Mestert, milyen parancsolatokat kell
megtartania: „Az megkérdezte: Melyeket?” (Mt 19,18). Azt kérdezi,
mit kell tennie az életben, ha ki akarja nyilvánítani Isten
szentségének elismerését. Jézus pedig, miután az ifjú tekintetét
Isten felé fordította, most a Tízparancsolatnak a felebarátra
vonatkozó részeire emlékezteti őt: „Ne ölj, ne törj házasságot, ne
lopj, ne szólj hamis tanúságot, tiszteld atyádat és anyádat, és
szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mt 19,18-19)
A szövegösszefüggésből – különösen ha összevetjük Szent Máté
szövegét Márk és Lukács párhuzamos részeivel – kiviláglik, hogy
Jézusnak nem szándéka „az életre való belépéshez” szükséges összes
parancsolatok fölsorolása, hanem inkább fölhívja az ifjú figyelmét
„a Tízparancsolat központi jellegére” az összes törvények
között, mely megmondja az embernek, mit jelent ez: „Én vagyok a te
Urad, Istened". Mindazonáltal nem kerülheti el a figyelmünket,
hogy az Úr melyik parancsolatokra emlékezteti az ifjút. Olyan
parancsolatok ezek, melyek a Tízparancsolat ún. „második
táblájához” tartoznak, melynek foglalata (vö. Róm 13,8-10) és
alapja a felebaráti szeretet parancsa: „Szeresd felebarátodat,
mint önmagadat” (Mt 19,19; vö. Mk 12,31). Ez a parancs az emberi
személy egyedülálló méltóságát fejezi ki, mely abban áll, hogy az
ember „az egyedüli teremtmény, akit Isten nem más teremtmény
szolgálatáért, hanem Önmagáért akart.” (GS 24) A Tízparancsolat
egyes parancsolatai nem mások, mint a személy javához tartozó
egyetlen parancsolat részletezései, mindazoknak a javaknak a
szintjén, melyek az ember testlélek mivoltához tartoznak Istennel,
a felebaráttal és a teremtett dolgokkal való kapcsolataiban.
Miként a Katolikus Egyház Katekizmusa mondja: „a Tíz
parancsolat az isteni kinyilatkoztatáshoz tartozik. Ugyanakkor az
ember igazi emberségét tanítják, megvilágítják a lényeges
kötelezettségeket és közvetve az emberi személy természetéhez
tartozó alapvető jogokat."[13]
A parancsolatok, melyeket Jézus fölsorol az ifjúnak, az Isten
képére alkotott személy javai védelme által a személy javának
védelmére szolgálnak. „Ne ölj, ne törj házasságot, ne lopj, ne
szólj hamis tanúságot” – tiltó formában megfogalmazott erkölcsi
szabályok. E tiltó parancs különleges erővel fejezi ki az emberi
élet, a házassági közösség, a magántulajdon, az igazmondás és a
becsület feltételek nélküli védelmének követelményét.
A parancsolatok tehát a felebaráti szeretet alapföltételei;
ugyanakkor teljesítésük a felebaráti szeretet bizonysága is. A
szabadság felé vezető úton az első állomás és a szabadság
kezdete: „A szabadság kezdetben – írja Szent Ágoston – az
olyan gaztettektől való mentességben áll, ... mint a gyilkosság, a
házasságtörés, a paráznaság, a lopás, a csalás, a szentségtörés
stb. Amikor valaki kezdi nem birtokolni ezeket a gazságokat (s ez
a nembirtoklás minden keresztény ember kötelessége), kezdi
fölemelni a fejét a szabadságra, de ez még nem a tökéletes
szabadság, csak a szabadság kezdete..."[14]
14. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Jézus a
felebaráti szeretetet az istenszeretet elé akarná helyezni, vagy
egyenesen el akarna tőle szakítani. Ennek ellenkezőjét bizonyítja
a törvénytudóval folytatott dialógusa. A törvénytudónak, aki a
gazdag ifjúéhoz nagyon hasonló kérdést tett föl, Jézus az isten
és a felebaráti szeretet két parancsát idézi (vö. Lk
10,25-27) és figyelmezteti rá, hogy csak ezek megtartása vezet az
örök életre: „Tedd ezt és élni fogsz” (10,28). Jellemző, hogy a
parancsolatok közül épp a második kelti föl a törvénytudó
kíváncsiságát és kérdését: „Ki az én felebarátom?” (10,29) A
Mester az irgalmas szamaritánus példabeszédével válaszol, amely
kulcs a felebaráti szeretet parancsának teljes megértéséhez
(10,30-37).
A két parancsolat, melyektől „függ az egész Törvény és a
Próféták” (Mt 22,40), szorosan összetartozik és kölcsönösen
áthatja egymást. Elválaszthatatlan egységüket Jézus
életével és szavaival tanúsította: küldetése a megváltó kereszten
éri el tetőpontját (vö. Jn 3,14-15), mely jelzi, hogy az Atya és
az emberiség iránti szeretete egymástól elválaszthatatlan (vö.
13,1).
Mind az Ó-, mind az Újszövetség kifejezetten állítja, hogy a
felebaráti szeretet nélkül, mely a parancsolatok
megtartásában válik konkréttá, lehetetlen az igaz
istenszeretet. Szent János rendkívüli erővel írja: „Ha
valaki azt mondja: „Én szeretem Istent” és gyűlöli a felebarátját,
hazug az. Aki tehát nem szereti a felebarátját, akit lát, nem
szeretheti Istent, akit nem lát.” (1Jn 4,20)
Az evangélista összhangban van Krisztus erkölcsi prédikációjával,
mely csodálatos és páratlan módon fejeződött ki az irgalmas
szamaritánus példabeszédében (vö. Lk 10,19-37) és az utolsó
ítéletről szóló „beszédben". (vö. Mt 25,31-46)
15. A hegyi beszédben, mely az evangéliumi
erkölcs Magna Chartája,[15]
Jézus azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy föloldani jöttem a
törvényt vagy a prófétákat; nem föloldani jöttem, hanem
beteljesíteni” (Mt 5,17). Krisztus az Írások kulcsa: „Vizsgáljátok
az Írásokat: azok tanúskodnak rólam” (vö. Jn 5,39); Ő az üdvösség
rendjének központja, az Ó- és Újszövetség, a törvény ígéreteinek
és az ígéretek evangéliumi beteljesedésének foglalata; az eleven
és örök összekötő kapocs az Ó- és Újszövetség között. Szent Pálnak
„a törvény vége Krisztus” (Róm 10,4) mondatát kommentálva írja
Szent Ambrus: „Krisztusban tehát nem megszűnik a törvény, hanem
beteljesedik; mert nem feloldani, hanem beteljesíteni jött a
törvényt. Miként ugyanis szövetség az Ószövetség, de az igazság az
Újszövetségben van, úgy a Mózes által adott törvény is előképe a
törvénynek. Az a törvény tehát az igazságnak árnyképe."[16]
Jézus tökéletessé teszi Isten parancsait, különösen a
felebaráti szeretet parancsát azáltal, hogy benső és
értékesebb gyökerekhez vezeti vissza: a felebaráti szeretet
szerető szívből fakad, s éppen azért, mert szeret, képes a
legnagyobb igényeket is kielégíteni. Jézus megmutatja, hogy
a parancsolatokat nem úgy kell érteni, mint egy alsó küszöböt,
amit nem szabad áthágni, hanem inkább mint szabad utat az erkölcsi
haladás és a lelki tökéletesség előtt, melynek éltető lelke a
szeretet (vö. Kol 3,14). Így a „ne ölj” parancs fölhívás a gondos
szeretetre, mely óvja és támogatja a felebarát életét; a
házasságtörést tiltó parancs felhívás a tiszta tekintetre, mely
képes rá, hogy tisztelje a test jegyesi jellegét: „Hallottátok,
hogy mondatott a régieknek: Ne ölj!; aki öl, méltó az
ítéletre. Én pedig mondom nektek, aki haragszik a
testvérére, méltó az ítéletre... Hallottátok, hogy mondatott: Ne
törj házasságot; Én pedig mondom nektek, aki asszonyra néz,
hogy megkívánja őt, már házasságtörést követett el vele a
szívében.” (Mt 5,21-22.27-28) Maga Jézus a Törvény eleven
„beteljesedése", mert megvalósítja teljes önátadásával igazi
jelentését: Ő maga eleven és személyes Törvénnyé válik,
aki követésre hív, a Szentlélek által adja a kegyelmet, hogy
megossza velünk életét és szeretetét, és fölkínálja az erőt, hogy
a választásokban és cselekedetekben tanúskodjunk mellette (vö. Jn
13,34-35)
„Ha tökéletes akarsz lenni...” (Mt
19,21)
16. A parancsolatokról adott válasz az ifjúnak nem elegendő:
„Ezeket mind megtartottam; mi hiányzik még nekem?” (Mt
19,20) Nem könnyű jó lelkiismerettel kijelenteni: „Ezeket mind
megtartottam” – ha az ember igazán fölfogja Isten törvényének
követelményeit. S ha mégis ilyen választ adhatott, ha
gyermekkorától fogva komolyan és nagylelkűen követte az erkölcsi
eszményt, a gazdag ifjú tudja, hogy még messze van a céltól: Jézus
személye előtt észreveszi, hogy valami még hiányzik neki. És Jézus
ennek az elégtelenségnek a tudatához fordul utolsó válaszában: a
parancsok legalista értelmezését meghaladó teljesség utáni
vágyat megszólítva hívja a jó Mester az ifjút, hogy lépjen
a tökéletesség útjára: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj,
add el, amid van, és add a szegényeknek, és kincsed lesz a
mennyben; aztán jöjj és kövess engem."(Mt 19,21)
Miként Jézus válaszának előző részét, úgy ezt is az evangélium
erkölcsi üzenetének, s különösen a hegyi beszéd boldogságainak
összefüggésében kell olvasni és értelmezni. Mert az első boldogság
éppen a szegényeké, a „lelki szegényeké", ahogy Szent Máté mondja
(5,3), vagyis az alázatosaké.
Ebből a szempontból mondható, hogy a nyolc boldogság is benne van
a válaszban, melyet Jézus az ifjú „Mi jót kell tennem, hogy örök
életem legyen?” kérdésére adott. A boldogságok mindegyike ugyanis
más-más szempontból éppen azt a „jót” ígéri, mely megnyitja az
embert az örök élet számára, sőt, amely maga az örök élet.
A boldogságok igazában nem cselekvési szabályok, hanem
habitusokról és az emberi lét alapvető érzületéről (az erényekről,
ford. megj.) beszélnek, ezért nem vágnak egybe pontosan a
parancsolatokkal. Másrészt azonban nem idegenek és nem
választhatók el egymástól a boldogságok és a parancsolatok:
mindkettő a jóra, az örök életre vonatkozik. A hegyi beszéd a
boldogságok meghirdetésével kezdődik, de vannak benne utalások a
parancsolatokra is (vö. Mt 5,20-48). Ugyanakkor ez a beszéd
mutatja a parancsolatok irányát és nyitottságát a tökéletesség
felé, mely a boldogságok sajátja. Mi több, a boldogságok ígéretek,
melyekből közvetett formában előírások is következnek az erkölcsi
élet számára. Eredeti mélységükben Krisztus önarcképe
rajzolódik ki bennük, s éppen ezért fölhívások az Ő
követésére, s a vele való életközösségre.[17]
17. Nem tudjuk, hogy az evangéliumi ifjú
mennyire fogta föl Jézus első válaszának – „ha be akarsz menni az
életre, tartsd meg a parancsolatokat” – mély és igényes tartalmát;
az azonban bizonyos, hogy az odaadás, melyet az ifjú kifejezett az
erkölcsi törvények teljesítésében, az a termő föld, amelyben
csírázni és növekedni tud a tökéletesség utáni vágy, azaz a
törvények tartalmának teljes megvalósulása Krisztus követésében.
Jézus beszélgetése az ifjúval segít minket abban, hogy megértsük a
tökéletességre meghívott ember erkölcsi gyarapodásának
föltételeit: az ifjú, aki megtartotta az összes
parancsolatokat, alkalmatlannak mutatkozik arra, hogy a saját
erejéből megtegye a következő lépést. Ennek megtételéhez ugyanis
érett emberi szabadság – „ha akarod” – és a kegyelem isteni
ajándéka – „jöjj és kövess engem” – szükséges.
A tökéletesség igényli az önátadásnak azt az érettségét,
amelyre az emberi szabadság hivatott. Jézus az ifjúnak a
parancsolatokat úgy mutatta meg, mint az örök élet első,
elengedhetetlen föltételét; ezzel szemben a birtokolt javak
elhagyása és az Úr követése elhatározás jellegű: „Ha akarod...".
Jézus szava föltárja a szabadság érettség felé tartó növekedésének
különleges dinamikáját, s ugyanakkor megmutatja a szabadság és
az isteni törvény alapvető viszonyát. Az emberi szabadság és
az isteni törvény nem szemben állnak egymással, hanem épp
ellenkezőleg, kölcsönösen föltételezik egymást. Krisztus
tanítványa tudja, hogy hivatása a szabadságra szól. Pál apostol
lelkes örömmel mondja: „Ti ugyanis, testvérek, a szabadságra
nyertetek meghívást", de mindjárt hozzáteszi: „csak vissza ne
éljetek a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel
szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,13). A határozottságnak, mellyel az
apostol szembeszáll azokkal, akik a törvény teljesítésével akarnak
megigazulni, semmi köze az ember hamis „felszabadításához” a
parancsok alól, melyek – épp ellenkezőleg – a szeretet
gyakorlásának szolgálatára vannak: „Mert aki szereti felebarátját,
betöltötte a törvényt; mert a Ne törj házasságot, ne ölj, ne
lopj, ne kívánd a másét és a többi parancsolat mind ebben az
egyben foglaltatnak össze: szeresd a felebarátodat, mint
önmagadat.” (Róm 13,89)
Szent Ágoston, miután szólt a törvények megtartásáról mint a
szabadság első, tökéletlen fokáról, így folytatja: „Erre valaki
azt kérdezi, hogy miért nem tökéletes még? Azért, mert „a
tagjaimban más törvényt érzek, és ellentétben állnak értelmem
törvényével"... A részleges szabadság részleges rabszolgaság: még
nem teljes, még nem tiszta, még nem tökéletes a szabadság, mert
még nem vagyunk az örökkévalóságban. Részben még magunkban
hordozzuk a törékenységet, s csak részben értük el a szabadságot.
A keresztségben összes bűneink eltöröltettek, de vajon a gonoszság
eltűntével eltűnt-e a törékenység? Ha eltűnt volna, akkor a földön
bűn nélkül élnénk. De ki merné ezt állítani azon kívül, aki gőgös,
s aki méltatlan a szabadítás irgalmára? ... Mivel tehát megmarad
bennünk bizonyos törékenység, merem mondani, hogy amennyiben
Istennek szolgálunk, szabadok vagyunk, s amennyiben a bűn
törvényének szolgálunk, rabszolgák vagyunk."[18]
18. Aki „test szerint” él, Isten törvényét
súlynak, sőt saját szabadsága megkötésének vagy tagadásának érzi.
Aki ellenben a szeretetből él és „lélek szerint jár” (Gal 5,16) és
szolgálni kíván másoknak, Isten törvényében megtalálja az alapvető
és szükséges utat ahhoz, hogy a szabadon választott és megélt
szeretetet gyakorolja. Sőt, érzi a belső sürgetést – igazi és
sajátos „szükségletet", de nem kényszert , hogy ne álljon meg a
törvény minimális követelményeinél, hanem a maga
„teljességében” tegye meg. Ez az út, amíg itt a földön
élünk, bizonytalan és gyenge, de lehetséges a kegyelem által, mely
megajándékoz bennünket Isten fiainak teljes szabadságával
(vö. Róm 8,21), s lehetővé teszi, hogy az erkölcsi életben
válaszoljunk a magasztos hívásra,mellyel „fiúk vagyunk a Fiúban."
A tökéletes szeretetre szóló meghívás nemcsak egy szűk kör
kiváltsága. A „menj, add el, amid van, s add a szegényeknek” felszólítás
a „kincsed lesz a mennyben” ígérettel együtt mindenkinek
szól. Mert nem egyéb, mint a felebaráti szeretet parancsának
radikális változata, miként a rákövetkező „jöjj és kövess
engem” fölszólítás az istenszeretet parancsának új, végső
formája. A parancsolatok és Jézus hívása az ifjú felé az egy és
oszthatatlan szeretet szolgálatában állnak, mely önkéntelenül a
tökéletességre törekszik, melynek egyedül Isten a mértéke:
„Legyetek hát tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes".
(Mt 5,48) Lukács evangéliumában Jézus pontosabban meghatározza e
tökéletesség jelentését: „Legyetek irgalmasok, miként a ti Atyátok
irgalmas.” (Lk 6,36)
„Jöjj és kövess engem.” (Mt
19,21)
19. E tökéletesség útja és tartalma Krisztus követése
azután, hogy az ember lemondott saját javairól és önmagáról.
Pontosan ezzel zárul Jézus és az ifjú párbeszéde: „... aztán jöjj
és kövess engem” (Mt 19,21). Olyan meghívás ez, melynek csodálatos
mélységét a tanítványok teljesen csak Krisztus föltámadása után
fogják majd föl, amikor a Szentlélek bevezeti őket a teljes
igazságba (vö. Jn 16,13).
Jézus veszi kézbe a kezdeményezést, és Ő hív a követésre. A
felszólítás a Tizenkettővel kezdődően elsősorban azoknak szól,
akikre különleges küldetést bíz; de az is világos, hogy minden
hívő állapotszerűen Krisztus tanítványa (ApCsel 6,1). Éppen ezért
Krisztus követése a keresztény erkölcs eredeti és lényeges
fundamentuma: miként Izrael népe követte Istent, aki vezette
őt a pusztában az ígéret földje felé (vö. Kiv 13,21), a
tanítványnak úgy kell követnie Krisztust, akihez maga az Atya
vonzza őt (vö. Jn 6,44).
Itt nem csupán arról van szó, hogy meg kell hallgatni egy
tanítást vagy engedelmeskedni kell egy parancsnak, hanem Krisztus
személyéhez kell ragaszkodni, osztozni kell vele életében és
sorsában, részesülni kell az Atya akarata iránti szabad és
szeretetteljes engedelmességében. A hittel követve a megtestesült
Bölcsességet, Jézus tanítványa valójában Isten tanítványa
lesz (vö. Jn 6,45). Jézus ugyanis a világ világossága, az élet
világossága (vö. Jn 8,12); Ő a pásztor, aki vezeti és táplálja a
nyájat (vö. 11,16); Ő az út, az igazság és az élet (vö. 14,6); Ő
az, aki az Atyához vezet, annyira, hogy Őt, a Fiút látni az Atya
látásával egyenlő.(vö- 14,6-10). Ezért utánozni a Fiút, a
„láthatatlan Isten képmását” (Kol 1,15) az Atya utánzását jelenti.
20. Jézus megköveteli, hogy a szeretet útján
kövessük és utánozzuk Őt, egy olyan szeretet útján, mely Isten
iránti szeretetből teljesen odaadja magát a testvéreinek: „Ez az
én parancsom, hogy szeressétek egymást, miként én
szerettelek titeket” (Jn 15,12). Ez a „miként” követeli Jézusnak,
az Ő szeretetének utánzását, melynek jele a lábmosás: „Ha
tehát én, az Úr és a Mester megmostam lábatokat, nektek is
mosnotok kell egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy miként
én cselekedtem, ti is úgy cselekedjetek” (Jn 13,14-15). Jézus
cselekvésmódja és szava, tettei és parancsai a keresztény élet
erkölcsi törvénye. Cselekedetei ugyanis – s egész különlegesen
szenvedései és kereszthalála – az eleven kinyilatkoztatások az
Atya és az emberek iránti szeretetéről. S Jézusnak épp ez a
szeretete kívánja, hogy utánozzák azok, akik követik Őt. Ez az
„új” parancs: „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek
egymást; miként én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti
is egymást. Arról fogja megismerni mindenki, hogy tanítványaim
vagytok, hogy szeretettel lesztek egymás iránt.” (Jn 13,34-35).
Ez a „miként” mutatja a mértéket is, mellyel Jézus
szeretett, s mellyel tanítványainak szeretniük kell egymást.
Miután azt mondta, hogy „Az az én parancsom; hogy szeressétek
egymást, miként én szerettelek titeket” (Jn 15,12),
beszédét azokkal a szavakkal folytatja, melyek életének a
kereszten történő föláldozásáról szólnak, ami nem más, mint egy
„mindvégig” való szeretet bizonysága (Jn 13,1): „Senkinek sincs
nagyobb szeretete annál, aki életét adja a barátaiért” (Jn 15,13).
Amikor az ifjút követésre hívja a tökéletesség útjára, Jézus azt
kívánja tőle, hogy a szeretet parancsában legyen tökéletes, az „ Ő
„ parancsában: hogy olvadjon bele az Ő teljes odaadásába, utánozza
és élje újra a „jó” Mester szeretetét, azét, aki „mindvégig”
szeretett. Jézus a maga részéről minden embertől ezt kívánja, aki
követője akar lenni: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg
magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24)
21. Krisztus követése nem külső utánzás, mert
az embert a szíve mélyéig érinti. Krisztus tanítványának lenni azt
jelenti, hogy hasonlóvá válni hozzá, aki Szolga
lett és odaadta magát egészen a keresztig (vö. Fil 2,58) A hit
által Krisztus a hívő szívében lakik, (vö. Ef 3,17), és így a
tanítvány hasonló Urához. Ez a kegyelemnek, a bennünk lévő
Szentlélek tevékeny jelenlétének gyümölcse.
Beleoltódván Krisztusba a keresztény ember az Egyháznak, az Ő
testének tagja lesz (vö. 1Kor 12,13.27) A keresztség a
Szentlélek erejéből a halál és a föltámadás húsvéti misztériumában
a hívőt teljesen hasonlóvá teszi Krisztushoz, Krisztusba öltözteti
(vö. Gal 3,27) Szent Ágoston a megkereszteltekhez így kiált:
„Örvendjünk és adjunk hálát, mert nem csupán krisztusivá, hanem
Krisztussá lettünk. ... Ámuljatok és örvendjetek, Krisztussá
váltunk!"[19] A megkeresztelt ember
meghalván a bűnnek, új életet nyer (vö. Róm 6,3-11). S mert
Krisztusban Istennek él, arra hivatott, hogy a Lélek szerint
járjon, és életében gyümölcsöket hozzon (vö. Gal 5,16-25) Az
Eucharisztiában, az Új Szövetség szentségében való részesedés (vö.
1Kor 11,23-29) a Krisztushoz való hasonulás csúcsa, az örök élet
forrása (vö. Jn 6,51-58) a teljes önátadás kezdete és ereje,
melynek emlékezetére a liturgiában és az életben Szent Pál szava
szerint Jézus parancsot adott: „Valahányszor esztek ebből a
kenyérből és isztok ebből a kehelyből, az Úr halálát hirdetitek,
amíg el nem jön.” (1Kor 15,26)
„Istennél minden lehetséges.” (Mt
19,26)
22. Szomorúan zárul Jézus és a gazdag ifjú beszélgetése: „Mikor
pedig az ifjú hallotta az igét, szomorúan elment, mert nagy
vagyona volt.” (Mt 19,22) Nem csupán a gazdag ifjú, hanem maguk a
tanítványok is megdöbbentek Jézus követésre szólításától, melynek
igényei meghaladják az emberi törekvéseket és erőket: „E szavak
hallatára a tanítványok nagyon csodálkoztak és kérdezték: „Akkor
hát ki üdvözülhet?" (19,25) De a Mester Isten hatalmára
hivatkozik: „Embereknél ez lehetetlen, Istennél azonban minden
lehetséges."(19,26)
Máté evangéliumának ugyanebben a fejezetében (19,3-10) a házasság
mózesi törvényét értelmezve Jézus elutasítja a váláshoz való jogot
azzal, hogy Mózes törvényénél ősibb és hitelesebb „kezdetre”
hivatkozik: Istennek az emberre vonatkozó eredeti tervére, mely
terv megvalósítására az ember a bűnnel alkalmatlanná vált: „Mózes
a szívetek keménységére való tekintettel engedte meg nektek, hogy
elbocsássátok feleségteket, de kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8)
A „kezdetre” való hivatkozás megzavarta a tanítványokat, akik így
reagáltak: „Ha így áll az ember dolga az asszonnyal, nem érdemes
megnősülni” (19,10). Jézus pedig sajátos módon utalván a „mennyek
országáért” vállalt cölibátus karizmájára, ugyanakkor meghirdetvén
egy általános szabályt, szól az új és meglepő lehetőségről, mely
Isten kegyelméből nyílik az ember előtt: „Így válaszolt nekik:
„Nem mindenki tudja ezt fölfogni, hanem csak azok, akiknek
megadatott.” (19,11)
Krisztus szeretetét utánozni és viszonozni az ember képtelen
pusztán a saját erőivel. Csak egy kapott ajándék erejéből
válik erre képessé. Miként az Úr Jézus Atyjától kapja a
szeretetet, ugyanúgy ingyen közli a maga részéről tanítványaival:
„Miként az Atya szeret engem, úgy szeretlek én is titeket,
maradjatok meg szeretetemben". (Jn 15,19) Krisztus ajándéka az
Ő Lelke, kinek első „gyümölcse” (vö. Gal 5,22) a szeretet:
„Isten szeretete kiáradt a szívünkbe a Szentlélek által, aki
nekünk adatott.” (Róm 5,5) Szent Ágoston fölteszi a kérdést:
„Vajon a szeretet tartatja-e meg a parancsolatokat, vagy a
parancsolatok megtartása teszi-e a szeretetet? De ki kételkednék
abban, hogy a szereteté az elsőbbség? Mert aki nem szeret, annak nincs
miből megtartania a parancsolatokat."[20]
„A Jézus Krisztusban való élet
Lelkének törvénye megszabadított téged a bűn és a halál
törvényétől.” (Róm 8,2)
23. Pál apostol e szavakkal szemünk elé állítja a (régi) törvény
és a kegyelem (az új törvény) közti összefüggést a Jézus
Krisztusban beteljesült üdvtörténet távlatában. Elismeri a Törvény
pedagógiai szerepét, mely azáltal, hogy megmutatja a bűnös
embernek a maga elégtelenségét és elveszi tőle önelégült
dicsekvését, megnyitja a „Lélekben való élet” hívására és
befogadására. Csak ebben az új életben lehetséges Isten
parancsainak teljes megtartása. Ugyanis a Krisztusba vetett hit
által igazulunk meg (vö. Róm 3,28): ezt az „igazságot” a Törvény
követeli, de képtelen adni, ugyanakkor minden hívő megtalálja és
megkapja az Úr Jézustól. Szent Ágoston csodálatosan foglalja össze
a Törvény és a kegyelem szentpáli dialektikáját: „A Törvény tehát
azért adatott, hogy keressék a kegyelmet; a kegyelem pedig azért
adatott, hogy beteljesítsék a Törvényt."[21]
A szeretet és az evangélium szerinti élet nem gondolható el
elsősorban parancs formájában, mert amit igényelnek, meghaladja az
ember erőit: csak úgy lehetségesek, mint Isten ajándékának
gyümölcse. Isten ugyanis meggyógyítja, újjáteremti és átformálja
az ember szívét kegyelmével: „Mert a Törvény Mózes által adatott,
a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által valósult meg.” (Jn
1,17)
Emiatt az örök élet ígérete össze van kötve a kegyelem
ajándékával, és a Szentlélek ajándéka, melyet megkaptunk, már
„örökségünk foglalója” (Ef 1,14).
24. Így mutatkozik meg a szeretet parancsának
igazi és eredeti arca, és a tökéletességé is, melyre törekszik:
olyan képességről van szó, mely az embernek
kegyelemből adatik, Isten ajándéka szeretetből. Másrészt
éppen annak fölismeréséből, hogy ajándékot kaptunk, hogy Jézus
Krisztusban birtokoljuk Isten szeretetét, születik és él az Isten
és a felebarátok iránti teljes szeretet felelős válasza,
miként azt János apostol első levelében sürgeti: „Szeretteim,
szeressük egymást, mert a szeretet Istentől való, és mindenki, aki
szeret, az Istentől való és ismeri az Istent. Aki nem szeret, nem
ismeri az Istent, mert az Isten szeretet...
Ha Isten így szeretett minket, nekünk is szeretnünk kell
egymást... Mi azért szeretjük Isten, mert Ő előbb szeretett
minket.” (1Jn 4,7-8.11.19)
E feloldhatatlan kapcsolatot az Úr kegyelme és az emberi
szabadság, az ajándék és a feladat között Szent Ágoston egyszerű
és mély szavakkal fejezi ki, amikor így imádkozik: „Add, amit
parancsolsz, és parancsold, amit akarsz.” [22]
Az ajándék nem csorbítja, hanem erősíti a szeretet erkölcsi
követelményét: „Az az Ő parancsa, hogy higgyünk az Ő Fiának,
Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogy parancsolta
nekünk.” (1Jn 3,23) Az Ő szeretetében „megmaradni” csak az tud,
aki megtartja parancsait, miként Jézus mondta: „Ha megtartjátok
parancsaimat, megmaradtok az én szeretetemben, miként én
megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az Ő szeretetében".
(Jn 15,10)
Összegyűjtve mindazt, ami Jézus és az apostolok prédikációinak
erkölcsi tanításához tartozik, és csodálatos szintézisbe fogva
össze Kelet és Nyugat atyáinak nagy hagyományát – különösen Szent
Ágostonét[23] – Szent Tamás azt
mondja, hogy az új Törvény a Szentlélek kegyelme, mely a hit
által Krisztusban adatott.[24]
A parancsolatok, melyekről az evangélium beszél, erre a kegyelemre
készítenek elő vagy következményeit viszik az életbe. Az új
Törvény ugyanis nem csupán megmondja, mit kell tenni, hanem erőt
is hoz az „igazság megtételéhez” (vö. Jn 3,21). Ugyanakkor
Aranyszájú Szent János megjegyzi, hogy az új Törvény akkor
hirdettetett ki, amikor Pünkösd napján a Szentlélek leszállt a
mennyből, és hozzáteszi, hogy az apostolok „nem hegyről jöttek le,
kezükben kőtáblákkal, mint Mózes, hanem a Szentlelket hordozták
körbe a szívükben... a kegyelem által eleven könyvekké és élő
Törvényekké váltak."[25]
„Íme, én veletek vagyok minden nap a
világ végezetéig.” (Mt 28,20)
25. Jézus beszélgetése a gazdag ifjúval bizonyos értelemben a történelem
minden korszakában, ma is folytatódik. A kérdés: „Mester,
mi jót kell tennem, hogy örök életem legyen?” – minden emberi
szívben fölmerül, és mindig s egyedül Krisztus az, aki teljes és
kielégítő választ kínál. A Mester, aki tanítja Isten
parancsolatait, aki meghív a követésre és adja a kegyelmet egy új
élethez, mindig jelen van és működik közöttünk az ígéret szerint:
„Íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.” (Mt
28,20) Krisztus egyidejű léte a mindenkori emberrel az Ő
Testében, az Egyházban valósul meg. Ezért ígérte az Úr
apostolainak a Szentlelket, aki „eszükbe juttatta” és megértette
velük a parancsolatokat (vö. Jn 14,26), és a világban egy új élet
forrása lett (vö. Jn 3,58; Róm 8,1-13).
Az erkölcsi parancsokat – melyeket Isten az Ószövetségben adott
és amelyek Isten megtestesült Fiának személyében elérték
tökéletességüket az Új és örök szövetségben – hűségesen kell
őrizni és folyamatosan meg kell valósítani végig a történelmen a
különböző kultúrákban. E parancsolatok értelmezését Jézus az
apostolokra és utódaikra bízta, és hozzáadta az igazság Lelkének
különleges segítségét: „Aki titeket hallgat, engem hallgat.” (Lk
10,16) A Szentlélek világosságával és erejével teljesítették az
apostolok küldetésüket: hirdették az evangéliumot és megmutatták
az Úr „útját” (vö. ApCsel 18,25), tanítván mindenekelőtt Krisztus
követését és utánzását: „Nekem az élet Krisztus.” (Fil 1,21)
26. Az apostolok erkölcsi katekézisében
a korabeli történelemhez és kultúrához kötődő buzdítások és
útbaigazítások mellett megtalálható egy pontos szabályokba
fogalmazott etikai tanítás, mely az apostoli levelekből
gyűjthető össze. Azokból a levelekből, melyek a Szentírás részei,
s a Szentlélek irányítása alatt adják az Úr parancsainak
értelmezését, hogy miként kell élni a különböző kulturális
körülmények között (vö. Róm 12-15. f.; 1Kor 11-14.f.; Gal 5-6.f.;
Ef 4-6.f.; Kol 3-4. f.; 1Pt; Jak) Az apostolok – mint az
evangélium megbízott hirdetői – lelkipásztori felelősségük
erejével az Egyház kezdete óta ügyeltek a keresztények
kifogástalan életére[26] ,
ugyanúgy, ahogyan ügyeltek a hit tisztaságára és a szentségekben
az isteni ajándékok továbbadására.[27]
Az első keresztények, akár a zsidóságból, akár a pogány népekből
tértek meg, nem csupán a hitükben és liturgiájukban, hanem az új
Törvény által sugallt erkölcsi magatartásukban is különböztek a
pogányoktól.[28] Az Egyház ugyanis
egyszerre közössége a hitnek és az életnek; Törvénye a „hit, mely
a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6).
Semmi nem zavarhatja meg a hit és az élet harmóniáját: az
Egyház egységét nemcsak azok a keresztények sebzik meg, akik
megcsonkítják vagy elutasítják a hitigazságait, hanem azok is,
akik megtagadják az erkölcsi kötelességek teljesítését, melyekre
az evangélium hívja őket (vö. 1Kor 5,9-13). Az apostolok
határozottan elutasítottak minden törekvést, amely szét akarta
választani a szívbéli hitet azoktól a tettektől, melyek azt
kifejezik és bizonyítják, (vö. 1Jn 2,36) s az apostoli kortól
kezdve az Egyház pásztorai nyíltan kárhoztatták azok eljárását,
akik tanításukkal vagy magatartásukkal e szétválasztást
elősegítették.[29]
27. A hit és az erkölcsi élet előmozdítása és
őrzése az Egyház egységében olyan feladat, melyet Jézus
apostolaira bízott (vö. Mt 28,19-20), folytatódik utódaik
szolgálatában, és az Egyház eleven hagyományában található meg. E
hagyomány által – miként a II. Vatikáni Zsinat tanítja – „az
Egyház a maga tanításában, életében és istentiszteletében örök
időkre megőrzi és minden nemzedéknek átadja mindazt, ami önnön
lényege, és mindazt, amit hisz. Ez az apostoloktól származó
hagyomány a Szentlélek segítségével bontakozik ki az
Egyházban.” (DV 8) Az Egyház a Szentlélekben átveszi és
továbbadja a Szentírást mint Isten történelemben végbevitt „nagy
műveinek” tanúságát (vö. Lk 1,49) az egyházatyák és
egyháztanítók ajka által vallja a megtestesült Ige igazságát; a
vértanúk áldozatában s a szent férfiak és nők életében gyakorlattá
teszi az Ő parancsolatait és a szeretetet, és a Belé vetett
reményt ünnepli a liturgiában. A hagyomány által jut el a
keresztényekhez „az evangélium élő hangja” mint a bölcsesség és az
isteni akarat hűséges kifejezése.
A Szentlélek segítségével a hagyományon belül bontakozik ki az Úr
Törvényének hiteles magyarázata. Ugyanaz a Szentlélek, aki
jelen van Jézus parancsainak és tanításának kinyilatkoztatásánál,
biztosítja, hogy mindezt szentül őrizzék, hűségesen közöljék és
kifogástalanul alkalmazzák különböző korok körülményei között. A
parancsok „aktualizálása” annak jele és gyümölcse, hogy az Egyház
egyre mélyebben hatol a kinyilatkoztatásba, s egyre jobban megérti
a hit fényénél az új történelmi és kulturális helyzeteket. Ez az
aktualizálás azonban nem egyéb, mint a kinyilatkoztatás
érvényességének folyamatos megerősítése és bekapcsolódás az
értelmezés folyamatába, melyet az Egyház tanításának és életének
nagy hagyománya ad a kinyilatkoztatásról. E hagyomány tanúi az
egyházatyák tanítása, a szentek élete, a liturgia és a
Tanítóhivatal megnyilatkozásai.
Részletekben azonban, miként a Zsinat tanítja, „kizárólag az
Egyház – tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorló – eleven
Tanítóhivatalára van bízva az a feladat, hogy hitelesen magyarázza
Isten írott vagy áthagyományozott igéjét” (DV 10). Ily módon az
Egyház a maga életében és tanításában úgy mutatkozik meg, mint „az
igazság oszlopa és alapja” (1Tim 3,15), az erkölcsi cselekvés
igazságának kérdésében is. Ugyanis „az Egyház illetékes arra, hogy
mindig és mindenütt hirdesse az erkölcsi elveket a társadalmi
renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely
emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek
üdve megkívánja."[30]
A Tanítóhivatal – hűségben Jézus Krisztushoz és folytatván az
Egyház hagyományát – főleg azokban az erkölcsi kérdésekben,
melyeket ma vitatnak, s melyekről új irányzatok és elméletek
szólnak, sürgető kötelességének érzi ítéletének és tanításának
fölajánlását annak érdekében, hogy segítse az embert az igazság és
a szabadság felé vivő útján.
MÁSODIK FEJEZET
„NE HASONULJATOK E VILÁGHOZ” (Róm 12,2)
Az Egyház és néhány mai erkölcsteológiai nézet megítélése
A józan tanítást kell tanítani. (vö. Tit 2,1)
28. A Jézus és a gazdag ifjú között lefolyt dialógusról
elmélkedve számba vehettük az Ó- és Újszövetség erkölcsi
kinyilatkoztásának lényeges elemeit, melyek a következők: az
ember és cselekvésének alárendelése Istennek, Annak, aki
„egyedül jó"; az emberi cselekedetek erkölcsi jósága és az
örök élet kapcsolata; Krisztus követése,
mely megnyitja az ember előtt a tökéletes szeretet távlatát; s
végül a Szentlélek ajándéka, „az új teremtmény” erkölcsi
életének eredete és forrása (vö. 2Kor 5,17).
Erkölcsi gondolkodásában az Egyház mindig szem előtt tartotta
Krisztusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavait. A Szentírás ugyanis
az Egyház erkölcsi tanításának eleven és termékeny forrása, miként
a II. Vatikáni Zsinat mondja: „Az evangélium minden üdvös igazság
és erkölcsi tanítás forrása (DV 7). Az Egyház hűségesen megőrizte
mindazt, amire Isten igéje tanítja, nem csupán a hitigazságokban,
hanem az erkölcsi – azaz Istennek tetsző (vö. 1Tesz 4,1) –
cselekvésre nézve is, egy olyan tanfejlődés útját járva, mely
hasonló a dogmatörténetben látható fejlődéshez.
Az Egyház – a Szentlélek segítségével, aki bevezeti a teljes
igazságba (vö. Jn 16,13) – szüntelenül kutatta „a megtestesült Ige
misztériumát", amelyben „az ember misztériuma igazán
fölragyog” (GS 22), és e kutatást soha nem hagyhatja abba.
29. Az Egyház erkölcsi gondolkodása, mely
mindig Krisztusnak, a „jó Mesternek világosságában történt", a
teológia tudományának külön ágává, „erkölcsteológiává”
fejlődött. Olyan tudománnyá, mely hallgatja és kérdezi az isteni
kinyilatkoztatást és válaszol az emberi értelem igényeire. Az
erkölcsteológia tárgya a „moralitás", azaz az emberi cselekedetek
és a cselekvő személy jósága és rosszasága, s ily módon nyitott
minden ember felé; de „teológia", amennyiben az erkölcsi cselekvés
kezdetét és végét abban ismeri el, aki „egyedül jó", s aki
Krisztusban az embernek ajándékozva önmagát, fölajánlja az
embernek az isteni élet boldogságát.
A II. Vatikáni Zsinat fölhívta a tudósok figyelmét arra, hogy
„különös gondot fordítsanak az erkölcstan tökéletesítésére, oly
módon, hogy tudományos kifejtése jobban alapuljon a Szentírásra,
világosítsa meg a hívők magasztos hivatását Krisztusban, és
mutassa be kötelezettségüket, hogy szeretetből hozzanak gyümölcsöt
a világ életéért” (OT 16). Ugyanez a Zsinat fölszólította a
teológusokat, hogy „tiszteletben tartván a teológiai tudományok
sajátos módszereit és követelményeit, keressék a módját, hogy az
eddiginél alkalmasabban közölhessék a tanítást koruk embereivel.
Mert más maga a hitletétemény,vagyis a hit igazsága, és más az
előadás módja – természetesen úgy, hogy az értelem és a jelentés
mindig ugyanaz maradjon.” (GS 62) Ezért az összes hívőknek,
különösen a teológusoknak szól a következő: „A hívők a
legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, iparkodjanak
megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint ezek a
kultúrában megmutatkoznak.” (Uo.)
Sok teológus erőfeszítései, akik hallgattak a Zsinat
bátorítására, már meghozták gyümölcsüket azokban a hit és erkölcs
igazságaira vonatkozó érdekes és hasznos gondolatokban, melyeket a
mai ember számára érthetőbb módon fogalmaztak meg. Az Egyház és
különösen a püspökök, akikre Krisztus elsősorban bízta a tanítás
szolgálatát, hálás szívvel fogadják ezeket az erőfeszítéseket, s
további munkára bátorítják a teológusokat, melyre a mély és
őszinte istenfélelem serkenti őket, hiszen „az Úr félelme a
tudomány kezdete” (vö. Péld 1,7).
Ugyanakkor azonban a zsinat utáni teológiai viták során kialakult
a keresztény erkölcsnek néhány olyan értelmezése, melyek nem
férnek össze a „józan tanítással".(2Tim 4,3) Az
egyházi Tanítóhivatal – s ezt tudni kell – nem akar a hívőkre
ráerőltetni semmiféle különleges teológiai, még kevésbé filozófiai
módszert, de hogy Isten igéjét „szentül őrizze és hűségesen
terjessze elő” (DV 10), kötelessége kinyilvánítani, hogy a
teológiai gondolkodás bizonyos irányzatai és bizonyos filozófiai
állítások nem férnek össze a kinyilatkoztatott igazsággal.
30. Midőn ezzel az enciklikával hozzátok
fordulok, Főtisztelendő Testvéreim a Püspökségben, meg akarom
hirdetni azokat az elveket, melyek szükségesek annak
megítéléséhez, mi ellenkezik a „józan tanítással",
hivatkozván az Egyház erkölcsi tanításának azon elemeire, melyek,
úgy tűnik, ma különösen is ki vannak téve a tévedés, a félreértés
vagy feledés veszélyének.
Olyan elemek ezek, melyektől függ „az emberi lét megoldatlan
rejtélyeire adott válasz, melyek mint régen, ma is mélységesen
nyugtalanítják az emberi szívet: ki az ember, mi életünk értelme
és célja, mi a jó és mi a bűn, honnan ered és mi az értelme a
fájdalomnak, melyik út vezet az igaz boldogságra, mi a halál, az
ítélet és a halál utáni igazságszolgáltatás, s végül mi az a
létünket körülvevő kimondhatatlan misztérium, melyből eredünk, s
mely felé tartunk.” (NAe 1)
Ezeket és a hasonló kérdéseket – pl. mi a szabadság, s milyen
viszony van a szabadság és Isten Törvényének igazsága között; mi a
szerepe a lelkiismeretnek az embererkölcsi arculatának
formálásában; hogyan lehet megkülönböztetni az emberi személy
jogait és kötelességeit összhangban az erkölcsi jóval? – egybe
lehet fogni abban az egyetlen, alapvető kérdésben, melyet az
evangéliumi ifjú tett föl Jézusnak: „Mester, mi jót kell tennem,
hogy örök életem legyen?” Az Egyház, mely Jézustól küldetést
kapott az evangélium hirdetésére, s arra, hogy „tanítson minden
nemzetet..., tanítván őket mindannak megtartására", amit Ő
parancsolt (vö. Mt 28,19-20), ma is a Mester válaszát mondja. E
válaszban világosság és erő van, s képes megoldani a
legvitatottabb és legbonyolultabb kérdéseket is. E világosság és
erő serkenti az Egyházat, hogy állandóan fejlessze gondolkodását
nem csupán dogmatikus, hanem erkölcsi témakörökben is a különböző
tudományokkal határos területeken, miként ez különösen az új
problémák esetében szükséges (GS 43, 44).
Ugyanennek a világosságnak és erőnek birtokában az egyházi
Tanítóhivatalnak feladata a szétválasztás, meghallván és
megszívlelvén az intelmet, melyet Szent Pál Timóteushoz intézett:
„Kérve kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog
élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az
igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj,
ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő,
amikor a józan tanítást nem fogják elviselni, hanem saját ízlésük
szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket
csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket
elfogadják. Te azonban figyelmesen virrassz, viseld el a bajokat,
teljesítsd az evangélium hirdetőjének feladatát, töltsd be
szolgálatodat.” (2Tim 4,1-5; vö. Tit 1,10.13-14)
„Megismeritek majd az igazságot, és az
igazság szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32)
31. A mai erkölcsi gondolkodásban leginkább vitatott s különféle
módokon megoldott problémák, még ha eltérő módon is, egy pontba
futnak össze, s ez az emberi szabadság.
Kétségtelen, korunk különösen érzékeny lett a szabadságra. „A mi
korunkban az emberek egyre inkább tudatára ébrednek az emberi
személy méltóságának", miként ezt a Zsinat vallásszabadságról
szóló Dignitatis humanae kezdetű nyilatkozata
mondja.[31] Ebből fakad az igény,
hogy „az emberek megfontoltan és felelős szabadsággal
cselekedjenek, nem kényszerből, hanem kötelességük
ismeretében.” (DH 1)
Különösen a vallásszabadsághoz és az igazságot kereső
lelkiismeret tiszteletben tartásához való jogot érzik egyre inkább
az összes személyi jog alapjának.
Kétségtelen, a modern kultúra pozitív vívmánya az emberi személy
méltóságának, egyediségének és lelkiismereti szabadságának
fokozott érzéke. Ez az önmagában hiteles és igaz érzékenység sok –
többé kevésbé helyes – formában fejeződött ki, bizonyos formák
azonban eltérnek az Isten képére teremtett ember igazságától,
ezért korrekcióra és megtisztításra szorulnak a hit
világosságánál.[32]
32. Néhány újabb iskola odáig jutott a
szabadság magasztalásában, hogy abszolút értékké tette, a
javak forrásává és kezdetévé. Ebben az irányban hatnak azok
a tanítások, melyek elveszítik a transzcendencia iránti érzéket,
vagy kifejezetten ateisták.
A személyes lelkiismeretet teszik az erkölcsi ítélet legfölső
fórumává, mely minden külön indoklás nélkül (kategorikusan) és
tévedhetetlenül dönthet a jó és a rossz kérdésében. Az elvet, mely
szerint mindenkinek követnie kell a lelkiismeretét, azzal a
tévedéssel alapozzák meg, hogy az erkölcsi ítélet azért igaz, mert
a saját lelkiismeretből fakad. Így azonban az igazság követelménye
szertefoszlik, s átadja helyét az őszinteség, a hitelesség, a
„magammal való összhang” kritériumának, annyira, hogy ezen az úton
eljutottak az erkölcsi ítélet teljesen szubjektív fölfogásához.
Miként nyilvánvaló, ettől a folyamattól nem idegen az igazság
krízise. Ha elvész az emberi értelem számára megismerhető
jó egyetemes igazságának fogalma, elkerülhetetlenül megváltozik a
lelkiismeret fogalma is: már nem a maga eredeti valóságában mint a
személyes értelem aktusát tekintik, melynek az a feladata, hogy a
jó egyetemes ismeretét alkalmazza egy meghatározott helyzetben és
így egy itt és most jó cselekvést kimondó ítélet legyen; ehelyett
az egyéni lelkiismeretet fölruházzák a kiváltsággal, hogy autonóm
módon állapítsa meg a jó és a rossz ismertetőjegyeit, s az ebből
fakadó cselekvést. Ez az elgondolás szorosan kapcsolódik az
individualista etikához, mely szerint mindenki a másokétól
különböző, saját igazságához igazodik. Végkövetkezményében
az individualizmus az emberi természet fogalmának tagadásába
torkollik.
Az eddig említett fogalmakból fakadnak azok az irányzatok, melyek
az erkölcsi törvény és a lelkiismeret, ill. a természet és a
szabadság közötti ellentétet állítják.
33. A szabadság fölmagasztalásával párhuzamosan
s paradox módon a modern kultúra ugyanezt a szabadságot
teljesen kétségbe vonja. Néhány tudomány azonban, melyeket
összefoglalóan „embertudományoknak” neveznek, joggal hívta föl a
figyelmet azokra a szociális és pszichológiai kényszerekre, melyek
nagyon megnehezítik az emberi szabadság gyakorlását. E kényszerek
fölismerése és a rájuk fordított figyelem jelentős vívmányok, s
bizonyos területeken már jelentkezett is a hatásuk, mint pl. a
pedagógiában vagy az igazságszolgáltatásban. Néhányan azonban
túllépve a határt, ameddig e megfigyelésekből helyes
következtetéseket lehet levonni, odáig jutottak, hogy az emberi
szabadság igazságát kétségbe vonják vagy tagadják.
Meg kell említeni néhány, az antropológiai kutatás területével
kapcsolatos téves értelmezést: az emberiség egészében
megfigyelhető sokféle erkölcsi hagyományból, szokásból és
intézményből azt a következtetést vonják le, hogy nincsenek
egyetemes emberi értékek, vagy az erkölcs teljesen viszonylagos.
34. „Mester, mi jót kell tennem, hogy örök
életem legyen?” Az erkölcsi kérdés, melyre
Krisztus válaszol, nem választható el a szabadság kérdésétől,
sőt a szabadságot központi helyre teszi, mert nincs
erkölcsiség szabadság nélkül: „Az ember csak szabadon fordulhat a
jó felé.” (GS 17) De miféle szabadság ez? A Zsinat
kortársainknak – akik „oly nagyra tartják” a szabadságot, melyet
„buzgón keresnek", de „gyakran rosszul élnek vele, mert úgy vélik,
minden megengedett, ami tetszik, beleértve a rosszat is” – szeme
elé állítja az „igaz” szabadságot. „Az igaz
szabadság az ember istenképmás voltának legvilágosabb jele.
Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére (vö.
Sir 15,14) hogy így az a maga elhatározásából keresse a
Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és
boldog tökéletességre.” (GS 17) Ha létezik az igazság keresésében
a saját út tiszteletben tartásának joga, akkor előbb és még inkább
létezik mindenki súlyos kötelezettsége az igazság keresésére és a
megismert igazsághoz való ragaszkodásra.[33]
Newman bíboros, aki a lelkiismeret jogainak jeles képviselője,
ebben az értelemben állította nagyon határozottan: „A
lelkiismeretnek azért vannak jogai, mert vannak kötelességei."[34]
Az említett szubjektivista és individualista áramlatok hatására
az erkölcsteológián belül néhány irányzat új módon értelmezi a
szabadság kapcsolatát az erkölcsi törvénnyel, az emberi
természettel és a lelkiismerettel, és új ítéleteket vezetnek be a
cselekedetek erkölcsi értékeléséhez. Eme irányzatok egyetértenek
abban, hogy gyengítik vagy egyenesen tagadják a szabadság
függését az igazságtól.
Ha kritikus ítéletet akarunk mondani ezen irányzatokról – olyan
ítéletet, mely elismeri bennük azt, ami indokolt, hasznos és
értékes, ugyanakkor kimutatja kétértelműségüket, veszedelmüket és
tévedésüket , akkor a szabadság igazságtól való abszolút
függésének fényénél kell őket vizsgálnunk. Ennek az
alávetettségnek a súlyát Krisztus szavai világosan és tekintéllyel
fejezik ki: „Megismeritek majd az igazságot, és az igazság
szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32)
I. A SZABADSÁG ÉS A TÖRVÉNY
„A jó és a rossz tudásának fájáról ne egyél.” (Ter 2,17)
35. A Teremtés könyvében olvassuk: „Az Úristen parancsot
adott az embernek: A kert minden fájáról ehetsz, de a jó és a
rossz tudásának fájáról ne egyél, mert amely napon eszel róla,
meghalsz.” (2,16-17)
Ezzel a képpel a kinyilatkoztatás azt tanítja, hogy a jó és a
rossz megítélésének hatalma nem az emberé, hanem egyedül Istené.
Az ember kétségtelenül szabad, mert föl tudja fogni és el tudja
fogadni Isten parancsait. Szabadsága nagy, mert „a kert minden
fájáról ehet", ám nem korlátlan: „a jó és a rossz tudásának
fája” előtt meg kell torpannia, mert az erkölcsi törvényt,
melyet Isten az embernek ad, el kell fogadnia: amikor ezt
elfogadja az ember, a saját szabadságát valóban tökéletessé teszi.
Isten, aki egyedül jó, tökéletesen tudja, mi jó az embernek, és
szeretetének erejével adja neki a törvényeit.
Isten törvénye tehát nem nyomja el, s még kevésbé veszi el az
emberi szabadságot, sőt oltalmazza és elősegíti. Ezzel ellentétben
néhány mai kultúrirányzatból olyan etikai fölfogások születtek,
melyek szerint elemi összeütközés van a szabadság és a
törvény között. Ezek azok a tanítások, melyek az egyes
embereket vagy bizonyos csoportokat fölruháznak a jó és a
rossz meghatározásának képességével. Szerintük az emberi
szabadság „teremti az értékeket” és elsőbbsége van az igazsággal
szemben, annyira, hogy maga az igazság is a szabadság terméke. Ez
pedig oly nagyfokú erkölcsi autonómiával járna, ami
gyakorlatilag az ember abszolút szuverenitását jelentené.
36. A modern autonómiára való törekvés hatott
a
katolikus
erkölcsteológia
területén
is. Jóllehet nem akarta szembeállítani az emberi szabadságot
az isteni törvénnyel, sem az erkölcsi törvény végső, vallásos
megalapozását nem tette kérdésessé, mégis kiváltotta az értelem és
a hit szerepének átgondolását azoknak az erkölcsi törvényeknek
felfedezésében, melyek az „evilági” erkölcsre, azaz az emberre
önmagára, a többiekre vagy a természet dogaira vonatkoznak.
El kell ismerni, hogy ezen újragondolásban vannak bizonyos pozitív
törekvések, de ezek nagyrészt a katolikus gondolkodás jó
hagyományához tartoznak. A II. Vatikáni Zsinat hatására a modern
kultúrával való dialógust akarták elősegíteni azáltal, hogy
kiemelték azoknak az erkölcsi normáknak racionális – azaz
egyetemesen érthető és közölhető – jellegét, melyeket a
természetes erkölcsi törvény foglal magába.[35] Emellett hangsúlyozták a természetes
erkölcsi törvényből következő etikai követelmények belső jellegét,
tudniillik, hogy csak azáltal kötelezik az akaratot, hogy előzőleg
az emberi értelem és konkréten a személyes lelkiismeret elismerte
azokat.
Néhányan azonban elfeledkeztek az emberi értelemnek az isteni
Bölcsességtől való függéséről, s arról, hogy az isteni
kinyilatkoztatás van, és az elesett emberi természetnek a jelen
állapotban szüksége van rá még a természetes erkölcsi igazság
megismeréséhez is.[36] Ezért odáig
jutottak, hogy megfogalmazták az értelem teljes
szuverenitásának elméletét az evilági életet rendező
erkölcsi normák területére. Ezek a normák egyfajta csupán
„emberi” erkölcsöt alkotnának, azaz egy olyan törvényt
fejeznének ki, melyet az ember autonóm módon adna önmagának, és
forrása kizárólag az emberi értelem lenne. E törvénynek Isten nem
lehetne Szerzője, csak abban az értelemben, hogy az emberi értelem
a maga törvényhozó autonómiáját egy őseredeti és teljesen átfogó
isteni parancs erejében gyakorolja. Ezek a gondolkodási irányzatok
a Szentírással és az Egyház állandó tanításával ellentétben
tagadják, hogy Isten a szerzője a természetes erkölcsi törvénynek,
s hogy az ember, amikor értelmét használja, részesedik örök
törvényben, de nem nem alkotója annak.
37. Néhány moralista, mivel az erkölcsi életet
meg akarta tartani keresztény keretek között,[37] a katolikus tanítással ellenkező módon
különbséget tett egy emberi eredetű és csak világi értékű etikai
rend és egy üdvrend között, melyben csak néhány, az Istennel és a
felebaráttal kapcsolatos belső szándéknak és erénynek volna
jelentősége. Következésképpen tagadják az isteni
kinyilatkoztatásban a meghatározott erkölcsi tartalmat, mely
egyetemesen és állandóan érvényes. Isten szava szerintük csak
buzdításokat tartalmaz, általános pedagógiai jó tanácsokat,
melyeket aztán egyedül az autonóm emberi értelemnek kell
megtöltenie „objektív", a konkrét történelmi körülményeknek
megfelelő normatív tartalommal. Ez az autonómiaszemlélet
természetesen tagadja az Egyház és Tanítóhivatala illetékességét
az ún. „emberi javak” területéhez tartozó erkölcsi normák
esetében: ezek ugyanis szerinte nem tartoznak a
kinyilatkoztatáshoz, s nincs is jelentőségük a lélek üdvössége
szempontjából.
Ki nem látja, hogy az emberi értelem autonómiájának ilyen
értelmezése a katolikus tanítással össze nem egyeztethető
tételeket hoz magával?
Ilyen összefüggésben föltétlenül tisztázni kell – Isten igéjének
és az Egyház eleven hagyományának fényénél – az emberi szabadság
és az erkölcsi törvény fogalmát, valamint mély és bensőséges
egybetartozásukat. Csak így tudunk megfelelni az emberi értelem
jogos követelményeinek, magunkévá téve a mai erkölcsteológia
irányzatainak értékes elemeit anélkül, hogy az autonómia téves
fogalmából eredő tételekkel csorbítanánk az Egyházerkölcsi
örökségét.
Isten az embert „saját döntésére” bízta.
(Sir 15,14)
38. Sirák könyvének szavait idézve a II. Vatikáni Zsinat így
fejti ki az „igaz szabadságot", mely az emberben az „istenképiség
legnagyobb jele": „Isten az embert a „saját döntésére” akarta
bízni, hogy így az a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és
hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes boldogság
tökéletességére.” (GS 17) Ezek a szavak megmutatják az isteni
uralkodásban való részesedés csodálatos mélységét, melyre az ember
hivatást kapott: megmutatják, hogy az ember uralma bizonyos
értelemben önmagára is kiterjed. A teológiai gondolkodás állandóan
hangsúlyozza ezt a szempontot, amikor az emberi szabadságról
beszél és a királyság képével írja körül. Nisszai Szent Gergely
például ezt írja: „A lélek kiválósága és királysága mutatkozik meg
abban, hogy nincs tulajdonosa és szabad, s akaratával önhatalmúlag
irányítja magát. Ki másnak vannak ilyen tulajdonságai, ha nem a
királynak? ... Így az emberi természet, mely arra teremtetett,
hogy ura legyen a többi teremtménynek, az egész univerzum szuverén
Urával való hasonlósága révén eleven képe lett az Őstípusnak,
részesedik méltóságában és nevében."[38]
Már a világ kormányzása az ember számára nagy és
felelősségteljes feladat, mely magában foglalja a Teremtő iránti
engedelmes szabadságát: „Töltsétek be a földet és hajtsátok
uralmatok alá.” (Ter 1,28) Ezért mind az egyes embert, mind az
emberi közösséget megillet egyfajta jogos autonómia, melynek a
Gaudium et Spes külön figyelmet szentel. A földi dolgok
autonómiája azt jelenti, hogy „a teremtett dolgoknak és maguknak a
közösségeknek is megvannak a saját törvényei és értékei, melyeket
az embernek lépésről lépésre kell fölfedeznie, használnia és
rendeznie.” (GS 36)
39. De nemcsak a világ, hanem maga az
ember is a saját gondjára és felelősségére bízatott. Isten a
„saját döntésére” bízta, (Sir 15,14) hogy keresse Teremtőjét és
szabadon jusson el a tökéletességre. Eljutni azt jelenti:
személyesen építeni önmagában ezt a tökéletességet
. Miként ugyanis kormányozva a saját értelme és akarata szerint
alakítja a világot, úgy jó erkölcsi cselekedeteivel elfogadja,
fejleszti és megszilárdítja önmagában az istenhasonlóságot.
A Zsinat mindazonáltal arra int, hogy óvakodjunk a földi dolgok
autonómiájának hamis fölfogásától, mely szerint „a teremtett
dolgok nem függenek Istentől és az ember bánhat velük anélkül,
hogy összefüggésbe hozná azokat a Teremtővel". (Uo.) Az
autonómiának ilyen fölfogása az ember esetében különösen is káros
következményekkel jár, mert végső soron Isten tagadására vezet: „A
teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül semmivé válik... Sőt, ha Isten
feledésbe merül, maga a teremtmény érthetetlenné válik.” (Uo.)
40. Másrészt a Zsinat tanítása hangsúlyozza az
emberi értelem tevékenységét az erkölcsi törvény
megtalálásában és alkalmazásában: az erkölcsi élet megkívánja a
személy sajátos kreativitását és gondosságát, megfontolt
cselekedeteinek forrása és oka. Másrészt az értelem a maga
igazságát és tekintélyét az örök törvényből meríti, mely nem más,
mint maga az isteni bölcsesség.[39]
Az erkölcsi élet alapja tehát az ember „jogos autonómia” (GS 41)
elve, az emberé, aki cselekedeteinek személyes alanya. Az
erkölcsi törvény Istentől származik, s forrását mindig benne
találja meg: ugyanakkor az emberi értelemnek az isteni
bölcsességből eredő természetes erejében az erkölcsi törvény az
ember saját törvénye. A természetes törvény ugyanis, mint
láttuk „nem más, mint az értelem Istentől belénk öntött
világossága. Ennek köszönhetően ismerjük meg azt, amit tennünk,
ill. amit kerülnünk kell. Ezt a világosságot és ezt a törvényt
Isten a teremtésben adta az embernek."[40]
A gyakorlati gondolkodás jogos autonómiája azt jelenti, hogy az
ember magában hordozza a Teremtőtől kapott saját törvényét. Mindazonáltal
az értelem autonómiája nem jelentheti azt, hogy az értelem
teremti az erkölcsi értékeket és normákat.[41] Ha ez az autonómia tagadná, hogy a
gyakorlati értelem társa a Teremtő és az isteni törvényhozó
bölcsességének, vagy ha valamiféle teremtő szabadságot sugallna az
adott történelmi, társadalmi és kulturális körülményekhez igazodó
erkölcsi normák megalkotásához, az ilyen autonómia ellentmondana
az ember igazságáról szóló egyházi tanításnak (GS 47). Az igaz
szabadság halálát jelentené: „de a jó és a rossz tudásának fájáról
ne egyél, mert amely napon eszel róla, meghalsz.” (Ter 2,17)
41. Az ember igazi erkölcsi autonómiája nem
elveti, hanem befogadja az erkölcsi törvényt, Isten parancsát: „Az
Úristen parancsot adott az embernek...” (2,16). Az ember
szabadsága és Isten törvénye összhangban állnak egymással és
teljesen áthatják egymást, amennyiben az ember szabadon
engedelmesedik Istennek, Isten pedig ingyenes jóakarattal van az
ember iránt.Ezért az Isten iránti engedelmesség nem heteronómia,
mint egyesek érvelnek, mintha az erkölcsi élet egy, az ember
számára idegen és szabadságával ellentétben álló abszolút
mindenhatóság akaratának lenne alávetve. Valójában ha az erkölcsi
heteronómia tagadná az ember szabad önmeghatározását, vagy javától
idegen törvény ráerőszakolását jelentené, ez ellentmondana a
Szövetség és a megváltó Megtestesülés kinyilatkoztatásának. Az
ilyen heteronómia az isteni bölcsességgel, s vele együtt az emberi
személy méltóságával teljesen ellentétes elidegenedés volna.
Egyesek joggal theonómiáról vagy részesedett theonómiáról
beszélnek, mert az ember szabad engedelmessége Isten törvénye
iránt az emberi értelem és akarat részesedését jelenti az isteni
bölcsességben és gondviselésben. Amikor Isten megtiltotta az
embernek, hogy „egyék a jó és a rossz tudásának fájáról", ezzel
azt állította, hogy az ember eredetileg nincs ennek az
„ismeretnek” birtokában, hanem csak részesedik benne a természetes
értelem és az isteni kinyilatkoztatás fényével, melyek
kinyilvánítják számára az örök bölcsesség elvárásait és
felszólításait. A törvény tehát az isteni bölcsesség egyik
kifejeződése: ha aláveti magát neki, a szabadság, a teremtés
igazságának veti alá magát. Ezért föl kell ismernünk az emberi
személy szabadságában Isten képmását és Isten közelségét, aki
„mindenben benne van” (vö. Ef 4,6); ugyanakkor meg kell vallanunk
a mindenség Istenének fönségét és imádnunk kell a dolgokat
végtelenül felülmúló, transzcendens Isten törvényének szentségét.
Isten mindig nagyobb.[42]
Boldog ember, aki az Úr törvényében leli
örömét. (vö. Zsolt 1,12)
42. Az emberi szabadságot, mely Isten akarata szerint jött létre,
nem csupán nem tagadja az isteni törvény iránti engedelmesség,
hanem egyenesen csak ezen engedelmesség által tud igaz és az ember
méltóságának megfelelő maradni, miként a Zsinat nyíltan mondja:
„Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatos és szabad
választások alapján cselekedjék, azaz ne vak belső ösztön vagy
külső kényszer, hanem személyes meggyőződés indítsa és vezesse. De
ezt a méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadulva a
szenvedélyek rabszolgaságából, a jó szabad választásával törekszik
célja felé és őszinte akarattal és leleménnyel biztosítja magának
az alkalmas eszközöket." (GS 17) Az „egyedül jó” Isten felé
törekvésében az embernek szabadon kell tennie a jót és kerülnie a
rosszat. Ehhez azonban szükség van arra, hogy az ember szét
tudja választani a jót a rossztól. Ez elsősorban az értelem
természetes világosságával történik, mely Isten arca ragyogásának
tükröződése az emberben. Szent Tamás ebben az értelemben írja a 4.
zsoltár kommentárjában: „Miután azt mondta: ajánljátok föl az
igazság áldozatait, mintha valaki megkérdezte volna: mik lennének
az igazság tettei, a Zsoltáros hozzáteszi: Sokan mondják:
a jót ki mutatja meg nekünk? És válaszolván a kérdésre mondja: A
te arcod fényessége, ó Uram, ragyogott fölöttünk. Mintha azt
akarná mondani, hogy az értelem természetes világossága, mellyel
megkülönböztetjük a jót a rossztól – ami a természetes törvényhez
tartozik – nem más, mint az isteni világosság tükröződése
bennünk."[43] Ebből következik az
is, miért hívják e törvényt természetes törvénynek. Nem
azért, mert az értelem nélküli létezők természetével van
kapcsolatban, hanem mert az értelem, amely kihirdeti, az emberi
természet sajátja.[44]
43. A II. Vatikáni Zsinat emlékeztet arra,
hogy „az emberi élet legfőbb szabálya az egyetemes, objektív, örök
isteni törvény, mellyel Isten bölcs és jóságos terve szerint
rendezi, irányítja és kormányozza az egész világot és az emberiség
útjait. Isten e törvényének részesévé teszi az embert úgy, hogy az
ember az isteni gondviselés szelíd irányítása alatt egyre jobban
megismerheti a változhatatlan igazságot.” (DH 3)
A Zsinat Isten örök törvényének klasszikus tanítására
hivatkozik. Szent Ágoston ezt a törvényt úgy definiálja, hogy
„Isten rendelkezése vagy akarata, mely parancsolja a természet
rendjének megtartását és tiltja annak megzavarását".[45] Szent Tamás ezt a törvényt az isteni
bölcsesség rendelkezésével azonosítja, mely mindent megfelelő
céljához vezet.[46] Isten
bölcsessége pedig gondviselés, gondoskodó szeretet. Isten tehát
szereti teremtését, és gondoskodik a szó legszorosabb értelmében
az egész teremtésről (vö. Bölcs 7,22; 8,11). Az emberről azonban
másképp gondoskodik Isten, mint a többi, nem személyes létezőről:
nem „kívülről", a természet fizikai törvényei által, hanem
„belülről", az értelem által, mely természetes világosságával
megismeri Isten örök törvényét és meg tudja mutatni az embernek a
szabad cselekvés helyes útját.[47]
Ily módon Isten az embert arra hívja, vegyen részt
gondviselésében, mert az ember által, értelmes és felelős
gondoskodása által akarja vezetni a világot, de nem csupán az
értelem nélküli természet világát, hanem az emberi személyek
világát is. A személyes szférában a természetes törvény Isten örök
törvényének emberi kifejeződése: „A többi teremtménnyel összevetve
– írja Szent Tamás – az értelmes teremtmény kiemelkedőbb módon áll
az isteni gondviselés alatt, mert azáltal, hogy önmagáról és
másokról gondoskodik, részt vesz magában a gondviselésben. Ezért
rá is vonatkozik az örök rendelés, mely által természetes
hajlandósága van a kellő cselekvésre és célra; s az értelmes
teremtménynek az örök törvényben való részesedését nevezzük
természetes törvénynek."[48]
44. Az Egyház gyakran idézte Szent Tamás
tanítását az erkölcsi törvényről és fölvette erkölcsi tanításába.
Így tiszteletreméltó Elődöm, XIII. Leó így magyarázta az értelem
és az emberi törvény lényegi alávetettségét az isteni
Bölcsességnek és törvénynek. Miután kijelentette, hogy „a
természetes törvény bele van írva és vésve az összes és minden
egyes ember lelkébe, mert ez a törvény nem más, mint a jót
parancsoló és a rosszat tiltó emberi értelem", XIII. Leó az isteni
Törvényhozó „magasabb rendelkezésére” hivatkozik: „Az emberi
értelem parancsának nem volna törvényereje, ha nem egy magasabb
rendelkezés tolmácsa és hangja volna, melynek lelkünk és
szabadságunk engedelmességgel tartozik.” A törvény ereje ugyanis a
kötelezettségeket megszabó, jogokat adó és bizonyos cselekvéseket
büntető tekintélyre támaszkodik: „Mindez lehetetlen volna az
emberben, ha önmaga legfőbb törvényhozója volna.” És ezzel fejezi
be: „Ebből következik, hogy a természetes törvény az értelemmel
megajándékozott lényekben lévő örök törvény, mely
a nekik megfelelő cselekvésre és célra hajlítja őket; nem más,
mint a mindenség Teremtőjének és Kormányzójának örök rendelése."[49]
Az ember megismerheti a jót és a rosszat e kettő
szétválasztásával, melyet értelme ítéletével, nevezetesen az
isteni kinyilatkoztatás és a hit által megvilágosított értelem
ítéletével tesz, annak a törvénynek erejében, melyet Isten a sinai
parancsolatoktól kezdve adott választott népének. Izrael arra
hivatott, hogy – mint különleges ajándékot, az isteni szövetség és
a kiválasztás jelét és Isten áldásának biztosítékát elfogadja
Isten törvényét és szerinte éljen. Mózes így szólhatott Izrael
fiaihoz: „Melyik az a nagy nemzet, melyhez istenei olyan közel
volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor csak
hozzá folyamodunk? És melyik nagy népnek vannak olyan tökéletes
törvényei és szabályai, mint az az egész törvény, melyet én ma
elétek tárok?” (MTörv 4,7-8) És a zsoltárokban a választott népet
dicséretre, hálára és tiszteletre hívják Isten törvénye iránt, s
buzdítják, hogy ismerje meg az Úr törvényét, elmélkedjék róla és
ültesse át életébe: „Boldog ember, ki nem indul a gonoszok tanácsa
nyomán, aki nem jár a bűnösök útján és nem ül le az oktalanok
gyülekezetében, hanem az Úr törvényében leli örömét, s az Ő
törvényéről elmélkedik nappal és éjjel".(Zsolt 1,1-2) „Az Úr
törvénye tökéletes, felüdíti a lelket; az Úr tanúsága igazmondó,
bölccsé teszi az egyszerű embert. Az Úr parancsai igazak,
megörvendeztetik a szívet, az Úr rendelései világosak, fényességet
adnak a szemnek.” (Zsolt 19,8-9)
45. Az Egyház tisztelettel hallgatja és
szeretettel őrzi a kinyilatkoztatás egész letéteményét; vallásos
tisztelettel kezeli és teljesíti küldetését, hogy az evangélium
világosságánál hitelesen értelmezze Isten törvényét. Ezen
túlmenően az Egyház ajándékként fogadja az új törvényt,
mely Isten törvényének „beteljesedése” Jézus Krisztusban és az Ő
Lelkében. Ez az új törvény „belső", (vö. Jer 31,31-33), „nem
tintával van írva, hanem az élő Isten Lelkével, nem is kőtáblákra,
hanem az élő szív lapjaira” (2Kor 3,3); a tökéletesség és a
szabadság törvénye (vö. 2Kor 3,17); a Lélek törvénye, mely életet
ad Krisztus Jézusban (Róm 8,2). Erről a törvényről írta Szent
Tamás: Kettős értelemben beszélhetünk a Lélek törvényéről. „Az
első értelemben maga a Szentlélek...; de amikor a Szentlélek a
lélekben lakik, nem csupán az értelmet világosítja meg a
teendőkre, hanem az érzületet is hajlítja a helyes cselekvésre...,
a második értelemben a lélek törvénye a Szentlélek sajátos hatása,
ti. a szeretet által tevékeny hit (Gal 6,5), mely belsőleg tanítja
a teendőket..., és hajlítja az érzületet a cselekvésre."[50]
Jóllehet az erkölcsteológiában meg szokás különböztetni Isten
pozitív kinyilatkoztatott törvényét a természetes törvénytől,
továbbá az ószövetségi törvényt az újszövetségitől, nem szabad
megfeledkezni arról, hogy ezek a különbségtételek mindig arra a
törvényre vonatkoznak, melynek szerzője ugyanaz az Isten,
címzettje pedig az ember. A különböző módok, melyekkel Isten a
történelemben gondoskodik a világról és az emberről, nemcsak hogy
nem mondanak ellent egymásnak, hanem kölcsönösen támogatják és
átjárják egymást. Mind abból az örök, bölcs és szeretetteljes
tervből fakadnak és arra irányulnak, mellyel Isten úgy
rendelkezett, hogy az emberek „Fiának képmását öltsék
magukra” (Róm 8,29). Ebben a tervben semmi nem sérti az
ember igaz szabadságát; épp ellenkezőleg, csak e terv elfogadása
szilárdítja meg a szabadságot.
A törvény követelménye a szívükbe van írva
(Róm 2,15)
46. A szabadság és törvény közti összeütközés, melyet fönt
említettünk, ma különleges erővel mutatkozik meg a természetes
törvénnyel, pontosabban a természettel kapcsolatban. A természet
és szabadság vitája valójában végigkíséri az erkölcstan
történetét, s különös hangsúlyt kapott a reneszánszban és a
reformációban, miként ez a Trienti Zsinat tanításából látható.[51]
Hasonló feszültség mutatkozik ma is, bár más tartalommal: a
tapasztalati megfigyelések érzéke, a tudományos bizonyítási
folyamatok, a technikai fejlődés, a liberalizmus néhány formája
magával hozta a két fogalom szembeállítását, mintha a szabadság és
természet közti dialektika – ha nem kifejezett konfliktus – az
emberi történelem jellegzetessége lenne. Régebbi korokban, úgy
látszik, a „természet” a maga erőivel és meghatározottságaival
teljesen maga alá gyűrte az embert. Ma is sokan vannak, akik úgy
látják, hogy a látható világ tér-idő koordinátái a fizikai-kémiai
állandók, a test ösztönei, a pszichikai impulzusok és a társadalmi
föltételek azon egyedüli tényezők, melyek igazában meghatározzák
az emberi valóságot. Ebben az összefüggésben, figyelmen kívül
hagyva sajátosságait, az erkölcsi tényeket is úgy tekintik, mint
statisztikailag kiszámítható magatartásformákat, melyek pusztán
pszichoszociális mechanizmusokkal leírhatók és magyarázhatók.
Ezért néhány etikus, kinek hivatásszerű feladata volna az
ember cselekedeteinek és tényeinek vizsgálata, abba a kísértésbe
eshet, hogy tudományát, esetleg annak törvényeit is a többség
erkölcsi véleményéhez és konkrét emberi magatartások statisztikai
számításaihoz igazítja.
Más moralisták viszont, akik az értékekre akarnak nevelni,
nagyon érzékenyek a szabadság méltóságára, de gyakran úgy fogják
föl, hogy szemben vagy ellentétben áll a biológiai és anyagi
természettel, melyet fokozatosan uralma alá kellene hajtania.
Ebben különböző fölfogások fognak össze arra, hogy feledtessék a
természet teremtmény voltát és megbontsák egységét. Egyesek
számára a természet az emberi képességek és cselekvések puszta
nyersanyaga, melyet mélységesen át kell formálni, s ha gátol vagy
ellenkezik, szabadon át lehet rajta gázolni. Mások
számára, akik szerint az ember határtalan hatalmának vagy
szabadságának tárgyai a gazdasági, társadalmi, kulturális és
erkölcsi értékek, a természet mindannak foglalata, ami az emberben
és a világban a szabadság hatáskörén kívül esik. Ez a természet
első helyen az emberi test a maga alkatával és erőivel, s e
fizikai adottság szemben állna azzal, amit az ember „alkot", azaz
a „kultúrával", mely a szabadság gyümölcse. Az így értett emberi
természet nem volna más, mint mindig rendelkezésre álló biológiai
és társadalmi anyag.
Ez azt jelenti, hogy a szabadság végső soron önmagát határozza
meg, s önmagának és értékeinek teremtő fóruma. Így azonban az
embernek nem volna természete, és a saját létének eredetévé válna.
Az emberből nem maradna más, csak a szabadsága!
47. Ilyen körülmények között született a
természetes törvény hagyományos fölfogásával szemben a fizicizmus
és naturalizmus ellenvetése, melyek szerint a természetes törvény
a pusztán biológiai törvényszerűségeket tünteti föl erkölcsi
törvényeknek. Így – nagyon felületesen fogalmazva – bizonyos
emberi magatartásformáknak állandóságot és változatlanságot
tulajdonítanak, s ennek alapján egyetemesen érvényes erkölcsi
normákba fogalmazzák azokat. Néhány teológus szerint ilyen
„biologista vagy naturalista” érvelés az egyházi Tanítóhivatal
bizonyos dokumentumaiban is megtalálható, különösen azokban,
melyek a házassági és szexuális etikáról szólnak. A nemi aktus
naturalisztikus fölfogása alapján volna elítélhető mint
erkölcsileg meg nem engedett cselekedet a fogamzásgátlás, a
közvetlen sterilizáció, az autoerotika, a házasság előtti nemi
kapcsolat, a homoszexuális kapcsolatok és a mesterséges
megtermékenyítés. Mármost e teológusok véleménye szerint az ilyen
cselekedetek erkölcsi elítélése nem veszi kellően figyelembe az
ember értelmes és szabad voltát, sem az erkölcsi szabályok
függését a kultúrától. Azt mondják, hogy az ember mint értelmes
lény nem csupán megteheti, hanem köteles szabadon dönteni
cselekedeteinek értelméről. Ennek az „értelmét eldönteni”
mozzanatnak nyilvánvalóan számolnia kell az emberi lét sokszoros
korlátozottságával, testi és történeti föltételeivel, továbbá
figyelembe kell vennie a cselekvési mintákat és a tettek
jelentését egy bizonyos kultúrában. És mindenek fölött
tiszteletben kell tartania az isten és a felebaráti szeretet
alapvető parancsát. Isten azonban – mondják tovább – az embert
értelmesen szabad lénynek teremtette, „szabad döntésére” bízta
életét, és azt várja tőle, hogy értelmesen alakítsa. A felebaráti
szeretet mindenekelőtt és kizárólagosan a másik ember önmagára
vonatkozó szabad döntésének tiszteletben tartását jelenti. Az
emberek sajátos szokásai és az ún. „természetes
hajlandóságok” legfeljebb a helyes cselekvés általános
irányát határoznák meg – mondják , de nem szabhatnák meg a számos
feltételtől függő egyes emberi tettek erkölcsi értékét.
48. Egy ilyen értelmezés színe előtt
figyelmesen szemügyre kell venni az emberi természet és szabadság
helyes viszonyát, s különösen azt, milyen hely illeti meg az
emberi testet a természetes törvény kérdéseiben. A
teljes függetlenségre törekvő szabadság végül az emberi testet
állati adottságnak tekinti, melynek sem értelme, sem erkölcsi
értéke nincs mindaddig, míg a szabadság tárgya nem lesz.
Következésképpen az emberi természet és a test a szabad
választásnak föltételei és kezdetei, és
materialiter szükségesek, de a személy, az alany és az
emberi cselekedet számára külsődlegesek. A test és a
természet erői nem játszhatnak szerepet az erkölcsi választásban,
mert céljaik csupán fizikai „javak", bizonyos
szerzők szerint „erkölcs előttiek". S ha valaki úgy hivatkozik
rájuk, hogy az erkölcsi rend értelmes megnyilatkozását keresi
bennük, azt fizicizmussal vagy biologizmussal kell vádolni. A
szabadság és a természet ilyen megszorított fogalmának
szembeállítása magának az embernek a megosztását jelenti.
Ez az erkölcsi elmélet nem egyezik az ember és szabadsága
igazságával. Ellentmond az Egyház tanításának, mely az ember
egységéről beszél, akinek értelmes lelke per se et
essentialiter, „önmagában és lényegileg” formája a testnek.[52] A szellemi és halhatatlan lélek
az ember egységének elve. Általa egész – „test és lélek
egysége"(GS 14) – mint személy. Ezek a meghatározások nemcsak azt
állítják, hogy a test is részese lesz a dicsőségnek, mert
ígéretként kapta a föltámadást, hanem emlékeztetnek az értelem és
a szabad akarat kapcsolatára az összes testi és érzéki
képességgel. A személy, testét is beleértve, teljesen magára
bízatott, s a lélek és a test egységében alanya saját erkölcsi
cselekedeteinek. A személy az értelem világosságánál és az
erény segítségével fedezi fel testében – a teremtő bölcs tervének
megfelelően – az önátadás előjeleit, ígéretét és kifejezését. Az
értelem – szem előtt tartva az emberi személy méltóságát, melynek
önértéke van – fölfogja bizonyos javak különleges erkölcsi
értékét, melyre a személy természete szerint törekszik. S mivel az
emberi személy nem vezethető vissza egyfajta öntörvényű
szabadságra, hanem szellemi és testi természete van, a személy
tiszteletben tartásának és szeretetének erkölcsi követelménye
magába zárja bizonyos alapvető javak tiszteletben tartását is,
melyek nélkül relativizmusba és önkényeskedésbe süllyedünk.
49. Az a tanítás, mely elszakítja az erkölcsi
cselekedetet testi föltételeitől, eltér a Szentírás
parancsolataitól és ellentmond a hagyomány tanításának is. Az
ilyen tanítás új formában éleszt föl néhány régi tévedést,
melyeket az Egyház mindig elvetett, mert az emberi személyt
tisztán formális, „spirituális” szabadságra redukálják. Ez a
redukálás tagadja a test és a vele kapcsolatos cselekedetek
erkölcsi tartalmát. (vö. 1Kor 6,19). Pál apostol kijelenti, hogy
nem lesz része a mennyek országában „az erkölcsteleneknek,
bálványimádóknak, házasságtörőknek, kéjenceknek, szodomitáknak,
tolvajoknak, kapzsiknak, részegeseknek, átkozódóknak,
rablóknak” (vö. Uo. 6,9-10). Ez a kárhoztató ítélet – melyet
a Trienti Zsinat megerősített[53] –
„halálos bűnnek és „becstelen cselekménynek” nevez néhány sajátos
cselekvést, melyeknek szándékos végrehajtása kizárja a hívőket az
ígért örökségből. A test és a lélek ugyanis
elválaszthatatlanok: a személyben, a szándékos cselekvőben
és a megfontolt cselekvésben együtt állnak vagy buknak.
50. Most lehet megérteni a természetes törvény
igazi tartalmát, mely az ember eredeti és sajátos természetéhez
tartozik, ti. „az emberi személy” természetéhez (GS 51), amely maga
a személy a test és a lélek egységében, biológiai és
lelki adottságaival és egyéb jellegzetességeivel együtt, melyek
mind szükségesek célja eléréséhez. „A természetes erkölcsi törvény
kifejezi és előírja azokat a célokat, jogokat és kötelességeket,
melyek az emberi személy testi és lelki természetén alapulnak. Ezt
a törvényt nem lehet egyszerű biológiai törvénynek tekinteni,
hanem úgy kell meghatározni, mint az értelem rendjét. A Teremtő
arra hívja az embert, hogy e rendnek megfelelően rendezze és
irányítsa életét és cselekedeteit, használja és élvezze a testét."[54] Annak a törvénynek például,
hogy az emberi életet föltétlen tisztelni kell, eredete és
fundamentuma a személy sajátos méltóságában keresendő, és nem a
saját fizikai élet megőrzésének természetes ösztönében. Így az
emberi élet, bár az embernek fő java, a személynek mindig
önértéket képviselő javával kapcsolatban nyer erkölcsi tartalmat:
erkölcsileg mindig tilos ártatlan embert ölni, de az igazság
melletti tanúskodásért vagy a felebarát szeretetéért odaadni az
életet megengedett, dicséretes, sőt kötelező lehet (vö. Jn 15,13).
Valójában a test sajátosan emberi jelentését csak akkor lehet
megérteni, ha az emberi személyt „összetett egésznek", azaz
„testben megnyilvánuló léleknek és halhatatlan lélek által
megformált testnek” látjuk.[55] A
természetes mozgások csak annyiban erkölcsiek, amennyiben az
emberi személyhez és annak kifejeződéséhez kapcsolódnak, mert a
személy csak az emberi természetben tud megnyilvánulni. Az Egyház,
amikor elutasítja a testiségnek olyan meghamisításait, melyek
megfosztják emberi jelentésétől, az embernek szolgál és megmutatja
neki az igaz szeretet útját, az egyedüli utat az igaz Istenhez.
Az így értett természetes törvény nem engedi szétválasztani a
szabadságot és a természetet. Ezek ugyanis harmonikusan
összeillenek és bensőségesen átjárják egymást.
„De kezdetben nem így volt.” (Mt 19,8)
51. A szabadság és a természet föltételezett összeütközése kihat
a természetes törvény, mindenekelőtt egyetemességének és változhatatlanságának
értelmezésére is. „Hová vannak fölírva ezek a szabályok? –
kérdezte Szent Ágoston – ha nem annak a világosságnak a könyvébe,
amelyet igazságnak hívnak? Innen másoltatik minden igaz törvény az
igazságot cselekvő ember szívébe is, nem úgy, hogy eredeti helyét
elhagyván beléköltözik, hanem lenyomatként, miként a pecsétgyűrű
formája átmegy a viaszba, anélkül, hogy elhagyná a gyűrűt."[56] Ennek az „igazságnak” az
erejéből van a természetes törvénynek egyetemes érvénye.
Ez a törvény, mivel a személy értelmes természetébe van írva,
érvényes minden értelmes és a történelemben élő emberre. A
személy, hogy a maga sajátos rendjében tökéletesedjék, köteles
tenni a jót és kerülni a rosszat; gondoskodni az élet
továbbadásáról és fönntartásáról, megmunkálni és gyarapítani a
látható világ gazdagságát, ápolni a társas kapcsolatokat; keresni
az igazságot, tenni a jót, szemlélni a szépet.[57]
Akik elszakítják az egyéni szabadságot az összes ember közös
természetétől – miként néhány mai, nagy visszhangot kapott
filozófiai elméletben történik , megakadályozzák, hogy az értelem
fölfogja a természetes törvény egyetemes voltát. Márpedig a
természetes törvény – mivel kifejezi az emberi személy méltóságát
és megalapozza alapvető jogait és kötelességeit – parancsai
egyetemesek és kötelező erejük minden emberre kiterjed. Ez az
egyetemesség nem hagyja figyelmen kívül az emberek egyéniségét,
nem is ellenkezik az egyes személyek egyszeriségével és
megismételhetetlenségével; épp ellenkezőleg gyökerében ragadja meg
szabad cselekedeteiket, melyek tanúskodnak az igazi jó
egyetemességéről. Amennyiben cselekedeteink alávetik magukat a
közös törvénynek, építik a személyek igaz közösségét és Isten
kegyelmével gyakorolják a szeretetet, a „tökéletesség
kötelékét” (Kol 3,14). Amikor pedig ellenkezőleg, sértik
vagy csak figyelmen kívül hagyják a törvényt – akár beszámítható
módon, akár nem , cselekedeteink egyesek megkárosításával
megsebzik a személyek közösségét.
52. Mindig és mindenki számára igazságos és jó
Istennek szolgálni, megadni az Őt megillető tiszteletet, s a
szülőket igazán tisztelni. Ezek és a hasonló pozitív parancsok (conditae
leges!), melyek bizonyos tetteket és magatartási formákat
írnak elő, egyetemesen kötelezőek, változhatatlanok[58], ugyanabban a közös jóban egyesítik a
történelem minden korszakának minden emberét, kik valamennyien
„ugyanarra a hivatásra, s ugyanarra az isteni célra” (GS 29)
teremtettek. Ezek az egyetemes és állandó törvények megfelelnek a
gyakorlati értelem fogalmainak, és a lelkiismeret ítélete
alkalmazza őket az egyes cselekedetekre. Aki cselekszik, a
törvénybe foglalt igazságot személyesen magáévá – a saját
igazságává teszi a cselekedetekkel és a megfelelő erényekkel.
A természetes törvény tiltó parancsai egyetemesen érvényesek:
minden körülmények között, mindig és mindenkire nézve kötelezőek.
Olyan tilalmakról van ugyanis szó, melyek bizonyos cselekedetet
egyszer s mindenkorra tiltanak, kivétel nélkül, mert megtétele
soha nem egyeztethető össze a cselekvő személy akaratának
jóságával,az isteni életre szóló meghívásával és a felebaráttal
való közösséggel. Senki soha nem szegheti meg a mindenkit minden
áron kötelező parancsokat, és nem sértheti senkiben, főként
önmagában a személyes méltóságot.
Az a tény, hogy csak a tiltó parancsok köteleznek mindig és
minden körülmények között, nem jelenti azt, hogy az erkölcsi
életben a tilalmak fontosabbak, mint a pozitív parancsok, melyek a
jó megtételére köteleznek. A magyarázat inkább a következő: Isten
és a felebarát szeretetének parancsa a maga pozitív erejében nem
ismer felső határokat, de alsó határt igen, melyet ha valaki
átlép, sérti a parancsot. Továbbá amit bizonyos körülmények között
kell megtenni, az a körülményektől függ, melyeket nem lehet mind
előre látni; ezzel szemben vannak cselekedetek, melyek soha
semmiféle körülmények között nem tekinthetők elfogadható
válasznak, ti. a személy méltóságának megfelelőnek. Végezetül
mindig lehetséges, hogy akár a kényszer, akár más körülmények
megakadályozzák az embert, hogy jót tegyen; de soha nem
akadályozható meg az, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen meg, főleg
ha kész arra, hogy inkább meghal, mint hogy rosszat tegyen.
Az Egyház mindig tanította, hogy soha nem szabad tenni azt, amit
az Ó- és az Újszövetség tiltó erkölcsi törvény formájában
fogalmazott meg. Mint láttuk, maga Jézus hangsúlyozta e tilalmak
elévülhetetlenségét: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a
parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne szólj hamis
tanúságot!” (Mt 19,17-18).
53. A mai ember rendkívüli érzékenysége a
történetiség és a kultúra iránt egyeseket arra vitt, hogy kétségbe
vonják a természetes törvény változhatatlanságát,
s ezzel együtt a „moralitás objektív normáit" (GS 16), melyek
minden emberre nézve érvényesek a múltban, a jelenben és a
jövőben. Azt kérdezik: hogyan lehet állítani, hogy a régmúlt
időkben hozott törvények egyszer s mindenkorra érvényesek, amikor
nem ismerték a fejlődést, amely az emberiségre várt?
Nem tagadható, hogy az ember mindig egy konkrét kultúrában él, de
az sem tagadható, hogy az ember több, mint az adott kultúra.
Egyébként a kultúrák haladása maga mutatja, hogy van valami az
emberben, ami fölötte áll a kultúráknak, ami transzcendens, s
pontosan ez a „valami” az emberi természet: ez a természet
a kultúra meghatározója és föltétele annak, hogy az ember egyetlen
kultúrának se váljék rabszolgájává, hanem megőrizze személyes
méltóságát azáltal, hogy embersége nagyszerű igazságának
megfelelően él. Aki kétségbe vonja az ember maradandó
alkotóelemeit, melyek testi mivoltával is összefüggenek, nem
csupán az általános tapasztalással kerül szembe, hanem
érthetetlenné teszi azt is, hogy Jézus a „kezdetre” hivatkozik
éppen egy olyan területen, ahol az adott kor társadalmi és
kulturális környezete eltorzította bizonyos erkölcsi szabályok
eredeti értelmét és szerepét (Mt 19,1-9). Ebben az értelemben
állítja az Egyház, hogy „minden változás alatt sok változatlan
dolog van, melyeknek végső alapja Krisztusban van,
aki mindig ugyanaz: tegnap, ma és mindörökké” (GS 10). Ő a
„Kezdet", aki magára véve az ember természetet, megvilágosította
annak alkotó elemeit és dinamizmusát Isten és a felebarát
szeretetében.[59]
Kétségtelenül keresni kell és meg kell találni a maradandó és
egyetemes erkölcsi normák legmegfelelőbb megfogalmazását a
különböző kultúrák számára, melyek jobban kifejezik e törvényeket
a szüntelenül változó történelemben, és hitelesen érthetővé és
értelmezhetővé teszik azokat. Az erkölcsi törvény ezen igazsága –
miként a „hitletéteményé” – a századok folyamán bontakozik ki: a
szabályok lényegüket tekintve érvényben maradnak, de „ugyanabban
az értelemben"[60] kell pontos
meghatározást nyerniük az adott történelmi szituációban az Egyház
Tanítóhivatalától, melynek döntését komoly tanulmányok előzik meg
és kísérik, hogy a teológia tudományának és a hívők igényeinek
megfelelő formulát találjon.[61]
II. A LELKIISMERET ÉS AZ IGAZSÁG
Az ember szentélye
54. Annak a kapcsolatnak, mely az ember szabadsága és Isten
törvénye között fönnáll, eleven székhelye a személy „szívében",
más szóval erkölcsi lelkiismeretében van: „Az
ember lelkiismerete mélyén – írja a II. Vatikáni Zsinat – egy
olyan törvényt fedez föl, melyet nem ő adott önmagának, hanem mely
iránt engedelmességgel tartozik, s melynek szava arra hívja, hogy
mindig szeresse és tegye a jót és fusson a rossztól, s a kellő
pillanatban világosan mondja a szív fülébe: ezt tedd, amazt
kerüld! Igen, az ember a szívében hordoz egy törvényt, melyet
Isten írt belé: (vö. Róm 2,14-16) az ember méltósága, hogy
megtartja ezt a törvényt, és eszerint fogják megítélni.” (GS 16)
Ezért a mód, ahogyan az ember fölfogja a szabadság és a törvény
kapcsolatát, a legközvetlenebbül érinti az erkölcsi lelkiismeret
ítéletét. Ebből következően a fönn említett irányzatok, melyek
szétválasztják és szembeállítják a szabadságot és a törvényt, és
bálványimádó módon magasztalják a szabadságot, ha következetesek,
az erkölcsi lelkiismeret „kreatív” értelmezéséhez
jutnak el, amely eltávolodik az Egyház hagyományának és
Tanítóhivatalának álláspontjától.
55. Néhány teológus véleménye szerint az
Egyház legalábbis a korábbi időkben a lelkiismeret tevékenységét
arra korlátozta, hogy alkalmazza a személy életében az általános
erkölcsi normákat az egyes esetekre. De ezek a normák – mondják –
nem állhatnak azon a szinten, hogy tekintetbe vegyék az összes
ember megismételhetetlen egyediségét; bizonyos módon segíthetnek a
konkrét helyzetek helyes értékeléséhez, de nem helyettesíthetik a
személyeket személyes döntésükben, hogy miként viselkedjenek egy
konkrét esetben. Sőt, az emberi természet és erkölcsi jelentősége
hagyományos értelmezését támadó kritika néhány szerzőt arra vitt,
hogy azt állítsák: ezek a normák nem kötelező erejű, objektív
kritériumok a lelkiismeret ítéletéhez, hanem általános
távlatot adnak, mely első közelítésben segít az embernek,
hogy személyes és társadalmi életét rendezze. Emellett e szerzők
kiemelik a lelkiismeret jelenségének bonyolultságát: mélységesen
összefügg a személy egész érzelmi és pszichológiai szférájával s a
kulturális és társadalmi környezet sokféle befolyásával. Másrészt
az egekig magasztalják a lelkiismeret értékét, melyet a Zsinat
maga így határozott meg: „az ember szentélye, ahol egyedül van
Istennel, akinek hangja visszhangzik bensőjében” (Uo.) Ez a hang –
mondják – nem annyira arra készteti az embert, hogy aggályoskodva
tartsa meg az egyetemes normákat, mint inkább azoknak a személyes
feladatoknak kreatív és felelős elfogadására, melyeket Isten
bízott rá.
Annak érdekében, hogy a lelkiismeret „kreatív” jellegét
kiemeljék, néhány szerző a lelkiismeret sajátos cselekedetét már
nem „ítéletnek", hanem „döntésnek” nevezi: az ember csak akkor
érheti el erkölcsi tökéletességét, ha ezeket a döntéseket „autonóm
módon” hozza meg. Vannak, akik szerint ezt az érlelődési
folyamatot gátolják az Egyházi Tanítóhivatal túlságosan
kategorikus állásfoglalásai sok erkölcsi kérdésben, s ilyen
beavatkozásai a hívőkben lelkiismereti konfliktusokat
okoznak.
56. Az ilyen állítások igazolására némelyek a
kettős erkölcsi igazság bevezetését javasolták. Az egyik volna az
elvont tanítás, a másik a konkrét körülmények figyelembevételének
szintje. Ez a szituációkra is tekintettel lévő szint törvényesen
megalapozhatna az általános szabálytól eltérő
kivételeket, és így lehetővé tenné, hogy jó lelkiismerettel
megtegyenek valamit, ami az elvont erkölcsi törvény szerint
bensőleg rossz. Ily módon bizonyos esetekben létrejön egyfajta
kettősség vagy szembenállás az általában érvényes parancs és
tanítás, valamint az egyedi lelkiismeret normája között, mely
végső fórumként döntene a jó és a rossz kérdésében. Erre próbálják
alapozni azokat az ún. „lelkipásztori” megoldásokat, melyek
ellenkeznek a Tanítóhivatal tanításával, és ezzel igyekeznek
igazolni az ún. „kreatív” hermeneutikát, mely szerint az erkölcsi
lelkiismeretet nem kötelezi minden esetben egy-egy negatív
részleges parancs.
Mindenki beláthatja, hogy ezek a tanok kiforgatják önmagából
az erkölcsi lelkiismeretet Isten törvénye és az ember
szabadsága tekintetében. Csak a föntebb adott magyarázat, mely
szerint a szabadság és a törvény kapcsolata az igazságra épül,
teszi lehetővé a lelkiismeret ezen „kreatív” értelmezésének helyes
megítélését.
A lelkiismeret ítélete
57. A Rómaiakhoz írt levél, mely megérteti velünk a természetes
törvény lényegét, megmondja a lelkiismeret bibliai értelmét,
különösen a törvénnyel való sajátos kapcsolatában: „Amikor a
pogány a törvény híján a természet szavára jár el a törvény
szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja,
hogy a törvény követelménye a szívébe van írva. Erről
lelkiismerete tanúskodik és önítélete, mely hol vádolja, hol
fölmenti...” (Róm 2,14-15).
Szent Pál szavai szerint a lelkiismeret bizonyos értelemben a
törvény elé állítja az embert, és az ember „tanúja” lesz:
tanúja törvény iránti hűségének vagy hűtlenségének, azaz erkölcsi
igazságának vagy rosszaságának. A lelkiismeret az egyetlen
tanú: ami a személy bensőjében történik, az mindenki más szeme
elől rejtve van. A lelkiismeret tanúságát egyedül a személy felé
mondja ki, és viszont egyedül a személy ismeri a lelkiismeret
szavára adott válaszát.
58. Soha nem tudjuk eléggé értékelni az
embernek ezt az önmagával folytatott belső dialógusát.
De ez a belső dialógus valójában az ember dialógusa Istennel,
a törvény Szerzőjével, az ember ősképével és végső céljával. „A
lelkiismeret – írja Szent Bonaventura – olyan, mint Isten hírnöke
és kikiáltója, s amit mond, nem önmagától parancsolja, hanem azt
parancsolja, ami Istentől való. Olyan, mint a kikiáltó, aki
közhírré teszi a király rendeletét. Ebből következik, hogy a
lelkiismeretnek kötelező ereje van."[62]
Elmondható tehát, hogy a lelkiismeret tanúskodik az embernek az
ember erkölcsi igazságáról vagy rosszaságáról, de ugyanakkor, sőt
elsősorban a lelkiismeret Isten tanúsága, akinek szava és
ítélete behatol az ember belsejébe egészen lelke gyökeréig, s határozottan
és kedvesen engedelmességre szólítja föl: „Az erkölcsi
lelkiismeret nem zárja be az embert egyfajta áttörhetetlen
magányba, hanem kitárja Isten szava, hívása előtt. Ebben és nem
másban áll az erkölcsi lelkiismeret egész misztériuma és
méltósága: az a szent hely és tér, melyben Isten beszél az
emberrel."[63]
59. Szent Pál nemcsak fölismeri, hogy a
lelkiismeret tanúskodik, hanem a módot is föltárja, ahogyan a
lelkiismeret e feladatát végzi. „Gondolatokról” van szó, melyek
vádolják vagy fölmentik a pogányokat életmódjukhoz tartozó
dolgaikban (vö. Róm 2,15). A „gondolatok” kifejezés azt jelenti,
ami a lelkiismeret sajátja, azaz erkölcsi ítélet az emberről
és cselekedeteiről. Fölmentő vagy kárhoztató ítélet
aszerint, hogy az ember cselekedetei megegyeznek vagy eltérnek-e a
törvénytől, melyet Isten a szívébe írt. S éppen a cselekedetek és
végrehajtójuk fölötti ítéletről mondja Szent Pál ugyanott: így
lesz „azon a napon, amelyen evangéliumom szerint Isten Krisztus
által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött” (Róm 2,16).
A lelkiismeret ítélete praktikus ítélet, azaz olyan
ítélet, mely közli, hogy az embernek mit kell vagy mit nem szabad
tennie, illetve értékel egy már bevégzett cselekedetet. Olyan
ítélet, mely egy konkrét helyzetre alkalmazza az értelmes
meggyőződést, hogy a jót szeretni és tenni, a rosszat pedig
kerülni kell. A praktikus értelem ezen első elve a természetes
törvényhez tartozik, sőt annak alapját képezi, amennyiben kifejezi
a jó és a rossz fölötti eredeti világosságot, Isten teremtő
bölcsességének tükröződő fényét, mely mint egy kiolthatatlan
szikra (scintilla animae) ragyog minden ember szívében.
Mindazonáltal miközben a természetes törvény egyetemes érvénnyel
nyilvánítja ki az erkölcsi jó egyetemes és objektív
követelményeit, a lelkiismeret alkalmazza a törvényt a konkrét
esetekre, és ez lesz az ember számára belső parancs, meghívás,
hogy a konkrét szituációban teljesítse a jót. Így a lelkiismeret a
természetes törvény világosságánál hirdeti meg az erkölcsi
kötelességet: azt a kötelességet, hogy tegye, amit
lelkiismerete révén itt és most jónak ismert meg. A
kötelezettség és a törvény egyetemes volta nem kerül hatályon
kívül, hanem inkább elismerést nyer, amikor az értelem ennek
alapján meghatározza a konkrét teendőt. A lelkiismeret ítélete
„végső soron” megállapítja egy konkrét cselekedet megfelelőségét a
törvénynek; megfogalmazza egy szándékos tett moralitásának
közvetlen szabályát azáltal, hogy megvalósítja „az objektív
törvény alkalmazását egy egyedi esetben".[64]
60. Miként a természetes törvénynek és minden
gyakorlati ismeretnek, úgy a lelkiismeret ítéletének is parancsoló
jellege van: az embernek ennek megfelelően kell cselekednie.
Ha az ember egy ilyen ítélet ellenére cselekszik, vagy nem
bizonyos egy meghatározott cselekedet helyessége és jósága felől,
s mégis megteszi, elítéli a saját lelkiismerete, minden ember
erkölcsiségének közvetlen szabálya. Ennek az
értelmes követelménynek a méltósága, szavának és ítéleteinek
tekintélye az erkölcsi jó és rossz igazságából fakad, melyet a
lelkiismeretnek meg kell hallania és ki kell fejeznie. Ezt az
igazságot az „isteni törvény", az erkölcsiség objektív és
egyetemes szabálya mutatja meg. A lelkiismeret ítélete nem
törvényhozó, hanem tanúsítja a természetes törvény és a gyakorlati
értelem tekintélyét a legfőbb jóra való hivatkozással, melynek
vonzerejét az emberi személy érzi, és parancsait elfogadja: „a
lelkiismeret nem kizárólagos és autonóm forrás annak eldöntéséhez,
hogy mi jó és mi rossz, ellenkezőleg, mélységesen bele van írva az
engedelmesség elve az objektív norma iránt, mely megalapozza és
meghatározza a lelkiismeret döntéseinek megfelelését a
parancsolatokkal és tilalmakkal, melyek az emberi cselekvés
alapját alkotják".[65]
61. Az erkölcsi jó igazsága, melyet az értelem
törvénye fejez ki, gyakorlatilag és pontosan a lelkiismeret
ítéletében ismerhető meg, s ez hozza magával a jó tett és a rossz
tett elkövetőjének felelősségét: Ha az ember rosszat tett,
lelkiismeretének igaz ítélete továbbra is tanúskodik mind az
egyetemes igazságról, mely a jóhoz tartozik, mind a rosszaságról,
melyet választott. De a lelkiismeret furdalás a remény és az
irgalmasság záloga is az emberben: miközben tanúskodik az
elkövetett rosszról, emlékeztet a bocsánatkérésre, s arra, hogy a
jót mindig tenni kell, s az erényt gyakorolni kell Isten
kegyelmével.
Így a lelkiismeret gyakorlati ítéletében, mely a
személyt egy meghatározott cselekedetre kötelezi, megmutatkozik
a szabadság és az igazság összetartozása. Ezért a
lelkiismeret „ítélet” aktusaival fejezi ki magát, melyek nem
önkényes „döntések", hanem az igazságot mutatják meg a jóról. És
ezeknek az ítéleteknek – s lényegében az embernek, aki az
ítéleteket hozza – az érettsége és felelőssége nem azon mérhető,
hogy mennyire szabadul el a lelkiismeret az objektív igazságtól
saját döntéseinek vélt autonómiája kedvéért, hanem épp
ellenkezőleg azon, hogy milyen buzgón keresi az igazságot, s
mennyire engedi magát vezetni az igazság által a cselekvésben.
Keresni az igazságot és a jót
62. A lelkiismeret mint egy cselekedet megítélése nem mentes a
tévedés lehetőségétől. „Nem ritkán előfordul – írja a Zsinat ,
hogy a lelkiismeret legyőzhetetlen tudatlanság (ignorantia
invincibilis) miatt téves lesz, anélkül, hogy emiatt elveszítené
méltóságát. Ez azonban nem állítható olyan esetben, amikor az
ember keveset törődik a jó és az igazság keresésével, vagy amikor
a lelkiismeret bűnös szokás miatt fokozatosan vakká válik.” (GS
16) A Zsinat e néhány mondata összefoglalja azt a tanítást, melyet
az Egyház a századok során dolgozott ki a téves lelkiismeretről.
Kétségtelen, ahhoz, hogy az embernek „jó legyen a
lelkiismerete” (1Tim 1,5), keresnie kell az igazságot, mely
szerint ítélnie is kell. Miként Pál apostol mondja, a
lelkiismeretnek a Szentlélektől megvilágosítottnak, (vö. Róm 9,1),
„tisztának” (2Tim 1,3) kell lennie, nem szabad ravasznak lennie és
nem hamisíthatja meg Isten igéjét, hanem világosan ki kell
fejeznie az igazságot (vö. 2Kor 4,2). Másrészt maga az apostol
figyelmezteti a keresztényeket: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem
gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy meg tudjátok
ítélni, mi az Isten akarata, mi a jó, mi kedves előtte és mi
tökéletes.” (Róm 12,2)
Szent Pál fölhívja a figyelmet arra, hogy lelkiismeretünk
ítéleteiben mindig ott leselkedik a tévedés lehetősége, ezért
intelme éberségre sürget.
A lelkiismeret nem tévedhetetlen bíró: tévedhet.
Mindazonáltal a lelkiismeret tévedése lehet legyőzhetetlen
tudatlanság gyümölcse, azaz fakadhat olyan tudatlanságból,
melynek a cselekvő nincs tudatában és egymaga nem tud tőle
megszabadulni.
Az ilyen legyőzhetetlen tudatlanság esetében a lelkiismeret nem
bűnös – ahogy a Zsinat mondja, nem veszíti el méltóságát , mert
jóllehet valójában másképp irányít, mint az objektív erkölcsi
rend, mégis annak nevében szüntelenül beszél az igazságról, melyet
a cselekvő alanynak őszintén keresnie kell.
63. A lelkiismeret méltósága tehát mindig az
igazságból ered: a helyes lelkiismeret esetében az ember az
objektív igazságot teszi; a téves lelkiismeret esetében az ember
tévesen valami olyat tesz, amit szubjektíven igaznak tart.
De mindig különbséget kell tenni az erkölcsi jóval kapcsolatos
„szubjektív” tévedés és az „objektív” igazság között, mely
értelmes célként áll az ember előtt; és nem tehető azonos értékűvé
a helyes lelkiismerettel végrehajtott tettel az, amelyet téves
lelkiismereti ítélettel cselekszenek.[66]
A legyőzhetetlen tudatlanságból vagy nem bűnösen téves ítéletből
fakadó tett nem mindig beszámítható a cselekvő személynek; de a
cselekedet ebben az esetben is rossz, a jó igazságához mérve
rendetlenség marad. Továbbá a föl nem ismert jó erkölcsileg nem
gyarapítja a cselekvő személyt: nem tökéletesíti és nem készíti
elő a legfőbb Jóra. Ezért mielőtt könnyedén igazolnánk magunkat a
lelkiismeretünk nevében, át kell elmélkednünk a zsoltár szavát: „A
tévedéseket ki érti meg? Az elrejtettektől tisztíts meg
engem!” (19,13). Olyan vétkek ezek, melyeket képtelenek
vagyunk meglátni, mégis vétkek maradnak, mert vonakodtunk attól,
hogy a világosság felé haladjunk (vö. Jn 9,39-41).
A lelkiismeret mint végső, konkrét ítélet, elveszíti méltóságát,
amikor vétkesen téves, azaz „amikor az ember keveset
törődik a jó és az igazság keresésével, vagy amikor a lelkiismeret
bűnös szokás miatt szinte vakká válik".(GS 16) A lelkiismeret
deformálódásának veszélyeire utal Jézus, amikor figyelmeztet: „A
test világossága a szem; ha tehát a szemed tiszta, az egész tested
világosságban lesz; de ha a szemed rossz, egész tested sötét lesz.
Ha tehát a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a
sötétség!” (Mt 6,22-23)
64. Jézus iménti szavaiban felhívást is kapunk
a lelkiismeret alakítására, arra, hogy állandóan
megtérjünk az igazságra és a jóságra. Hasonló Pál apostol
buzdítása, hogy ne hasonuljunk e világ mentalitásához, hanem
megújítva elménket, alakuljunk át. (vö. Róm 12,2) És valóban, az
Úrhoz és a jó szeretetéhez megtért „szív” a forrása a lelkiismeret
igaz ítéleteinek. Ugyanis „hogy meg tudjuk ítélni, mi az
Isten akarata, mi a jó, mi kedves és tökéletes előtte", (Róm 12,2)
nagyon fontos ismerni Isten törvényét általában, de ez nem
elegendő: elengedhetetlen a hasonlóság, a „természetbeli
hasonlóság” az ember és az igaz jó között.[67] Ez a természetbeli hasonlóság az ember jó
elhatározásaiban gyökerezik és növekszik: az okosságban és a többi
sarkalatos erényben, és még inkább a hit, a remény és a szeretet
isteni erényeiben. Ebben az értelemben mondta Jézus: „aki az
igazságot cselekszi, a világosságra jön” (Jn 3,21).
A keresztények lelkiismeretük alakításához igen nagy
segítséget találnak az Egyházban és annak Tanítóhivatalában,
miként a Zsinat mondja: „A keresztényeknek ... lelkiismeretük
alakításában gondosan figyelembe kell venniük az Egyház szent és
biztos tanítását. A katolikus Egyház ugyanis Krisztus akaratából
az igazság tanítója, s feladata hitelesen hirdetni és tanítani az
igazságot, aki Krisztus, s ugyanakkor tekintélyével tisztázza és
megerősíti az erkölcsi rendnek azokat az elveit, melyek az emberi
természetből fakadnak.” (DH 14) Ezért az Egyház tekintélye, amikor
ezekről az erkölcsi kérdésekről nyilatkozik, semmiképpen nem sérti
a keresztények lelkiismeretének szabadságát: egyrészt azért nem,
mert a lelkiismeret szabadsága soha nem az „igazságtól",
hanem mindig az „igazságban” való szabadság; másrészt azért
nem, mert a Tanítóhivatal a keresztény lelkiismeret számára nem
idegen igazságot hirdet, hanem olyat, melyet a lelkiismeretnek a
hitből eredően már birtokolnia kell. Az Egyház mindig és csakis a
lelkiismeret szolgálatára cselekszik, segítvén, hogy ne sodródjék
ide-oda a téves emberi tanítások szeleitől (vö. Ef 4,14), hogy le
ne tévedjen az ember igaz javának útjáról, hanem főként a nehezebb
kérdésekben biztonsággal érkezzék meg az igazságba, és meg tudjon
maradni benne.
III. AZ ALAPVETŐ Ő VÁLASZTÁS ÉS A KONKRÉT
CSELEKEDETEK
„Csak e szabadság ne legyen indoka a test szerinti életnek.”
(Gal 5,13)
65. A szabadság iránti fölfokozott érdeklődés a humán és
teológiai tudományok sok művelőjét késztette arra, hogy mélyebben
elemezzék a szabadság természetét és erőit. Helyesen állapítják
meg, hogy a szabadság nem csupán konkrét cselekvések közötti
választás, hanem éppen egy ilyen választáson belül az ember döntése
önmagáról is, a saját életének beállítása a Jó felé vagy
ellenkezőleg, az igazság felé vagy ellenkezőleg, végső soron Isten
mellett vagy Isten ellen. Jogosan hangsúlyozzák bizonyos
választások kiemelkedő jelentőségét, melyek egy ember egész
erkölcsi életének „formát” adnak, s mintegy bölcsőjévé válnak a
többi mindennapos választásoknak.
Bizonyos szerzők azonban a személy és cselekedetei közti
kapcsolat sokkal mélyebb átgondolását javasolják. „Alapvető
szabadságról” beszélnek, mely különbözik a választási
szabadságtól, mélyebb annál, s figyelembevétele nélkül sem
megérteni, sem helyesen értékelni nem lehet az emberi
cselekedeteket. E szerzők szerint az erkölcsi életben a
kulcsszerepet egy bizonyos „optio fundamentalis” játssza,
melyet az alapvető szabadság valósít meg, s általa a személy
átfogóan dönt önmagáról, nem reflektáltan tudatos és meghatározott
választással, hanem „transzcendentális” és „atematikus” módon. A
belőle származó konkrét cselekedetek csak részleges
kísérletek, de soha nem fejezik ki teljesen, ezért csupán
„jelei” vagy kísérő jelenségei ennek az optiónak. E
cselekedetek közvetlen tárgya – mondják – nem az abszolút Jó
(melynek színe előtt transzcendentális szinten nyilatkoznék meg a
személy szabadsága), hanem a részleges javak (melyeket
„kategoriális javaknak” is mondanak). Mármost néhány teológus
véleménye szerint részleges természetük miatt e javak egyike sem
képes meghatározni az ember mint személy szabadságát a maga
teljességében, még akkor sem, ha az ember csak megvalósításuk vagy
elutasításuk által volna képes kifejezni a maga optio
fundamentalisát.
Így tehát odáig érkeznek el, hogy különbséget tesznek az
optio fundamentalis és egy konkrét cselekedet megfontolt
választása között. Olyan különbség ez, mely bizonyos
szerzőknél a szétválasztás formáját ölti azáltal, hogy az
erkölcsi „jó” és „rossz” fogalmát fönntartják az optio
fundamentalis transzcendentális szférájának, ugyanakkor az
evilági, azaz az embernek önmagához, másokhoz és a világ dolgaihoz
tartozó konkrét választásait „helyesnek” vagy „hibásnak”
minősítik. Eszerint az emberi cselekvésben szakadás támad az
erkölcsiség két szintje között: az egyik szinten van az akarattól
függő jó és rossz, a másikon a konkrét cselekedetek. E
cselekedetek erkölcsi megítélése, helyes vagy hibás volta csak
attól függ, hogy a tettből következő – „premorális” vagy „fizikai”
– jó és rossz következmények számaránya milyen. Ez oda vezethet,
hogy egy konkrét cselekedet, még ha szabadon választották is,
egyszerű fizikai folyamatnak számít, és nem az emberi cselekedet
sajátos normái szerint ítéltetik meg. Végeredményben az ember
tulajdonképpeni erkölcsi minősítését az optio fundamentalisnak
tartják fönn, teljesen vagy részben kizárva belőle a konkrét
cselekedeteket.
66. Kétségtelen, hogy a keresztény erkölcstan
már bibliai gyökereiben is elismeri egy alapvető választás különös
jelentőségét, mely minősíti az erkölcsi életet és gyökerében
határozza meg a szabadságot Isten színe előtt. De ez a hit
választása, a hitbeli engedelmesség (vö. Róm 16,26),
„mellyel az ember teljesen szabadon Istenre hagyatkozik „az akarat
és az értelem teljes engedelmességét nyújtván feléje".[68] Ez a hit, mely „a szeretet
által tevékeny", (Gal 5,6) az ember bensejéből, a „szívéből” (vö.
Róm 10,10) ered, és arra hivatott, hogy a cselekedetekben hozzon
gyümölcsöt. (vö. Mt 12,33-35; Lk 6,45; Róm 8,5-8; Gal 5,22) A
Tízparancsolatban a parancsolatok élén áll az alapvető formula:
„Én vagyok az Úr, a te Istened” (Kiv 20,2), mely a sokféle
részleges parancsolat eredeti értelmét kifejezve a szövetség
erkölcsének sajátos arculatot, egységet és mélységet biztosít.
Izrael alapvető választása tehát az alapvető parancsra vonatkozik
(vö. Józs 24,14-25;Kiv 19,3-8; Mik 6,8). Az Újszövetség
erkölcsének kezdetén is ott áll Jézus alapvető fölszólítása a
„követésére” – a gazdag ifjúhoz is így szól: „Ha tökéletes akarsz
lenni, ... jöjj és kövess engem” (Mt 19,21) –, erre válaszol a
tanítvány egy radikális döntéssel és választással. A talált kincs
és igazgyöngy, melyért az ember eladja mindenét, amije van,
evangéliumi példázatai beszédes és hatásos képei annak a föltétlen
és radikális választásnak, melyet Isten országa megkíván. Követése
választásának radikális voltát Jézus csodálatosan fejezi ki: „Aki
meg akarja menteni az életét, elveszíti azt; de aki elveszíti az
életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk 8,35)
Jézus „jöjj és kövess engem” fölszólítása az emberi szabadságnak
szól, és azt a lehető legnagyobb módon fölmagasztalja, ugyanakkor
tanúsítja hit és a döntések igazságát és kötelező voltát, s ezeket
lehet optio fundamentalisnak nevezni. Az emberi szabadság
hasonló fölmagasztalását találjuk Szent Pál szavaiban: „Ti,
testvérek, a szabadságra vagytok hivatva” (Gal 5,13). De az
apostol azonnal hozzátesz egy súlyos figyelmeztetést: „Csak e
szabadság ne legyen indoka a test szerinti életnek.” Ebben az
intelemben előbbi szavai visszhangzanak: „Ezzel a szabadsággal
Krisztus szabadított meg minket; álljatok hát szilárdan, és ne
engedjétek, hogy újra rátok rakják a rabszolgaság igáját.” (Gal
5,1) Pál apostol éberségre int: a szabadságra mindig leselkedik a
rabszolgaság. És ez főként a hitet érinti – amennyiben optio
fundamentalis , melyet a fent említett irányzatok elszakítanak a
konkrét cselekedetek választásától.
67. Ezek az irányzatok tehát eltérnek a
bibliai tanítástól, mely úgy tekinti az optio fundamentalist, mint
igazán szabad választást, és mélységesen összeköti a konkrét
tettekkel. Az alapvető választás révén képes az ember irányt
szabni életének s a kegyelem segítségével követve az isteni hívást
végső célja felé tartani. De ez a képesség ténylegesen a konkrét
tettek választásában nyilvánul meg, melyekkel az ember szabadon
alakul Isten akarata, bölcsessége és törvénye szerint. Ezért
állítható, hogy az ún. optio fundamentalis abban a mértékben,
amennyiben különbözik egy általános szándéktól, s ezért az
akaratot még nem kötelezte el, mindig a tudatos és szabad
választások által aktualizálódik. Éppen ezért visszavonják,
amikor az ember tudatos választással súlyos erkölcsi kérdésben
ellentétes irányba köti le akaratát.
Az optio fundamentalis és a konkrét cselekedetek szétválasztása
ellentmondást jelent a testből és lélekből álló erkölcsi alany
épségének és személyes egységének. Ha az optio fundamentalist úgy
kezelik, hogy nem veszik figyelembe kifejezetten az erőket,
melyeket mozgósít, és a konkrét tetteket, melyek kifejezik, az nem
felel meg az emberi cselekvésben általában s minden egyes
megfontolt választásban konkrétan benne lévő értelmes célosságnak.
Valójában az emberi cselekedetek moralitása nem csupán a
szándéktól, az irányultságtól vagy optio fundamentalistól függ,
melyet olyan általános szándéknak értelmeznek, melyben nincs semmi
meghatározott tartalom, vagy egy olyan szándék csupán, melynek nem
felel meg a cselekvő erőfeszítés az erkölcsi élet
kötelezettségeinek teljesítésére. Az erkölcsiséget lehetetlen
megítélni, ha eltekintünk egy konkrét cselekedetnek az emberi
személy méltóságával és hivatásával megegyező vagy ellentétes
voltától. Minden választásban mindig benne van a szabad akarat
megnyilvánulása a jó és a rossz felé, melyeket a természetes
törvény követendő jóként és kerülendő rosszként fölmutat.
A pozitív erkölcsi parancsok esetében az okosságnak mindig
feladata, hogy egy konkrét szituációra nézve igazolja őket, pl.
összevetve más, talán fontosabb vagy sürgetőbb kötelezettségekkel.
De a tiltó erkölcsi parancsok, amelyek bizonyos konkrét
cselekedeteket mint belsőleg rossz tetteket tiltanak, nem engednek
törvényes kivételt; nem hagynak erkölcsileg elfogadható teret az
ellentétes értelmű „kreativitásnak". Ha egyszer egy konkrét
esetben az ember fölismeri, hogy a cselekedetet általános szabály
tiltja, erkölcsileg egyedül az a cselekvés helyes, amelyik
engedelmeskedik az erkölcsi törvénynek és tartózkodik a tiltott
cselekvéstől.
68. Mindehhez hozzá kell tennünk egy jelentős
lelkipásztori megfontolást. A fentebb említett vélemények logikája
szerint az optio fundamentalis erejéből az ember hűséges
maradhatna Istenhez, függetlenül attól, hogy egyes választásai és
konkrét cselekedetei megfelelnek-e az erkölcsi törvényeknek és
szabályoknak, vagy sem. A szeretetre irányuló kezdeti optióval az
ember erkölcsileg jó maradhatna, megmaradhatna Isten kegyelmében,
elérhetné üdvösségét akkor is, ha konkrét cselekedetei
megfontoltan és súlyosan ellenkeznének Isten és az Egyház
parancsolataival.
Valójában az ember nemcsak az optio fundamentalishoz való
hűtlenség miatt vész el, mellyel „teljesen szabadon
Istennek” ajánlotta magát.[69]
Az ember minden megfontoltan elkövetett halálos bűnnel megbántja
Istent, aki a törvényt adta, s az egész törvény ellen vét (vö. Jak
2,8-11). Még ha meg is őrzi a hitet, elveszíti a „megszentelő
kegyelmet", a „szeretetet” és az „örök boldogságot".[70] „A megigazulás egyszer megkapott kegyelme –
tanítja a Trienti Zsinat – nemcsak a hitetlenség által veszíthető
el, mely elveszejti magát a hitet, hanem bármely más halálos
bűnnel is."[71]
A halálos és a bocsánatos bűn
69. Az optio fundamentalis körüli
meggondolások néhány teológust arra késztettek, hogy komoly
revízió alá vegyék a halálos bűnök és bocsánatos
bűnök hagyományos megkülönböztetését. Azt hangsúlyozzák, hogy az
Isten törvényével való szembeszegülés, mely a megszentelő kegyelem
elvesztését – s az ilyen bűn állapotában bekövetkezett halál
esetén az ember kárhozatát – okozza, csak egy olyan cselekedet
gyümölcse lehet, mely a személyt a maga teljességében átfogja,
azaz az optio fundamentalis cselekedete. E teológusok szerint az
embert az Istentől elválasztó halálos bűn csak Isten elutasítása
esetén áll elő, de a szabadságnak olyan fokán, mely nem azonos a
választás aktusával, és tudatosan reflektáló lelkiismerettel el
nem érhető. Ebben az értelemben – teszik hozzá – legalábbis
pszichológiailag nehéz elfogadni, hogy egy olyan keresztény, aki
Jézus Krisztussal és Egyházával egységben akar maradni, könnyen és
ismételten el tudna követni halálos bűnöket, mint ahogy esetenként
cselekedeteinek „anyaga” ezt mutatja. Hasonlóképpen nehéz lenne
elfogadni, hogy az ember képes volna gyökeresen fölmondani az
Istennel való közösség kötelékét és rövid időn belül őszinte
bűnbánattal visszatérni Hozzá. Ezért azt mondják, hogy a bűn
súlyosságát sokkal inkább a személyi szabadság elkötelezettségének
fokával kell mérni, mintsem a cselekedet anyagával.
70. A szinodus utáni Reconciliatio et
paenitentia kezdetű apostoli buzdítás megerősítette a
halálos és a bocsánatos bűnök közötti hagyományos különbségtétel
jelentőségét és maradandó aktualitását. Az 1983. évi Püspöki
Szinodus, melyből ez a buzdítás fakadt „nem csupán megerősítette a
trienti Zsinat tanítását a halálos és bocsánatos
bűnök létéről és természetéről, hanem arra is emlékeztetni akart,
hogy halálos az a bűn, melynek tárgya súlyos anyag, s melyet
teljes tudatossággal és szabad beleegyezéssel követnek el.[72]
A trienti Zsinat kijelentése nemcsak a halálos bűn „súlyos
anyagát” veszi tekintetbe, hanem szükséges föltételként mondja a
teljes figyelmet és szabad beleegyezést.Egyébként mind az
erkölcstanban, mind a lelkipásztori gyakorlatban jól ismertek
olyan esetek, melyekben egy anyaga tekintetében súlyos cselekedet
nem lesz halálos bűn, mert nem teljes figyelemmel vagy nem
megfontolt beleegyezéssel hajtották végre. Hasonlóképpen „óvakodni
kell a halálos bűn olyan értelmezésétől, mely szerint az csak az
Isten elleni – miként manapság mondják – optio fundamentalis
aktusa", mely Isten vagy a felebarát kifejezett és formális
megvetését, vagy a szeretet nem tudatos és bennfoglalt
elutasítását jelenti. „Ugyanis akkor is halálos bűnről van szó,
amikor az ember bármilyen indokkal tudva és akarva valami súlyos
rendetlenséget választ. Egy ilyen választásban ugyanis már benne
van az isteni parancs megvetése, az egész teremtés és az emberiség
iránti isteni szeretet elutasítása: az ember eltávolodik Istentől
és elveszíti a szeretetet. Az alapvető irányultságot tehát
gyökeresen módosíthatják konkrét cselekedetek. Kétségtelenül
adódhatnak pszichológiai szempontból nagyon bonyolult és homályos
helyzetek, melyek hatással vannak a bűnös beszámíthatóságára. De a
pszichológiai szféra meggondolásaiból nem lehet olyan teológiai
kategóriát gyártani, mint pl. az „optio fundamentalis", mely az
objektív értékelés szintjén megváltoztatja vagy kétségbe vonja a
halálos bűn hagyományos fogalmát."[73]
Ily módon az optio fundamentalis és – az önmagukban vagy
körülményeikben rossz – konkrét cselekedetek szabad választásának
elszakítása egymástól magával hozza a halálos bűnre vonatkozó
katolikus tanítás megvetését: „Az Egyház egész hagyományával
együtt halálos bűnnek nevezzük azt a cselekedetet,
mellyel egy ember tudva és szabadon elutasítja Istent, az Ő
törvényét, a szeretet fölkínált szövetségét, s Isten akarat
ellenére inkább önmaga vagy valamely véges teremtmény felé fordul
(conversio ad creaturam). Ez megtörténhet közvetlen és
formális módon, mint pl. az ateizmus, az aposztázia és a
bálványimádás bűnében; de ugyanígy akkor is, ha valaki súlyos
anyagban engedetlen Isten parancsai iránt."[74]
IV. AZ ERKÖLCSI CSELEKEDET
Teleológia és teleologizmus.
71. Az emberi szabadság és Isten törvénye közötti kapcsolat,
melynek benső és eleven székhelye az erkölcsi lelkiismeret, az
emberi cselekedetekben nyilvánul és valósul meg. Az ember mint
ember éppen cselekedetei által tökéletesedik, mint olyan ember,
aki arra hivatott, hogy önként keresse Teremtőjét és szabadon
jusson el a vele való egyesülésre, a teljes és boldog
tökéletességre. (GS 17)
Az emberi cselekedetek erkölcsi cselekedetek, mert kifejezik és
meghatározzák a cselekvő ember jóságát vagy rosszaságát.[75] Nem csupán változást okoznak az
emberen kívüli dolgokban, hanem mivel az ember szabadon
választotta őket, erkölcsileg minősítik a személyt és
meghatározzák mély lelki arculatát, miként ezt megkapó módon
mondja Nisszai Szent Gergely: „A változó és folyamatban lévő
dolgok soha nem maradandóak, hanem egyik a másikból születik és
vagy jobb vagy rosszabb állapotba mennek át ... Márpedig az emberi
élet állandó változásnak van alávetve, ezért mivel nem örökkévaló
és változhatatlan, mindig születnie kell. De ebben az esetben a
születés nem szándékon kívüli és nem külső beavatkozás
következménye, mint a testi dolgok esetében, hanem mindenki a
saját választása szerint születik; ebből következően bizonyos
módon önmagunk szülői vagyunk, s választásunkkal olyan
formát adunk magunknak, amilyet akarunk."[76]
72. A cselekedetek moralitása az emberi
szabadság következtében hiteles jóvá válik. Ezt a jót mint örök
törvény Isten bölcsessége határozta meg, aki mindent a maga
céljára rendel. Ezt az örök törvényt az ember részben természetes
eszével ismeri föl (s ezért „természetes törvény"), részben
teljesen és tökéletesen Isten természetfölötti nyilatkoztatásával
(ezért nevezzük „isteni törvénynek"). A cselekvés erkölcsileg
akkor jó, amikor a szabad választások megegyeznek az ember igaz
javával, s így kifejezik a személy szándékos igazodását végső
célja, azaz Isten felé. Ő az a legfőbb jó, akiben az ember
megtalálja a teljes és tökéletes boldogságát. A gazdag ifjú
kérdése Jézus felé: „Mi jót kell tennem, hogy örök életem
legyen?” föltárja a cselekedet erkölcsi értéke és az
ember végső célja közötti lényeges összefüggést. Válaszával
Jézus megerősíti az ifjú meggyőződését: a jó cselekedetek végzése,
melyeket az parancsolt, aki „egyedül jó", az örök életre vezető út
elengedhetetlen föltétele: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd
meg a parancsokat” (Mt 19,16-17). Jézus válasza s a parancsokra
való hivatkozás azt is kifejezi, hogy a célba vivő út az ember
javát oltalmazó isteni törvények tiszteletben tartása. Csak a
jónak megfelelő cselekedet lehet olyan út, mely az életre visz.
Az emberi cselekedet értelmes irányítása a jóra, s az értelem
által megismert jó szándékos végrehajtása alkotja a moralitást.
Éppen ezért az emberi cselekvés nem értékelhető erkölcsileg jónak
csak azért, mert valamilyen cél elérésére szolgál, vagy mert a
cselekvő alany szándéka jó.[77] A
cselekvés erkölcsileg akkor jó, amikor tanúsítja és kifejezi a
személy szándékos irányultságát a végső célra, s a konkrét
cselekedet megegyezését az emberi jóval, miként azt a maga
igazságában az értelem megismerte. Ha a konkrét cselekedet tárgya
nincs összhangban a személy igaz javával, egy ilyen cselekvés
választása akaratunkat s bennünket, önmagunkat is rosszá tesz,
ezért szembe állít végső célunkkal, legfőbb javunkkal, magával
Istennel.
73. A keresztény ember az isteni
nyilatkoztatásnak és a hitnek köszönhetően ismeri azt az
„újdonságot", mely cselekedeteinek moralitását jellemzi. E
cselekedetek arra vannak hivatva, hogy kifejezzék az
összetartozást vagy az elkülönülést azzal a méltósággal és
hivatással szemben, melyet kegyelemként kapott: Jézus Krisztusban
és az Ő Lelkében a keresztény ember „új teremtmény", Isten fia, és
cselekedeteivel kinyilvánítja hasonlóságát vagy különbözőségét a
Fiú képével, aki az elsőszülött a sok testvér között (vö. Róm
8,29), hűségben vagy hűtlenségben él a Lélek ajándékaival,
megnyílik vagy bezárul az örök élet, az Atya, a Fiú és a
Szentlélek boldogságának, szeretetének és látásának közössége
előtt.[78] Krisztus „a maga
képmására formál minket – írja Alexandriai Szent Cirill, oly
módon, hogy isteni természetének vonásai a jó és erényes élet, a
megigazulás és a megszentelés által fölragyognak bennünk... E
képmás szépsége világít bennünk, akik Krisztusban vagyunk, amikor
a cselekedeteinkben jó embernek mutatkozunk."[79]
Ebben az értelemben az erkölcsi életnek lényeges jellemzője a
célszerűség, „character teleologicus", mert az emberi
cselekedetek megfontolt Istenre irányítását jelenti, arra az
Istenre, aki az embernek legfőbb java és végső célja (telosz). Ezt
tanúsítja az ifjúnak Jézushoz intézett kérdése: „Mi jó kell
tennem, hogy örök életem legyen?” De ez a végső célra irányultság
nem csupán a szándéktól függő szubjektív adat. Föltételezi, hogy
ezek a cselekedetek önmagukban e célra irányíthatók, mert
összhangban vannak az ember hiteles erkölcsi javával, melyet a
törvények oltalmaznak. Ez az, amire Jézus az ifjúnak adott
válaszával emlékeztet: „Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a
parancsokat". (Mt 19,17)
Nyilvánvalóan az irányulásnak értelmesnek és szabadnak,
tudatosnak és megfontoltnak kell lennie, minek következtében az
ember „felelős” a cselekedeteiért és Istenítélete alatt áll, aki
igazságos és jóságos bíró, megjutalmazza a jót és bünteti a
rosszat, miként Szent Pál mondja: „ugyanis mindnyájunknak meg kell
jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit
testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat
tette.” (2Kor 5,10)
74. De honnan ered a szabadon cselekvő ember
tetteinek erkölcsi minősítése? Mitől függ az emberi
cselekedetek Istenre irányultsága? A cselekvő alany szándékától,
a körülményektől – különösen a következményektől – vagy a
cselekedet tárgyától?
Ez az a kérdés, amit hagyományosan az „erkölcsiség
forrásainak” neveznek. Éppen e problémakörrel kapcsolatban
tűntek föl – vagy éledtek újjá – az utóbbi évtizedekben új
kulturális és teológiai irányzatok, melyek pontos megítélést
tesznek szükségessé az Egyház Tanítóhivatala részéről.
Néhány „teleologikusnak” nevezett etikai elmélet
olyannak látszik, mintha az emberi cselekedetek, valamint a
kitűzött és megvalósított célok közötti megfelelésre helyeznék a
hangsúlyt.
Egy cselekvés erkölcsi értékeléséhez a kritériumokat a megvalósítandó
nemerkölcsi és erkölcs előtti javak mérlegeléséből vagy ezek
tiszteletben tartásából merítik. Számukra egy konkrét cselekedet
aszerint helyes vagy elhibázott, hogy képes-e jobb helyzetet
létrehozni az összes érdekelt személy számára: annyira helyes a
cselekedet, amennyire „maximalizálni” tudja a jót és
„minimalizálni” a rosszat.
Sok katolikus moralista, aki ezt az irányt követi próbál
távolságot tartani az utilitarizmustól és pragmatizmustól, melyek
szerint az emberi cselekedetek moralitását a végső célra való
tekintet nélkül kell megítélni. Helyesen érzik a szükségét annak,
hogy értelmes érveléssel tudják igazolni az erkölcsi élet
követelményeit és törvényeit. E törekvés törvényes és szükséges,
föltéve, hogy a természetes törvényre támaszkodó erkölcsi rend az
emberi értelem számára megközelíthető. Olyan törekvés ez, mely –
különösen a pluralista társadalmakban – megfelel a
nemkatolikusokkal és nemkeresztényekkel való dialógus és
együttműködés követelményeinek.
75. De azon törekvésen belül, mely ilyen
racionális erkölcsöt – olykor „autonóm erkölcsnek” is nevezik –
akar kidolgozni, vannak hamis megoldások, különösen azok,
melyek helytelenül értelmezik az erkölcsi cselekvés tárgyát.
Egyesek nem veszik kellően figyelembe azt a tényt, hogy az
akarat azonosul konkrét választásaival, melyeket végrehajt: ezek a
föltételei erkölcsi jóságának, s annak, hogy a személy végső
céljára irányulhasson. Mások olyan szabadság fogalmat
vallanak, mely mellőzi a szabadság gyakorlásának föltételeit,
őszinte megfelelését a jó igazságával, s a konkrét cselekvések
által történő meghatározottságát. Ezen elméletek szerint a szabad
akarat erkölcsileg nincs alávetve meghatározott
kötelezettségeknek, választásai nem hatnak rá, mégis felelős
cselekedeteiért és azok következményeiért. Ezt a „teleologizmust”
mint az erkölcsi norma megtalálásának módszerét – különböző
megnyilvánulásokból kölcsönözve a kifejezéseket – nevezhetjük
„konszekvencializmusnak” vagy „proporcionalizmusnak". A
konszekvencializmus egy konkrét cselekedet helyességének
kritériumait az előre látható következmények számából akarja
nyerni. A proporcionalizmus a megvalósított értékek és javak
között mérlegelve a jó és a rossz arányára koncentrál a konkrét
szituációban lehetséges „nagyobb jó” vagy „kisebb rossz”
figyelembevételével.
A teleológikus etikai elméletek (konszekvencializmus,
proporcionalizmus) elismerik ugyan, hogy az értelem és a
kinyilatkoztatás fölmutatja az erkölcsi értékeket, de úgy
vélik,nem lehet megfogalmazni olyan abszolút normákat, melyek
tiltják az ezen értékekkel minden körülmények között és minden
kultúrában szembenálló konkrét cselekedeteket. A cselekvő alany
szerzője volna a kitűzött értékek elérésének, de kettős
értelemben. Az emberi cselekedetben rejlő értékek vagy javak
szerintük két rendhez tartoznak: részben az erkölcsihez
(azaz a tulajdonképpeni erkölcsi értékekhez, mint pl. az
istenszeretet, a jóakarat a felebarát iránt, igazságosság stb.),
részben az erkölcs előtti rendhez (azaz akár a
cselekvő vagy más személyek számára okozott előnyökhöz vagy
hátrányokhoz, mint pl. az egészség erősítése vagy károsítása,
fizikai épség, élet, halál, anyagi károk stb.), melyet
nemerkölcsi, fizikai vagy ontikus rendnek is neveznek. Egy olyan
világban, melyben a jóhoz mindig keveredik a rossz, s minden jó
hatással rosszak is járnak együtt, a cselekedet moralitását
kétféleképpen kell megítélni: „erkölcsi jóságát” a cselekvő alany
szándéka szerint, „helyességét” az előre látható következmények és
azok arányai szerint. Következésképpen a konkrét cselekedeteket
erkölcsileg „helyesnek” vagy „hibásnak” lehetne minősíteni, de
szerzőjüket, az akaratot nem lehetne „jónak” vagy „rossznak”
mondani.
Ily módon egy cselekedet, melyet egy egyetemes negatív törvény
tilt, mert közvetlenül sért erkölcs előttinek tekintett javakat,
erkölcsileg még megengedhetőnek minősíthető, ha a cselekvő alany
szándéka – a konkrét cselekvésben foglalt javak „felelős”
mérlegelésével – az adott körülmények között döntőnek ítélt
erkölcsi értékre koncentrál.
A cselekvés következményeinek értékelése a cselekedetnek és
következményeinek, illetve a következményeknek egymás közti
arányára támaszkodva csupán az erkölcs előtti rendhez tartozna. A
cselekedet erkölcsi fajtáját, azaz jóságát vagy rosszaságát
kizárólagosan az döntené el, hogy a személy hűséges-e az okosság
és a szeretet magasabb értékeihez, de ez a hűség nem zárja ki a
konkrét erkölcsi parancsok megsértését. Ebben a rendszerben a
tiltó törvényt még súlyos anyag esetében is mindig relatív és
kivételt ismerő cselekvési normának tekintik.
Ebben a fölfogásban bizonyos cselekvések, melyeket a hagyományos
erkölcs meg nem engedettnek nyilvánított, nem volnának objektíven
erkölcsileg rosszak.
A tudva és akarva végrehajtott tett tárgya.
76. Ezeknek az elméleteknek lehet bizonyos meggyőző erejük, mert
rokonságban állnak azzal a tudományos mentalitással, mely jogosan
rendezi a gazdasági és technikai tevékenységeket a termékek és
haszon, folyamatok és következmények kiszámítása alapján. Föl
akarják oldani az embert a szerintük embertelen, önkényes,
voluntarista kötelességetika szorongatása alól.
Ezek az elméletek azonban nem hűségesek az Egyház hagyományához,
és azt hiszik, hogy erkölcsileg jónak igazolhatnak olyan tudatosan
és szabadon végrehajtott cselekedeteket, melyek szembenállnak az
isteni és a természetes törvénnyel. Ezek az elméletek nem
hivatkozhatnak a katolikus erkölcsi hagyományra. Mert igaz ugyan,
hogy a katolikus hagyomány kifejlesztett egy olyan kazuisztikát,
mely bizonyos körülmények között mérlegeli a nagyobb jó
lehetőségeit, másrészt azonban az is igaz, hogy ez csak azokra az
esetekre vonatkozott, amikor a törvény bizonytalan volt. Éppen
ezért nem tette kérdésessé a kivétel nélkül, mindig kötelező tiltó
erkölcsi parancsok abszolút érvényét.
A hívőknek ismerniük, tisztelniük és tartaniuk kell azokat az
erkölcsi parancsokat, melyeket az Egyház Istennek, az Úrnak és
Teremtőnek nevében kijelent és tanít.[80]
Amikor Pál apostol a „szeresd felebarátodat, mint önmagadat
parancsban foglalja össze a törvény összes parancsolatát” (vö. Róm
13,8-10), nem gyengíti a parancsolatokat, hanem éppen erősíti
őket, mert kiemeli követelményüket és súlyukat. Isten és a
felebarát szeretete elválaszthatatlan a szövetség törvényeinek
megtartásától, mely Jézus Krisztus vérében és a Szentlélek
ajándékában új szövetséggé lett. A keresztényeknek becsületére
válik, hogy inkább engedelmeskedhetnek Istennek, mint az
embereknek (vö. ApCsel 4,19; 5,29), s ezért még a vértanúságot is
vállalhatják, miként az Ó- és Újszövetség szentjei, férfiak és nők
tették, akiket épp ezért tisztelünk szentnek, mert inkább odaadták
az életüket, mintsem valamilyen, a hittel vagy az erénnyel
ellenkező, konkrét cselekedet végrehajtsanak.
77. Az említett elméletek annak érdekében,
hogy a helyes erkölcsi döntéshez értelmes támpontokat adjanak, az
emberi cselekedet szándékát és következményeit
veszik számításba. Kétségtelenül nagyra kell értékelni mind a
szándékot – miként ezt Jézus különös erővel hangsúlyozza az
írástudókkal és farizeusokkal ellentétben, akik bizonyos külső
cselekedeteket kínos pontossággal előírtak, de figyelmen kívül
hagyták a szívet (vö. Mk 7,20-21; Mt 15,19) –, mind a
következményeket, a konkrét cselekedet által elért jókat és
elkerült rosszakat. De a következmények és a szándék nem elegendő
egy konkrét választáserkölcsi minőségének értékeléséhez. Egy
cselekvés előre látható jó és rossz következményeinek mérlegelése
nem megfelelő módszer annak meghatározásához, hogy egy konkrét
cselekvés választása „fajtája szerint” vagy „önmagában”
erkölcsileg jó-e vagy rossz, megengedett-e vagy tiltott? Az előre
látható következmények a cselekedetnek azon körülményei közé
tartoznak, melyek módosíthatják egy rossz cselekedet súlyosságát,
de erkölcsi fajtáját nem tudják megváltoztatni, azaz jóvá nem
tudják tenni.
Egyébként mindenki ismeri a nehézségeit, jobban mondva a
lehetetlenségét annak, hogy a saját cselekedet minden jó és rossz
– erkölcs előttinek nevezett – következményét értékeljük: egy
kimerítő, értelmes számítás lehetetlen. Akkor miként volna
lehetséges az arányokat megállapítani, melyek egy csak homályos
ismérvekre támaszkodó értékelés függvényei? És hogyan lehetne
igazolni egy abszolút kötelezettséget ennyire vitatható számítások
alapján?
78. Az emberi cselekedet moralitása
mindenekelőtt és alapvetően a megfontolt akarat értelmesen
választott tárgyától függ, miként Szent Tamás mindmáig
érvényes mélyreható elemzése bizonyítja.[81]
Hogy meg tudjuk érteni a tárgyat, mely a cselekedetet erkölcsileg
minősíti, a cselekvő személlyel kell kapcsolatba hoznunk.
Az akarat aktusának tárgya ugyanis egy szabadon választott
cselekedet. Amennyiben összhangban van az értelem rendjével, e
tárgy okozza az akarat jóságát, erkölcsileg tökéletesít bennünket
és fölkészít arra, hogy végső célunkat a tökéletes jóban, az igazi
szeretetben ismerjük föl. Egy meghatározott erkölcsi cselekedet
tárgyául tehát nem tekinthető egy pusztán a fizikai rendbe tartozó
folyamat vagy esemény, mely aszerint értékelendő, hogy a külvilág
dolgaiban miféle változásokat okoz. Ez a tárgy a megfontolt
választás közvetlen célja, mely a cselekvő személy akaratának oka.
Ebben az értelemben, miként a Katolikus Egyház
Katekizmusa tanítja „vannak konkrét cselekedetek, melyeknek
választása tévedéssel teljes, mert választásuk az akarat
rendetlenségét, azaz erkölcsi rosszat jelent."[82] »Ugyanis gyakran előfordul – írja Szent
Tamás , hogy valaki jó szándékkal cselekszik, de haszontalanul,
mert hiányzik a jó akarat: mint pl. abban az esetben, amikor
valaki lop, hogy tápláljon egy szegényt, megvan a jó szándék, de
hiányzik az akarat helyessége. Következésképpen a jó akarattal
elkövetett rossz soha nem menthető: „..mint azok, akik azt
mondják: tegyünk rosszat, hogy jó következzék belőle; az ilyenek
elítélése jogos"«.[83]
Annak magyarázata, hogy miért nem elegendő a jó szándék, s miért
szükséges a cselekedetek helyes megválasztása is, abban áll, hogy
az emberi cselekedet a tárgyától függ, azaz attól, hogy az Istenre
irányítható-e vagy sem, Istenre, aki „egyedül jó", s ezért
tökéletessé teszi a személyt. A cselekedet jó, ha tárgya
összhangban van a személy javával és a számára fontos erkölcsi
javakat szolgálja. A keresztény etika tehát, mely különös
figyelmet fordít az erkölcsi tárgyra, nem utasítja el a cselekvés
belső „teleológiájának” figyelembevételét, amennyiben az
előmozdítja a személy igaz javát, de tudja, hogy ezt a jót csak
akkor lehet elérni, ha az emberi természet lényeges elveit
tiszteletben tartják. A tárgya szerint jó emberi cselekedet irányítható
a végső célra is. Egy cselekedet akkor éri el végső
tökéletességét, amikor az akarat a szeretet által ténylegesen
Istenre irányítja. Így tanítja a gyóntatók és moralisták
védőszentje: „Nem elég tenni a jó tetteket, hanem jól kell tenni
őket. Ahhoz, hogy cselekedeteink jók és tökéletesek legyenek,
tisztán azért kell tennünk őket, hogy Istennek tessenek."[84]
A „belsőleg rossz": nem szabad rosszat
tenni jó cél elérésére (vö. Róm 3,8)
79. El kell tehát utasítanunk a teleológikus és
proporcionalista elméletek sajátos tételét,
mely szerint lehetetlen fajtája – „tárgya” – szerint
erkölcsileg rossznak minősíteni bizonyos cselekedeteket vagy
megfontolt választásokat, függetlenül a szándéktól vagy előre
látható következményeiktől.
Az emberi cselekedet tárgya az erkölcsi ítélet elsődleges és
döntő eleme, mely eldönti a cselekedetnek a jóra, a végső
célra, azaz Istenre irányíthatóságát. Ezt az
irányíthatóságot az értelem a teljes egységében szemlélt
emberségben fedezi föl, azaz természetes ösztöneivel, erőivel,
célosságával együtt, melyeknek mindig spirituális vonatkozása is
van. Éppen ezeket tartalmazza a természetes törvény, azaz a
„személyt szolgáló javak” együttesét, melyek „a személy
javának” szolgálatára vannak, annak a jónak, mely a személy
tökéletessége. Olyan javak ezek, amelyeket Szent Tamás szerint az
egész természetes törvényt tartalmazó isteni parancsolatok
oltalmaznak.[85]
80. Márpedig az értelem tanúskodik arról, hogy
vannak az emberi cselekedetnek olyan tárgyai, melyek „nem
irányíthatók” Istenre, mert gyökerükben ellentmondanak a személy
javának, aki Isten képére teremtetett. Ezek azok a cselekedetek,
melyeket az Egyház erkölcsi hagyománya „bensőleg rosszaknak (intrinsece
malum)": mindig és lényegük szerint, azaz tárgyuk szerint,
függetlenül a cselekvő szándékától és körülményeitől, rosszak.
Ezért anélkül, hogy a legkisebb mértékben is tagadná a körülmények
és a szándék befolyását az erkölcsiségre – az Egyház tanítja, hogy
„vannak cselekedetek, melyek önmagukban, függetlenül a
körülményektől, tárgyuk alapján mindig súlyosan tiltottak."[86] Maga a II. Vatikáni Zsinat az
emberi személyt megillető tisztelettel kapcsolatban bőséges
példákat hoz az ilyen cselekedetekre: „Minden, ami az élet ellen
irányul: a gyilkosság bármilyen formája, a népirtás, az abortusz,
az eutanázia és a szándékos öngyilkosság, mindaz, ami sérti az
emberi személy épségét: a csonkítások, a testi vagy lelki kínzás,
a lélektani kényszer alkalmazása, mindaz, ami sérti az emberi
méltóságot: az embertelen életkörülmények, az önkényes
bebörtönzés, az elhurcolás, a rabszolgatartás, a prostitúció, a
nőkkel vagy ifjakkal való kereskedelem, de az is gazság, ha
lealacsonyító munkaföltételek között pusztán jövedelmező eszköznek
tekintik a munkásokat, nem pedig szabad és felelős
személyeknek;mindezek és a hozzájuk hasonló eljárások
szégyenletesek, s miközben mérgezik az emberiséget, nem azokat
mocskolják be, akik elszenvedik, hanem azokat, akik művelik és
igen nagy mértékben sértik a teremtő dicsőségét. (GS 27)
A bensőleg rossz cselekedetekről, nevezetesen a fogamzásgátló
módszerekről, melyekkel a házastársi aktust szándékosan
terméketlenné teszik, VI. Pál pápa tanítja: „Igaz ugyan, hogy néha
szabad eltűrni a kisebb erkölcsi rosszat egy nagyobb rossz
elkerülése céljából, vagy hogy egy nagyobb jót előmozdítsunk,
sohasem szabad, még a legsúlyosabb okokból sem rosszat tenni, hogy
abból következzék (vö. Róm 3,8); ti. olyat akarni, ami bensőleg
rendetlenség, s ezért méltatlan az emberi személyhez, még akkor
is, ha azért történik, hogy egyes emberek, családok vagy a
társadalom javait mentse vagy előmozdítsa."[87]
81. Az Egyház a Szentírás tanítását követi,
amikor arra tanít, hogy vannak bensőleg rossz cselekedetek. Pál
apostol teljes komolysággal mondja: „Ne ámítsátok magatokat: sem
erkölcstelenek, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem
kéjencek, sem szodomiták, sem tolvajok, sem részegesek, sem
átkozódok, sem rablók nem fogják örökölni Isten országát.” (1Kor
6,9-10)
Ha a cselekedetek bensőleg rosszak, a jó szándék vagy a különös
körülmények csökkenthetik a rosszaságot, de nem tudják
megszüntetni: „orvosolhatatlanul” rosszak e cselekedetek, önmaguk
által és önmagukban nem irányíthatók Istenre, sem a személy
javára. Szent Ágoston írja: „Mivel már maguk a cselekedetek bűnök,
mint pl. a lopás, a házasságtörés, a káromlás és más hasonló
cselekedetek, ki merné állítani, hogy jó motívumokkal hajtván
végre őket, már nem volnának bűnök, vagy ami még képtelenebb
következtetés, hogy igazolt bűnök volnának?"[88]
Ezért egy tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények
vagy a szándék soha nem tudna átalakítani „szubjektíve” jó vagy
megvédhető választássá.
82. Egyébként a szándék akkor jó, amikor a
végső célt figyelembe véve törekszik a személy igaz javára. De
azok a cselekedetek, melyeknek tárgya „nem irányítható” Istenre és
„méltatlan az emberi személyhez", mindig és mindenütt ellenkeznek
ezzel a jóval. Ebben az értelemben azoknak a törvényeknek a
tiszteletben tartása, melyek e tetteket tiltják és mindig és
mindenütt kötelezőek, azaz nem ismernek kivételt, nem csupán nem
korlátozza a jó szándékot, hanem éppen annak alapvető
kifejeződése.
A tárgyról mint az erkölcsiség forrásáról szóló tanítás hitelesen
tárja föl a Szövetség, a parancsolatok, a szeretet és az erények
szentírási erkölcsét. Az emberi cselekvés erkölcsi minősége az
engedelmesség és a szeretet jelétől, a parancsolatokhoz való
hűségtől függ. És ezért – újra mondom – vissza kell utasítani mint
tévedést azt a véleményt, mely szerint bizonyos cselekedeteket
vagy megfontolt választásokat lehetetlen fajtájuk – „tárgyuk” –
szerint erkölcsileg ex genere suo rossznak minősíteni, függetlenül
a szándéktól vagy előre látható következményeiktől. Az emberi
cselekvés erkölcsiségének ezen racionális meghatározása nélkül
lehetetlen volna egy „objektív erkölcsi rend” (DH 7)
megállapítása, s bármi olyan törvény megfogalmazása, mely nem
ismer kivételt; ez pedig súlyosan károsítaná az emberi
testvériséget, az ember igaz javát és az egyházi közösséget is.
83. Mint látható, az emberi cselekedetek
erkölcsiségének, s főként a bensőleg rossz cselekedetek létének
kérdésében bizonyos értelemben találkozik magának az embernek, az
ember igazságának és a belőle fakadó erkölcsi következményeknek a
kérdése. Az Egyház azzal, hogy elismeri és tanítja bizonyos emberi
cselekedetek benső rosszaságát, hűséges marad az ember teljes
igazságához, tiszteletben tartja és előmozdítja annak méltóságát
és hivatását. Következésképpen vissza kell utasítania a fönn
ismertetett elméleteket, melyek ellenkeznek ezzel az igazsággal.
Nekünk azonban, Testvéreim a Püspökségben, nem szabad megállnunk
ott, hogy csupán figyelmeztetjük a híveket bizonyos etikai
elméletek tévedéseire és veszedelmeire, hanem mindenekelőtt meg
kell mutatnunk annak az igazságnak ragyogását, aki maga Jézus
Krisztus. Benne, aki maga az Igazság (vö. Jn 14,6), az ember
teljesen megértheti s a jó cselekedetek által tökéletesen élheti a
maga szabadságra szóló hivatását, azáltal, hogy engedelmes az
Isten és a felebarát iránti szeretet parancsában összefoglalt
isteni törvénynek. Mindez a Szentlélek, az igazság, a szabadság és
a szeretet Lelkének ajándékából történik: benne megadatik nekünk,
hogy magunkévá tegyük a törvény, s úgy fogjuk föl és úgy éljük
meg, mint az igaz személyes szabadság dinamizmusát: „a szabadság
tökéletes törvényében.” (Jak 1,25)
HARMADIK FEJEZET
„HOGY KRISZTUS KERESZTJE EREJÉT NE VESZÍTSE” (1Kor 1,17)
AZ ERKÖLCSI JÓ AZ EGYHÁZ ÉS A VILÁG ÉLETE JAVÁRA
„Ezzel a szabadsággal Krisztus szabadított meg minket.”
(Gal 5,1)
84. Az alapvető kérdés, melyet a fentebb említett
elméletek különleges erővel vetnek föl, az emberi szabadság és
Isten törvénye kapcsolatának, végső soron az igazság és a
szabadság kapcsolatának kérdése.
A keresztény hit és az Egyház tanítása szerint „csak az a
szabadság vezeti el az ember személyt igaz javához, mely aláveti
magát az Igazságnak. A személy java: az Igazságban lenni és tenni
az Igazságot."[89]
Az Egyház tanításának és a mai kulturális társadalmi helyzetnek
szembetalálkozása világossá teszi annak sürgető szükségét, hogy éppen
ebben az alapvető kérdésben az Egyház részéről intenzív
lelkipásztori tevékenység bontakozzék ki: »Az Igazság
–Jóság-Szabadság lényeges összetartozását a mai kultúra
legnagyobbrészt elvesztette. Ezért az Egyháznak a világ
üdvösségéért ennek fölfedezésére kell elvezetnie az embert.
Pilátus kérdése: „Mi az igazság?” annak az embernek vigasztalan
kétkedésében is fölmerül, aki gyakran nem tudja, kicsoda ő,
honnan jön és hová megy? Ezért látjuk, hogy az
emberi személy nemritkán a szakadék szélére, melyben
elpusztíthatja önmagát. Egyesek azt mondják, többé nem kell
elismerni néhány erkölcsi érték érinthetetlen, abszolút voltát.
Mindannyiunk szeme láttára vetik meg a már megfogant és még meg
nem született emberi életet; folyamatosan sértik a személy
alapvető jogait; gonoszul rombolják az emberi élethez szükséges
javakat, sőt történt valami, ami még ezeknél is súlyosabb: az
ember többé nincs meggyőződve arról, hogy csak az igazságban
találhatja meg az üdvösséget. Elvetik az igazság üdvözítő erejét,
s egyedül a minden objektivitástól független szabadságra bízzák,
hogy döntse el, mi jó és mi rossz. Ez a relativizmus a teológia
területén bizalmatlansággá válik Isten bölcsességével szemben, aki
az erkölcsi törvénnyel vezérli az embert. Azzal szemben, amit az
erkölcsi törvény előír, az ún. konkrét szituációkat állítják
szembe, s már nem tartják igaznak, hogy Isten törvénye mindig
egyetlen java az embernek.«[90]
85. Az említett etikai elméletek megítélése az
Egyház részéről nem szorítkozik puszta elítélésükre és
elvetésükre, hanem pozitív módon nagy szeretettel segíteni akarja
a híveket egy olyan erkölcsi lelkiismeret kialakításában, mely az
igazságnak megfelelően tud ítélni és dönteni, miként Pál apostol
mondja: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodásotokban
megújulva alakuljatok át, hogy meg tudjátok ítélni, mi az Isten
akarata, mi a jó, mi kedves előtte és mi tökéletes.” (Róm 12,2) Az
Egyháznak ez a tevékenysége erőforrását – belső „titkát” – nem
annyira a hirdetett tanításban és az éberségre szólító
lelkipásztori felhívásokban találja meg, mint inkább abban, hogy tekintetét
az Úr Jézusra szegezi. Az Egyház minden áldott nap
fáradhatatlan szeretettel tekint Jézusra, annak teljes tudatában,
hogy csak Őbenne van igaz és végső válasz az erkölcsi kérdésre.
Jézusban, mégpedig a megfeszítettben talál választ az Egyház
a kérdésre, mely manapság annyi embert kínoz: az egyetemes és
változhatatlan erkölcsi törvények iránti engedelmesség hogyan
képes tiszteletben tartani a személy megismételhetetlen
egyediségét, s nem csorbítani szabadságát és méltóságát? Az Egyház
magáénak vallja azt az öntudatot, melyet Pál apostol küldetésével
kapcsolatban így fejez ki: „Krisztus... az evangélium hirdetésére
küldött engem, de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus
keresztje erejét ne veszítse... Mi a megfeszített Krisztust
hirdetjük, aki a zsidóknak botrány, a pogányoknak ostobaság, a
meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök, Krisztust
hirdetjük, Isten erejét és Isten bölcsességét.” (1Kor 1,17.23-24)
A megfeszített Krisztus nyilatkoztatja ki a szabadság igazi
értelmét, mert teljes önátadásban éli meg a teljes szabadságot,
és arra hívja tanítványait, hogy részesüljenek az Ő szabadságában.
86. Az értelmes gondolkodás és a mindennapos
tapasztalat bizonyítja, mennyire gyenge az emberi szabadság.
Valóságos szabadság, de véges: mindentől független kiindulópontját
nem önmagában bírja, hanem egy olyan létben, mely a szabadság
számára egyidejűleg jelent korlátot és lehetőséget. Teremtményi
szabadság, azaz ajándékozott szabadság, melyet úgy kell fogadni,
mint egy magot, s felelősségteljesen nevelni kell. Alkotórésze
annak a teremtett képmásnak, mely megalapozza a személy
méltóságát: benne visszhangzik az az őseredeti hívás, mellyel a
Teremtő az embert az igaz Jóra hívja, s még inkább Krisztus
kinyilatkoztatásával barátságra hívja, hogy részesedjék az isteni
életben. Ugyanakkor ez a szabadság elidegeníthetetlen önbirtoklás
és kitárulkozás minden ember felé azáltal, hogy kilép önmagából a
másik megismerésére és szeretésére (vö. GS 24). A szabadság tehát
az ember igazságában gyökerezik és közösségre törekszik.
Az értelem és a tapasztalat nemcsak az emberi szabadság
gyöngeségéről, hanem annak drámájáról is beszél. Az ember érzi,
hogy szabadsága titokzatos módon hajlik az Igaz és Jó elárulására,
s hogy nagyon gyakran előnyben is részesíti a felszínes, véges és
mulandó javakat. Mi több, a tévedésekben és rossz választásokban
az ember észreveszi egy alapvető lázadás csíráját, mely arra
indítja, hogy vesse el az igazságot és a jót, s helyettük önmagát
állítsa abszolút elvül: „Olyanok lesztek, mint az Isten". (Ter
3,5) A szabadságnak tehát szabadulásra van szüksége, és
Krisztus a szabadítója: Ő, „aki megszabadított minket, hogy
szabadok legyünk"(Gal 5,1).
87. Krisztus kinyilatkoztatja, hogy a hiteles
szabadság föltétele az igazság becsületes és nyílt
elismerése: „megismeritek majd az igazságot, és az igazság
szabaddá tesz titeket.” (Jn 8,32).[91]
Az igazság tesz szabaddá a hatalmasok előtt és ad erőt a
vértanúságra. Így történt ez Jézussal Pilátus előtt: „Én arra
születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az
igazságról.” (18,37) Így kell imádniuk Istent igaz imádóinak
„lélekben és igazságban": (4,23) ebben az imádásban válnak
szabaddá. Az igazsággal való kapcsolat és Isten imádása úgy
mutatkozik meg Jézus Krisztusban, mint a szabadság gyökere.
Jézus azt is kinyilatkoztatja, s nem csupán szavakkal, hanem a
létével is, hogy a szabadság a szeretetben, azaz az önátadásban
valósul meg. Ő, aki azt mondja: „Senkinek sincs nagyobb szeretete
annál, aki életét adja a barátaiért", (15,13) szabadon megy a
szenvedés elé (vö. Mt 26,46) és az Atya iránti engedelmességben a
kereszten odaadta életét minden emberért (vö. Fil 2,6-11). Ily
módon a megfeszített Krisztus szemlélése az az út, melyen az
Egyháznak naponta járnia kell, ha meg akarja érteni a szabadság
teljes értelmét: az önátadást Isten és a testvérek
szolgálatában. A megfeszített és föltámadott Úrral való
közösség a kimeríthetetlen forrás, melyből az Egyház folyamatosan
merít, hogy a szabadságban, önátadásban és szolgálatban tudjon
élni. A „szolgáljatok az Úrnak vidámságban” zsoltársort
kommentálva mondja Szent Ágoston: „Szabad a szolgálat az Úrnál;
szabad a szolgálat ott, ahol nem a kényszer, hanem szeretet
szolgál ... A szeretet tegyen szolgává, mert az igazság tett
szabaddá téged... Egyszerre vagy szolga és szabad: szolga, mert
teremtve vagy; szabad, mert Isten, aki teremtett szeret téged, sőt
azért is szabad vagy, mert szereted azt, aki teremtett ... Az Úr
szolgája vagy, az Úr szabadosa vagy. Ne keress olyan
fölszabadítást, mely eltávolít téged a fölszabadítód házából!"[92]
Ily módon az Egyház, s benne minden egyes keresztény arra
hivatott, hogy részesedjék Krisztus királyságában a kereszten (vö.
Jn 12,32), az Emberfia kegyelmében és felelősségében, aki „nem
azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és
odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,28).[93]
Jézus tehát az Isten akarata iránti teljes engedelmességben a
tökéletes szabadság eleven és személyes foglalata. Az Ő
megfeszített teste az igazság és a szabadság elválaszthatatlan
kapcsolatának teljes kinyilatkoztatása, miként a halálból való
föltámadása az Istenben megélt szabadság üdvözítő erejének és
termékenységének legnagyobb fölmagasztalása.
A világosságban járni (vö. 1Jn 1,7)
88. A szabadság és igazság szembeállítása, sőt gyökeres
szétválasztása csak megnyilvánulása és beteljesedése egy
súlyosabb és veszedelmesebb kettősségnek, mely szétválasztja a
hitet és az erkölcsöt.
Ez a szétválasztás jelenti az Egyház legégetőbb lelkipásztori
gondját a szekularizmus mostani folyamatában, melyben oly sokan
gondolkodnak és élnek úgy, „mintha Isten nem léteznék". Olyan
mentalitás ez, mely gyakran áthatja még a keresztények
magatartását és cselekedeteit is, amennyiben hitük erejét veszti,
elveszíti újdonságát és eredetiségét a társadalmi, családi és
személyes életben. Az ítélet és választás törvényei, melyekkel
maguk a keresztények is élnek egy nagyon elkereszténytelenedett
kultúrában, gyakran idegenek vagy ellentétesek az evangéliummal.
A keresztények fedezzék föl újra hitük újdonságát és
ítélő erejét az uralkodó és rájuk zúduló kultúrával
szemben. „Valaha sötétség voltatok – figyelmeztet Pál apostol ,
most legyetek világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság
fiai; a világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és igazság.
Azt keressétek, ami kedves az Úrnak, és ne legyen részetek a
sötétség terméketlen tetteiben, hanem inkább ítéljétek el azokat
nyíltan... Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne
balgán, hanem bölcsen. Használjátok föl a jelen időt, mert rossz
napok járnak.” (Ef 5,8-11.15-16; vö. 1Tesz 5,48)
Vissza kell nyerni és újra meg kell mutatni a keresztény hit igaz
arcát, mely nem csupán értelemmel igazolandó és befogadandó
állítások összessége, hanem eleven ismeretség Krisztussal, eleven
emlékezet a parancsolataira, megélendő igazság. Egyébként
a szót valójában nem hallottuk meg, ha nem megy át cselekedetekbe.
A hit olyan döntés, mely az egész létet áthatja: találkozás,
dialógus, a szeretet és az élet közössége a hívő és Jézus
Krisztus, az Út, az Igazság és az Élet között (vö. Jn 14,6).
Megkívánja a bizalom és a Krisztusra hagyatkozás tettét, s
megajándékoz bennünket azzal, hogy úgy éljünk, ahogyan Ő élt (vö.
Gal 2,20), azaz Isten és a testvérek legnagyobb szeretetében.
89. A hitnek erkölcsi tartalma is van:
megfelelő életet szül és követel, magával hozza az isteni
parancsok meghallását és megtartását. Miként János evangélista
írja: »Isten világosság és nincs benne semmi sötétség. Ha azt
állítjuk, hogy közösségben vagyunk vele és sötétségben járunk,
hazudunk és nem igazodunk az igazsághoz... Abból tudjuk, hogy
megismertük Őt, hogy megtartjuk parancsait. Aki azt mondja:
„Ismerem Őt", de parancsait nem tartja meg, az hazug és nincs
benne az igazság; de aki megtartja szavait, abban Isten szeretete
valóban tökéletes. Ebből tudjuk, hogy Őbenne vagyunk. Aki azt
mondja, hogy Krisztusban él, annak úgy kell cselekednie, ahogyan Ő
cselekedett.« (1Jn 1,5-6; 2,3-6)
Az erkölcsi élet által válik a hit „hitvallássá", nem csupán
Isten, hanem az emberek előtt is: tanúságot tesz. „Ti
vagytok a világ világossága – mondta Jézus ; a hegyre épített
várost nem lehet elrejteni, mécsest sem azért gyújtanak, hogy véka
alá tegyék, hanem lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, akik
a házban vannak. Így ragyogjon a ti világosságtok is az emberek
előtt, hogy lássák jó tetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a
mennyekben van.” (Mt 5,14-16) Ezek a jó tettek mindenekelőtt a szeretet
tettei (vö. Mt 25,31-46) és a hiteles szabadságé, mely
önátadásból él és nyilvánul meg, a teljes önátadásból,
miként Jézus tette, aki a kereszten „szerette az Egyházat és
önmagát adta érte” (Ef 5,25). Krisztus tanúságtétele forrás, példa
és minta a tanítvány tanúságtételéhez, aki arra hivatott, hogy
ugyanazon az úton járjon: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja
meg magát, vegye föl a keresztjét minden nap és kövessen
engem.” (Lk 9,22) A szeretet az evangélium parancsolatai
szerint eljuttathatja a hívőt a vértanúság végső
tanúságáig. Mindig a kereszten meghalt Krisztus példája szerint:
„Legyetek tehát Isten utánzói, mint szeretett fiak – írja Pál az
efezusi híveknek – és éljetek a szeretetben oly módon, ahogyan
Krisztus is szeretett minket és odaadta magát értünk, fölajánlva
magát Istennek, kellemes illatú áldozatul.” (Ef 5,1-2)
A vértanúság Isten törvénye sérthetetlen szentségének
fölmagasztalása.
90. A hit és az erkölcs összetartozása teljes
fényével ragyog föl abban a föltétlen tiszteletben, mellyel
minden ember csorbíthatatlan személyes méltóságának tartozunk.
E méltóságot védik az erkölcsi törvények, melyek kivétel nélkül
tiltják a belsőleg rossz tetteket. Az erkölcsi törvény
egyetemessége és változhatatlansága kinyilvánítja, s ugyanakkor
védelmezi a személyi méltóság abszolút természetét, ti. az ember
sérthetetlenségét, kinek arcán Isten ragyogása csillog. (vö. Ter
9,5-6)
A „teleológikus", „konszekvencionalista” és
„proporcionalista” etikai elméletek elfogadhatatlanságát –
melyek tagadják a bizonyos cselekedeteket tiltó erkölcsi
törvényeket és azok kivételt nem ismerő érvényét – nagyon
beszédesen megerősíti a keresztény vértanúság, mely mindig kísérte
és ma is kíséri az Egyház életét.
91. Már az Ószövetségben találkozunk az Isten
szent törvénye iránti hűség csodálatos tanúságaival, melyeket a
halál önkéntes elfogadása erősített meg. Nagyon kifejező Zsuzsanna
története: a két gonosz öreg bírónak, akik azzal fenyegették, hogy
megölik, ha nem enged tisztátalan vágyaiknak, így válaszolt:
„Minden felől szorongatás vesz körül. Ha engedek, az a halálom; ha
tiltakozom, nem tudok kimenekülni kezeitekből. De jobb nekem
ártatlanul a ti kezetekbe esnem, mint vétkezni az Úr előtt.” (Dán
13,22-23) Zsuzsanna, aki inkább azt választotta, hogy „ártatlanul
essék” a bírók kezébe, nem csupán Istenbe vetett hitéről és
bizalmáról tanúskodik, hanem engedelmességéről is az erkölcsi rend
feltétlen igazsága iránt: azzal, hogy késznek mutatkozik a
vértanúságra, kinyilvánítja, hogy nem helyes olyat tenni, amit
Isten törvénye rossznak mond, csak azért, hogy valami jó
származzék belőle. Zsuzsanna a „jobbik részt” választja magának: a
kompromisszum nélküli egyértelmű tanúságtételt a jó igazsága és
Izrael Istene mellett; tetteivel így kinyilvánítja Isten
szentségét.
Az Újszövetség küszöbén Keresztelő János, aki nem hallgatott az
Úr törvényéről és nem kötött egyességet a rosszal, „életét adta az
igazságért és az igazságosságért",[94]
és így a Messiás előfutára lett a vértanúságban is. (vö. Mk
6,17-29) Ezért „sötét börtönbe zárták azt, aki azért jött, hogy
tanúságot tegyen a világosságról, s aki a világosságtól,
Krisztustól kiérdemelte, hogy lámpásnak és világító mécsesnek
nevezze őt... saját vérében keresztelkedett meg az, akinek
megadatott, hogy megkeresztelje a világ Megváltóját."[95]
Az újszövetségi Szentírásban Krisztus követésének számos
tanújával találkozunk – élükön István diakónussal (vö. ApCsel
6,8-7,60) és Jakab apostollal (vö. 12,1-2) –, akik vértanú halált
haltak azért, hogy megvallják hitüket és szeretetüket a Mester
iránt és meg ne tagadják Őt. Követték az Úr Jézust, aki Kaifás és
Pilátus előtt „megtette a maga jó tanúságát” (1Tim 6,13) azzal,
hogy igehirdetésének igazságát megerősítette élete föláldozásával.
A többi megszámlálhatatlan vértanú inkább elszenvedte az
üldözéseket és a halált, minthogy a császár szobra előtt a
bálványimádás gesztusaként tömjént égessen. (vö. Jel 13,7-10). Még
azt is elutasították, hogy színleljék ezt a kultuszt, példát adván
ezzel arra, hogy egyetlen olyan konkrét cselekedetet sem szabad
végrehajtani, ami ellenkezik Isten szeretetével és a hitvallással.
Az engedelmességben, miként maga Krisztus, az Atyára bízták
életüket, aki meg tudta őket szabadítani a haláltól (vö. Zsid
5,7).
Az Egyház számos szent férfi és nő példáját
mutatja be, akik tanúskodtak az erkölcsi igazság mellett és védték
azt egészen a vértanúságig, vagy inkább választották a halált,
mint egyetlen halálos bűnt. Azzal, hogy oltárra emelte őket, az
Egyház kanonizálta tanúságtételüket és igaznak nyilvánította
ítéletüket, mely szerint Isten szeretete kötelező módon magába
zárja az Ő parancsainak megtartását, még a legsúlyosabb
körülmények között is, és tiltja ezek elárulását, akkor is, ha
ezzel valaki megmenthetné az életét.
92. A vértanúságban, az erkölcsi rend
sérthetetlenségének bizonyságában fölragyog Isten törvényének
szentsége, s az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberi
személy méltóságának érinthetetlensége. Olyan méltóság ez, amelyet
soha nem szabad elsilányítani vagy tagadni, még jó szándékkal sem,
bármilyen nehézségek is támadjanak. Jézus a legnagyobb
komolysággal így figyelmeztet: „Mit használ az embernek, ha
megnyeri az egész világot, és elveszíti a saját lelkét?” (Mk 8,36)
A vértanúság illuzórikusnak és hamisnak nyilvánít minden „emberi
jelentést", amit akár „kivételes” feltételek között egy önmagában
erkölcsileg rossz cselekedetnek akarnának tulajdonítani; sőt
megmutatja igazi arcát, az ember „emberségének”
megsértését, ami inkább a bűn elkövetőjét sújtja, mint az
elszenvedőjét. (vö. GS 27) A vértanúság tehát a tökéletes
„emberségnek” és a személy igaz „életének” fölmagasztalása is,
miként Antiochiai Szent Ignác tanúsítja a római keresztényekhez
írt levelében: „Legyetek részvéttel irántam, testvérek: Meg ne
akadályozzátok, hogy éljek, ne akarjátok, hogy meghaljak...
engedjétek elérnem a tiszta világosságot, mert ha elérem, ember
leszek. Engedjétek, hogy utánzója legyek az én Istenem
szenvedésének.” [96]
93. Végezetül a vértanúság az Egyház szentségének
nagyszerű jele: az Isten szent törvénye iránti,
halállal bizonyított hűség nyilvánvaló üzenet és misszió egészen a
vérontásig, azért, hogy az erkölcsi igazság ragyogása el ne
homályosodjék a társadalom és az egyes emberek szokásaiban és
gondolkodásában. Ez a tanúságtétel rendkívüli mértékben járul
hozzá ahhoz, hogy – nemcsak a civil társadalomban, hanem magán az
egyházi közösségen belül is – bele ne szédüljünk abba a
legveszedelmesebb krízisbe, ami csak fenyegetheti az embert: össze
ne keveredjék a jó és a rossz, mely lehetetlenné
teszi a közösségek és az egyes emberek erkölcsi rendjének
fölépítését és megőrzését. A vértanúk, s tágabb kört vonva az
Egyház összes szentjei – az erkölcsi igazság ragyogó fényétől
teljesen átalakult élet vonzó és beszédes példájával – a
történelem minden korszakát megvilágítják és ébresztgetik az
erkölcsi érzéket. Világos tanúságot téve a jó mellett, eleven
váddá válnak a törvényszegők ellen (vö. Bölcs 2,12), s ma is
visszhangozzák a prófétai szavakat: „Jaj azoknak, akik jónak
nevezik a rosszat és rossznak a jót, akik világossággá teszik a
sötétséget és sötétséggé a világosságot, akik fölcserélik édesre a
keserűt és keserűre az édest.” (Iz 5,20)
A vértanúság az erkölcsi igazság melletti tanúságtétel csúcsa,
melyre viszonylag kevesen hivatottak, de mellette van egy olyan
tanúság, melyre az összes keresztényeknek készen kell lenniük,
akár szenvedések vagy súlyos áldozatok árán is. A legrendezettebb
körülmények között is adódnak ugyanis olyan nehézségek, melyekben
az erkölcsi rendhez való hűség megkövetelheti a hívőtől, hogy
olykor nehéz feladatát is teljesítse Isten imádságban kért
kegyelme segítségével és az erősség erényétől támogatva, mellyel –
miként Nagy Szent Gergely mondja , még arra is képes, hogy „az
örök jutalomra való tekintettel szeresse evilág nehézségeit".[97]
94. Az erkölcsi jó föltétel nélkülisége
melletti tanúságtételben a keresztények nincsenek
egyedül: támogatja őket az összes népek erkölcsi érzéke,
nyugat és kelet nagy vallási és bölcsességi hagyományai, melyekből
nem hiányzik Isten Lelkének titokzatos benső működése. Mindenkire
érvényes Juvenalis latin költő mondása: „A legnagyobb gaztettnek
tartsd: a becsület elé helyezni a túlélést, s a fizikai életért
elveszíteni az élet értelmét."[98]
A lelkiismeret szava mindig egyértelműen hirdette, hogy vannak
erkölcsi igazságok és értékek, melyekért még az élet odaadására is
késznek kell lenni. E szóban, s mindenekelőtt az erkölcsi
értékekért föláldozott élet tanúságában az Egyház fölismeri az
igazság melletti tanúságtételt, mely igazság már a teremtésben
jelen van, és teljességében Krisztus arcán ragyog föl: „Tudjuk –
írja Szent Jusztin , hogy a sztoikusok tanításának követőit
gyűlölték és megölték, amikor bölcsességről tettek tanúságot
erkölcsi tanításukban... az Ige magva miatt, mely benne van az
egész emberi nemben."[99]
A változhatatlan és egyetemes erkölcsi
törvények a társadalom és a személy szolgálatában.
95. Az Egyház tanítását, s különösen következetességét abban,
hogy védi a bensőleg rossz cselekedeteket tiltó törvények
egyetemes és kivétel nélküli érvényességét, gyakran tűrhetetlen
keménységnek ítélik, különösen a mai társadalom és a mai ember
erkölcsi életének rendkívül összetett és bonyolult helyzeteiben.
Ezt a keménységet ellentétben állónak látják az Egyház
anyaságával.
Azt mondják, hiányzik belőle a megbocsátás és az irgalom.
Valójában azonban az Egyház anyasága soha nem választható el
tanítói küldetésétől, melyet Krisztus, az Igazság jegyeseként kell
teljesítenie: „Mint Tanító fáradhatatlanul hirdeti az erkölcsi
törvényt... Ennek a törvénynek az Egyház sem nem szerzője, sem nem
bírája. Engedelmeskedvén Krisztus igazságának, kinek képmása
tükröződik az emberi személy természetében és méltóságában, az
Egyház értelmezi az erkölcsi törvényt és előterjeszti minden jó
akaratú embernek, nem hallgatván el, hogy ez a törvény nem
középszerű kötelezettségekkel jár és igényli és a tökéletességet."[100]
Az igazi jóság és a méltányos irgalom szeretet a személy, annak
igaz java és hiteles szabadsága iránt. Nem titkolja és nem
silányítja el az erkölcsi igazságot, hanem sértetlen épségében
adja át, mint Isten Krisztusban hozzánk eljött örök Bölcsességének
kisugárzását, s mint szolgálatot, mely elősegíti az ember
növekedését a szabadságban és célba érését a boldogságban.[101]
Ugyanakkor az erkölcsi igazság egyértelmű és eleven bemutatása
soha nem mellőzheti a mélységesen őszinte, bizalommal és türelmes
szeretettel teljes tiszteletet, melyre az embernek – a nehézségek,
a gyengeségek és a fájdalmas helyzetek miatt gyakran fáradságos –
erkölcsi zarándokútján mindig szüksége van. Az Egyháznak, mely
soha nem tagadhatja meg „az igazság és az összetartozás elvét,
amiért nem hajlandó jónak mondani a rosszat és rossznak a jót",[102] mindig ügyelnie kell rá,
hogy el ne törje a megroppant nádszálat, s a füstölgő mécsbelet ki
ne oltsa (vö. Iz 42,3). VI. Pál írta: „Nem csorbítani semmiben
Krisztus üdvözítő tanítását, a lelkek iránti szeretet kiemelkedő
formája. De ennek mindig társulnia kell a türelemmel és a
jósággal, melyre maga az Úr adott példát az emberekkel való
érintkezésben.Ő, aki nem ítélni, hanem üdvözíteni jött, (vö. Jn
3,17) kemény volt a rosszal, de irgalmas a személlyel szemben."[103]
96. Az Egyház következetessége a
változhatatlan és egyetemes erkölcsi normák védelmében egyáltalán
nem elítélendő. Az ember igaz szabadságának szolgálatában áll:
mivel nincs szabadság az igazságon kívül vagy az igazság ellenére,
az ember személyes méltósága elengedhetetlen követelményének
kategorikus, azaz engedmények és kompromisszumok nélküli
védelméről azt kell mondanunk, hogy a szabadság létének föltétele
és a hozzá vezető út.
Ez a szolgálat minden embernek szól a maguk
megismételhetetlen egyediségükben: az ember csak az egyetemes
erkölcsi törvények iránti engedelmességben találja meg a maga
személyes egyediségének teljességét, s a lehetőséget arra, hogy
erkölcsileg valóban gyarapodjék. Éppen ezért e szolgálat az összes
embernek – nemcsak egyenként, hanem közösségben is, s a
társadalomnak mint ilyennek is – szól. Ezek a törvények ugyanis
rendíthetetlen alapok és biztos garanciák az igazságos és békés
emberi együttéléshez, azaz egy igaz demokráciához, mely csak
összes tagjainak egyenlőségéből tud megszületni és gyarapodni,
akiknek közös jogai és kötelességei vannak. A bensőleg rosszat
tiltó erkölcsi törvények előtt nincsenek kiváltságok és
kivételek senki számára. Legyen valaki a világ ura, vagy az
utolsó „nyomorult” a földön, nincs különbség: az erkölcsi
követelmények előtt valamennyien teljesen egyenlőek vagyunk.
97. Így az erkölcsi törvényeknek, s elsősorban
azoknak a negatív törvényeknek, melyek tiltják a rosszat, tartalma
és kötelező ereje egyszerre személyes és társadalmi: miközben
oltalmazzák az egyes ember személyi méltóságának
sérthetetlenségét, hozzájárulnak az emberi társadalom
fennmaradásához, s helyes és termékeny fejlődéséhez is. Különösen
a Tízparancsolat második táblájának parancsolatai, melyekről Jézus
is beszélt az evangéliumi ifjúnak (vö. Mt 19,18) minden társadalmi
élet első szabályai.
Ezek a parancsolatok általános értelemben vannak megfogalmazva.
De az a tény, hogy „az összes társadalmi intézmény kezdete, alanya
és célja az emberi személy” (GS 25), megengedi, hogy pontosabb
formát kapjanak és részletesen kifejtsék őket a konkrét
cselekedetek kódexében. Ebben az értelemben a társadalmi élet
alapvető erkölcsi szabályai olyan meghatározott követelményeket
hordoznak, melyekhez mind a polgároknak, mind a közhatalom
viselőinek igazodniuk kell. Minden jó szándék és gyakran nehéz
körülmény ellenére sem a polgári hatóságok, sem a polgárok nem
nyernek fölhatalmazást, hogy megsérthessék az emberi személy
elidegeníthetetlen és alapvető jogait. Így tehát csak egy olyan
erkölcs képes biztosítani akár a nemzeti, akár a nemzetközi társas
együttélés etikai fundamentumát, amely elismeri a kivételt nem
tűrő, mindig és mindenkire nézve kötelező törvényeket.
Az erkölcs és a politikai és társadalmi
élet megújítása.
98. Az egész népeket és nemzeteket érintő súlyos társadalmi és
gazdasági igazságtalanságok és politikai korrupció miatt növekszik
azoknak a személyeknek méltatlankodó reakciója, akiket alapvető
emberi jogaikban sértenek és aláznak meg, s egyre inkább terjed és
erősödik a radikális személyes és társadalmi megújulás igénye,
mely képes arra, hogy biztosítsa az igazságosságot, a
szolidaritást, a becsületet és az áttekinthetőséget.
Kétségtelenül hosszú és fáradságos utat kell bejárni; sok és nagy
erőfeszítést kell tenni, hogy egy ilyen megújulás megtörténjék,
mert sok és súlyos ok gerjeszti és táplálja a mai világban
jelenlévő igazságtalan helyzeteket. De miként a történelem és az
egyéni tapasztalat tanítja, nem nehéz megtalálni e helyzetek
alapjában a sajátosan „kulturális” – azaz meghatározott
világnézetekhez, társadalom és emberértékelésekhez kötődő –
okokat. Valójában a kulturális kérdés központjában
az erkölcsi érzék áll, mely a maga részéről a vallásos
érzékben gyökerezik és abban teljesedik ki.” [104]
99. Egyedül Isten, a legfőbb Jó a
megingathatatlan alapja és helyettesíthetetlen föltétele a
moralitásnak, és különösen azoknak a negatív parancsolatoknak,
melyek mindig és minden esetben tiltják az emberi személy
méltóságával összeférhetetlen cselekedeteket és magatartást. Így a
legfőbb Jó és az erkölcsi jó az igazságban találkoznak: a
teremtő és megváltó Isten, s az általa teremtett és megváltott
ember igazságában. Csak erre az igazságra alapozva lehetséges
fölépíteni egy megújított társadalmat, s megoldani azokat a súlyos
és bonyolult problémákat, melyek terhelik, melyek között az első a
totalitarizmus legkülönbözőbb formáinak legyőzése, hogy megnyíljék
az út az ember hiteles szabadsága előtt. „A totalitarizmus az
objektív értelemben vett igazság tagadásából születik: ha nem
létezik egy transzcendens igazság, melynek engedelmeskedve az
ember megtalálja a maga teljes identitását, akkor nincs semmi
biztos elv, ami biztosítaná az emberek közötti igazságos
kapcsolatokat. Nemzeti, csoport és osztályérdekeik
elkerülhetetlenül szembeállítja egyik embert a másikkal. Ha nem
ismernek el valami transzcendens igazságot, akkor győz a hatalom
ereje, s mindenki arra törekszik, hogy a rendelkezésére álló
eszközökkel ráerőszakolja a másikra a saját érdekeit vagy a saját
véleményét, tekintet nélkül a másik jogaira. Az embert csak
annyiban veszik tekintetbe, amennyiben a hatalom növelésére
szközül szolgál. A modern totalitarizmus gyökerét tehát abban kell
megjelölnünk, hogy tagadja a láthatatlan Isten látható képmásának,
az emberi személynek transzcendens méltóságát, aki természete
szerint senki által nem sérthető jogok alanya: nem sértheti sem
egyén, sem csoport, sem osztály, sem nemzet, sem az állam. Egy
társadalmi testület többsége sem sértheti a kisebbség jogait
azzal, hogy mellőzi, elnyomja, kizsákmányolja vagy
megsemmisítésére tör."[105]
Ezért az igazság és szabadság elszakíthatatlan kapcsolatának –
ami az isteni akarat és az isteni bölcsesség lényegi
összetartozását fejezi ki – nagyon fontos jelentése van a
társadalmigazdasági és társadalmipolitikai környezetben élő
személyek életére. Ez világlik ki az Egyház társadalmi tanításából
– mely „a teológia, pontosabban az erkölcsteológia területéhez
tartozik"[106] – és azoknak a
parancsolatoknak hirdetéséből, melyek nemcsak az általános
magatartás, hanem a konkrét cselekvés szabályozásával irányítja a
társadalmi, gazdasági és polgári életet.
100. Így a Katolikus Egyház Katekizmusa,
megállapította, hogy »az emberi méltóság tiszteletben tartása
gazdasági téren igényli a mértéktartást, hogy az evilág
javaihoz való ragaszkodás rendezett legyen; az igazságosságot,
hogy tiszteletben tartsák a felebarát jogait és megadják neki azt,
ami jár; és a szolidaritást, követve az aranyszabályt és
Úr nagylelkűségét, aki „gazdag lévén értünk szegénnyé lett, hogy
mi gazdaggá legyünk az Ő szegénysége által"« (2Kor 8,9).[107]
Ezután fölsorolja azokat a magatartásokat és cselekedeteket,
melyek ellenkeznek az emberi méltósággal: a lopás, a kölcsönkapott
vagy elveszített dolgok megtartása, a kereskedelmi csalás (vö.
MTörv 25, 13-16), az igazságtalan bérek (vö. Uo. 24,12-15; Jak
5,4) a mások kiszolgáltatottságára vagy tudatlanságára spekuláló
áremelések (vö. Ám 8,4-6) egy vállalkozás köztulajdonának
kisajátítása vagy magáncélra való használata, a rosszul végzett
munka, az adócsalás, a mértéktelen haszon stb.[108] Továbbá »a hetedik parancsolat tiltja
azokat a kezdeményezéseket és cselekvéseket, melyek bármilyen
egoista vagy ideológiai, kereskedelmi vagy diktatórikus
megindoklással szolgaságba hajtanak embereket,megtagadván
tőlük a személyi méltóságot, adják veszik és cserélik őket, mintha
áruk volnának. Embereket erőszakkal használati értékké és
haszonforrásává alacsonyítani súlyos bűn, méltóságuk és alapvető
jogaik ellen. Szent Pál elrendelte egy keresztény úrnak, hogy
keresztény rabszolgáját „már ne mint rabszolgát, hanem ... mint
testvért, mint embert..., az Úrban” (Filem 16) tekintse.«[109]
101. A politika terén ki kell emelni, hogy a
kormányzók és kormányzottak közötti igazmondás, a nyilvános
adminisztráció áttekinthetősége, a közügyek szolgálatában a
pártatlanság, a politikai ellenfelek jogainak tiszteletben
tartása, a vádlottak jogainak védelme a kollektív vádak és
elítélések ellen, a közpénzek becsületes és helyes kezelése; a
vagyonszerzés tiltott vagy méltánytalan eszközeinek, a hatalom
minden áron való megtartásának és növelésének elvetése olyan
elvek, melyeknek első gyökere – és egyedülálló sürgőssége – a
személy transzcendens értékében és az állam működésének objektív
erkölcsi követelményeiben található.[110]
Valahányszor ezeket nem tartják tiszteletben, meginog a politikai
együttélés alapja, s fokozatosan az egész társadalmi élet válságba
kerül és fölbomlik (Zsolt 13,3-4; Jel 18,2-3.9-24) Miután sok
országban megbuktak azok az ideológiák, melyek a politikát a világ
totalitárius fölfogásához kötötték – közöttük első a marxizmus ,
ma nem kisebb veszedelem fenyeget arra, hogy megtagadják az emberi
személy alapvető jogait és a politikában fölszívódjék a vallási
kérdés, mely minden ember szívében lakik: ez a demokrácia és az
etikai relativizmus szövetségének veszedelme, mely a polgári
együttéléstől elvesz minden erkölcsi fogodzó pontot, s még
mélyebben, megfosztja az igazság elismerésétől. Ugyanis „ha nincs
végső igazság, mely irányítja és vezeti apolitikai cselekvést,
nagyon könnyű hatalmi célok eszközévé tenni az eszméket és
meggyőződéseket. Miként a történelem mutatja, egy értékek nélküli
demokrácia könnyen átfordul nyílt vagy rejtett totalitarizmussá".[111]
Így az erkölcs – mely az igazságra alapszik és az igazságban
kitárul a hiteles szabadság előtt – a személyes, családi,
társadalmi és politikai élet minden területén eredeti,
pótolhatatlan és igen nagy értékű szolgálatot tesz, nemcsak az
egyes személynek, hogy gyarapodjék a jóban, hanem a társadalomnak
is igaz fejlődése érdekében.
A kegyelem és az Isten törvénye iránti
engedelmesség.
102. Az embernek a legnehezebb helyzetekben is meg kell tartania
az erkölcsi törvényt, hogy engedelmes lehessen Isten szent
parancsa iránt, és hű maradjon saját személyes méltóságához.
Bizonyos, hogy a szabadság és az igazság harmóniája olykor nem
közönséges áldozatokat kíván és nagy árat kell érte fizetni:
vértanúsággal is járhat. De miként az általános és mindennapi
tapasztalat mutatja, az embert megkísérli, hogy elrontsa ezt a
harmóniát: „Nem azt teszem, amit akarok, hanem amit rosszallok...,
nem a jót teszem, amit akarok, hanem rosszat, amit nem
akarok.” (Róm 7,15.19)
Végülis honnan ered az embernek ez a belső hasadása? Története a
bűnnel kezdődik, amikor az ember nem ismeri el többé az Urat
Teremtőjének, hanem teljes függetlenségben ő maga akarja
meghatározni, mi a jó és mi a rossz. „Olyanok lesztek, mint az
Isten, tudván a jót és a rosszat” (Ter 3,5): ez az első kísértés,
ezt visszhangozza minden kísértés, melyekre az ember könnyebben
hajlik az eredeti bűn sebei következtében.
De a kísértések legyőzhetők, a bűnöket el lehet kerülni, mert
parancsaival együtt az Úr megtartásuk lehetőségét is nekünk
ajándékozza: „Az Úr szeme azokon van, akik őt félik, ismeri az
emberek minden tettét. Senkinek nem adott parancsot arra, hogy
gonosz legyen és senkinek nem engedélyezte, hogy vétkezzék." (Sier
15,19-20) Isten törvényének megtartása bizonyos helyzetekben
nehéz, nagyon nehéz lehet: de soha nem lehetetlen. Ez az Egyház
hagyományának állandó tanítása, melyet a trienti Zsinat így fejez
ki: »Még ha megigazult is valaki, nem tekintheti mentesnek magát a
parancsolatok megtartásától; senki nem vallhatja azt a valmerő és
az atyák által elítélt tételt, mely szerint a megigazult embernek
lehetetlen megtartania Isten parancsait. Isten ugyanis lehetetlent
nem parancsol, hanem a parancsban buzdít, hogy tedd meg, amire
képes vagy, kérd, amire nem vagy képes, és segít, hogy képes légy
rá; ugyanis „Isten parancsai nem nehezek” (1Jn 5,3) és „az Ő igája
édes és az Ő terhe könnyű” (vö. Mt 11,30).«[112]
103. Az isteni kegyelem segítségével és
az emberi szabadság közreműködésével az ember előtt mindig
nyitva áll a lelki út a reményre.
Krisztus üdvözítő keresztjében, a Szentlélek ajándékában és a
megváltó átszúrt oldalából fakadó szentségekben (vö. Jn 19,34) a
hívő megtalálja a kegyelmet és az erőt, hogy mindig, még a
legsúlyosabb nehézségek közepette is megtartsa Isten szent
törvényét. Miként Krétai Szent András mondja, a törvény „a
kegyelemtől kelt életre és annak szolgálatába állíttatott
harmónikus és termékeny együttesben. Mindkettő megőrizte a maga
jellegzetességeit, változások és keveredések nélkül. Mindazonáltal
a törvény, mely korábban súlyos és zsarnoki terhet jelentett,
Isten műveként könnyű teher és a szabadság forrása lett."[113]
Csak a krisztusi megváltás misztériumában léteznek az ember
„konkrét” lehetőségei. »Súlyos tévedés volna azt a
következtetést levonni..., hogy az Egyház által tanított törvény
önmagában csak „ideál", melyet az ember ún. konkrét lehetőségeihez
kell illeszteni, alkalmazni, lefokozni „a szóbanforgó kérdés
különböző javainak mérlegelésével.” De melyek az ember „konkrét
lehetőségei"? És miféle emberről van szó? A bűnös vágytól
vezérelt, vagy a Krisztus által megváltott
emberről? Mert ez az, amiről szó van, a krisztusi megváltás valósága.
Krisztus megváltott minket! Ez azt jelenti: megajándékozott
a lehetőséggel, hogy létünk teljes igazságát
megvalósítsuk; megszabadította szabadságunkat a bűnüs vágy uralmától.
S ha ezek után a megváltott ember vétkezik, ez nem Krisztus
megváltó tette tökéletlenségének tudandó be, hanem az ember
akaratának, hogy kivonja magát akegyelem alól, mely a megváltó
tettből fakad. Az isteni parancs arányos az emberi képességekkel,
de azokkal a képességekkel, melyek ajándékba kapták a Szentlelket,
s annak az embernek a képességeivel, aki még ha vétett is, mindig
bocsánatot nyerhet és örülhet a Lélek jelenlétének.«[114]
104. Ebben az összefüggésben tárul ki a tér a
megtérő bűnös ember felé irányuló isteni irgalmasság és az emberi
gyöngeségre irányuló megértés számára. Ez a megértés soha nem
jelenti a jó és a rossz mértékének kompromittálását és
meghamisítását azért, hogy a körülményekhez alkalmazzuk őket.
Amennyire emberi, hogy a vétkes ember beismeri gyöngeségét és
irgalmat kér bűnére, annyira elfogadhatatlan az a magatartás, mely
a saját gyöngeségéből készít mértéket a jó igazságához, oly módon,
hogy igazolhatja önmagát anélkül, hogy Istenhez és az ő
irgalmasságához kellene fordulnia. Az ilyen magatartás az egész
társadalom erkölcsiségét megrontja, mert arra tanít, hogy
kételkedjenek az erkölcsi törvény objektívitásában általában és
elutasítsák a bizonyos emberi cselekedeteket tiltó törvények
föltétel nélküliségét. Mindez az összes erkölcsi
értékösszekeverésével végződik.
Ehelyett meg kell hallanunk azt az üzenetet, mely a farizeus
és a vámos evangéliumi példázatából hangzik felénk (vö. Lk
18,9-14). A vámosnak talán voltak igazolásai elkövetett bűneire,
melyek csökkentették felelősségét, de imádságában nem ezeket az
igazolásokat sorolja, hanem megvallja méltatlanságát Isten
szentsége előtt: „Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek!” (18,13) A
farizeus ellenben, aki igaznak tartotta önmagát, valószínű
mentséget talált volna minden hibájára. Ez a kép minden időkembere
erkölcsi lelkiismeretének két különböző magatartását állítja
elénk. A vámos a „bűnbánó” lelkiismeretet képviseli, mely teljes
tudatában van természete gyöngeségének és bűnösségében, bármennyi
szubjektív igazolása is volna rájuk, belátja, hogy megváltásra
szorul. A farizeus az „önelégült” lelkiismeretet képviseli, mely
azzal áltatja magát, hogy az isteni kegyelem segítsége nélkül meg
tudja tartani a törvényt, s meg van győződve arról, hogy nincs
szüksége az irgalomra.
105. Mndannyiunknak nagyon ébernek kell
lennünk, hogy ne hagyjuk magunkat megfertőzni a farizeusi
magatartástól, mely ki akarja küszöbölni saját korlátainak és
bűnének tudatát, s mely ma különösen abban a próbálkozásban
fejeződik ki, hogy az erkölcsi törvényt saját képességeihez és
érdekeihez alkalmazza, egészen odáig, hogy elutasítja a törvény
fogalmát. Épp ellenkezőleg a törvény és az emberi képesség közti
aránytalanság, azaz a magára hagyott ember erkölcsi erőinek
elfogadása fölgyújtja a vágyat a kegyelem után és fölkészít annak
fogadására. „Ki szabadít meg ettől a halálra szánt testtől?” –
kérdezi Pál apostol. És örömteli, hálatelt hitvallással
válaszolja: „Hála legyen Istennek, a mi Urnk Jézus Krisztus
által!” (Róm 7,24-25)
Ugyanennek a fölismerését találjuk milánói Szent Ambrus
imádságában: »Kicsoda az ember, ha te meg nem látogatod? Meg ne
feledkezzél hát a gyengéről, emlékezzél rá, hogy porból alkottál
engem. Hogyan állhatnék meg, ha rám nem tekintesz, hogy
megerősíts; és szilárdságom nem a te arcodról ered? „Ha elfordítod
arcodat, minden megsemmisül” (Zsolt 103,29); ha rám nézel, jaj
nekem! Mert nincs más, amit látsz bennem, csak a bűnök csúfsága.
Baj, ha nem tekintesz ránk, ha pedig ránk nézel, a rosszat látod
bennünk. Mégis gondolhatunk arra, hogy nem taszítod el azt, amit
látsz, mert megtisztítod azokat, akikre ránézel. Tűz jár előtte,
mely kiégeti a bűnöket.«[115]
Az erkölcs és az új evangelizáció.
106. Az evangelizáció a legerősebb és legmagasztosabb kihívás,
mellyel az Egyháznak a kezdetektől fogva szembe kell néznie.
Valójában a kihívó fél nem annyira a különféle társadalmi és kulturáliskultúrális
helyzetek, melyekkel az Egyház története során találkozik, mint a
föltámadott Jézus Krisztus parancsa, mely meghatározza az Egyház
létmóját: „Menjetek el az egész világra és hirdesséteéliumot
minden teremtménynek". (Mk 16,15)
A mi korunk azonban, legalábbis számos népnél, fokozott kihívás
az „új evangelizációra", azaz a mindig új és mindig újdonságot
hozó evangélium hirdetésére, olyan evangelizációra, melynek „újnak
kell lennie lendületében, módszereiben és kifejezési formáiban".[116] Az elkereszténytelenedés,
melya korábban hitben és keresztény életben gazdag népeket és
közösségeket sújtja, nemcsak azt jelenti, hogy elveszítik a hitet
vagy a hit életformáló erejét, hanem szükségszerűen velejár az
erkölcsi érzék hanyatlása és elhomályosulása. Ennek
oka az, hogy elhalványodik az evangéliumi erkölcs eredetiségének
tudata, vagy az, hogy eltávolodnak az evangélium alapvető etikai
elveitől és értékeitől. A manapság széles körben elterjedt
szubjektivista, utilitarista és relativista irányzatok nem úgy
jelennek meg, mint egyszerű gyakorlati álláspontok, mint szokások,
hanem mint megállapodott elméletek teljes kulturális és társadalmi
legitimitást követelve.
107. Az evangelizáció – s még inkább
az „új evangelizáció” – mindig magában foglalja az erkölcs
hirdetését és előadását is. Maga Jézus az Isten országát és
a maga üdvözítő szeretetét hirdetve hitre és megtérésre szólított
föl (vö. Mk 1,15). Péter a többi apostollal együtt a Názáreti
Jézus föltámadását hirdetve egy új utat mutatott az életre, olyan
utat, „melyet követni kell, ha valaki a föltámadott Krisztus
tanítványa akar lenni” (vö. Apcsel 2,37-41; 3,17-20.).
Az új evangelizáció, miközben hirdeti a keresztény erkölcs
alapjait és tartalmát, akkor hiteles, s akkor szabadul föl minden
missziós ereje – még inkább, mint a hit igazságainak hirdetése
esetén , amikor nemcsak a hirdetett szó, hanem a látott
ige által is történik. Pontosabban a szent élet –
mely Isten népe annyi alázatos és az emberek szeme elől gyakran
elrejtett tagjában fölragyog – jelenti a legegyszerűbb és
legvonzóbb utat arra, melyet követve azonnal föl tudjuk fogni az
igazság szépségét, Isten szeretetének szabadító erejét, az Isten
minden törvénye és követelménye iránti, a legnehezebb körülmények
között is föltétlen hűség nagyszerűségét. Ezért az Egyház a maga
erkölcsi pedagógiájában mindig buzdította a híveket, hogy a
szentekben – férfiakban és nőkben, elsősorban Isten „kegyelemmel
teljes” és „egészen szent” Szűz Anyjában – keressék és találják
meg a példaképet, az erőt és az örömötahhoz, hogy Isten
parancsolatai és az evangélium boldogságai szerint éljenek.
A szentek élete, Isten jóságának tükörképe – annak, aki „egyedül
jó” – nemcsak igaz hitvallás és impulzus arra, hogy a hit másoké
is legyen, hanem Istennek és az ő végtelen szentségének
megdicsőítése is. A szent élet tehát teljesen kifejezi és
megvalósítja azt a hármas prófétai, papi és királyi
feladatot, melyet minden keresztény megkap a „vízből és
Szentlélekből” (Jn 3,5) való újjászületés szentségének
ajándékaként. A keresztény erkölcsi életének „lelki kultusz”
értéke van (Róm 12,1; vö. Fil 3,3), mert Isten dicsőségének és
szentségének abból a kimeríthetetlen forrásából táplálkozik, ami a
szentségek, főként az Eucharisztia. A keresztény ember ugyanis,
részesedvén a kereszt áldozatában, közösségbe kerül Krisztus
ajándékozó szeretetével, alkalmassá és elkötelezetté válik arra,
hogy ugyanezt a szeretetet élje az élet minden helyzetében és
cselekedetében. Azerkölcsiségben mutatkozik és valósul meg a
keresztény ember királyi szolgálata is: s minél inkább
engedelmeskedik a kegyelem segítségével a Szentlélek új
törvényének, annál inkább növekszik a szabadságban, melyre
meghívást kapott az igazság, a szeretet és az igazságosság
szolgálata által.
108. Az új evangelizáció új erkölcsi életet
kínál föl és fakaszt, melynek gyümölcsei a szent élet és a
missziós tevékenység. Mindennek alapja Krisztus Lelke, az
Anyaszentegyház termékenységének elve és ereje, amint VI. Pál
emlékeztet rá: „A Szentlélek tevékenysége nélkül lehetetlen
volnaaz evangelizáció".[117]
Jézus Lelkének – akit a hívő alázatos és tanulékony szívvel fogad
– kell tulajdonítani a keresztény erkölcsi élet virágzását és azt
a tanúságtételt, amit a szent élet jelent a hivatások, ajándékok,
felelősség, életállapotok és élethelyzetek sokaságában. Már
Novatianus – aki ebben az esetben az Egyház igaz hitét fejezi ki –
hangsúlyozta: „A Szentlélek az, aki erőt adott a tanítványok
lelkének és elméjének, aki föltárta az evangéliumi misztériumokat,
aki megvilágosította bennük az isteni dolgokat; tőle bátorítván
nem féltek sem a börtönöktől, sem a láncoktól, melyeket az Úr
nevéért kellett viselniük; sőt legyőzték a világ hatalmasságait és
gyötrelmeit. Immár fölfegyverkezve és megerősítve álltak a
világban, magukban hordozván az ajándékokat, melyeket a Lélek
ékszerként áraszt az Egyházra, Krisztus jegyesére. Ő az ugyanis,
aki az Egyházban támasztja aprófétákat, oktatja a tanítókat,
vezérli a nyelveket, teszi a csodákat és gyógyít, megadja a lelkek
megkülönböztetését, megszabja a kormányzás feladatait, jó
tanácsokat ad, szétoszt és összhangban tart minden karizmatikus
ajándékot, s ezáltal mindenben és mindenütt teljesen tökéletessé
teszi az Úr Egyházát."[118]
Ennek az új evangelizációnak összefüggésében – mely arra
rendeltetett, hogy ébressze és táplálja „a hitet, mely a szeretet
által tevékeny” (Gal 5,6) – és a Szentlélek működésével
kapcsolatban most már megérthetjük a helyet, mely az Egyházban a
hívők közösségében megilleti azt a tudományos gondolkodást,
melynek a teológián belül az erkölcsi élet a tárgya, mint
ahogy ezek után meg tudjuk mutatni a moralisták sajátos küldetését
és felelősségét is.
A teológus moralisták szolgálata.
109. Az egész Egyház hivatott az evangelizációra és a hívő élet
tanúságtételére, mert a Szentlélek ajándéka révén részese lett az
Úr Jézus prófétai feladatának. Az igazság Lelke (vö. Jn
14,16-17) jelenlétének köszönhetően »a hívők összessége, akik
megkapták a Szentlélek kenetét (vö. 1Jn 2,20.27), nem tévedhet a
hitben, s ez a különös sajátosság az egész nép természetfölötti
hitérzékében nyilvánul meg, amikor „a püspököktől kezdve a
legkisebb laikus hívőig” az egyetemes Egyház kifejezi egyetemes
egyetértését hit és erkölcs dolgában."« (LG 12)
Az Egyháznak, hogy betöltse prófétai küldetését, szüntelenül
ébresztenie vagy „élesztenie” kell hitéletét (vö. 2Tim 1,6),
különösen a Szentlélek irányítása alatt egyre elmélyülőbb
tudománnyal, melynek tárgya a hit tartalma. „A hit megértésének
hívő kutatása” az a szolgálat, mely különleges módon a
teológus „hivatása” az Egyházban: „A hivatások közül,
melyeket a Szentlélek támaszt az Egyházban – olvassuk a Donum
veritatis instrukcióban – kiválik a teológusoké, akiknek
különleges feladata, hogy a Tanítóhivatallal közösségben egyre
mélyebben megértsék Istennek a sugalmazott Szentírásba foglalt és
az Egyház élő hagyománya által tovább adott szavát. A hit
természete szerint az értelmet szólítja meg, mert kinyilatkoztja
az embernek rendeltetése igazságát és elérésének útját. Jóllehet a
kinyilatkoztott igazság fölülmúlja kifejezési lehetőségeinket és
kifürkészhetetlen gazdagsága előtt tökéletlennek bizonyul minden
fogalmunk (vö. Ef 3,19), mégis arra hívja az értelmet – mely Isten
ajándéka és arra teremtetett, hogy megismerje az igazságot , hogy
lépjen be a kinyilatkoztott igazság világosságába, hogy így képes
legyen bizonyos mértékig megérteni azt, amit hisz. A teológia
tudománya, mely az igazság hívására válaszolva keresi a hit
megértését, az apostol parancsa szerint (vö. 1Pt 3,15) segíti
Isten népét, hogy számot tudjon adni reménységéről azoknak, akik
azt kívánják."[119]
Ahhoz, hogy meg lehessen határozni, s következésképpen végre
lehessen hajtani sajátos küldetését, alapvetően fontos annak
ismerete, hogy a teológia bensőséges éseleven kapcsolatban van az
Egyházzal, annak misztériumával, életével és küldetésével: „A
teológia egyházi tudomány, mert az Egyházban fejlődik és az
Egyházban cselekszik ... Az Egyház szolgálatában áll, ezért
éreznie kell, hogy részese az Egyház küldetésének, különösen
prófétai küldetésének."[120]
Természete szerint a hiteles teológia csak úgy tud élni és
fejlődni, ha meggyőződéssel és felelősséggel részesedik az
Egyházban, „hozzá tartozik", mint „a hit közösségéhez", miként az
Egyházra és életére is visszahatnak a teológiai kutatás és
elmélyülés gyümölcsei.
110. Amit általában mondtunk a teológiáról,
azt megismételhetjük és meg is kell ismételnünk az erkölcsteológia
számára. Az erkölcsteológia tudományos földolgozása az
evangéliumnak mint az új élet ajándékának és parancsának,
„a szeretetben igazság szerinti” életnek (Ef 4,15), az Egyház
szent életének, melyben egész a tökéletességig fölragyog az
evangélium igazsága. Az Egyház Tanítóhivatala nemcsak a hit, hanem
attól elválaszthatatlanul az erkölcs területén is megnyilatkozik,
mert feladata „a hívők lelkiismerete számára kötelező érvényű
(normatív) ítéletekkel megkülönböztetniazokat a cselekedeteket,
melyek önmagukban megegyeznek a hit követelményeivel és
előmozdítják a hit kifejezését az életben, azoktól, melyek
ellenkezőleg benső rosszaságuk miatt nem egyeztethetők össze
ezekkel a követelményekkel."[121]
Isten parancsolatait és Krisztus szeretetét hirdetvén az Egyház
Tanítóhivatala a hívőknek konkrét és részleges parancsolatokat is
tanít, s kéri őket, hogy lelkiismeretükben tekintsék azokat
erkölcsileg kötelezőknek. Emellett jelentős felügyeletet is
gyakorol azzal, hogy figyelmezteti a híveket esetleg burkolt
tévedésekre is, olyan esetekben, amikor lelkiismeretük nem jut el
azoknak a helyes és igaz erkölcsi normáknak elismerésére, melyeket
a Tanítóhivatal tanít.
Itt jelentkezik azok különleges feladata, akik a törvényes
Pásztorok megbízásából tanítják az erkölcstant a szemináriumokban
és a teológiai fakultásokon. Súlyos kötelezettségük megtanítani a
híveket – különösen a leendő lelkipásztorokat – mindazokra a
parancsolatokra és gyakorlati szabályokra, melyeket az Egyház
tekintéllyel kijelent.[122] Annak
ellenére, hogy a Tanítóhivatal által előadott emberi érvek
korlátozottak, a moralisták arra hivatottak, hogy a Tanítóhivatal
tanításának magyarázatát elmélyítsék, parancsainak és azok
kötelező voltának megalapozottságát megvilágítsák, s megmutassák
az összefüggést az ember végső céljával.[123] A moralisták dolga, hogy előadják az
Egyház tanítását és szolgálatuk gyakorlásában példát adjanak a
külső és belső egyetértésre a Tanítóhivatal tanításával mind a
dogmák, mind az erkölcs területén.[124]
Egyesítvén erőiket arra, hogy a hierarchikus Tanítóhivatallal
összedolgozzanak, a teológusok viseljék szívükön annak gondját,
hogy egyre inkább napvilágra hozzák azokat a biblikus alapokat,
etikai tartalmakat és antroplógiai motivációkat, melyek támogatják
az Egyház erkölcsi tanítását és emberszemléletét.
111. A szolgálat, melynek megtételére a
moralisták most hivatottak, nagyon fontos, nemcsak az Egyház élete
és küldetése, hanem a társadalom és az emberi kultúra
szempontjából is. Az ő dolguk, hogy a biblikus teológiával és a
dogmatikával szoros összefüggésben hangsúlyozzák tudományos
munkájukban „azt a dinamikus szempontot, mely kiemeli az embernek
az isteni hívásra adandó válaszát egy üdvözítő közösségen belül a
szeretet fejlődési folyamatában. Ily módon az erkölcsteológia
belső, spirituális dimenzióra tesz szert, amennyiben megfelel
azoknak az igényeknek, melyeket Isten emberben lévő képmásának
teljes kibontakozása és a lelki életnek az aszketikában és a
keresztény misztikában leírt törvényei támasztanak iránta."[125]
Kétségtelen, az erkölcsteológia és annak tanítása ma különös
nehézségekkel találja magát szemben. Mivel az Egyház erkölcse
szükségszerűen normatív jellegű, az erkölcsteológia nem
szorítható vissza az ún. embertudományok területén
kidolgozott tudásra. Az embertudományok ugyanis az erkölcsiség
jelenségével mint történelmi és társadalmi ténnyel foglalkoznak.
Az erkölcsteológia viszont, melynek élni kell az ember és
természettudományokkal, nem rendelhető alá a tapasztalati formális
megfigyelések vagy a fenomenológiai megértés eredményeinek.
Valójában az embertudományok eredményeit az erkölcsteológiában
mindig ehhez a kérdéshez kell mérni: Mi a jó vagy a rossz? Mit
kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?
112. A moralista teológusnak ezért pontos
ítéleteket kell alkotnia a mai – túlnyomórészt tudományos és
technikai, a relativizmus, a pragmatizmus és a pozitivizmus
veszélyeinek kitett – kultúrában. Teológiai szempontból nézve az
erkölcsi elvek nem függvényei annak a történelmi pillanatnak,
amelyben kinyilatkoztatást nyernek. Abból pedig, hogy néhány hívő
nem követi a Tanítóhivatal tanításait, vagy erkölcsileg helyesnek
tart egy eljárást, amiről pásztoraik kinyilvánították, hogy
ellentétes Isten törvényével, nem lehet érvényes érvet kovácsolni
az Egyház által tanított erkölcsi törvények igazságának
elutasításához. Az erkölcsi elvek igazolása nem tartozik a
tapasztalati formális módszerek hatáskörébe. Anélkül, hogy e
módszerek érvényességét tagadná, vagy önmagát ezekre korlátozná,
az erkölcsteológia a hit természetfölötti érzékéhez hűségesen
elsősorban az emberi szív spirituális dimenzióját és isteni
szeretetre szóló meghívottságát tartja szem előtt.
Miközben ugyanis az embertudományok, mint az összes tapasztalati
tudományok, kifejlesztik a „normalitás” tapasztalati és
statisztikai fogalmát, a hit azt tanítja, hogy egy ilyen
normalitás magában foglalja az eredeti helyzetéből kiesett ember
adatait, azaz hordozza a bűn következményeit. Csak a keresztény
hit mutatja meg az embernek a „kezdethez” (vö. Mt 19,8)
visszavezető utat, egy olyan utat, mely gyakran nagyon különbözik
a tapasztalati normalitás útjától. Így az embertudományok értékes
tudás anyaguk ellenére sem foghatók föl úgy, mint az erkölcsi
törvények döntő fórumai. Az evangélium tárja föl az ember és
erkölcsi útjának teljes igazságát, s megvilágosítja és inti a
bűnösöket, hirdetvén nekik Isten irgalmasságát, aki szüntelenül
munkálkodik, hogy visszatartsa őket mind a kétségbeeséstől –
amiért képtelenek megismerni és megtartani az isteni törvényt ,
mind a vakmerőségtől, hogy üdvözülhetnek érdemek nélkül. Ezen
túlmenően emlékezteti őket a megbocsátás örömére, mely egyedül ad
erőt ahhoz, hogy fölismerjék az erkölcsi törvényben a szabadító
igazságot, a remény kegyelmét és az élet útját.
113. Az erkölcstan tanítása magában foglalja
ennek az intellektuális, spirituális és lelkipásztori
felelősségnek tudatos vállalását. Ezért a moralisták, akik
elfogadják a megbízást, hogy az Egyház tanítását tanítsák, azt a
súlyos kötelezettséget vállalják, hogy nevelik a híveket erre az
erkölcsiszétválasztásra, valamint arra, hogy elkötelkezzék magukat
az igaz jó mellett és bizalommal folyamodjanak az isteni
kegyelemhez.
Ha a vélemények találkozása és ütközése egy demokráciában lehet
is a közélet normális kifejezési formája, az erkölcsi tanítás nem
lehetfüggvénye az ún. „procedura” etikának, ugyanis a legkevésbé
sem határozható meg a demokratikus típusú fölszabadítás szabályai
és formáiszerint. A véleménykülönbség, melyeket a
kiszámított kontestálás és a tömegkommunikációs eszközök által
keltett viták támasztanak,ellentétes az egyházi közösséggel és
Isten népe hierarchikus fölépítésének helyes fölfogásával. A
Pásztorok tanításával való szembehelyezkedésben nem lehet
elismerni sem a keresztény szabadság, sem a Szentlélek különböző
adományainak törvényes kifejeződését. Ilyen esetben a Pásztoroknak
apostoli küldetésüknek megfelelően kell cselekedniük: meg kell
követelniük, hogy mindig tartsák tiszteletben a hívőknek a
teljes és tiszta katolikus igazság megismeréséhez való jogát:
„A teológusnak, soha nem feledve, hogy maga is Isten népének
tagja, tisztelettel kell lennie iránta, s úgy kell kutatnia és
tanítania, hogy semmiképpen ne sértse a hit tanítását."[126]
A mi pásztori felelősségünk.
114. A hitért és Isten népe hitéletéért való felelősség sajátos
és különleges módon nehezedik a pásztorokra, miként a II. Vatikáni
Zsinat emlékeztet rá: „A püspökök fő feladatai közül kimagaslik az
evangélium hirdetése.
Ők ugyanis a hit hirnökei: új tanítványokat vezetnek el
Krisztushoz; ők a hivatalos, azaz Krisztus tekintélyével
fölruházott tanítók, akik hirdetik a rájuk bízott népnek a hitet,
melyet el kell fogadniuk és erkölcsi életükben alkalmazniuk kell.
Újat és régit hozva elő a kinyilatkoztatás kincseiből (vö. Mt
13,52) a Szentlélek világosságánál ők magyarázzák a hitet, életet
alakító erőforrássá teszik, és éberen elhárítják a nyájra
leselkedő tévedéseket (vö. 2Tim 4,1-4).” (LG 25)
Mint az Egyház Pásztorainak és püspökeinek közös kötelességünk, s
még előbb közös kegyelmünk tehát, tanítani a híveket arra, ami
Isten útján vezeti őket, miként egy napon az Úr Jézus tette az
evangéliumi a ifjúval. Kérdésére: „Mi jót kell tennem, hogy örök
életem legyen?” – Jézus Istenhez, a teremtés és a szövetség Urához
utasította; emlékeztette az Ószövetségben már kinyilatkoztatott
erkölcsi parancsolatokra; megmutatta neki követésének útját a
szegénységben, alázatosságban és a szeretetben: „Jöjj és kövess
engem!” E tanítás igazságára a kereszten Krisztus vére tette rá a
pecsétet: ez a tanítás lett a Szentlélekben az Egyház és minden
keresztény új törvénye.
Az erkölcsi kérdés e „válaszát” Jézus Krisztus különleges módon
ránk, az Egyház pásztoraira bízta, és arra hív minket, hogy
tanításunk tárgya legyen, amikor teljesítjük prófétai
feladatunkat. Ugyanakkor a keresztény erkölcsi tanítással
kapcsolatos lelkipásztori feladatunkat a papi feladat
formájában is gyakorolnunk kell: ez történik akkor, amikor
kiosztjuk a híveknek a kegyelem és a megszentelés ajándékait, hogy
Isten szent törvényének engedelmeskedni tudjanak, s amikor
állhatatos és bizalomteljes imádságunkkal támogatjuk a híveket,
hogy hűségesek legyenek a hit követelményeihez és az evangélium
szerint éljenek. (vö. Kol 1,9-12) A keresztény erkölcsi
tanításnak, főleg ma, lelkipásztori felügyeletünk, királyi
feladatunk gyakorlásának egyik kiváltságos területének kell
lennie.
115. Most történik első alkalommal ugyanis,
hogy az Egyház Tanítóhivatala e tanítás alapvető elemeinek
bizonyos teljességét adja elő és támpontokat ad a lelkipásztori
ítéletalkotáshoz olykor bonyolult és kritikus gyakorlati és
kulturális helyzetekben.
A kinyilatkoztatás, az Egyház állandó tanítása, s főleg a II.
Vatikáni Zsinat tanítása fényénél röviden tárgyaltam a szabadság
lényeges vonásait, az emberi személy méltóságával és cselekedetei
igazságával összefüggő alapvető értékeket, hogy a törvény iránti
engedelmességben föl lehessen ismerni fogadott fiúságunk kegyelmét
és jelét (vö Ef 1,4-6). Ebben az enciklikában értékelések
találhatók az erkölcsteológia néhány mai irányzatáról. Ezennel
közzéteszem, engedelmeskedvén az Úr Péterhez intézett szavának,
mellyel rábízta testvérei megerősítésének feladatát (vö. Lk
22,32), hogy megvilágítsam és segítsem közös ítéletalkotásunkat.
Valamennyien ismerjük annak a tanításnak jelentőségét, mely a
jelen enciklika magvát képezi, s melyet most Péter utódának
tekintélyével terjesztek elő. Mindegyikünk érezheti a dolog
súlyát, nemcsak az egyes személyek, hanem egész társadalmak
számára, amikor megerősítjük az erkölcsi törvények
egyetemességét és változhatatlanságát, különösen
azokét, amelyek mindig és kivétel nélkül tiltják a belsőleg
rossz cselekedeteket.
Az ilyen parancsolatok elismerésében a keresztény szív és a mi
pásztori szeretetünk meghallja Annak fölszólítását, „aki előbb
szeretett minket” (1Jn 4,19). Isten arra hív, hogy szentek
legyünk, miként Ő szent (vö. Lev 19,2), hogy – Krisztusban –
tökéletesek legyünk, miként Ő tökéletes (vö. Mt 5,48). A parancs
szilárd követelménye Isten kimeríthetetlenül irgalmas szeretetére
alapszik (vö. Lk 6,36) és a törvény cél a az, hogy Krisztus
kegyelmével vezessen az élet teljességének útján, amely élet Isten
fiainak sajátja.
116. Mint püspököknek kötelességünk
felügyelni arra, hogy Isten igéjét hűségesen tanítsák.
Főtisztelendő Testvéreim a Püspökségben, pásztori szolgálatunk
része a felügyelni ezen erkölcsi tanítás hűséges átadására, és
gondoskodni arról, hogy a híveket megőrizzük minden vele
ellentétes tanítástól és elmélettől. Ebben a feladatban
mindannyiunkat segítenek a teológusok. Mindazonáltal a teológiai
vélemények nem képezik sem szabályát, sem törvényét
tanítóhivatalunknak. Ennek tekintélye a Szentlélek segítségével s
Péter alatt és Péterrel való közösségben az
apostoloktól kapott katolikus hithez való hűségünkből ered. Mint
püspököknek súlyos kötelességünk személyesen felügyelni,
hogy a hit és az erkölcs „józan tanítását” (1Tim 1,10) tanítsák
egyházmegyéinkben.
Különleges felelősség terheli a püspököket a katolikus
intézmények tekintetében. Azokról a lelkipásztori
szervezetekről vagy oktató és egészségügy intézményekről van szó,
melyeket a püspökök állíthatnak föl és elismerhetik ezek
szervezetét, s bizonyos felelősséget ruházhatnak rájuk, de a saját
kötelességeiktől ezek révén soha nem mentesülhetnek. A püspökök
hatáskörébe tartozik, a Szentszékkel közösségben, az Egyházhoz
kapcsolódó iskolák[127],
egyetemek[128], szociális és
egészségügyi intézmények „katolikus” jellegének elismerése vagy
súlyos nézeteltérés esetén e név megvonása.
117. A keresztény szívében, az ember
legtitkosabb rejtekén mindig visszhangzik a kérdés, melyet az
evangéliumi ifjú Jézushoz intézett: „Mester, mi jót kell tennem,
hogy örök életem legyen?"(Mt 19,16) De mindenkinek a „jó”
Mesterhez kell fordulnia, mert Ő az egyetlen, aki minden
körülmények között, minden helyzetben az igazság teljességét tudja
válaszolni. És amikor a keresztények hozzá fordulnak a
lelkiismeretükben ébredt kérdéssel, az Úr az Újszövetségnek
Egyházára bízott szavaival válaszol. Mert miként az apostol
önmagáról mondja, arra küldettünk, hogy „hirdessük az
evangéliumot; de nem bölcselkedő beszéddel, hogy Krisztus
keresztje erejét nem veszítse.” (1Kor 1,17) Ezért az Egyház
válasza az ember kérdésére hordozza az önmagát ajándékozó Igazság,
a megfeszített Krisztus bölcsességét és hatalmát.
Amikor az emberek fölteszik az Egyháznak lelkiismeretük
kérdéseit, amikor az Egyházban a hívők a püspökökhöz és a
lelkipásztorokhoz fordulnak, az Egyház válaszában Jézus
Krisztus hangja, a jó és a rossz tekintetében az igazság hangja
szól. Az Egyház által hirdetett szóban a személyek
bensejében Isten hangja visszhangzik, aki „egyedül jó” (Mt 19,17),
aki „egyedül a szeretet” (1Jn 4,8.16).
A Szentlélek kenetében ez az édes és komoly szó
világosságot és életet teremt az embernek. Újra csak Pál apostol
az, aki biztat, mert „alkalmasságunk Istentől való, aki alkalmassá
tett arra, hogy az Új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé,
hanem a Léleké... az Úr ugyanis Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a
szabadság. Mi pedig mindnyájan, akik födetlen arccal szemlélvén az
Úr dicsőségét, annak képmásává alakulunk át a dicsőségből a
dicsőségre, mintegy az Úr Lelke által” (2Kor 3,5-6; 17-18).
BEFEJEZÉS
Mária, az Irgalmasság Anyja
118. Végezetül önmagunkat, örömeinket és gondjainkat a hívők és a
jóakaratú emberek erkölcsi életét és a tudós moralisták kutatásait
Máriára, Isten Anyjára és az Irgalmasság Anyjára bízzuk.
Mária az Irgalmasság Anyja, mert Jézus Krisztust, az ő Fiát az
Atya úgy küldte, mint Isten irgalmasságának kinyilatkoztatását
(vö. Jn 3,16-18). Ő nem azért jött, hogy elítélje az embereket,
hanem hogy megbocsássa a bűnöket és irgalmasságot gyakoroljon (vö.
Mt 9,13). És a legnagyobb irgalmasság az, hogy közöttünk van és
meghívásban, mely arra szólít, hogy találkozzunk Vele és Péterrel
valljuk meg, hogy Ő „az élő Isten Fia” (Mt 16,16) Semmiféle emberi
bűn nem tudja kioltani Isten irgalmasságát, nem tudja
megakadályozni, hogy egész győzelmes ereje érvényesüljön, föltéve,
hogy segítségül hívjuk. Sőt épp a bűn ragyogtatja föl még jobban
az Atya szeretetét, aki hogy megváltsa a rabszolgát, a Fiát adta
áldozatul:[129] az Ő irgalmassága
nekünk megváltás. Ez az irgalmasság a Szentlélek ajándékával válik
teljessé, aki új életet támaszt és igényli azt. Bármennyi és
bármilyen nagy akadályt állít az ember gyöngesége és bűne, a
Lélek, aki megújítja a föld színét (vö. Zsolt 103,30), lehetővé
teszi a jó tökéletes megvalósításának csodáját. Ez a megújítás,
mely megadja a képességet arra, hogy tegyük azt, ami jó, nemes,
szép, Istennek kedves s az Ő akaratával megegyező, bizonyos
értelemben az irgalmasság ajándékának kivirágzása, mely
megszabadít a rossz rabszolgaságából és megadja az erőt, hogy
többé ne vétkezzünk. Az új élet ajándéka révén Jézus szeretetének
tesz részesévé és a Lélekben elvezet az Atyához.
119. Ez a keresztény hit vigasztaló
biztonsága, ennek köszönheti mélységes emberségét
és rendkívüli egyszerűségét. Az új, bonyolult problémák
boncolgatása közben olykor úgy tűnhet, hogy a keresztény erkölcs
önmagában nagyon nehéz, nehéz megérteni és szinte lehetetlen
megvalósítani. Ez azonban hamis, mert a keresztény erkölcs az
egyszerű evangéliumi megfogalmazás szerint Krisztus követése,
az Őrá hagyatkozás: az ember engedi, hogy az Ő kegyelme és
irgalmassága – melyeket az Egyházával megélt közösség közvetít
számunkra – átformálja és megújítsa. „Aki élni akar – mondja Szent
Ágoston, van hol és van miből élnie. Közeledjék, higgyen, engedje
betestesíteni magát, hogy megelevenedjék. Ne meneküljön a Test
tagjainak egészétől."[130] A
keresztény erkölcs eleven lényegét tehát a Szentlélek
világosságával minden ember megértheti, még a kevésbé művelt is,
főként az, aki meg tudja őrizni „szívének egyszerűségét” (Zsolt
85,11). Másrészt ez az evangéliumi egyszerűség nem ment föl a
valósággal való szembenézéstől, de annak mélyebb megértésére
vezethet, mert Krisztus követése folyamatosan napfényre hozza a
hiteles keresztény erkölcsiség jellemvonásait, s ugyanakkor a
megvalósításához szükséges életerőt is. Az Egyház
Tanítóhivatalának feladata felügyelni arra, hogy Krisztus
követésének dinamizmusa organikusan fejlődjék, anélkül, hogy az
erkölcsi követelmények minden következményükkel együtt
elhomályosulnának vagy meghamisíttatnának. Aki szereti Krisztust,
megtartja az ő parancsait (vö. Jn 14,15).
120. Mária az Irgalmasság Anyja azért is,
mert Jézus rábízta Egyházát és az egész emberiséget. A kereszt
lábánál, amikor Jánost fiává fogadja, amikor Krisztussal együtt az
Atya bocsánatát kéri azok számára, akik nem tudják, mit
cselekszenek (vö. Lk 23,34) Mária tökéletes tanulékonysággal a
Szentlélek felé megtapasztalja Isten szeretetének gazdagságát és
egyetemességét. Ez a szeretet kitágítja a szívét és alkalmassá
teszi arra, hogy átölelje az egész emberi nemet. Ily módon
mindannyiunk és mindegyikünk Anyja lett, anya, aki megszerzi
nekünk az isteni irgalmasságot.
Mária az erkölcsi élet világító és vonzó példája: „az ő élete
tanítás mindenkinek” – írja Szent Ambrus[131]. A szüzekhez beszél, de tágabb horizonton
mindegyikünkhöz szól: „A tanító nemességét elsősorban lángoló
tanulási vágyának köszönheti. És ki nemesebb Isten Anyjánál, vagy
ki ragyogóbb nála, akit maga a Ragyogás választott ki?” Mária
szabadságát azáltal éli és valósítja meg, hogy Istennek
ajándékozza magát és befogadja Isten ajándékát. Szűzi méhében őrzi
Isten emberré lett Fiát a születéséig, ápolja, neveli és kíséri a
szabadságnak azzal a végső gesztusával, mely saját életének teljes
föláldozása. Önmaga elajándékozásával Mária teljesen az önmagát az
embereknek ajándékozó Isten tervének részévé válik. Befogadván és
forgatván a szívében azokat az eseményeket, melyeket nem mindig
értett meg (vö. Lk 2,19), mindazok példaképe lett, akik hallgatják
Isten igéjét és meg is tartják azt (vö. 11,28); és megérdemli a
„Bölcsesség széke” megszólítást. Ez a Bölcsesség maga Jézus
Krisztus, Isten örök Igéje, aki kinyilatkoztatja és állandóan
teljesíti az Atya akaratát (vö. Zsid 10,5-10). Mária minden embert
arra hív, hogy fogadja be ezt a bölcsességet. Felénk is azt
mondja, amit a kánai menyegzőn a szolgáknak mondott: „Bármi mond
nektek, tegyétek meg!” (Jn 2,5)
Mária megosztja velünk az emberi állapotot, de teljesen áttetsző
Isten kegyelme számára. Mivel nem ismeri a bűnt, képes
együttérezni minden gyöngeséggel. Megérti a bűnös embert és anyai
szeretettel szereti. Éppen ezért az igazság oldalán áll, és
osztozik az Egyházzal abban a gondban, hogy mindenkinek és mindig
hirdesse az erkölcsi követelményeket. Ugyanezért nem engedi, hogy
a bűnös ember abba ringassa magát, hogy az szereti jobban, aki
igazolja a bűnét, mert tudja, hogy ily módon erejét vesztené az Ő
Fiának, Krisztusnak áldozata. Az embert semmiféle föloldozás –
bármely tetszetős filozófiai vagy teológia tanítás kínálja föl –
nem tudja igazán boldoggá tenni: csak a föltámadott Krisztus
keresztje és dicsősége tud békét adni lelkiismeretének és
üdvösséget adni életének.
Ó Mária, irgalmasság Anyja,
tekints mindannyiunkra,
hogy Krisztus keresztje erejét ne veszítse,
hogy az ember le ne tévedjen a jó útjáról,
el ne veszítse bűntudatát,
gyarapodjék reménye Istenben,
aki „gazdag az irgalomban” (Ef 2,4),
szabadon tegye jó cselekedeteit,
melyeket Ő előre elrendelt (vö. 2,10),
és így egész életével
„dicsőségének dicsérete legyen” (vö. 1,12).
Kelt Rómában Szent Péternél, az 1993. esztendőben augusztus 6-án,
Urunk Színeváltozásának ünnepén, Pápaságom 15. esztendejében.
II. János Pál pápa
[1]
AAS 57: 878. (VI. Pál pápabeszéde az ENSZ-ben 1965. X. 4-én); vö.
AAS 59: 263 (Populorum progressio enciklika).
[2]Már XII. Pius pápa rávilágított
erre a tanítási folyamatra. Vö. AAS 33: 185 (Rádióüzenet a Rerum
novarum enciklika 50. évfordulója alkalmából. 1941. VI. 1.); AAS
53: 410 (Mater et Magistra enc.).
[3] AAS 79: 1374 (Spiritus Domini ap.
levél 1987. VIII. l.)
[4] A Katolikus Egyház Katekizmusa,
1692. p.
[5] Fidei depositum ap. konstitúció,
4. p., 1992. X. 11.
[6] Vö. AAS 77: 581 (Parati semper
ap. levél az ifjúsághoz az Ifjúság Éve alkalmából. 1985. III. 31.)
[7] Redemptor Hominis enc. 13. p.
[8] Ua. 10. p.
[9] CSEL 32: 241 (Hexaemeron, dies
VI., sermo IX, 8, 50).
[10] PL 54: 454 (Nagy Szent Leó:
Sermo XCII, cap. III.).
[11] Aquinói Szent Tamás: Opuscula
theologica Il: 1129 (In duo praecepta caritatis et in decem legis
praecepta. Prologus.). Torino, 1954.; Vö. Summa Theologiae I-Il,
91, 2; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1955. p.
[12] PG 90: 723 (Maximus Confessor:
Quaestiones ad Thalassium, 64.).
[13] A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 2070. p.
[14] CCL 36: 363 (In Iohannis
Evangelium Tractatus, 41, 10.)
[15] Vö. CCL 35:1 (Szt Ágoston: De
Sermone Domini in Monte I,1,1).
[16] PL 15: 1541 (In Psalmum
CXVIII. Expositio, sermo 18, 37.); vö. CCL 9/a: 291 (Chromatius
Aquiletensis S.: Tractatus in Matthaeum, XX, I, 1-4.).
[17] A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 1717. p.
[18] CCL 36: 363 (In Iohannis
Evangelium Tractatus, 41, 10.)
[19] Uo.: 216 (ua. 21, 8.).
[20] Uo.: 533 (ua. 82, 3.).
[21] CSEL 60: 187 (De spiritu et
littera, 19,34).
[22] CCL 27: 176 (Confessiones, X,
29,40); vö. PL 44: 899 (De gratia et libero arbitrio, XV.).
[23] CSEL 60: 189; 200 (De spiritu
et littera, 21,36; 26,46).
[24] Vö. Summa Theologiae I-II,
106, 1.
[25] PG 57: 15 (In Matthaeum,
homilia I,1,)
[26] Vö. SCh 100/2: 718 (Ireneus,
S.: Adversus haereses IV,2,2-5.)
[27] Vö. PG 6: 427 (Jusztinosz, S.:
Apologia I, 88).
[28] Vö. 1Pt 2,12; Patres
Apostolici. Ed. F. X. Funk, I, 6-9. (Didaché 11,2); PG 8: 355; 497
(Clemens Alexandrinus: Paedagogus I, 10; II: 10); CSEL 69; 24
(Tertullianus: Apologeticum, IX, 8.)
[29] Vö. Patres apostolici. Ed. F.
X. Funk, I, 234 (Ignatius Antiochenus S.: Ad Magnesios); SCh
100/2: 802; 814;
816 (Ireneus, S.: Adversus haereses IV, 33, 1. 6. 7.)
[30] CIC 747. 2. §
[31] Vö. AAS 55: 265, 279 (XXIII.
János: Pacem in terris enc.); AAS 37: 14 (XII. Pius: Rádióüzenet
1944. dec. 24-én.)
[32] AAS 71: 295 (Redemptor Hominis
enc. 17. p.); AAS 79: 561 (A Hittani Kongregáció Libertatis
conscientia instrukciója, 19. p., 1986. III. 22.)
[33] Vö. Dignitatis Humanae.
Továbbá: XVI. Gergely: Mirari vos arbitramur enc., 1832. VIII.
15.; IX. Pius: Quanta cura enc., 1864. XII. 8.; XIII. Leó:
Libertatis praestantissimum enc., 1888. VI.20.
[34] Certain Difficulties. London,
1868. 2. köt. 250. o.
[35] Vö. Summa Theologiae. I-I1.
71,6
[36] Vö. AAS 42: 561 (XII. Pius:
Human generis enc., 1950. VIII.12.).
[37] Vö. DS 1569-1571.
[38] PG 44: 135 (De hominis
opificio, c. 4.)
[39] Vö. Summa Theologiae. I-IL
93,3,2.
[40] Aquinói Szent Tamás: Opuscula
theologica II: 1129 (In duo praecepta caritatis et in decem legis
praecepta. Prologus.). Torino, 1954.
[41] Insegnamenti XI,3: 1228
(Beszéd az USA ad limina látogatáson lévő püspökeihez. 1988. X.
15.).
[42] CCL 39: 804 (Szent Ágoston:
Enarratio in Psalmum LXII,16).
[43] Vö. Summa Theologiae. I-II.
91,2.
[44] Vö. A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 1955. p.
[45] PL 42: 418 (Contra Faustum
lib. 22, cap. 27.)
[46] Summa Theologiae. I-lI. 93,1.
[47] Ua.I-11.90,4,1.
[48] Ua.I-II.91,21.
[49] Acta Leonis XIII., Róma, 1889.
VIII: 219 (Libertatis praestantissimum enc.).
[50] In epistulam ad Romanos, c.
VIII, lect. I.
[51] Vö. DS 1521.
[52] Vö. DS 920, 1440.
[53] Vö. DS 1544; AAS 77: 218
(Reconciliatio et paenitentia ap. buzdítás, 1984. XII. 2).
[54] AAS 80: 74 (Hittani
Kongregáció: Donum vitae instrukció, 1987. II. 22.); vö. Humanae
vitae enc., 10.
[55] Familiaris consortio ap.
buzdítás, 11. p.
[56] CCL 50/a: 451 (De Trinitate
XVI, 15,21).
[57] Vö. Summa Theologiae. I-II.
94,2.
[58] Vö. GS 10; AAS 68: 80 (Hittani
Kongregáció: Persona humana nyilatkozat, 1975. XII. 29.)
[59] Vö. Summa Theologiae. I-II.
108,1.
[60] PL 50: 668 (Lerini Szt Vince:
Commonitorium primum, 23).
[61] Vö. DS 3020, 3024; AAS 54: 792
(XXIII. János pápa beszéde a Zsinat megnyitásakor, 1962. X. 11.).
[62] In II. Librum Sententiarum 39,
1, 3.
[63] Insegnamenti VI,2: 256 (Beszéd
az általános kihallgatáson, 1983. VIII. 17.).
[64] AAS 48: 144 (A Szent Officium
Contra doctrinam instrukciója a szituációs etikáról, 1956. II. 2.)
[65] Dominum et vivificantem enc.
43. p.; vö. GS 16, DH 3.
[66] Aquinói Szent Tamás: De
veritate 17,4.
[67] Vö. Summa Theologiae. II-II.
45,2.
[68] DV 5.; Vö. DS 3008.
[69] DV 5.; Vö. Persona humana, 10.
p.
[70] AAS 77: 218 (Reconciliatio et
paenitentia ap. buzdítás, 17. p., 1984. XII. 2.)
[71] DS 1544, 19.k.; 1569.
[72] AAS 77: 221 (Reconciliatio et
paenitentia ap. buzdítás, 17. p., 1984. XII. 2.)
[73] Ua. 223.
[74] Ua.222.
[75] Vö. Summa Theologiae. I-II.
1,3: „Idem sunt actus morales et actus humani".
[76] PG 44: 327 (De vita Moysis,
II,2-3)
[77] Vö. Summa Theologiae. II-II.
148,3
[78] „Mindez azonban nemcsak a
keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jószándékú emberre is,
akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel
Krisztus mindenkiért meghalt, s mivel az embernek valójában csak
egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a
Szentlélek mindenkinek módot ad arra – csak Isten tudja miképpen
–, hogy a Húsvét titkában részesüljön” (GS 22.)
[79] Tractatus ad Tiberium Diaconum
sociosque.
[80] Vö. DS 1569, 2453-56.
[81] Vö. Summa Theologiae. I-II.
18,6.
[82] A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 1761. p.
[83] Aquinói Szent Tamás: Opuscula
theologica II: 1168 (In duo praecepta caritatis et in decem legis
praecepta. Prologus.). Torino, 1954.
[84] Ligouri Szent Alfonz: Pratica
di amar Gesu Christo. VII,3.
[85] Vö. Summa Theologiae. I-II.
100,1.
[86] AAS 77: 221 (Reconciliatio et
paenitentia ap. buzdítás, 1984. XII. 2); vö. VI. Pál pápa beszéde
a redemptoristákhoz 1967. szeptemberben: ,,Távol legyen, hogy a
keresztényeket abba ringassák, mintha ma a Zsinat tanítása
következtében megengedettek volnának olyan dolgok melyeket
korábban az Egyház belsőleg rossznak nyilvánított. Ki nem látja,
hogy ebből erkölcsi relativizmus fakad és kétségbevonja az Egyház
tanításának egész hagyományát?” (AAS 59: 962.)
[87] Humanae vitae, 14. p.
[88] PL 40, 528. (Contra mendacium
VII, 18.); vö. Aquinói Szent Tamás: Quaestiones quodlibetales IX,
7, 2; A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1753-55. p.
[89] Insegnamenti IX,1: 970 (Beszéd
a nemzetközi moralista kongresszushoz, 1986. IV. 10.)
[90] Uo.
[91] Vö. Redemptor Hominis enc. 12.
p.
[92] CCL 39: 1397 (Enarratio in
Psalmum XCIX,7).
[93] Vö. LG 36; Redemptor Hominis
enc. 21. p.
[94] Missale, VIII. 29., collecta.
[95] CCL 122: 556 (Beda
Venerabilis: Homeliarum Evangelii Libri II,23.)
[96] Patres Apostolici. Ed. F. X.
Funk, I, 260 (Ad Romanos VI, 2-3.)
[97] PL 75: 778 (Moralia in Iob,
VII, 21, 24)
[98] Satirae VIII, 83.
[99] PG 6: 457 (Apologia, II, 8.)
[100] Familiaris consortio ap.
buzdítás, 33. p.
[101] Vö. uo. 34. p.
[102] AAS 77: 272 (Reconciliatio
et paenitentia ap. buzdítás, 34. p. 1984. XII. 2).
[103] Humanae vitae enc., 29. p.
[104] AAS 83: 821 (Centesimus
annus enc., 24. p. 1991. V. 1.)
[105] Ua. 44; XIII. Leó:
Libertatis praestantissimum enc., 1888. VI. 20.
[106] AAS 80: 571 (Sollicitudo
rei socialis enc., 41. p.)
[107] A Katolikus Egyház
Katekizmusa, 2407. p.
[108] Ua. 2408-2413. p.
[109] Ua. 2414. p.
[110] AAS 81: 472 (Christifideles
laici ap. buzdítás, 42. p. 1988. XII. 30.)
[111] AAS 83: 850 (Centesimus
annus enc., 48. p. 1991. V. 1.)
[112] DS 1536; Vö. 1568: 18. k.
Szent Ágoston Zsinat által dicsért szövege a De natura et gratia
43,50-ből való.
[113] PG 97: 805 (Oratio, I.)
[114] Insegnamenti VII,1: 583
(Beszéd a szülői felelősségről szóló értekezlet résztvevőihez.
1984. III. 1.)
[115] CSEL 32/2: 283 (De
interpellatione David, IV,6,22)
[116] Insegnamenti VI,1: 698
(Beszéd a CELAM III. konferenciájához).
[117] AAS 68: 64 (Evangelii
nunciandi ap. buzdítás, 75. p., 1975. XII. 8.)
[118] CCL 4,70 (De Trinitate
XXIX,9-10)
[119] AAS 82: 1552 (A Hittani
Kongregáció: Donum veritatis instrukciója, 6. p. 1990. V. 24.)
[120] Insegnamenti 11,2: 1424
(Beszéd a Gregoriana egyetem professzoraihoz és hallgatóihoz, 6.
p. 1979. XII. 15.)
[121] AAS 82: 1557 (A Hittani
Kongregáció: Donum veritatis instrukciója, 16. p. 1990. V. 24.)
[122] Vö. CIC 252,1; 659,3.
[123] Vö. DS 3016.
[124] Humanae vitae enc., 28. p.
[125] Nevelési Kongregáció:
Formatio theologica futurorum sacerdotum. 100. p. (1976. II. 22.)
[126] AAS 82: 1554; 1562 (A
Hittani Kongregáció: Donum veritatis instrukciója, 11, 32-39. p..
1990. V. 24.)
[127] Vö. CIC 803,3.
[128] Vö. CIC 808.
[129] Exsultet.
[130] CCL 36: 266 (In Iohannis
Evangelium Tractatus, 26, 13.)
[131] PL 16:222 (De virginibus
II,15 ).
A II. Vatikáni Zsinat idézett okmányai.
AG = Ad Gentes
CD = Christus Dominus
DV = Dei Verbum
GS = Gaudium et Spes
LG = Lumen Gentium
NAe = Nostra Aetate
SC = Sacrosanctum Concilium
UR = Unitatis Redintegratio
|