English version Italiano magyar változat
nyil Nyitólap
nyil Püspökök
nyil Katolikus Lexikon
nyil Könyvtár

Ajánló
Családjaink.hu
Eucharisztikus Kongresszus
Katolikus Karitász
Liturgia.hu
Magyar Kurír
Új Ember
Vatikáni Rádió
Szent István Rádió, Eger
Mária Rádió
nyil Katolikus média bővebben





Krisztus: az Élet

A katolikus hit rövid összefoglalása az Éneklő Egyház c. imakönyvből.

Liturgiai összefoglalás

"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt hoz. Mert nálam nélkül semmit sem tehettek." (Jn 15,1-4.) Ezt a kegyelmi életközlést Krisztus elsősorban a liturgia által végzi Egyházában. A liturgia munkálja ki, hogy őbenne maradjunk és ő mibennünk, hogy napról napra átalakuljunk Krisztus képmására.

A "liturgia" névről. A "liturgia" szó görög eredetű. Eredetileg megbízott személyek által a közösségért végzett szolgálatot jelentett. Már az Ószövetségi Szentírás is használja "istentisztelet" értelemben, ugyanígy alkalmazzák az újszövetségi könyvek is.

A liturgia lényegéről. Isten tökéletes dicsőítésének és az emberek megváltásának művét Krisztus beteljesítette szenvedésének, halálának, föltámadásának és mennybemenetelének húsvéti misztériumai által. Apostolai feladatává tette az evangélium hirdetését, valamint a DICSŐÍTÉS ÉS MEGVÁLTÁS MŰVÉNEK folytatását, mely az áldozatban és a szentségekben ("szakramentumokban") történik. A liturgia ezek foglalata: itt valósul meg Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Krisztus üdvözítő műve ugyan a történelmi időben ment végbe, de ezzel nem ért véget, mert a megdicsőült Krisztus örök áldozat, egyetlen áldozatbemutató, a Atya szünet nélküli dicsőítője és az emberek megszentelője.

Az istendicséret és a megszentelés műve szorosan összetartozik. Így alkalmazzák a keresztény írók a zsoltár szavát: "A dicséret áldozata tiszteletet ad nekem - mondja az Úr -, s EZ az az út, melyen megmutatom az embernek üdvösségemet" (49. zsoltár).

A liturgia részeiről. A liturgia legfontosabb részei: a szentmise, a szent zsolozsma és a szentségek. Kiegészítő részei egyes kísérő szertartások (pl. liturgikus körmenetek) és szentelmények (áldások).

Krisztusról, mint a legfőbb "liturgosz"-ról. A földi liturgia elsősorban nem az emberek műve, hanem Krisztusé. Ő van jelen a szentmise áldozatban, ő dicsőíti az Atyát Titokzatos Testén keresztül, emberi ajkak segítségével a zsolozsmában, ővele találkozunk a szentségekben: "Megmutatkoztál nekem, Krisztus, a szentségeidben téged talállak" (Szent Ambrus). Krisztus a földön megkezdett liturgikus tevékenységét megdicsőülésében is folytatja. A mennyben ő vezeti az Atyának szóló tökéletes dicséretet, s ő eszközli ki híveinek a megszentelést. A mennyei liturgiában részt vesznek az angyalok és szentek. A tér és idő meghatározott pontján végbemenő földi liturgia az örök mennyei liturgia utánzása és egyben elővételezése.

Ezért nincs a liturgiában semmi helye az emberi önkényességnek. Krisztusnak, az örök Főpapnak - és bizonyos határok között, az ő megbízása alapján az Egyháznak - kiváltsága, hogy az Istennek tetsző liturgiát elrendezze.

A liturgia az Egyház életében. Az Egyház legfőbb célja Isten dicsőítése és az emberek megszentelése. Ez főképpen a liturgiában valósul meg. A liturgia a csúcs, mely felé tör az Egyház minden cselekménye (hithirdetés, hitoktatás stb.) és egyúttal a forrás, melyből minden ereje fakad (életszentség, szeretet-cselekedetek stb.).

A liturgia tartalmáról. A liturgia az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása. A liturgia legfőbb szabályozója ezért az isteni igazság, a hit. "A hit törvénye szab törvényt az imádságnak" - szól az Egyház régi szabálya. A liturgia tehát a dogmákból nő ki. Az üdvtörténet egyetlen eseményéről sem feledkezhet meg, innen ered a liturgia csodálatos gazdagsága.

A liturgia stilusáról. A liturgikus tartalom gazdagságát a szavaknak, szertartásoknak pontossága önti formába, őrzi és közvetíti. A gazdagság és pontosság megmutatkozik a liturgia minden elemében. Isten üdvtörténeti tettei nem esetlegesek, így az erre történő megjelenítő megemlékezés sem lehet esetleges, rögtönzésszerű, pontatlan. A liturgiát rögzítő szabályok megtartása segíti a liturgikus tartalom közvetítését, s így magát az embert gazdagítja. Ugyanakkor ebből ered a liturgia lényegéhez tartozó bizonyos személytelenség, általánosság és objektivitás, melyet ugyanakkor a liturgia művészi elemei bensőséges, de tapintatos érzelemmel hatnak át.

A liturgia támaszairól. A liturgia meghosszabbításaként léteznek az ájtatosságok, amelyek kisebb, helyi közösségek igényeiből születtek. Bár ezeknek is megtermékenyítője és normája a liturgia, mégis értékrendi különbség van a liturgia és az ájtatosságok (pl. litániák) között. A liturgikus tartalom, az általa közölt kegyelem személyes befogadása, magunkévá tétele lehetetlen rendszeres és bensőséges magánimádság nélkül.

A liturgia közösségi jellegéről. Az evangélium hirdetése, a dicsőítés és megváltás művének folytatása a Krisztus-hivők közösségében folyik. Nem öntörvényű, saját akaratából összegyűlt közösség végzi a liturgiát, hanem a Krisztus akaratából összegyűjtött titokzatos Test, mely a Fővel egységben van, élettörvényeit tőle kapja. Más kifejezéssel: e közösség Krisztus szeplőtelen Jegyese, ki csak a Vőlegény szeretetét keresi a liturgiában.

Az Ószövetség idején a választott nép alkotott papi közösséget. A végső időkben Isten Fia által az egész emberiségből gyűjtötte egybe Egyházát. A keresztség szentségében a királyi papság részesei lettünk. A hivők mint papi közösség tevékenykednek a liturgikus közösségben, mely a közös hit, remény és szeretet által, a Szentlélek erejéből egységes és rendezett.

A liturgiában nem a konkrét (kisebb) közösség fejezi ki önmagát, hanem az egyetemes nagy papi közösség, Isten népe, az Egyház. A résztvevők száma, összetétele a liturgikus cselekmény értékét és lényegét nem befolyásolja. Minden liturgikus szertartásban az egyetemes Egyház tevékenykedik, s ezért egyetemes értékű minden liturgikus tett. A templomi közösség azonban e nagy közösség kicsinyített képe, s annál jobban azzá válik, minél inkább annak szellemében gondolkozik, imádkozik, cselekszik. Nem a közösség formálja a maga képére a liturgiát, hanem a liturgia a maga eszményére a közösséget.

A pap szolgálatáról. A liturgikus közösség tulajdonsága az egység mellett: a rendezettség. A hívek mint egy Testnek tagjai, a Fő akaratából azonos cél érdekében különféle feladatokat látnak el. A szolgáló papság soraiba Krisztus hív meg férfiakat, hogy személyükben a hívek általános papságától megkülönböztetett módon ő maga legyen jelen. A liturgiában a pap nem a nép választott irányítója, vezetője, akire hatalmát választói ruházták volna, hanem Krisztus papságából szentségi módon részesült személy, aki hatalmát magától az Úrtól kapta, s őt képviseli.

Egyéb liturgikus szolgálatokról. Az Ige szolgálata a FELOLVASÓK (lektorok) kitüntetése, akik beszédhangjuk művelésével és a szent szövegek tanulmányozásával válnak alkalmassá feladatukra. Az ÉNEKESEK arra ajánlják fel hangjukat, hogy a liturgia szava hatékonyabb legyen, a szívbe hatoljon, azt szeretetre gyújtsa. Ezért a liturgia szabályainak megfelelően egyszer maguk szólaltatnak meg egyes részeket, máskor a közösség énekét vezetik és segítik. Az oltár szolgálatában az AKOLITUSOK és a már szentségi rendben levő DIAKONUSOK (szerpapok) segédkeznek a papnak. Míg a dicsőítés és Ige szolgálatában a HÍVEK a pappal egyenlő mértékben vehetnek részt, addig a megszentelés művének folytatásában - kiváltképpen az áldozatbemutatásban és egyes szentségek létrehozásában - a pap Krisztusnak átadott személye a cselekvő.

A liturgikus időről. Az idő Isten teremtménye, az Isten által alkotott szabályoknak engedelmeskedik. Isten a liturgiában felhasználja az időt az üdvösség művének érdekében is. A hét napjainak szabályos váltakozása a teremtés művére emlékeztet, a hetedik nap, a nyugalom pedig teljesebben feltárja Isten mindent betöltő uralmát. A megtestesüléssel Isten belépett az időbe. Jézus életének időbeli eseményei, a nekik szentelt időpontok által Isten még nyilvánvalóbbanjelen van a földi időben. Ezért szükséges, hogy az ember az idő egy részét kizárólag Istennek szentelje. A földi idő így lép érintkezésbe az "égi idővel", az örökkévalósággal. Az év leforgásával a liturgia elénk állítja Krisztus egész misztériumát és boldogan várja szeretett Urának második eljövetelét.

Az ünnepekről. Az ünnepen összegyűlt közösség az öröm forrása: "Íme, mily jó és gyönyörűséges, ha együtt vannak a testvérek" (132. zsoltár). A liturgikus ünnep a hívek érzelmét az örökkévalók élvezetéhez emeli. A nagy ünnepek egybeesnek a természeti év fordulóival. Ami a természetben történik, az élet és fény győzelme, az az ünneplésben Isten diadalának szimbóluma lesz. De a választott nép nem természeti jelenséget ünnepel, hanem üdvtörténeti eseményt: a megtestesülést, a kereszthalált, a föltámadást. A keresztény ünnep több, mint emlékezés: az az esemény, amelyet az olvasmány, énekek, szertartások jeleznek, titokzatosan jelenvalóvá is válik. "E mai napon" - énekli a liturgia az eseményt. Az ünnep az örökkévalóság bástyája egy elmúló világ közepette.

A templomról. Amint az emberek az idő egy részét Istennek szentelik, s az idő a keresztény ünnepléssel áldásokban gazdaggá válik, úgy a szent helyek létével mintegy a tér hozza meg köteles áldozatát a mindenség Alkotójának. Bár Isten mindenhol jelen van, ennek nem mond ellen, hogy a szent hely különösen Istenhez tartozik, s az ő áldásait közvetíti. Az őt kereső lélek itt a külső világtól elkülönülve lehet jelen. A jeruzsálemi templom az Úr lakóhelye volt. Az Újszövetségben Krisztus szent embersége az Isten temploma, s a keresztségben a hivő lélek is a Szentlélek templomává lesz. Az egész Egyház is, mint élő kövekből épült templom, Isten lakóhelye. A kőből épült templom az eleven kövekből épült temptomnak, az Egyháznak jelképe.

Az oltárról. A templom középpontja az oltár, az a hely, ahol a föld találkozik az éggel, a Szent Hegy, ahová az Úr leszáll, a fenséges trón, ahonnan uralkodik. Innen ajánlják fel az engesztelő áldozatot, mely által Isten megengesztelődik a világ iránt, s mely által Istennel egyesülhetünk. Az oltár magának Krisztusnak szimbóluma, aki egyetlen közvetítő Isten és ember között. Az oltár a küszöb, ahol a pap Krisztus képviselőjeként áll, s melyet Isten átlép, hogy adjon. Egyben a mi földi oltárunk annak az égi oltárnak hasonmása, melyet Szent János lát az égben, s mely az egész teremtés dicséretét szimbolizálja. Az oltár a fölajánlás és elfogadás helye. Ezért tiszteli az oltárt a pap csókkal és tömjénnel.

A liturgikus szóról. A liturgiában az isteni szó uralkodik. Minden kifejezési eszköz ezt szolgálja, elsősorban a hangosan kimondott szó. Az Istentől jövő szó és az embernek Istenhez intézett szava váltakozik. E párbeszéd formálja a liturgiát. Az isteni szó vagy kinyilatkoztat (pl. evangélium) vagy létrehoz valamit (pl. szentségek).

A kinyilatkoztatás szaváról. A kinyilatkoztatás szavát halljuk az evangélium hirdetésekor, valamint a többi olvasmányban. A Megtestesülés misztériuma az elhangzott szó segítségével kiterjed, mert Krisztus valamilyen módon jelen van az igében. E szó elfogadása teremt igazi közösséget. Ezt tiszteli az evangéliumkor a felállás, a körmenet, a tömjén, a gyertya, a hármas keresztjel.

A tevékeny isteni szóról. A liturgiában a szó nemcsak kijelent, hanem cselekszik, megszentel. Ilyen az átváltoztatás szava, a keresztség szava, a szentségi feloldozás. Az Ige cselekvéssé válik, kegyelmeket hoz létre. Ugyanazt az isteni erőt hordozza, mint a teremtéskor elhangzott "Legyen!" Ezért hivatkozik az Egyház a szentségek létrehozásakor oly gyakran a teremtés művére.

Az emberi szóról.A liturgiában helyet kap az embernek Istenhez intézett dicsőítő-hálaadó és kérő szava is. Isten nagy ajándéka, hogy az Egyházat sugalmazott szövegekkel is tanítja imádkozni (zsoltárok, más szentírási szövegek). A könyörgésekben maga az Egyház alakított ki az alkalomhoz méltó, nyelvileg is magas szinten álló, s ezért általános érvényű, klasszikus stílust. Ezekben a pap hivatalosan, az Egyház nevében tárja Isten elé a lét legnagyobb dolgait illető kéréseket. Az Egyház imája az Atyának szól, Krisztus, a mi Urunk és Közvetítőnk által.

Az énekelt szóról. Az ének az ünnepélyes liturgiának szükségszerű, a teljes egészhez hozzátartozó alkatrésze. Az angyalok a háromszor szent Istent énekkel dicsérik (Izaiás), Jézus születését énekkel hirdetik (Lukács), Pál apostol zsoltárok és himnuszok éneklésére buzdítja a keresztényeket, Szent János pedig, az égi liturgia kiváltságos tanúja a Bárány trónja előtt felhangzó énekről beszél. A dallam az ige engedelmes szolgálója, hogy az isteni üzenetet érzelmeinkben is magunkévá tegyük. "Aki szeret, az énekel" - mondja Szent Ágoston. A liturgiában résztvevőket az istenszeretet indítja énekre, de az ember énekében az egész teremtett világ, a kozmosz harmóniája is visszhangot talál. Az énektelenség: emberi és vallási félrefejlődés, visszamaradottság jele. - Szent X. Piusz pápa az Egyház ősi tanítása szerint a liturgikus ének három alapvető tulajdonságát jelöli meg: legyen szent, művészi, egyetemes.

Az emberi test részvételéről. A kinyilatkoztatás mindig az egész embert veszi figyelembe, aki testből és lélekből áll. A liturgikus közösség tagjai e szent cselekményben egész emberségükkel vesznek részt. A liturgiában helyet kap az anyagi világ is, elsősorban az emberi test.

Az ÁLLÁS kifejezi a hivő istengyermeki szabadságát és figyelmes tiszteletét.
A TÉRDELÉS a szív alázatát mutatja,
a LEBORULÁS a legmélyebb hódolatot.
A MEGHAJLÁS a tiszteletadásnak vagy a bűnbánatnak jele,
a CSÓK a megbecsülésé és a testvéri szereteté.
A kitárt KEZEK jelzik az ember kitárulását Isten felé, a papnak a hívek felé tárt kezei egységet teremtenek, s mutatják, hogy Krisztus megjelenítője készséges hivatását betölteni. A hívek fölé terjesztett kezek áldást közvetítenek.

A liturgikus mozdulatok szabályozottsága rendezi a közösséget, értelmezi a liturgikus szövegeket és cselekményeket. Visszahatnak a hívek belső magatartására. Sajátítsuk el az Egyház kiérlelt, ősi mozdulatkultúráját!

A természetből vett jelekről. A test jelei mellett a természet elemei is megszólalnak a liturgiában.

A VÍZ tisztít, életforrás és életerő (keresztség), a szenteltvíz a tisztulás mellett Isten kegyelmeinek reánk harmatozását is jelzi.
A TŰZ melegít, világít, éltet - amint a fény elűzi az éjszaka sötétjét, úgy űzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait.
A tűzbe dobott TÖMJÉN füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegőt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönítést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hivők tömjénezése), a felszálló imádságnak jelképe (zsolozsmában).
A GYERTYA a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hivőknek szimbóluma: amint a gyertya önmagát fölemészti a tűzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hivő Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égő szeretetét jelzik és fokozzák.
Az OLAJ az isteni áldás jele, a bőségé és gazdagságé. A szentségekben a Lélek ajándékait és a fölkenést közvetíti. Az örökmécses - ha az természetes lánggal ég - az éberségnek és imádásban való kitartásnak képe.
A KENYÉR és BOR a legegyszerűbb, legegyetemesebb, mindennapi és mégis ünnepi táplálék. A föld termékei, ugyanakkor az eső és napsugár ajándékai. E természeti javak már nemcsak jelképezik, hanem valósággal megjelenítik Krisztust, szimbolizálva az ő égi és földi, isteni és emberi természetét is.

A szent Liturgiában az ember Krisztussal találkozik: Útra talál, megismeri a kinyilatkoztatás szavából az egyetlen Igazságot, s az ő Testében és Vérében részesülve az Életet, az örök életet kapja.




Napi evangelium
Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?
  Mk 10,2-12

>>> Napi evangélium
Eseménynaptár


PPKE



A nap szentje

Szent Brúnó
 
A nap 
szentje
 
Brúnó 1030 körül született Kölnben. Reimsben tanult és az ottani káptalani iskola vezetője lett. Itt írta bibliamagyarázatait. 1081-ben reimsi érsekké választották, de át kellett engednie helyét a király jelöltjének. Erre elvonult Carthusia sziklás vidékére (Grenoble közelében); itt alakította ki az első karthauzi kolostort 1084-ben. Egy másikat is alapított, a San Stefanót. Itt halt meg 1101. október 6-án.



Legyen a kezdőlapom!      Mozgó ünnepek 2031-ig (pdf)       Mobil változat       RSS       Impresszum