Üzenet a hivatások 47. világnapjára A tanúságtétel hivatásokat ébreszt 2010. április 25. Főtisztelendő Püspök- és Paptestvérek! Már az ószövetségi próféták is tudatában voltak, hogy arra hivatottak, hogy egész életükkel tegyenek tanúságot arról, amit hirdetnek, és készek legyenek szembenézni a meg nem értéssel, az elutasítással, az üldöztetéssel. Az Isten által rájuk bízott feladat teljesen magával ragadta őket, mint „égő tűz” az ember szívében, melyet nem lehet feltartóztatni (vö. Jer 20,9), s ezért készek voltak nemcsak hangjukat adni az Úrnak, hanem életüket is. Az idők teljességében Jézus, az Atya küldötte (vö. Jn 5,36) tesz tanúságot küldetésével Isten szeretetéről minden ember iránt, megkülönböztetés nélkül, különleges figyelemmel az utolsók, a bűnösök, a kirekesztettek, a szegények iránt. Ő Isten legfőbb Tanúja és Isten azon vágyának kifejeződése, hogy mindenkit üdvözítsen. Az új idők hajnalán Keresztelő János azáltal, hogy egész életét Krisztus útjának előkészítésére szentelte, tanúsítja, hogy a názáreti Mária fiában beteljesülnek Isten ígéretei. Amikor látja őt a Jordán folyóhoz jönni, ahol éppen keresztelt, úgy mutatja be tanítványainak, mint „Isten bárányát, aki elveszi a világ bűneit” (vö. Jn 1,29). Tanúságtétele olyan termékeny, hogy „e szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött” (Jn 1,37). János evangélista leírása szerint Péter hivatása is testvérének,
Andrásnak a tanúságtételén keresztül indul, aki miután találkozott
a Mesterrel és válaszolt meghívására, hogy maradjon vele,
szükségét érezte, hogy rögtön elmondja, amit felfedezett az Úrral
való „találkozáskor”: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a
Fölkentet, s elvitte Jézushoz.” (Jn 1,41-42). Így történt
Natánaellel, Bertalannal, egy másik tanítvány, Fülöp
tanúságtételének köszönhetően, aki örömmel újságolta neki nagy
felfedezését: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvénye és a próféták
írnak, a názáreti Jézust, Józsefnek a fiát.” (Jn 1,45). Isten
szabad és ingyenes kezdeményező lépése felelős válaszra készteti
mindazokat, akik elfogadják hívását, hogy saját tanúságtételükkel
az isteni meghívás eszközeivé váljanak. Ma is ez történik az
egyházban: Isten felhasználja a küldetésükhöz hű papok
tanúságtételét ahhoz, hogy új papi és szerzetesi hivatásokat
támasszon Isten népének szolgálatára. Ezért szeretném a papi élet
három vetületét felvázolni, amelyek lényegesnek tűnnek számomra a
hatékony papi tanúságtételhez.
Szívesen gondolok arra, amit tiszteletre méltó elődöm, II. János Pál írt. A hivatások termékenységének első és legmeggyőzőbb eszköze a papok életpéldája, Isten nyája iránti feltétel nélküli odaadottságuk, az Úr és az Ő egyháza iránti szeretetteljes szolgálatuk tanúságtétele – amelyet a Húsvét reményében és örömében vállalt kereszthordozás jellemez –, testvéri egyetértésük és a világ evangelizálása iránti buzgóságuk. (Pastores dabo vobis, 41.) Azt mondhatnánk, hogy a papi hivatások a papokkal való találkozásokból születnek, mintegy értékes örökségként, amelyet szóval, példával és egész életükkel adnak át. Ez vonatkozik a megszentelt életre is. A szerzetesek léte önmagában Krisztus szeretetéről beszél, amikor az evangéliumhoz való teljes hűségben követik őt, és örömmel vállalják annak megítélési és magatartási szempontjait. Az „ellentmondás jelévé” válnak a világ számára, melynek logikája gyakran a materializmuson, az önzésen és az individualizmuson alapul. Hűségük és tanúságtételük ereje, mivel önmagukat megtagadva hagyják, hogy Isten meghódítsa őket, továbbra is sok fiatal lelkében felkelti a vágyat, hogy ők is kövessék Krisztust mindörökké, nagylelkűen és egészen. Utánozni a tiszta, szegény és engedelmes Krisztust és azonosulni vele: ez a szerzetesi életideál tanúságtétel Isten abszolút elsőbbségéről az emberek életében és a történelemben. Minden pap, minden Istennek szentelt személy, aki hűséges hivatásához, Krisztus szolgálatának örömét közvetíti, és arra hív minden keresztényt, hogy válaszoljon az életszentségre való egyetemes meghívásra. Ezért ahhoz, hogy elősegítsük a papi szolgálatra és a megszentelt életre való sajátos hivatásokat, hogy erősebbé és hatékonyabbá tegyük a hivatásgondozást, elengedhetetlen mindazok példája, akik már „igent” mondtak Istennek az életükre vonatkozó tervére, amelyre ki-ki meghívást kapott. Az egzisztenciális és konkrét döntéseken alapuló személyes tanúságtétel bátorítani fogja a fiatalokat, hogy jövőjüket meghatározó, elkötelezett döntéseket hozzanak. Ahhoz, hogy segítsük őket, szükség van a találkozás és a párbeszéd művészetére, amely fényt tud adni nekik és kísérni tudja őket útjukon, legfőképpen olyan példa által, amikor a létét valaki hivatásként éli meg. Így tett a szent ars-i plébános, aki állandó kapcsolatban volt plébániája híveivel, és „főleg élete tanúságtételével tanított. A hívek az ő példájából tanultak imádkozni” (Levél a papság évének meghirdetéséről, 2009. június 16.). Azt kívánom, hogy ez a világnap ismét értékes alkalom legyen sok
fiatalnak, hogy elgondolkodjanak saját hivatásukról,
egyszerűséggel, bizalommal és teljes készséggel elfogadva azt.
Szűz Mária, az Egyház Édesanyja őrizze meg a hivatás legkisebb
csíráját is azok szívében, akiket az Úr hív, hogy még szorosabban
kövessék őt. Adja meg, hogy ez a csíra virágzó fává fejlődjön, s
bőséges gyümölcsöket hozzon az Egyház és az egész emberiség
javára. Ezért imádkozom és mindenkire apostoli áldásomat adom. Vatikán, 2009. november 13. XVI. Benedek pápa |