|
Ciszterci Nővérek Regina Mundi Apátsága
1. 1945. június 11-én a magyarországi Ciszterci Rend férfi ágának
elöljárója, Endrédy Vendel zirci apát úr megbízásából Naszályi Emil
magiszter és főiskolai tanár irányításával indult újra a női
monasztikus ciszterci élet Magyarországon. Emil atyát Isten olyan
kiváló szellemi és lelki képességekkel – kiegyensúlyozott és
határozott jellemmel és mély bölcsességgel – áldotta meg, amelyekkel
egész hosszú életen át teljesíteni tudta a reá bízott hatalmas
feladatot. Talentumait mindvégig hűségesen kamatoztatta: előbb a
Ciszterci Rend zirci közösségében, majd lelkigyakorlatos útjain az
egész országban, és 1945-től egészen haláláig – 2002. november 7-ig
– a Regina Mundi Monostorában.
Az apátság épülete
2. Endrédy Vendel apát úr már 1944. szeptember 8-án (Szűz Mária
születésének ünnepén) felvette a Rend imaközösségébe a
szerzeteséletre jelentkező lányokat. A háború után, 1945. június
11-én indult el a közösség a Zirc közelében fekvő Nagyesztergárra,
ahol az apátságtól kapott házban megkezdték a Szt. Benedek Regulája
szerinti életet. A nagyesztergári plébánostól kapott földön
gazdálkodtak, és a feloszlatásig ellátták önmagukat. Amikor az
alapító oklevelet Mindszenty József veszprémi püspök – megválasztott
esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása – 1945. szeptember
29-én aláírta, a közösségtől a hazáért való szüntelen engesztelést
kérte.
Közösség
Emil atya itt, a Bakonyban az első 5 évben vezette be a nővéreket a
monasztikus ciszterci lelkiség világába: magyarázta a Regulát,
tanította a teológiai tárgyakat, a rendtörténet, a gregorián éneket,
a zsolozsmázást, a földművelést, és kitartó türelemmel, példaadással
nevelte őket Krisztus szolgálatára.
Közösség
3. Mi az, amire vállalkoztak a nővérek, és ami szerint ma is élnek?
A monasztikus ciszterci élet. A monasztikus szó (görög ‘monosz’ =
egy) magában foglalja, hogy a szerzetes élete egyre, az Istenre
irányul, s egész napos csendjében Vele akar lenni, munkájában és
imádságában Őt keresi. A monasztikus hivatás nem mások közvetlen
szolgálatának sokféleségében valósul meg, hanem egyedül a személyt
meghívó Isten viszontszeretésében. A monasztikus élet lényege Isten
keresése, s nem valami külső feladat, munka elvégzése, ezért
szükséges, hogy a monasztikus szerzetes egészen elszakadjon a
világtól, s így, Istenben TELJESEN az emberiség szolgálatára tudja
magát adni. Minden szálat elszakít, hogy mindenkitől és mindentől
szabadon, önmagát egészen átadva, kizárólag Istennek élhessen, és
teljes szabadsággal szolgálhassa az emberiséget. Ezt a meghalást a
világ számára nagyon szépen fejezi ki az örök fogadalom szertartása:
amikor a fogadalmat tevő arccal a földre borul, miközben a
Mindenszentek litániáját éneklik fölötte. A ciszterci rítusban
ilyenkor egy fekete leplet terítenek a földre, s erre borul rá a
szerzetes, jelképezve, hogy halott. Közben a harang is úgy szól,
mint a temetésen, jelezve, hogy valaki meghalt a világ számára.
Örökfogadalom
Az elszakadás külsőleg biztosítja a monostorban az egész napos
csendet (szilenciumot) és a békét, belsőleg pedig lehetővé teszi,
hogy a szerzetes teljesen Istennel élhessen. Bizonyos szempontból ez
remeteélet, hiszen a szerzetes egész nap Istennel van egyedül a
csendben.
Nagypéntek
Az egyes szerzetesrendek tagjai más-más úton, sokféleképpen követik
Isten hívását. Az elkötelezettség, a szolgálat és a feladatok is
különböznek egymástól. A monasztikus szerzetesnek nincs „világi”
célja, egyszerűen arra a hívásra válaszol, hogy Krisztussal
egyesülve éljen az Atya imádásában. Tehát csak Istent nézi, csak
Istent kívánja, és csak Istennek akar szolgálni. Ezzel az
átadottsággal nem csak egy iskola gyerekeit nevelheti, nem csak egy
kórház betegeit gondozhatja, vagy nem csak egy plébánián szolgálhat,
hanem az egész világot nevelheti, gyógyíthatja, vigasztalhatja,
segítheti terhei hordozásában... Ez a ciszterci élet mérhetetlen
nagy szabadsága!
A zsolozsma: Isten dicsérete, közösségi, szent munka
– A monasztikus szerzetes SENKIHEZ sem
tartozik, egészen ELSZAKAD övéitől, barátaitól, hogy MINDENKIHEZ
tartozhasson, mert Istenen keresztül mindenkiévé tud válni.
– Vállalja a MAGÁNYT, hogy EGÉSZEN VELÜK lehessen!
– Minél inkább ISTENÉ, annál inkább a VILÁGÉ!
– Minél inkább ISTENHEZ válik HASONLÓVÁ, annál inkább válik EMBERRÉ!
A közösség alapító tagjai a feloszlatásig az Egyház közös imádságát
végezve, kemény fizikai munka terhe alatt hősiesen küzdöttek a
monasztikus eszmény megvalósításáért. Ezt a következő negyven évben
sem adták fel, hanem a megváltozott történelmi és társadalmi
körülményekhez igazodva tovább mélyítették. A külső keret és a
formák megszűnésével a belsőre, a lényegre összpontosult minden
törekvésük.
Minden nap újra kell kezdeni a harcot, „hogy szívünk
megegyezzék szavunkkal”.
(Szt. Benedek Regulája 19,7)
4. A szétszóratás után (1950. november 21-én, Szűz Mária
bemutatásának ünnepén), Emil atya és Gemma anya megkísérelte a
közösséget továbbra is összetartani, ami negyven éven át sikerült
is. Budapest közelében, Érden vettek egy kis házat.
Az Opus Dei célja, hogy mindenben Isten dicsőíthessék
Évek múlva az érdi ház után Budapesten is sikerült két lakást
szerezni. Így, kis csoportokban kisebb volt annak kockázata, hogy
felfigyelnek a szerzetesközösségre. Az előző élethez képest
változás, hogy mivel megélhetésük alapját, a földet elvették, a
nővérek munkát vállaltak a világban. A körülményekhez alkalmazkodva
most nem a munka milyensége volt a fontos, hanem hogy
munkavállalásukkal a közös életet biztosítsák. A szerzetesélet a
kommunizmus negyven éve alatt is titokban folytatódott (szentmise,
zsolozsma, elmélkedés, lelkigyakorlat, teológiai és lelkiségi
tanulmányok).
A mi rendünk: elvetettség, alázat, engedelmesség, hallgatás,
munka
A veszélyes történelmi helyzet ellenére Gemma anyát 1971. december
15-én Sighard Kleiner generális apát megbízásából Endrédy Vendel
apát úr Pannonhalmán a legnagyobb titoktartás mellett apátnővé
benedikálta.
Salve Regina éneklése a napot befejező completorium végén
5. 1989-től külföldi jótevőinknek köszönhetően lehetőség nyílt egy
igazi, a ciszterci építészeti szabályoknak megfelelő monostor
felépítésére. Az új templomot és monostort 1993. szeptember 11-én
dr. Kada Lajos érsek atya, apostoli nuncius szentelte fel. Újra
megvalósíthatók a monasztikus élet külső feltételei. Újra van föld
és újra jöhetnek fiatalok. A nővérek otthon, a monostor falain belül
dolgoznak.
A ciszterci nővérek két legfontosabb
tevékenysége az imádság és a fizikai munka.
a) Szt. Benedek Regulája szerint a szerzetes fő feladata az Isten
ünnepélyes dicsérete. Nálunk ez a „munka” (Opus Dei) a
legfontosabb. Elsősorban azért végezzük, mert Istennek jár, továbbá
hazánkért, családjainkért, önmagunkért és az egész világért.
II. János Pál pápa mondta egyik – szerzeteseknek tartott –
beszédében, hogy a monachusnak mindig kell időt szánni arra, hogy
Istennek ki tudja mondani szeretetét. A világban apostolkodó
szerzetesek feladata, hogy Istenről beszéljenek az embereknek, a mi
feladatunk pedig, hogy Istennek beszéljünk az emberekről. Vállunkra
vesszük mindenkinek a gondját, betegségét, csalódásait, problémáit,
részt veszünk bajaikban, átéljük és Isten elé visszük azokat.
Cassianus (egyiptomi remete a szerzetesség kialakulásának idején, a
IV–V. században) ezt írja szabályzatában: „A szerzetes mélyen vésse
szívébe a zsoltárok szavait, hogy úgy imádkozza őket, mintha nem egy
próféta írta volna, hanem ő maga. Legyen valóban személyes imádsága
a zsolozsma.”
Lábmosás
A kórusimádságon a ciszterci gregorián zsolozsmát énekeljük. VI. Pál
pápa kérte a monasztikus rendektől, hogy legalább ők őrizzék meg az
Egyház ősi nyelvét és dallamait.
A közösségünkbe lépő fiataloknak a teológiai tárgyakon kívül
gregorián éneket és latint is kell tanulniuk, hogy teljes odaadással
végezhessék a zsolozsmát.
Hogy külsőleg is ünnepélyesebbé tegyük a liturgiát, az imádsághoz
mindig felvesszük a kukullát (egy földig érő, hosszú, bő ujjú, fehér
köntöst), ami külsőleg is egységessé teszi a közösséget. A
liturgiában különféle kifejező mozdulatai vannak a kérésnek, a
könyörgésnek (kis meghajlás), a hálaadásnak és a Szentháromság
dicsőítésének (mély meghajlás) vagy a tiszteletadásnak („kiállás”
pl. az evangélium, az úrfelmutatás vagy a Miatyánk alatt). Ezek a
mozdulatok próbálják még kifejezőbbé tenni szavainkat, és ez is
segít abban, hogy valóban úgy mondjuk azokat, ahogy kell.
A közös imádság mellett életünkben nagyon fontos szerepe van az
elmélkedésnek, a lelkiolvasmánynak, a szentírásolvasásnak és a
magánimádságnak.
“A beteg vagy öreg testvérekre olyan dolgot vagy testi munkát
bízzanak,
hogy se ne henyéljenek, se a munka terhe alatt le ne
törjenek.”(Reg 48,24 )
b) Másik fő elfoglaltságunk a fizikai munka. Szt. Benedek
Regulája szerint az az igazi szerzetes, aki saját keze munkájából
él. Napi munkaidőnk általában 7 óra (a szentmise, az ünnepélyes
zsolozsma, az elmélkedés, a lelkiolvasmány ezen kívül még kb. 4 és
fél óra).
A monasztikus élet: önmagát ellátó, munkás élet. Fizikai munkánk a
megélhetésünkhöz szükséges földművelés. A monostor kertjében és a
város másik szélén lévő földön, illetve gyümölcsösben minden munkát
magunk végzünk, nincs alkalmazottunk.
“Akkor igazi szerzetesek, ha saját kezük munkájából élnek.”
(Reg. 48,8)
A csendes fizikai tevékenység három okból is fontos:
–Az imádság, az elmélkedés és olvasás szellemi igénybevétele mellett
azért írja elő Szt. Benedek a fizikai munkát, hogy a testnek is
meglegyen a feladata. Így a test és a szellem egyensúlyban,
harmóniában van, egyik sincs túlterhelve.
Fűnyírás
– Fizikai munka közben a lélek szabadon tud Istennel beszélgetni,
imádkozni. Szellemi munka közben (pl. számítógép mellett, ahol
fokozott koncentrációra van szükség) ez nehezen valósítható meg, de
a kétkézi munka (pl. kapálás, palántázás, metszés, szüretelés vagy
akár a vendégházak takarítása) szabadon hagyja az ember bensejét
Isten számára.
Kapálás
– Mindemellett a kétkézi munka az alázatosság egyik jó segítője, és
meg is könnyíti a szerzetes számára, hogy szegényen éljen. Azt eszi,
amit megtermel.
Metszés
A földművelésen kívül megélhetésünk másik forrása a
lelkigyakorlatozók vendégül látása. Nem járunk ki a monostorból, de
monostorunk ajtaja nyitva van, és aki hozzánk jön, azt szeretettel
fogadjuk. A lelkigyakorlatokat nem mi tartjuk, csak a helyet, a
szállást és az étkezést biztosítjuk. Több olyan csoport is érkezik
hozzánk, amely különböző tanfolyamokat, összejöveteleket tart tagjai
számára.
“Bármi jót kezdesz tenni, igen állhatatos imádsággal kérjed
Tőle annak véghezvitelét.”
(Reg. Prol.4)
Ez a vendéglátás nem borítja fel monasztikus életünket, mert mint a
vendégek, mi is egész nap saját munkánkat végezzük. Nem érintkezünk
egymással, mégis velük vagyunk, értük is dolgozunk és imádkozunk.
“Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust.”
(Reg. 53,1)
Befejezésül, közösségünk életét egy mondatban össze lehet foglalni:
Teljes átadottság Istennek embertársaink szolgálatára. Minden nővér
ezzel az önátadó és szolgáló lelkülettel igyekszik imádkozni,
szeretni, dolgozni, tenni a jót és küzdeni a rossz ellen, egy
közösségben, csendben, Szt. Benedek Regulája szerint, elöljárója
iránti engedelmességben, engesztelésül és hálaként hazánkért és az
egész emberiségért.
“Szolgálatkész szeretettel siessenek a vendégek elébe...” (Reg.
53,2)
“Mihelyt valaki kopogtat, felelje rá: Hála legyen Istennek!”
(Reg. 66,3)
|
|
|
Beteljesedett! Jn 19,12-42
>>>
Keresés a Bibliában:
|
Eseménynaptár
|
|
|