Levél az öregekhez

II. János Pál pápa
1999. október 1.

Kedves Testvéreim!

„Éveinknek száma legföljebb hetven,
s ha erősek vagyunk, eljutunk nyolcvanig,
ebből is a legtöbb betegség, hiú fáradozás;
gyorsan elszállnak, hamar végük szakad.”[1]

1. Amikor a Zsoltáros e szavakat írta, tekintélyes kor volt a hetven év, amit nem sokan éltek túl; manapság viszont az orvostudomány fejlődésének, a jobb szociális és gazdasági körülményeknek köszönhetően a világ sok táján az életkor jelentősen meghosszabbodott. Mégsem tagadható: az évek elszállnak; s az élet, jóllehet betegségek és sok fáradság terheli, szebb és értékesebb ajándék annál, hogy megszolgálhattuk volna.

Közben én is megöregedtem. Ezért érzem a vágyat, hogy elbeszélgessek veletek, öregek. Elsősorban hálából teszem ezt, amivel Isten adományaiért és a lehetőségekért tartozom, melyekkel mindmáig gazdagon megajándékozott. Emlékezetemben elvonulnak előttem életemnek – az évszázad nagy részének történelmével együtt lepergett – korszakai. Lelki szemeim előtt nagyon sok arc kontúrjai rajzolódnak ki, s közülük néhányan külön is drágák nekem: megszokott és rendkívüli események, derűs pillanatok és szenvedéstől terhes helyzetek emlékezete él bennem. Látom ugyanakkor, hogy Isten atyai keze van mindezek fölött. Körültekintően és irgalommal „a lehető legjobban gondoskodik mindarról, amit létbe hívott”.[2] Meghallgat minket, valahányszor olyat kérünk Tőle, ami megfelel az Ő akaratának.[3] A Zsoltárossal együtt fordulok Hozzá: „Istenem, te tanítottál ifjúkorom óta, s még ma is hirdetem csodás tettedet. Öreg koromban, aggságomban se hagyj el engem, Istenem, hogy hirdessem e nemzedéknek hatalmas karodat, s az el jövendőknek a te hatalmadat.”[4]

Teljes együttérzéssel fordulok hozzátok, bármely nyelv és kultúra kedves öregjei! Nektek küldöm e levelet, abban az esztendőben, melyet az ENSZ az öregeknek szentelt, hogy az egész emberiség figyelmét fölhívja azokra, akiknek öregségük miatt sok és komoly problémával kell megküzdeniük.

E témáról értékes gondolatokat terjesztett elő a Világi Krisztus-hívők Pápai Tanácsa.[5] Jelen soraimmal csak azt szeretném kifejezni, hogy lélekben közel vagyok hozzátok, hiszen esztendőről esztendőre érzem, miként növekszik bennem a megértés ezen életszakasz iránt. Ezzel együtt jár az igény, hogy kortársaimmal közvetlen kapcsolatba lépjek. Velük együtt szeretnék elgondolkodni közös tapasztalatainkról, mindent Isten színe elé emelve, aki szeretetével átölel, Gondviselésével támogat és vezet bennünket.

2. Kedves Testvéreim! A mi életkorunkban természetes, hogy gondolatunk visszaszáll a múltba, s próbáljuk mérlegre tenni a dolgokat. E visszatekintés elnézőbb és tárgyilagosabb ítéletalkotást tesz lehetővé személyekről, akikkel életutunkon találkoztunk, s helyzetekről, melyeket átéltünk. Az idő múlásával elmosódnak az események éles körvonalai, és a fájdalmas mozzanatok szelídebb megvilágításba kerülnek. Sajnos mindegyikünk élete tele van kudarcokkal és szenvedéssel. Olykor olyan problémák elé kerülünk és olyan kínokat érzünk, melyek keményen próbára teszik a lélek és a test teherbírását. Még a hit is meg tud rendülni. De a tapasztalat arra tanít, hogy az Úr kegyelmével épp a mindennapos fáradozások érlelik meg az embert és erősítik a jellemet.

Az egyes eseményeken túl külön elgondolkodtató a kérlelhetetlenül rohanó idő. „Elfut a visszahozhatatlan idő” – állapította meg az ókori latin költő.[6] Az ember az időbe merülve él: beleszületik, benne él és hal meg. A születés meghatározza életének első dátumát, a halál az utolsót: e két dátum az alfa és az ómega, földi történetének kezdete és vége, miként ezt a keresztény hagyomány azzal is hangsúlyozza, hogy a görög ábécé e két betűjét rávéste a sírkövekre. S bár mindegyikünk léte véges és törékeny, vigasztal a gondolat, hogy szellemi lelkünk erejéből túl fogjuk élni a halált. A hit nyitja meg előttünk erre „a reményt, mely nem csal meg”:[7] föltárja előttünk a föltámadást az idők végén. Nem véletlen, hogy a húsvéti vigília szertartásában éppen e két betűt alkalmazza az Egyház Krisztusra, aki él tegnap, ma és mindörökké: „Ő a kezdet és a vég, az Alfa és az Omega. Övé az idő, és övé az örökkévalóság”.[8] Az emberi történelem alá van vetve ugyan az időnek, Krisztus azonban fölemelte azt a halhatatlanság horizontjára. „Ember lett az emberek között, hogy a kezdetet a véggel, azaz az embert Istennel egyesítse.”[9]

Egy bonyodalmas évszázad a reményteljes jövő felé vezető úton
3. Amikor az öreg emberekhez fordulok, tudom, hogy olyan személyekhez és olyan személyekről beszélek, akik hosszú utat tudnak maguk mögött.[10] A kortársaimhoz beszélek. Ezért nem esik nehezemre hasonlóságot keresni a saját személyes életemben. Testvéreim, a mi életünket a Gondviselés a 20. századba ágyazta. E század pedig a múltból bonyolult örökséget vett át és sok rendkívüli esemény részese lett.

Mint a történelem minden időszaka, ez az évszázad is fényeket és árnyékokat élt meg. Nem volt teljes a sötétség. Pozitív események ellensúlyozták a negatívokat, vagy egyenesen azokból fakadtak, mert a kollektív lelkiismeret jól reagált. De az is igaz, hogy hihetetlen szenvedések voltak, és sok milliónyi ember életét érintették. Erről elfeledkezni igazságtalan és veszélyes volna! Gondoljunk csak az összecsapásokra, melyek a különböző kontinenseken területi vitákból vagy népcsoportok egymás iránti gyűlöletéből robbantak ki. Nem kevésbé súlyos az a nyomorúságos szegénység, mely a déli féltekén a társadalom széles rétegeit sújtja, valamint a megszégyenítő faji megkülönböztetés és az emberi jogok állandó megsértése sok országban. Végül pedig mit mondjunk a nagy világkonfliktusokról?

Az évszázad első felében kettő is történt, és a halottak oly nagy száma és olyan mértékű rombolás kötődik hozzájuk, amit korábban senki sem látott. Az első világháború katonák és civilek millióinak életét morzsolta szét. Mily sok emberélet szakadt félbe az ifjú vagy éppen a gyermekkor küszöbén! És mit mondjak a második világháborúról? Néhány évtizedes viszonylagos béke után elsősorban Európára szakadt rá, és tragikusabb volt, mint az előző, rettenetes következményekkel a nemzetek és kontinensek életében. Totális háború volt, a gyűlölet elképzelhetetlen föllángolása, mely brutálisan támadt a védtelen polgári népességre is, s egész nemzedékeket semmisített meg. Fölmérhetetlen a veszteség, amit a háborús őrület a különböző frontokon okozott, s ugyanilyen iszonyatos volt a tömeggyilkosság a megsemmisítő lágerekben, melyek korunk valóságos Golgotái voltak.

Az évszázad második felét hosszú évekig nyomasztotta a hidegháború lidércálma. Kelet és Nyugat két nagy ideológiai hatalmi tömbként állt szemben egymással, s ehhez őrült fegyverkezési verseny kapcsolódott. Állandóan fejünk fölött lebegett az atomháború fenyegetése, mely kiirthatta volna az egész emberiséget.[11] Most, az évszázad utolsó évtizedében a világ színpadán az elnyomó, totalitárius európai rendszerek összeomlásával gyors és fontos változások mentek végbe. Mindez erőszakmentes küzdelemben történt, melyben csak az igazság és az igazságosság fegyvereit vetették be.[12] Elindult a dialógus és a megbékélés fáradságos, de gyümölcsöző folyamata, melynek célja a népek feszültségektől mentes és szolidaritással áthatott együttélése.

Nagyon sok nemzet van még távol attól, hogy a béke és a szabadság jótéteményeit élvezhesse. Nagy félelmet keltett az elmúlt hónapokban a Balkánon kirobbant erőszakos összecsapás. Ez a terület az előző években már színtere volt egy etnikai hátterű, félelmetes háborúnak. Újra vért ontanak, rombolnak, és szítják a gyűlöletet.

Amikor az erőszak végre leteszi a fegyvert, a harmadik évezredre tekintve az újraépítésről kezdünk gondolkodni. Közben más földrészeken is sok háborús tűzfészek lobban föl, új tömeggyilkosságokkal és erőszakos cselekményekkel, melyekről a tömegtájékoztató eszközök nagyon gyorsan megfeledkeznek.

4. Ezek az emlékek és fájdalmas, aktuális történések elszomorítanak ugyan, de nem feledkezhetünk meg arról, hogy századunk sok pozitív jelet is látott megjelenni a horizonton, melyekből remény meríthető a harmadik évezredre. Igaz, sok ellentmondás mutatkozik, főként ami minden egyes ember életének tiszteletben tartását illeti. De megnőtt az általános emberi jogok tudata, s ez a népek számára kötelező, ünnepélyes nyilatkozatokban öltött testet.

Hasonlóképpen kialakult a népek önrendelkezési jogának tudata mind nemzeti, mind nemzetközi viszonylatokban a kulturális sajátosságok megbecsülésének és a kisebbségek tiszteletben tartásának szellemében. A kelet-európai totalitárius rendszerek összeomlása erősítette az átfogó tapasztalatot, hogy mennyire értékes a demokrácia és a szabad piac. Ugyanakkor rendkívül erős kihívás a szabadság és a szociális igazságosság összekapcsolása.

Nagyszerű isteni ajándéknak tekinthető az is, hogy a vallások egyre eltökéltebben törekszenek a dialógusra, s ennek gyümölcseként a béke és az egység fontos építőköveivé válhatnak a világban.

És mit szóljunk ahhoz, hogy a női méltóságot a közgondolkodás egyre inkább elismeri? Kétségtelenül hosszú út áll még előttünk, de a nyomvonal már ki van jelölve. A kommunikációs eszközök gyors terjedése alapozza meg a reményt, hogy a modern technológia segítségével felülmúlhatók az eddigi határok. Alakul bennünk az érzület, hogy világpolgárok vagyunk.

Más fontos területeken is érési folyamat indult el, minek következtében érzékennyé váltunk a környezetre, mely törődést igényel. Reményt keltőek az orvostudomány és az emberiség javát szolgáló tudományok nagy vívmányai is.

Sok dolog van tehát, amiért hálát kell adnunk Istennek: most, a századfordulón mindenek ellenére a béke és a fejlődés nagy lehetőségei mutatkoznak. A megpróbáltatásokból, melyeken a mi nemzedékünk átment, fény születik, mely öregségünk éveit bevilágíthatja. így igazolódik a keresztény hit nagyon megbecsült és drága alaptétele: „a szenvedések és a gondok nem elpusztítják, hanem éppen megalapozzák a reményt”.[13]

Különleges jelentősége van annak, hogy korfordulón élünk, amikor egy évszázad és egy évezred a végéhez ér. Az emberiség új korszaka virrad. Ebben az összefüggésben gondolkodunk el a gyorsan tovarohanó idő fényéről, de nem azért, hogy belenyugodjunk a kérlelhetetlen sorsba, hanem hogy életünk hátralévő éveinek értelmet és tartalmat adjunk.

Az élet ősze
5. Mi az öregkor? Olykor az élet őszének nevezik – miként már Cicero is[14] – a természetben egymást követő évszakok hasonlatossága alapján. Elég megfigyelni a vidék változásait az év folyamán: a hegyek és síkságok, a rétek, a völgyek és erdők, fák és növények mesélnek róla. Nagy hasonlóság van az ember bioritmusa és a természet körforgása között, melyhez az emberi élet kötődik.

Ugyanakkor az ember különbözik mindentől, ami körülveszi őt. Az ember ugyanis személy. Isten képére és hasonlatosságára formálva olyan alany, akinek tudata és felelőssége van. De a szellemi természetében is megéli az ember az egymásra következő különböző és elmúló fázisokat. Szír Szent Efrém szívesen hasonlította az életet az emberi kéz ujjaihoz. Ezzel egyrészt azt emelte ki, hogy az élet hossza nem több, mint egy arasz; másrészt hasonlóságot látott abban, hogy miként minden egyes ujjnak, úgy minden életszakasznak megvan a maga sajátossága: „az ujjak öt fokot jeleznek, melyeken az ember áthalad.”[15]

Amennyiben a gyermek- és ifjúkor az az életszakasz, melyben kialakul az ember személyisége, melyben a jövőre irányulva él, s miközben tudatossá válik saját lehetőségeinek köre, terveket kovácsol felnőttkorára, annyiban az öregkornak is megvan a maga értéke. Mert miközben a szenvedélyek gyakori föllángolását lassan elcsitítja –  miként

Szent Jeromos mondja „növeli a bölcsességet és érettebb tanácsokat ad”.[16] Az öregkor annak a bölcsességnek az ideje, mely általában a tapasztalat gyümölcse, hiszen „az idő nagy tanítómester”.[17] Jól ismert a Zsoltáros imádsága: „taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!”[18]

Öreg emberek a Szentírásban
6. „Az ifjúság és a fekete haj korszaka hiábavaló” – mondja a Prédikátor.[19] A Szentírás nem mulasztja el, hogy olykor kiábrándító realizmussal mutasson rá az élet esendőségére és a kérlelhetetlenül elfutó időre: „Hiúságok hiúsága (...) Hiúságok hiúsága, minden hiúság.”[20] Ki nem ismeri az ókori bölcs e szigorú intelmét? Főleg mi értjük: mi, tapasztalt, öreg emberek.

A józan realizmus ellenére a Szentírás ugyanakkor nagyon pozitív képet rajzol az élet értékéről. Az ember mindig „Isten képmása”[21] marad, minden életkornak megvan a maga szépsége, s megvannak sajátos feladatai. Épp az előrehaladott kor kap nagy megbecsülést Isten Igéjében, annyira, hogy a hosszú életet Isten áldásának tekintették.[22] Ábrahámmal, kinek személyében a hosszú élet kiváltsága nagyon előtérbe kerül, ez az áldás az ígéret formáját ölti: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.”[23] Az ő oldalán él Sára, az asszony, aki látja, hogy elöregedett testében Isten ereje hogyan valósít meg emberileg lehetetlennek vélt dolgokat.

Mózes idős ember volt már, amikor Isten rábízta a feladatot, hogy vezesse ki Egyiptomból a választott népet. A nagy tettek, melyeket az Úr megbízásából Izrael javára végbevitt, nem ifjúsága, hanem öregkora éveire estek. A Szentírás más öregember-példái közül még megemlítem Tóbiást, aki elszántan és bátran törekedett Isten törvényének teljesítésére, a szegények megsegítésére, és türelmesen viselte a vakságot, mígnem megtapasztalta Isten Angyalának szabadító beavatkozását.[24] Szeretném még megemlíteni Eleázárt, akinek vértanúsága egyedülálló bátorságról és nagylelkűségről ad bizonyságot.[25]

7. Az Újszövetség, melyet Krisztus világossága hat át, ugyanígy figyelemre méltó öreg embereket állít szemünk elé. Lukács evangéliuma egy olyan házaspár bemutatásával kezdődik, akik „előrehaladottak voltak napjaikban”:[26] Keresztelő János szülei, Erzsébet és Zakariás. Az Úr feléjük fordul irgalmasságában:[27] az öreg Zakariásnak angyal hirdeti egy fiú születését. Ő maga nem titkolja: „Öreg ember vagyok, és feleségem is előrehaladott a korban”.[28] Mária látogatásakor idős rokona, Erzsébet a Szentlélektől eltelve így kiált: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!”;[29] és Keresztelő János születésekor Zakariás megnyíló ajkai a Benedictus himnuszt kezdik énekelni. Egy öreg, csodálatos házaspár, akiket mélységesen eltölt az imádságos lelkület!

Amikor Mária és József a templomba viszik Jézust, hogy az Úr törvénye szerint az elsőszülöttért bemutassák az áldozatot, találkoznak az öreg Simeonnal, aki már régóta várta a Messiást. Karjaiba veszi a Gyermeket, és a Nunc dimittis szavaival áldja Istent: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat békességben”.[30]

Ott találjuk mellette Annát, a 84 éves özvegyasszonyt. Állandóan a templomban tartózkodott, és most abban az örömben van része, hogy láthatja Jézust. Az evangélista megjegyzi: Anna „áldotta Istent, és beszélt a gyermekről mindazoknak, akik Jeruzsálem megváltására vártak”.[31]

Nikodémus is, a főtanács egyik tekintélyes tagja, öreg ember volt. Éjszaka kereste föl Jézust, hogy senki ne lássa. Az isteni Mester neki nyilatkoztatja ki, hogy Ő az Isten Fia, és azért jött, hogy megmentse a világot.[32] Nikodémussal ismét találkozunk Krisztus temetésekor: mirha és áloe keveréket hoz, s legyőzve félelmét fölfedi magát a Megfeszített tanítványaként.[33] Mennyi vigasztalás van ezekben a tanúságtételekben! Arra emlékeztetnek, hogy az Úr minden életkorú embernek fölkínálja, hogy képességeivel Őt szolgálja. Az evangéliumi szolgálat nem életkor kérdése! És mit mondjunk a megöregedett Péterről, aki arra volt hivatva, hogy vértanúsággal bizonyítsa a hitét? Egy napon Jézus ezt mondta neki: „Amikor fiatal voltál, magad övezted föl magadat, és mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kitárod karjaidat, más övez föl téged, és oda visz, ahova te nem akarod.”[34] Olyan szavak ezek, melyek engem mint Péter utódát közvetlenül érintenek. Erős késztetést keltenek bennem, hogy karjaimat Krisztus karjai felé tárjam, és engedelmeskedjek parancsának: „Kövess engem!”[35]

8. A 92. zsoltár összefoglalja mindazt, amit a Szentírás az öreg emberekről olyan elismerően mond: „Az igaz virul, mint a pálma, gyarapszik, mint a libanoni cédrus, (...) még öreg korukban is gyümölcsöt teremnek, telve vannak nedvvel és élettel, és hirdetik: Igazságos az Úr!”[36] Pál apostol szava összecseng a Zsoltároséval, amikor Titusznak ezeket írja: „Az idősebb férfiak józanok, tisztességesek, megfontoltak, erősek legyenek a hitben, a szeretetben és a türelemben. Az idősebb asszonyok hasonlóképpen legyenek komoly magaviseletűek (...), a fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy szeressék férjüket és gyermekeiket.”[37]

Annak fényében, amit a Szentírás tanít, és szavaiból, melyekkel az öregekről beszél, az öregkor úgy áll előttünk, mint „a kedvező idő” az emberi kaland befejezésére. Az öregség beletartozik az isteni tervbe, mely minden egyes emberre vonatkozik. Az az időszak, melyben minden összefut, hogy az ember jobban fölfogja az élet értelmét, és eljuthasson „a szív bölcsességére”. „A tisztes öregkor – miként a Bölcsesség Könyve mondja – nem a hosszú életben áll és nem az évek számával mérik. Többet jelent az embernek az ősz hajnál a bölcsesség, s az ősz öregkornál súlyosabb az ártatlan élet.”[38] Az öregkor az emberi érlelődés döntő korszaka és az isteni áldás kifejeződése.

A közös emlékezés fenntartója
9. A múltban az emberek nagy tisztelettel voltak az öregek iránt. Ovidius, a latin költő írta: „Nagy volt egykor a tisztelete az ősz fejnek.”[39] Néhány évszázaddal korábban Phokülidész, a görög költő így figyelmeztetett: „Tiszteld az ősz hajt: a bölcs öregeket ugyanúgy tiszteld, miként atyádat”.[40]

És ma? Ha a jelen helyzetet tüzetesebben szemléljük, megállapíthatjuk, hogy néhány népnél a kort megbecsülik és igen nagyra tartják; másutt viszont egészen más a helyzet az ember használhatóságát és produktivitását az első helyre helyező lelkület miatt. Ebből következően az ún. harmadik vagy negyedik életkort gyakran lebecsülik, s az öreg embereknek szembe kell nézniük a kérdéssel: vajon a létüknek van-e még valami haszna?

Sőt egyesek odáig merészkednek, hogy sürgetve javasolják az eutanáziát mint a nehéz helyzetek megoldását. Sajnos az eutanázia fogalma ezekben az években elveszítette azt az iszonyatos jellegét, mely természetszerűen ébred föl azokban, akik fogékonyak az élet tiszteletére. Kétségtelenül előfordulhat, hogy elviselhetetlen fájdalommal járó, nehéz betegségben megkísérti a beteget, hogy mindent föladjon. Az is megtörténhet, hogy hozzátartozói vagy ápolói félreértett együttérzésből késztetést éreznek arra, hogy a „kellemes halált” (eutanáziát) tartsák értelmes megoldásnak. Ebben az összefüggésben emlékeztetnünk kell arra, hogy az erkölcsi törvény az ún. „túlbuzgó gyógyításról”[41] való lemondást hagyja jóvá, és csak olyan kezelést igényel, amely az orvoslás normális követelményeihez tartozik. Az eutanázia azonban mint a halál közvetlen előidézése egészen más! Tekintet nélkül a körülményekre és a szándékokra, önmagában rossz cselekedet, az isteni törvény és az emberi személy méltóságának semmibevétele.[42]

10. Sürgősen vissza kell nyernünk a helyes távlatot, melyből az élet a maga egészében szemlélhető. És ez a helyes távlat az örökkévalóság, melynek döntő előkészülete maga az élet, minden egyes fázisában. Az ember állandó érlelődésében az örökkévalóság felé vezető úton az életkornak is megvan a maga szerepe. Ebből az érlelődésből annak a társadalmi csoportnak is tudnia kell értékeket merítenie, melyhez az öreg emberek tartoznak.

A korban előrehaladott emberek segítenek abban, hogy több bölcsességgel szemléljük a földi adottságokat, mert ők az élet változandóságát már megtapasztalták, és éretté váltak. Az öregek a közös emlékezés fenntartói, s így kiváltságos értelmezői azon közösségi eszmék és értékek összességének, melyek hordozzák és irányítják a társadalomban az együttélést. Ha kizárnánk az öregeket, azt a látszatot keltenénk, hogy egy emlékezet nélküli modernség nevében elutasítjuk a múltat, melybe a jelen gyökerezik. Tapasztalatuknak köszönhetően az öregek alkalmasak arra, hogy értékes tanácsokat és tanításokat adjanak a fiataloknak. Az emberi törékenység, ami látványosan társul az öregséghez, ebben a megvilágításban késztetéssé válik a nemzedékeket összekapcsoló kölcsönös függés és a szolidaritás szükséges voltának fölismerésére. Hiszen mindenki rászorul a másik emberre, és gazdagodik annak adottságai és karizmái által.

Egy számomra sokat jelentő költő gondolatai nagyon összecsengenek a mondottakkal. Ezt írja: „Nem csak a jövő örökkévaló, nem csak az! (...) A múlt is az örökkévalóság korszaka: a megtörténtek többé vissza nem jönnek, (...) de önmagukat meg nem ismételve mint eszmék visszatérnek.”[43]

„Tiszteld atyádat és anyádat”
11. Miért nem akarjuk hát továbbra is megadni az öregeknek azt a tiszteletet, melyet minden földrész sok kultúrájának egészséges hagyománya fontosnak tart? Azokon a területeken, melyeket a Szentírás hatása elért, ez a tisztelet minden nép számára kapcsolatban állt a Tízparancsolat e parancsával: „Tiszteld atyádat és anyádat”; általánosan elismert kötelességként jelent meg. E parancsolat teljes és következetes megtartása nem merül ki a gyermekek szülők iránti szeretetében; hangsúlyozza a nemzedékek között fönnálló erős köteléket is. Ahol e parancsolatot elfogadják és hűségesen megtartják, az öregek tudják: nem fenyegeti őket a veszély, hogy haszontalan, útban lévő teherré válnak.

E parancsolat még valamit tanít: elődeinket tisztelet illeti mindazért a jóért, amit tettek, az „atya és anya” a múltra utal, a nemzedékek közötti kapcsolatra, az előföltételre, ami lehetővé tette egy nép létét. Ezen isteni parancs a Tízparancsolat mindkét változatában[44] az első helyen áll a második kőtáblán, melyen az embernek önmagával és a közösséggel szembeni kötelességei soroltatnak föl. Továbbá ez az egyetlen a parancsolatok között, melyhez ígéret kötődik: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön, melyet az Úr, a te Istened ad neked”.[45]

12. „Állj föl az ősz haj előtt, hogy megadd a tiszteletet az öregnek”.[46] Tiszteletet adni az öreg embernek három kötelezettséget foglal magába: elfogadni, támogatni őt, és értékelni tulajdonságait. Ez sok helyen ősi szokás szerint szinte magától értetődően történik. Másutt azonban, főként a gazdaságilag jólétben élő nemzetekben irányt kell változtatni ahhoz, hogy az emberek az évek előrehaladtával méltósággal öregedhessenek meg, és ne kelljen félniük attól, hogy a végén semmibe veszik őket.

Meggyőződéssel kell vallanunk, hogy a tisztelet és szeretet az öreg emberek iránt – akik erőik fogytán is a társadalom eleven részének kell hogy érezzék magukat – hozzátartozik az igazán emberi civilizációhoz. Már Ciceró megírta, hogy „az öregség terhe könnyebben viselhető azoknak, akik érzik a fiatalok megbecsülését és szeretetét”.[47]

Egyébként az emberi szellem, bár részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben mindig fiatal marad; csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie. Ezt a maradandó fiatalságot elevenebben tapasztalja, ha a jó lelkiismeret belső tanúságához szeretett emberek előzékeny, hálás odahajolása kapcsolódik. Az ember tehát, miként Nazianzoszi Szent Gergely írja, „szellemileg nem öregszik; a lebomlást úgy fogadja, mint a szükséges szabadulás idejét. Szelíden lép át a másik világba, ahol semmi éretlenség vagy öregség nincsen, hanem minden a lelki nagykorúság állapotában van.”[48]

Valamennyien ismerünk csodálatos fiatalsággal és szellemi erővel bíró öreg embereket. Aki ilyenekkel találkozik, annak számára a szavuk buzdítás, a példájuk vigasztalás. A társadalomnak úgy kell az öregekre tekintenie – kiket a világ egyes régióiban, különösen Afrikára gondolok, joggal neveznek a bölcsesség „élő könyvtárainak” –, mint akiket nagyra értékel, akik az emberi és szellemi, fölbecsülhetetlen örökség fenntartói, s hagynia kell őket egészen érvényesülni. Igaz, hogy fizikailag az öregek általában segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy előrehaladott korukban fékezni tudják a fiatalok lépéseit, akik útjaikat keresik az élet horizontjára lépve.

Miközben az öreg emberekről szólok, nem tudok kitérni az elől, hogy ne forduljak a fiatalokhoz is. Meghívom őket, álljanak ott az öregek mellett. Fölszólítalak benneteket, kedves fiatalok, hogy szeretettel és nagylelkűen tegyétek meg ezt. Az öregek sokkal többet tudnak nektek adni, mint ahogy azt el tudjátok képzelni. Sirák fia így figyelmeztet: „Ne vesd meg az öregek hagyományát, amit ők atyáiktól vettek át”;[49] „szívesen időzz az öregek körében, s ahhoz csatlakozz, aki bölcs”;[50] hiszen az öregekhez „jól illik a bölcsesség”.[51]

13. Abból a nyugalomból, amellyel az idős emberek életüket intézik, sokat meríthet a keresztény közösség. Főként az evangelizálásra gondolok, melynek hatékonysága nem elsősorban a teljesítőképességtől függ. Nagyon sok családban az unokák a nagyszülőktől kapják a hit első alapjait! De még nagyon sok más terület is van, ahol az öregek részvétele jótékonyan hathat. A Lélek úgy és ott cselekszik, ahogy és ahol akar. S ehhez nemritkán olyan emberi utakat vesz igénybe, melyek a világ szemében keveset számítanak. Milyen sokan találnak megértésre és vigasztalásra öreg, magányos vagy beteg személyeknél, akik képesek szeretetteljes tanáccsal, csöndes imádsággal és a türelmes odaadással elfogadott szenvedés példájával bátorítani! Éppen akkor, amikor az erők fogynak és gyöngül a teljesítőképesség, válnak e testvéreink egyre értékesebbé a Gondviselés titokzatos tervében. E szempontból is, s nemcsak az öreg emberek nyilvánvaló pszichológiai szükségletéből fakadóan, a legtermészetesebb hely az öregség megéléséhez az a környezet, ahol az öregedő ember „otthon” van, azaz rokonok, ismerősök és barátok között, ahol egyet s mást még el tud végezni. Miközben az átlagéletkor emelkedésével egyre nő a társadalmon belül az öregek száma, egyre sürgetőbb annak a kultúrának építése, mely elfogadja és megbecsüli az öregeket, s nem száműzi őket a társadalom peremére. Az ideális megoldás az, hogy az öreg ember a családban marad, és megkapja az életkorral vagy a betegséggel járó szükségletekhez az egyre hatékonyabb szociális segítséget. Mindazonáltal vannak helyzetek, amikor a körülmények azt javallják, hogy az öreg ember „öregotthonba” kerüljön, vagy elkerülhetetlenné válik, hogy a társadalom más tagjai szakszerű ápolásban részesítsék. Ezért az ilyen házak dicséretes intézmények, s a tapasztalat azt mutatja, hogy ha nemcsak a szervezeti hatékonyság kritériumainak felelnek meg, hanem szeretetteljes gondoskodást is nyújtanak, szolgálatuk nagyon értékes lehet. E tekintetben minden könnyebb, ha a hozzátartozók, a barátok és az egyházközség tagjai kapcsolatban maradnak az otthon lakójával, és hozzásegítik ahhoz, hogy szeretve érezze és a közösség számára hasznosnak tudhassa magát. Csodálattal és hálával kell gondolnunk a szerzetesekre és önkéntesekre, akik éppen az öregek gondozására szentelik magukat, elsősorban a legszegényebbek, az elhagyatottak és a különféle nehézségekkel küszködök között.

Kedves idős Testvéreim, akik egészségi vagy bármi más ok miatt nehéz helyzetben vagytok, ott vagyok mellettetek. Amikor Isten megengedi a szenvedéseket, melyek az öregségből fakadó betegséget, magányt vagy egyéb dolgokat kísérnek, mindig megadja nekünk a kegyelmet és az erőt, hogy még nagyobb szeretettel egyesüljünk Fiának áldozatával, s még intenzívebben vegyünk részt az Ő üdvözítő tervében. Legyetek meggyőződve róla: Ő, a mi Atyánk, nagy irgalmú és a szeretetben gazdag Atya!

Külön gondolok rátok, megözvegyült férjek és özvegyasszonyok, kiknek egyedül kell megtennetek életutatok utolsó szakaszát; rátok, öreg szerzetesek és szerzetesnők, akik hosszú éveken át hűségesen szolgáltátok a mennyek országát; rátok, kedves pap és püspök testvéreim, akik elérvén a korhatárt, letettétek a lelkipásztori hivatal közvetlen felelősségét. Az Egyháznak mindig szüksége van rátok. Értékeli a szolgálatot, melyet az apostolkodás különböző területein még rátok bíz, számít segítségetekre, amit imádságaitokkal nyújthattok, várja tapasztalatból született tanácsaitokat, és gazdagodik az evangélium mellett tett mindennapos tanúságtételetek által.

„Megmutatod nekem az élet útját. Színed előtt az öröm teljessége”[52]
14. Egészen természetes, hogy az évek számának növekedésével az ember megbarátkozik „az élet estéjének” gondolatával. Ha más nem, az a tény emlékeztet rá, hogy hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink sorai ritkulni kezdenek. Vannak alkalmak, amikor rádöbbenünk erre, például a családi és osztálytalálkozók, gyermekkori barátainkkal, egyetemista-, katona-, szemináriumi kurzustársainkkal való összejövetelek... Az élet és halál közötti határvonal átszeli közösségeinket és kérlelhetetlenül közeledik mindegyikünk felé. Ha az élet zarándoklat a mennyei haza felé, akkor az öregkor az az időszak, amikor magától értetődőbben tekintünk az örökkévalóság küszöbe felé.

Mindezek ellenére nekünk, öregeknek sem egyszerű földolgozni az átmenet kilátásait. A bűnnel megjelölt emberi létben van ugyanis egy sötét dimenzió, mely szükségszerűen elszomorít és szorongást kelt. De hogyan is lehetne másként? Az ember életre van teremtve, és a halál – miként a Szentírás első lapjai föltárják[53] – nem volt benne Isten eredeti tervében, hanem a bűn következménye, az „ördög irigységéből”[54] termett gyümölcs. Érthető tehát, miért fordul szembe az ember e sötét valósággal, és tiltakozik ellene. Ebben az összefüggésben nagyon jelentős, hogy maga Jézus is, „aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűn nélkül való”,[55] félt a haláltól: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e kehely...”.[56] És megfeledkezhetünk-e a könnyekről, melyeket barátjának, Lázárnak sírjánál hullatott, jóllehet tudta, hogy vissza fogja hozni az életbe?[57]

Racionálisan bármennyire is megérthető a halál a biológiai szempontok szerint, lehetetlen, hogy „természetességgel” éljük meg. Ez ugyanis ellentmond az ember legmélyebb ösztönének. A Zsinat erről azt mondja: „Az emberi lét a halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és a test előrehaladó szétesése gyötri, hanem, s még inkább, az örök megsemmisüléstől való félelem is.”[58] Vigasztalhatatlan volna a fájdalom, ha a halál a teljes megsemmisülés, mindennek a vége volna. Ezért a halál arra kényszeríti az embert, hogy tegye föl magának élete tulajdonképpeni értelmének alapvető kérdéseit: Mi van azon a falon túl, amit a halál árnyéka képez? A halál az élet totális vége-e, vagy van valami, ami túlnyúlik rajta?

15. Az emberiség kultúrájából a legkorábbi időktől napjainkig nem hiányoznak a felszínes válaszok, melyek szerint életünk e földi létre korlátozódik. Az Ószövetségben a Prédikátor könyvének egy részlete úgy mutatja be az öregséget, mint egy tekintélyes épület összeomlását. A halál ennek az épületnek teljes és végleges megsemmisülése.[59] De éppen e pesszimista válaszok által nyer a kinyilatkoztatás egészéből, s főként az evangéliumból áradó reménység igen nagy jelentőséget: „Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké”.[60] Pál apostol bizonyítja, hogy Isten, aki a holtakat életre kelti,[61] a mi halandó testünket is életre fogja kelteni.[62] Jézus pedig azt mondja önmagáról: „Én vagyok a föltámadás és az élet, aki bennem hisz, még ha meghal is, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem fog meghalni örökre”.[63]

Miután Krisztus átlépte a halál határát, kinyilatkoztatta az életet, mely e határon túl, az ember számára földerítetlen „területen” van, s melynek neve: örökkévalóság. Jézus Krisztus a halhatatlan élet első tanúja; benne nyer teljes kinyilatkoztatást az ember halhatatlanságra irányuló reménye: „S ha meg is szomorít minket a halál kényszere, az örök élet ígérete vigasztal minket”.[64] E szavakat, melyeket a liturgia a búcsú órájában vigasztalásként mond, reményteljes örömhír követi: „mert híveid élete, Urunk, megváltozik, de meg nem szűnik. És ha földi zarándokságunk sátra összeomlik, lelkünket a mennyben örök otthon várja.”[65] Krisztusban a halál drámai és megrázó ténye feloldódik és megváltozik, s a „testvér” arcát ölti, aki az Atya karjaiba vezet bennünket.[66]

16. A hit tehát fényt derít a halál titkára és nyugalmat áraszt az öregkorban: az többé már nem tétlen várakozás a megsemmisítő eseményre, hanem reményteljes közeledés egy teljes érettséggel szemlélt és átélt cél felé. Az öregkor éveit azzal az érzülettel kell végigélni, mellyel az ember teljes bizalommal ráhagyatkozik a gondviselő és irgalmas Atya isteni kezére; olyan időszak, melyet a lelki élet elmélyítésére – az intenzívebb imádság és a testvérek iránti szeretetteljes odaadás által – találékonyan kell fölhasználni.

Ezért dicsérendő minden olyan szociális kezdeményezés, mely lehetővé teszi az idős emberek számára mind a testi, szellemi és kapcsolattartásbeli gyarapodást, mind azt, hogy mások javára legyenek idejük, képességeik és tapasztalataik megosztása révén. Ily módon megőrizhető és fokozható az életöröm, mely Istennek egyik alapvető ajándéka. Ugyanakkor ennek az életörömnek nem mond ellent az örökkévalóság utáni vágy, ami mindenkiben érlelődik, aki komoly lelki életet él. Ezt bizonyítja a szentek élete.

Ezzel kapcsolatban az evangélium az öreg Simeon szavaira emlékeztet, aki elmondja, hogy kész a halálra, mert karjaiba zárhatta a várt Messiást: „Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat, szavaid szerint békességben. Hiszen meglátták szemeim az üdvösséget”.[67] Pál apostol úgy érezte, hogy egyformán vonzza az élet folytatása, hogy hirdethesse az evangéliumot, és az elköltözés, hogy Krisztussal lehessen.[68] Antiochiai Szent Ignác arról beszél, hogy a vértanúság öröme és vágya közben a Szentlélek hangját hallja a szívében. E hangot az élő vízhez hasonlítja, mely bensőjéből fakad és hívogatja: „Jöjj az Atyához!”[69] A példákat tovább is lehetne sorolni. Nem kisebbítik a földi élet értékét, mely a korlátok és szenvedések ellenére szép és végig kell élni. De emlékeztetnek arra, hogy ez az élet nem a végső érték, hanem az élet estéje a keresztény szemléletben úgy jelenik meg, mint „átmenet”, mint egy híd, mely az egyik életből a másikba, e föld törékeny és bizonytalan örömeiből a tökéletes örömbe vezet, melyet az Úr készít hűséges szolgáinak: „Jöjj, legyen részed Urad örömében!”[70]

Az Úr éltessen minket!
17. Miközben azt kívánom nektek, kedves öreg testvéreim, hogy nyugodt ráhagyatkozással éljétek az éveket, melyeket az Úr mindegyikteknek készített, érzem a késztetést, hogy teljesen megosszam veletek érzéseimet, melyek életem végén, a Péter székében végzett több mint 20 éves szolgálat után és a küszöbön álló harmadik évezred várásában eltöltenek. Minden, az életkorból fakadó korlát ellenére meg tudtam őrizni az életörömöt. Hála legyen érte az Úrnak! Szép dolog, ha az ember az utolsó pillanatig Isten Országáért éghet.

Ugyanakkor nagy békességet érzek, ha arra a pillanatra gondolok, amikor az Úr majd magához szólít: az életből az Életbe! Ezért gyakran szólal meg ajkamon minden szomorkodás nélkül az ima, melyet a pap a szentmise után imádkozik: „in hóra mortis mei voca me, et iube me venire ad te!” – 'halálom óráján hívj magadhoz engem, és mondd, hogy hozzád jöjjek!' A keresztény reménység imája ez, mely azzal, hogy a jövőt az isteni jóság oltalma alá helyezi, nem rontja el a jelen órájának örömét.

18. „Iube me venire ad te!”: ez az emberi szív legmélyebb vágya, azokban is, akik nem tudnak róla.

Ó, élet Ura, add meg, hogy ezt egyre világosabban tudjuk, és életünk minden szakaszát ajándékként értékeljük, mert telve van további ígéretekkel.

Szeretettel valósítsd meg ránk vonatkozó akaratodat azáltal, hogy minden nap irgalmas karjaidba veszel minket. És ha eljön a végső „átmenet” pillanata, add, hogy derűs szívvel induljunk, nem sajnálva azt, amit magunk mögött hagyunk, hiszen ha a hosszú keresés után Veled találkozunk, újra megtalálunk minden igazi értéket, amit itt a földön megismerhettünk. És újra találkozunk mindazokkal, akik előttünk távoztak el a hit és a remény jelében.

És te, Mária, a zarándok emberiség Anyja, „imádkozzál érettünk, most és halálunk óráján.” Ölelj minket szorosan Jézushoz, a te szeretett Fiadhoz és a mi testvérünkhöz, az élet és a dicsőség Urához. Ámen!

A Vatikánból, 1999. október elsején
II. János Pál pápa
Jegyzetek:
[1] Zsolt 90,10.
[2] Damaszkuszi Szent János: Kérdés-feleletek az ortodox hitről. 2,29.
[3] Vö. 1Jn 5,14.
[4] Zsolt 71,17-18.
[5] Vö. Az öreg ember méltósága és a küldetése az Egyházban és a világban. 1998.
[6] Vergilius: „Fugit inreparabile tempus.” Georgica III, 284.
[7] Róm 5,5.
[8] A húsvét vigíliájának liturgiája
[9] Szent Ireneusz: Adversus haereses 4,20,4.
[10] Vö. Bölcs 4,13.
[11] Vö. II. János Pál pápa: Centesimus annus enciklika, 18. p.
[12] Vö. ua. 23. p.
[13] Aranyszájú Szent János: Kommentár a Római levélhez 10,2.
[14] Vö. Cato maior, seu De senectute 19,70.
[15] Vanitas vanitatum beszédből, 5-6.
[16] „Auget sapientia, dat maturiora consilia.” Commentaria in Amos 2,263-264.
[17] Corneille: Sertorius, II. 4,717.
[18] Zsolt 90,12.
[19] Préd 11,10.
[20] Préd 1,2.
[21] Vö. Ter 1,26.
[22] Vö. Ter 11,10-32.
[23] Ter 12,2-3.
[24] Vö. Tób 1-2. f.
[25] Vö. 2Mak 6,18-31.
[26] Lk 1,7.
[27] Vö. Lk 1,5-25.39-79.
[28] Lk 1,18.
[29] Lk 1,42.
[30] Lk 2,29.
[31] Lk 2,38.
[32] Vö. Jn 3,1-21.
[33] Vö. Jn 19,38-40.
[34] Jn 21,18.
[35] Jn 21,19.
[36] 13.15-16.
[37] Tit 2,2-5.
[38] Bölcs 4,8-9.
[39] „Magna fuit quondam capitis reverentia cani.” Fasti V, 57.
[40] Szentenciák XLII.
[41] Vö. Evangélium vitae enciklika, 65.
[42] Vö. uo.
[43] C. Norwid: Nie tylko przyszlosc... Post scriptum 1,1-4.
[44] Vö. Kiv 20,2-17; MTörv 5,6-21.
[45] Kiv 20,12; vö. MTörv 5,16.
[46] Lev 19,32.
[47] „Levior fit senectus, eorum qui a iuventute coluntur et diliguntur.” Calo maior, seu De senectute 8,26.
[48] Beszéd a vidékről való visszatérés után. 11. p.
[49] Sir 8,9.
[50] Sir 6,34.
[51] Sir 25,5.
[52] Zsolt 16,11.
[53] Vö. Ter 2-3. f.
[54] Bölcs 2,24.
[55] Zsid 4,15.
[56] Mt 26,39.
[57] Vö. Jn 11,35.
[58] GS 18.
[59] Vö. Préd 12,1-7.
[60] Lk 20,38.
[61] Vö.Róm 4,17.
[62] Vö. 8,11.
[63] Jn 11,25-26.
[64] Római Misekönyv: A halottak első prefációja.
[65] Uo.
[66] Vö. Assisi Szent Ferenc: Naphimnusz.
[67] Lk 2,29-30.
[68] Vö. Fil 1,23.
[69] Levél a Rómaiakhoz 7,2: PG 5,693.
[70] Mt 25,21.