„Állj fel és menj! A hited meggyógyított.” (Lk 17,19) 2012. február 8. szerda 09:41 Pápai üzenet a betegek világnapjára A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. XVI. Benedek pápának a Betegek XX. Világnapja alkalmából megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.
Jézus találkozása a tíz leprással, amelyet Lukács evangéliuma beszél el (vö. Lk 17, 11-19), és különösen az Úr egyikükhöz szóló szavai: „Állj fel és menj! A hited meggyógyított” (v. 19), segítenek tudatára ébredni, milyen fontos a hit azoknak, akikre valamilyen szenvedés vagy betegség nehezedik, és az Úrhoz közelednek. A vele való találkozásban valóságosan megtapasztalhatják, hogy aki hisz, az soha nincs egyedül! Isten ugyanis, az ő Fiában nem hagy magunkra bánatunkban és szenvedésünkben, hanem mellettünk van, segít hordozni azokat, és szeretne lelkünk legmélyén gyógyítani bennünket (vö. Mk 2,1-12). Annak a leprásnak a hite, aki mikor észrevette, hogy meggyógyult, csodálkozva és örömmel telve, egyedüliként, a többiektől eltérően rögtön visszamegy Jézushoz, hogy kifejezze háláját; megsejteti, hogy a visszanyert egészség valami sokkal értékesebbnek a jele, mint az egyszerű, testi gyógyulás. Az üdvösség jele, amelyet Isten Krisztuson keresztül ajándékoz nekünk, s ez Jézus szavaiban fejeződik ki: hited meggyógyított téged.1 Aki saját szenvedésében és betegségében Isten segítségét kéri, az biztos abban, hogy az Ő szeretete nem hagyja el soha, és hogy az egyház szeretete, amely Isten üdvözítő művének folytatása az időben, sosem hagy alább. A testi gyógyulás – amely az üdvösség mélyebb valóságának a kifejeződése – megmutatja, hogy az ember, testi-lelki egységében, milyen fontos az Úr számára. Minden szentség Isten közelségét fejezi ki és valósítja meg, aki teljesen ingyenesen „anyagi valóságokon keresztül érint meg minket…, amelyeket Ő saját szolgálatába állít, és eszközzé tesz ahhoz, hogy találkozzunk vele” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). „A teremtés és a megváltás közötti egység láthatóvá válik. A szentségek hitünk testi vonatkozásának kifejeződései, mely átfogja az egész embert, testet és lelket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2011. április 21.). Az Egyház fő feladata nyilvánvalóan Isten országának hirdetése, «de ennek a hirdetésnek egy gyógyítási folyamatnak kell lennie: „…meggyógyítani a megtört szívűeket” (Iz 61,1)» (uo.), Jézus megbízása alapján, amelyet tanítványainak adott (vö. Lk 9,1-2; Mt 10,1.5-14; Mk 6,7-13). A testi egészség és a lelki sebekből való megújulás egymástól való elválaszthatatlansága segít, hogy jobban megértsük a «gyógyulás szentségeit». 2. A bűnbánat szentsége gyakran állt az egyház pásztorai figyelmének középpontjában éppen azért, mert nagyon fontos szerepe van a keresztény élet útján: „A bűnbánat szentségének minden ereje abban áll, hogy visszaállít minket Isten kegyelmébe, és bensőséges barátságban összekapcsol vele” (A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1468). Jézus meghirdette a megbocsátást és a kiengesztelődést, amelyet az Egyház folytat és az egész emberiséget szüntelenül meghívja a megtérésre és, hogy higgyen az evangéliumban. Magáévá teszi Pál apostol felhívását: „Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!” (2Kor 5,20). Jézus az életével hirdeti és jelenvalóvá teszi az Atya irgalmát. Ő nem azért jött, hogy elítéljen, hanem hogy megbocsásson és üdvözítsen, hogy reményt adjon a szenvedés és a bűn legnagyobb sötétségében is, és hogy örök életet ajándékozzon. Így a bűnbánat szentségében, a „gyónás orvosságában”, a bűn megtapasztalása nem fajul elkeseredettséggé, hanem találkozik a Szeretettel, amely megbocsát és átalakít (vö. II. János Pál pápa: Reconciliatio et Poenitentia szinódus utáni apostoli buzdítás, 31). „A végtelenül irgalmas Isten” (Ef 2,4), mint az evangéliumi példabeszédben szereplő atya (vö. Lk 15,11-32), egyik gyermeke előtt sem zárja be szívét, hanem várja, keresi őket, utánuk megy értük oda, ahol a közösség elutasítása elszigeteltségbe és megosztottságba börtönzi őket, asztala köré hívja valamennyiüket a megbocsájtás és a kiengesztelődés örömünnepében. A szenvedés ideje, amikor kísértésünk lehetne, hogy elbátortalanodjunk és elkeseredjünk, kegyelmi idővé alakulhat, és ahogy a példabeszédben a tékozló fiú tette, magunkba szállhatunk, hogy átgondoljuk életünket, elismerjük hibáinkat és bukásainkat; vágyat érezhetünk az Atya ölelése iránt és visszatérhetünk az úton az ő Háza felé. Ő nagy szeretetében mindig és minden körülmények között virraszt életünk fölött és vár minket, hogy minden hozzá visszatérő gyermekének felkínálja a teljes kiengesztelődés és az öröm ajándékát. 3. Az evangéliumokat olvasva világosan látszik, hogy Jézus mindig különleges figyelmet fordított a betegekre. Nemcsak elküldte tanítványait, hogy gyógyítsák sebeiket (vö. Mt 10,8; Lk 9,2; 10,9), hanem alapított számukra egy külön szentséget is: a betegek kenetét. Jakab levele tanúsítja, hogy ez a szentségi cselekmény már az első keresztény közösségben jelen volt (vö. Jak 5,14-16): a betegek kenetével, melyet a papok imádsága kísér, az egész egyház a szenvedő és megdicsőült Úrra bízza a betegeket, hogy enyhítse fájdalmukat és üdvözítse őket, sőt buzdítja őket, hogy lelkileg egyesüljenek Krisztus szenvedésével és halálával, hogy ezáltal Isten népének javát szolgálják. Ez a szentség arra indít, hogy az Olajfák hegyének kettős misztériumát szemléljük, ahol Jézus drámai módon szembesült az Atya által mutatott úttal, a szenvedésnek, a tökéletes szeretetnek az útjával, és elfogadta azt. A próbatételnek abban az órájában Ő közvetítő, „magában hordozza, magára veszi a világ fájdalmát és szenvedését, Istenhez szóló kiáltássá formálva azt, Isten szeme elé és az Ő kezébe helyezi, azaz valóságosan a Megváltás művébe” (Lectio divina, Találkozó a római klérussal, 2010. február 18.). De „az Olajfák hegye az a hely is, ahonnan Ő felment az Atyához, tehát a Megváltás helye. Az Olajfák hegyének kettős misztériuma mindig „aktív” az egyház szentségi olajában…, Isten szeretetének jelében, amely megérint minket” (Homília, Olajszentelési szentmise, 2010. április 1.). A betegek kenetében az olaj szentségi anyagát kapjuk meg, úgymond „Isten orvosságát…, amely most biztossá tesz minket az ő jóságában, megerősít és megvigasztal, ugyanakkor a betegségen túl a végleges gyógyulás, a feltámadás felé irányítja figyelmünket (vö. Jak 5,14)” (uo.). Ez a szentség ma nagyobb figyelmet érdemel, mind a teológia terén, mind pedig a betegek felé irányuló lelkipásztori tevékenységben. Figyelembe véve a liturgikus imádság szövegeit, amelyeket a betegséghez kötődő különböző élethelyzetekben és nem csak a földi élet végén alkalmazunk (vö. A Katolikus Egyház Katekizmusa, 1514.), a betegek kenetét nem tarthatjuk „kisebb szentségnek”, mint a többit. A lelkipásztori törődés és figyelem a betegek iránt, míg egyrészről Isten gyöngédségének jele a szenvedő ember iránt, másrészről lelki hasznot hoz a papok és az egész keresztény közösség számára is, annak tudatában, hogy amit a legkisebbnek teszünk, azt magának Jézusnak tesszük (vö. Mt 25,40). A Krisztus húsvéti misztériumához való hasonulás – amely a lelki áldozáson keresztül is megvalósul – egészen rendkívüli jelentőséget nyer, amikor az Eucharisztiát szent útravalóként szolgáltatják ki és veszik magukhoz. Az életnek abban a pillanatában még erősebben visszhangzanak az Úr szavai: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Az Eucharisztia ugyanis, különösen szent útravalóként – Antióchiai Szent Ignác meghatározása szerint – „a halhatatlanság gyógyszere, a halál ellenszere” (Efezusiaknak írt levél, 20: PG 5, 661). Az átmenet szentsége a halálból az életbe, ebből a világból az Atyához, aki mindannyiunkat vár a mennyei Jeruzsálemben. Máriára, az Irgalom Anyjára és Betegek Gyógyítójára emeljük bizalommal tekintetünket és őt szólítjuk imádságunkkal. Az ő anyai együttérző szenvedése, amelyet a kereszten haldokló Fia mellett élt át, kísérje és tartsa meg a hitet minden beteg és szenvedő emberben a testi és lelki sebekből való gyógyulás útján.
1 Az olasz nyelvben az üdvösséget és a gyógyulást kifejező szó ugyanabból a tőből származik (salvezza, salvato) |