A nagyvárosok missziója nevet viselő evangelizációs programot, amelyben tizenkét európai város – Barcelona, Lisszabon, Párizs, Brüsszel, Frankfurt, Bécs, Varsó, Torino, Zágráb, Liverpool, Dublin, Budapest – vesz részt, az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa hirdette meg, XVI. Benedek pápa szándéka szerint.

A nagyvárosok missziója programban Budapest és az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye plébániái vesznek részt. Az evangelizációs programot Erdő Péter bíboros hagyta jóvá.

Az Új Evangelizáció Pápai Tanácsát 2010-ben hozta létre XVI. Benedek pápa azzal a céllal, hogy előmozdítsa az új evangelizációt a keresztény gyökerű országokban. Úgy ítélte meg, tenni kell valamit, hogy a hittől és Istentől távolodó társadalmak ismét meghallják az evangéliumi szót és észrevegyék a keresztény értékeket. Tavaly a pápai tanács a szentatya szándéka szerint tizenkét európai nagyvárosban, így Budapesten is meghirdette a metropoliszok missziója nevet viselő programot. A hazai szervezők március 9-én, a budapesti Szent István-bazilikába hívták a plébániák híveit, ahol Erdő Péter bíboros vezetésével bűnbánati liturgiát, szentségimádást és keresztutat végeztek. Az akkori eseményt a korábban a bazilika több pontján gyóntató papokkal együtt bemutatott főpapi mise zárta.

A nagyvárosok misszója evangelizációs programhoz kapcsolódóan Erdő Péter bíboros és Székely János püspök március 25-én, nagyböjt ötödik vasárnapján a Szent István-bazilikában mutatott be szentmisét. Az alábbiakban a bíboros, János evangéliuma (Jn 12,20–33) alapján elhangzott homíliáját olvashatják.

„Krisztusban Kedves Testvérek!

A mai evangéliumi szakasz felkészít bennünket a nagyböjt csúcspontjára, Krisztus szenvedéstörténetének drámájára. Azt látjuk, hogy közeledik Krisztus szenvedése, és titokzatos értelmű hasonlatokat és példabeszédeket mond. Olyan motívumok tűnnek fel a környezetében, amelyek majd a halál és a feltámadás után nyerik el igazi értelmüket. Halljuk a búzaszem hasonlatát és halljuk azt, hogy „majd ha felmagasztalnak, akkor mindent magamhoz vonzok”.

A búzaszem hasonlata a görögök megjelenésével kapcsolódik össze ebben az evangéliumi szakaszban. Tudjuk, hogy protekciót kérnek a görögök, hogy ők is láthassák Jézust. De hát máskor is volt már olyan, hogy nem zsidók, hanem pogányok próbáltak Jézussal kapcsolatot keresni, tőle segítséget – főleg csodát – kérni. De emlékezzünk csak vissza, hogyan válaszol nekik Jézus! Például a szír-föníciai asszonynak, aki a gyerekének a meggyógyítását kéri. Azt mondja, hogy: „Izrael házának elveszett juhaihoz küldettem”. És azt mondja: „Nem való, hogy elvegyük a gyerekek ételét, és a kutyáknak adjuk”. És ugyanez a Jézus, most a görögök érkezésekor azt mondja: „Ha a búzaszem el nem hal, akkor nem hoz termést, de ha földbe esik és elhal, akkor bő termést hoz”. Halálából és megváltó érdeméből az egész emberiséghez kiterjed a szava, kiterjed szabadító ereje, kiterjed a küldetése. Tehát a görögök megjelenése már a megváltás, már a feltámadás fényét hordozza titokzatosan a mai evangéliumi szakaszban.

De üzen nekünk is, hiszen az Egyháznak a feltámadt Krisztus életében kell részesednie és az ő művét kell folytatnia. Az egyetemes misszió, a mindenkihez szóló küldetés ma is aktuális számunkra, és ez ott kezdődött valahol, amikor a szenvedésére készülő Jézus környezetében feltűntek a görögök.

Elhal a búzaszem, és gyümölcsöt hoz. Igen, Jézus szenvedése, halála nem a szenvedés brutalitása és fizikai kínja miatt elsősorban, hanem a benne kifejeződő legnagyobb istenszeretet és engedelmesség miatt kedves áldozat Isten előtt, megváltó erejű áldozat, amelynek az eredménye a feltámadás, amiről a zárómondat szól: Felmagasztaltatik a földről, a kereszt szégyenfáján, amely számára a dicsőség fája lesz, és mindent magához vonz. Tehát a legnagyobb önkiüresítésben a legnagyobb dicsőség és győzelem rejlik.

A mi életünkre is érvényes ez. Érvényes az Egyházra, mint közösségre miként a missziós küldetés, de érvényes saját magunkra külön-külön is. Mert hát a keresztény ember élete attól értelmes, attól értékes, hogy nem a pillanatért, nem önmagunkért élünk. Nem azért élünk, hogy itt és most jól érezzük magunkat, hanem van célja az életünknek. A célja pedig túl van a földi élet határain, és túl van a saját kényelmünk és anyagi érdekeink határain, túl van a saját földi ambícióink és dicsőségvágyunk határain is.

Jézus mutatja meg, hogy hova hív bennünket. A saját dicsőségébe, a saját életének közösségébe, az örök boldogságba. De ha az életünknek ott van a súlypontja, akkor minden más, amit teszünk itt a földön, értelmet kap. Értelmet kap, mert egy célra irányul, és értéke lesz, mert valamihez tudjuk viszonyítani. Tehát már itt a földön is alá tudjuk rendelni a pillanatnyi kényelmünket és vágyainkat magasabb, nagyobb értékeknek adott esetben. Ezért képesek a keresztények arra – ahogyan a szentek élete is mutatja –, hogy önfeláldozók legyenek, hogy másokért is áldozatot hozzanak. Ezért képesek arra, hogy vállaljanak fáradságot és nehézséget mindazért, amivel az Isten iránti szeretetüket tudják kifejezni.

Ha pedig így áll a dolog, akkor a mindennapi életünk is újra meg újra egy búzaszem, amit valamiképpen halálra kell adnunk, amit valamiképpen meg kell haladnunk ahhoz, hogy igazán értékes legyen, hogy igazán kibomoljék belőle mindaz a gazdagság és érték, ami Isten tervében szerepel. Vagyis, követve Krisztust megváltó áldozata útján, a mindennapi életünkben is kapunk egy biztos vezérfonalat. Ezért van az, hogy a látszólagos lemondás az igazi nyereség, az igazi érték és az igazi eredmény a keresztény ember életében.

Ehhez kérjük az erőt, és kérjük az erőt az összes itt élő és működő közösségek számára is, hogy azok a lemondások, azok az áldozatos cselekedetek, amelyeket a közösségi életben végeznek, azok bőséges termést hozzanak az Egyház javára, az örök üdvösség érdekében, a közösség tagjainak és a külvilágnak is, akihez mindannyiunk küldetése szól. Ámen.”

Magyar Kurír